Palya Bea dedikálta nekem a Ribizliálom könyvét 2014-ben, és hagyott nekem benne üzenetet, amit most nyolc év után találtam meg és még mindig igaz.

Ha szeretnél emailes kapcsolatban maradni:

Ha szeretnél bizonyos életterületeiden fejlődni:

Bármilyen, de tényleg bármilyen, nehézséggel küzdünk az életünkben (pl. önbizalomhiány, megfelelési kényszer, fóbiák, stb.) ezek megléte és annak ténye, hogy némiképp korlátoznak minket, még nem elég motiváció, hogy kezdjünk is velük valamit. Ha belegondolok pl. a pókoktól való félelembe, a legtöbb ember úgy küzd meg ezzel, hogy elkerüli a pókokat, papuccsal lecsapja őket, odacsődít másokat, hogy ők csapják le őket, vagy eszeveszettül takarít, hogy még véletlenül se vesse meg egyetlen pók egyetlen lábát sem a közelében. Én még nem hallottam olyan emberről (ettől függetlenül lehet, hogy van), aki azt mondja, hogy elmegy terápiába, vagy hipnoterápiába, vagy analízisbe vagy bárhová, hogy leküzdje ezt a viszolygást. Elkerüli vagy megsemmisíti a félelem tárgyát és kész.

Pont ugyanez igaz a megfelelés kényszerre is, ami az én nagy kedvenc témám, mivel én is hűséges művelője vagyok. Tudom, hogy megkeseríti az életemet, tudom, hogy lehetnék szabadabb is nélküle, tudom, hogy lenyomok miatta érzéseket, gondolatokat, cselekedeteket, de az elkerülés és a félelem tárgyának megsemmisítése még mindig sokkal kivitelezhetőbbnek érződik, mint nyíltan szembeszálni és vállallni ennek az árát.

Amíg az, hogy „szabadulj meg a megfelelés kényszeredtől” csak egy külvilágból sulykolt jól hangzó önismereti cél, de nincs hozzá valódi motiváció, addig ez nem fog változni. Mert ha minden nehézség ellenére megfelelni KIKÖNNYÜLÉST és MEGELÉGEDETTSÉGET hoz, mert megnyugodhatok, hogy a másik nem hagyott el, nem dühödött fel rám, nem csalódott bennem és én biztonságban érzem magamat ÉS ez a legfontosabb motivációm, akkor erre fogok szabályozni, mindegy ki mit mond (és mindegy, hogy mit mondok a terápiában, hogy min akarok dolgozni).

Többször megtörtént már velem a saját terápiás ülésemen is, hogy a terapeuta visszajelezte, hogy ő nem érzi, hogy én valóban akarnék valamit kezdeni azzal a témával, amit behoztam. Lehet, hogy félek attól, hogy mi lesz, ha kiderül és tényleg napvilágot lát az az igazság, hogy kurvára nem akarok változni ebben a témában, de ezen felül más „rendes motivációm” nincs. És igaza volt.

Visszatérve a megfelelés kényszerhez és a biztonság érzetéhez. Nem engedjük el általában az ágat, amíg nincs helyette másik. A biztonság érzete egy szuper alap szükségletünk. Ha ezt a megfelelés működtetéséből szerezzük meg aktuálisan, akkor nem fogjuk csak úgy elengedni, amíg nincs másik forrása a biztonság érzetnek. Kicsit olyan ez, mint amit a gyermeki féltékenységről írtam korábban: egy gyerek könnyedén osztozik bármilyén, ha nyugodt és szeretve érzi magát.

Ugyanígy: bármi lehet terápiás cél, de csak akkor fogunk tényleg változni ebben, ha nyugodtak vagyunk és szeretve érezzük magunkat.
Visszatérek még egy pillanatra a pókos hasonlatomhoz: lecsapás vs. dolgozok rajta. Itt is érvényes, hogy a motivációnak kell változnia ahhoz, hogy másként reagáljunk. Pl. fontossabbá válik az ahimsa (nem ártás más élőlények felé) a félelmünknél. Vagy meglátjuk, hogy szabadabbak lennénk a pók félelem nélkül és ez a szabadság válik fontosabbá a félelmünknél. Vagy más motivációk, amik nagyobb prioritást kapnak a jelenleginél.

