
Szeretet levelek Liz Gilbert szerint

Mit szeretnél Szeretet, ha ma tudnék?

Mit szeretnél Szeretet, ha ma tudnék?
Körülbelül három hónappal ezelőtt húztam egy nagyon határozott volnalat az életemben és kimondtam magamnak, hogy „ígérem, hogy nem fogom magamat megölni, bármilyen nehéz helyzet álljon elő az életemben.”
Ez azért volt nagyon számottevő mozdulat, mert egészen addig állandóan ezzel fenyegetőztem a belső világomban. Van egy szucid énrészem, aki a nehéz helyzetekben rögtön előáll a végső kilépés gondolatával, és néha nem is pillanatokat, hanem hosszú órákat voltam ebben az állapotban, hogy azon gondolkoztam hogyan akarom megölni magamat, és milyen levelet fogok hátrahagyni, vagy amikor tényleg kétsgébeesett voltam, akkor arra gondoltam, hogy egyáltalán semmilyen levelet nem hagyok, szenvedjenek a hozzám közeli emberek a bizonytalanságtól és önhibáztatástól. Azt is hobimmá avattam, hogy kerestem hogyan tudnám a lehető legfájdalommentesebben megölni magamat, a legutóbbi invencióm az elautózás Svédország legészakibb részébe és egyszerűen csak megfagyni a hóban. Egyébként is imádom a havat…
Akkor változott ez meg radikálisan, amikor megláttam és tényleg átéreztem, hogy ez a fenyegetőzés mennyire pánikkeltő saját magam számára és mennyire súlyosbítja a létbizonytalanság érzését bennem. Először tudtam EGYSZERRE érzékelni azt, hogy meg akarom ölni magamat és ezzel fenyegetőzök, és azt, hogy ez mennyire ijesztő és sarokba szorító. Egészen addig ez a belső működés nem tudott megváltozni, amíg felváltva csak az egyiket vagy csak a másikat éreztem (csak a tettesben voltam vagy csak az áldozatban).
Ugyanilyen sarokba szorító lenne az is, ha egy olyan emberrel élnék párkapcsolatban, aki minden nehéz vitát azzal zárna, hogy „jó, akkor én most megyek és kiugrom az erkélyről!!!!” This was me. Csak ezzel hangosan Péternek soha nem fenyegetőztem, ez magamon belül történt.
A legközelebb az öngyilkossághoz akkor kerültem, amikor apám halála után talán két évvel, 17 évesen, már nem bírtam hordozni az elveszettség érzetemet, a talajtalanságot, a depressziót, és a kilátástalanság érzetét. Nem tudtam feldolgozni a gyászt, nem kaptam hozzá segítséget (hiszen minden hozzám közel álló ember ugyanúgy összetört az eseményben, mert ők is elveszítettek egy számukra fontos embert) , teljesen lezártam magamat és csak szenvedtem végeláthatatlanul. Egyik éjjel, amikor megint nem bírtam aludni, felkeltem, lementem a konyhába, előszedtem az orvosságos dobozt és elkezdtem nézni, hogy mit kellene bevennem és mennyit, hogy meghaljak. Aztán 10 perc ücsörgés után rájöttem, hogy a haláltól még jobban félek, mint amennyi félelem eleve az életemben van, és visszamentem az ágyamba. Az is ott egy erős határvonal volt, és soha többet fizikailag nem vettem a kezembe semmit, amivel megölni akartam volna magamat. Viszont beépült belém ezzel együtt egy nagyon önbántó gondolat, ami még évekig gyötört: „Még ehhez is gyáva vagy, megölni sem vagy képes magadat!”
Azóta egyszer kerültem olyan mélyre, hogy eszembe jutott az öngyilkosság. Abban a helyzetben az ereim felvágása volt terítéken, ami újdonság volt. Ez is érdekes, hogy az öngyilkosság formái vajon szimbólumként mit jelentenek abban az adott helyzetben? De nagyon hamar stopot mondtam magamban erre és biztosítottam magamat arról, hogy senki és semmi nem érdemes arra, hogy megöljem magamat miatta. Tényleg soha nem gondoltam volna, hogy a biztonság érzetemhez ez a határhúzás mennyire sokat fog hozzáadni.