Látom, hogy a megfelelés kényszerem nem változik olyan mértékben, ahogy szeretném, és a jelenlegi valóságom az, hogy nem találtam még elég ütős érveket ellene, mert annyira ütős érveket tudok felsorolni az érte oldalon. És ez rendben van.

Ha kapcsolatban maradnál:

Olvass bele további bejegyzésekbe:

Elképzeltem, hogy Szabados Ági meginterjúvol engem és megkérdezi, hogy mi volt a legnehezebb kihívás a vállakozásom elején. 

Ha kapcsolatban maradnál: 

Egyetlen egyszerű kérdés, amivel elkezded felszámolni a halogatást (katt a képre):

Nem szeretem, amikor velem csinálják, és mégis csinálom én is másokkal azt, hogy kérdésként fogalmazok meg valamit, ami valójában egy állítás.
Nagyon egyszerű példa.
Ebédelni voltunk és rendeltem 3 palacsintát. Kettő túrósat, egy lekvárosat.
A gyerekek is vágytak rá (a párom gyerekei), így megosztottam velük.
Az egyik gyerek kapott fél lekvárosat, fél túrósat. A másik gyerek is kért és én kérdésként fogalmaztam meg a választását: A lekvárosat kéred vagy a túrósat?
A lekvárosat kérte… és én odaadtam neki.
Adrinak nem maradt lekváros palacsinta, pedig azért rendeltem ki, mert vágytam rá.
Illetve nem ez a pontos megfogalmazás, hogy csak úgy passszívan nem maradt nekem, hanem én a passzivitásommal gondoskodtam aktívan arról, hogy ne maradjon.

Ezt az egészet tökéletesen nyakon lehet önteni az olyan bölcsességekkel, mint a
„jobban ízlik, ha megosztozunk”
„én vagyok a felnőtt, a gyerek kapja meg, amit kér, én majd magamon belül ezt megoldom.”
„jó és bőkezű vagyok attól, hogy osztozok (főleg akkor ha valami olyasmit adok oda a másiknak, amit nem is akarok nekiadni)”
„nagyon szeretem a túrós palacsintát, nem baj, hogy nem maradt a lekvárosból”
„majd otthon csinálok magamnak lekvárosat”.
Ezek mind már kenő rétegek azon, ami a mélyen fekvő igazság volt.
Magamnak rendeltem azt a három palacsintát és senkivel sem akartam osztozni, illetve jó szívvel megosztottam volna az egyik túrósat. A lekváros nem volt kiadó.

Elkendőztem és jól elrejtettem ezt az igazságomat, hogy senki se vegye észre, mert irtózatosat rossz fejnek éreztem volna magamat attól, ha kiderül. Van egy hiedelem bennem, hogy az az igazán rosszfej szülő, aki nem akarja feláldozni magát a gyerekért. MIKÖZBEN ettől szenvedtem rengeteget a saját gyerekkoromban is, hogy az engem körülvevő felnőttek beáldozták a saját szükségleteiket azért… mert nem tudom miért. Mert lehet ők is azt gondolták, hogy így néz ki egy jó szülő.

És a tízmilliót érő kérdés: Miért nem haladom meg ezt a mintát, ha tudom, hogy ennél van jobb is?

Erre nem egy darab válasz a helyes megfejtés, hanem több ok van, amiért fenntartunk egy mintát és nem dobjuk a kukába rögtön ahogy feltűnik, hogy nem jó.
– félelem: ez a biztos, mert ismerem. Az alternatív megoldás csak egy elmélet. Még akkor is, ha a világ legjobb psichológusai állítják, hogy érdemes meghaladni ezt a mintát, csak egy elmélet egészen addig, amíg nem próbálom ki. És mint minden ismeretlen dolog, ez is rémisztő.
– pesszimizmus: Mi van, ha minden még rosszabb lesz, mint eddig volt? Nehéz elhinni a Mi van, ha minden még jobb lesz? verziót
– szégyen: egy káros minta meghaladása mindig nagyobb közelséget (intimitást) eredményez, mert igazabb lessz a rezgésünk. A feljebb leírt esetben az őszinte kimondásom nagyobb intimitást csinált volna köztem és a gyerekek között és nekem az első idekapcsolódó fantáziám a szégyen érzete, hogy „pőrén” látnak engem
– nyereség: a saját prioritás rendszeremen belül nagy értéke van az önfeláldozásnak (amikor én művelem, másokat mélyen elítélek, amikor ők csinálják)
– énvédés: veszélyesnek érzem a helyezetet, ezért énvédő mechanizmusokkal zárom magamat, kivédem, hogy ne érezzek olyasmit, amit nem akarok érezni (pl. szégyent, hogy egy önző köcsög vagyok, aki nem akarja megosztani a saját kajáját)
– önbántalmazás: azt mondom magamra, hogy önző köcsög vagyok, miközben együtt is érezhetnék magammal, hogy nagyon vágyom a lekváros palacsinta ízére és meg akarom enni. Nincs ebben semmi elítélni való.
– nemtudás: nem vagyok tudatában annak, hogy a saját szükségletemen való átgyaloglásnak milyen ára van, vagy úgy is mondhatnánk, hogy vak voltam arra, hogy milyen érzelmi áron osztozok azon, amim van.
– érzelmek letiltása: olyan mértékben megtiltottam magamnak az érzéseim érzékelését, hogy abban a konkrét helyzetben fel sem tűnt, hogy nekem ez az osztozás valójában nem esik jól és fáj, az meg még inkább fáj, hogy önző köcsög felnőttnek titulálom magamat.
És ezeket mind összegezni lehet azzal, hogy ELVESZETT A (SZERETET) KAPCSOLAT.

Mintha egy kétéves sírna bennem, azon, hogy anyu nem szereti őt, ha nem osztozik a palacsintáján, pedig ő az egészet meg akarja enni és ez világvége, hogy ahhoz, hogy szereve legyen, osztozni kell. — ez a gyerek szemszög. Egy kapcsolódóan nevelő szülő szemszöge az, hogy a gyereknek épp hiányzik a szülővel való kapcsolódás élménye és ezért hisztizik a palacsintán.

Kincsem, szeretlek akkor is, ha nem osztozol.

Ki gondolta volna, hogy ott az étteremben három gyerek ült az asztalnál, és nem csak kettő?
Az osztozás kérdése bennem egy vakfolt, ezért gondoltam kigúglizom, mit kell erről tudni. A kapcsolódó nevelés oldaán találtam egy jó cikket és abban is ez a mondat szólított meg:

„Adni az tud, aki nyugodt, és érzi, hogy szerethető.

A gyerekeknek van néhány létfontosságú igényük, és ha ezeket kielégítjük, akkor jól vannak. Ilyenkor eléggé biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy rugalmasak legyenek a játékban, és figyelni tudnak mások igényeire is… Mikor a gyerekek nem érzik a kapcsolódást, akkor nem tudnak adni.” (forrás: https://kapcsolodoneveles.hu/613/). Ajánlom elolvasásra a cikket, mert nagyon hasznos.

Így a végére érve én is rájöttem, hogy nem a lekváros palacsinta volt a lényeg, az csak egy „valami”, ami segített most megfogalmazni a valódi bajt: átmenetileg elveszítettem a szerető és gondoskodó kapcsolatot magammal és a számomra fontos személyekkel, és most jól esett utólag sírni a „lekváros palacsintán”.

És akkor most jöjjön egy lista a hogyan igen-ről, mármint hogyan lehet meghaladni egy mintát:
– retrospekcióval: ha nem megy, hogy benne a helyzetben észrevegyük magunkat és megismételjük, amit nem akarunk, akkor utólag visszamegyünk gondolatban és körbenézünk, hogy mi is történt és hol csúszott el az egész
– kapcsolat teremtéssel: leírjuk, lefestjük, lebármizzük a nehéz helyzetet, hogy érzelmileg elkezdjük feldolgozni. Én is most írás közben feldolgoztam
– sírással: utólag kapcsolódunk az érzéseinkhez, amik benne a helyzetben elnyomódtak (ez lehet az is, hogy utólag érezzük a dühöt, megbánást, szomorúságot, frusztrációt, félelmet, bármit)
– mondunk magunknak valami kedveset, amitől jobban érezzük magunkat: nekem post például az „akkor is szeretlek, ha nem osztozol” mondat volt.