Nekem rendszeres mozdulatom, hogy megcsinálok egy eseményt – párkapcsolati workshop, családállító nap, – és utána fogom és az egészre azt mondom, hogy „Adri, jó volt, jó volt, de lehetett volna jobb is. Az az állítás ott annyira nem működött. A jelenléted annyira nem volt patent. Péter (Nóra, Eszter, xy) jobban csinálja.”
Ez a működés nagyon sok sebet ejt a kapcsolati téren és a másik lelkén, amit észre sem veszek, mert a saját szorongásommal és annak túlélésével vagyok elfoglalva. Közben nem látom, hogy miben van a másik, ő valójában mit él át, mire lenne szüksége. Ráadásul a félelemből hozott döntések még több félelmet és hiányt szülnek. Ördögi kör. Nem beszélve arról, hogy ez annyira szétzilálja a másik ember tűrőképességét, hogy tényleg eltávolodik.
/részlet az Útmutató Csipkerózsikáknak című e-füzetemből/
Csipkerózsika nagyon sok ajándékot kap a javasasszonyoktól, de egyvalamivel csak az álomból való felébredés után találkozik: a szeretettel. Az addig birtokában lévő erényekhez csatlakozik még egy, hogy szerethet valakit és viszont szeretik őt és ezzel egy új élet veszi kezdetét.
Ebben a fejezetben felsoroltam két olyan körülményt, amelyek a 100 éves álomhoz vezettek:
● szülői túlóvás, amely felkészületlenné tette Csipkerózsikát
● a nehézségek vagy próbatételek elkerülésének a kísérlete.
Csipkerózsika számára ez szülői (transzgenerációs) örökség, nem kifejezetten ő idézte elő a bajt, hiszen már a bölcsőjében megátkozzák őt. Mindannyian így indítjuk az életünket, a batyunkba kapjuk őseink megküzdési mintázatait és a mi dolgunk, hogy ezeket meghaladjuk, ha már nem szolgálnak minket.
A mese két olyan utat is felvázol, amelyek kivezetnek az álomból:
● kellő mentális és lelki felkészülés, és az önálló gondolkodás képessége,
● a hajlandóság a tanulásra és sokszori próbálkozásra.
—eddig tartott a részlet —-
Azt vettem észre az életemben, hogy a Csipkerózsika féle elalvás majd felébredés ismétlődöen lejátszódik az életemben. És azt gondolom, hogy nem csak az én életemben van ez így. Több ébredés történik az életünkben, különféle ébredések, különböző mélységű álmokból.
John Bradshaw A szeretet című könyvében a következőket írja: „a misztifikáció olyan megváltozott tudati állapot, melyben az érintett úgy érzi, valami nem stimmel vele, és létrehoz egy hamis ént azért, hogy szülei, vagy más fontos személyek elfogadják. Ha egyszer csak kezdjük elhinni, hogy ez a hamis én valóban mi vagyunk, ettől kezdve nem tudjuk, hogy nem tudjuk, kik vagyunk.”
Ez is egyfajta álom, transzállapot, amiből fel lehet ébredni.
Az álom és ébrenlét határán viszonylag jól mozgunk, és egy-egy rossz álomból felébredve nagyon gyorsan helyre tudjuk tenni a dolgot azzal, hogy „csak álom volt, a valóságom az, hogy biztonságban fekszem az ágyamban”.
Ennél sokkal bonyolultabb éber állapotból még éberebb álapotra ébredni és Byron Katie szerűen megkérdőjelezni azt, amiben nagyon hiszünk – csak éppen nem feltétlenül az a megmásíthatatlan valóság sem magunkról, sem a világról.
Egy nem jól szeretett gyerek sziklaszilárd valósága például az, hogy a világ ‘a vesztemre tör’ és állandóan támadni vagy védekezni kell. Persze, hogy vannak a valóságnak reálisan veszélyes szegletei, de nem csak ezek az egyetlen valóság. Szóval a Csipkerózsika mint szimbolikus mese a felébredésről és érésről nagyon közel áll a szívemhez.
Remélem találtál a posztban olyat, amit tovább tudsz vinni magaddal és kibontani. Ha mélyebben szeretnél elmerülni a Csipkerózsikás mese szimbólumaiba, a felébredés és alvás birodalmaiba, akkor tovább tudod olvasni a részletet az ‘Útmutató Csipkerózsikáknak’ e-füzetemben itt: https://onmagunklenni.hu/product/utmutato-csipkerozsikaknak/
És van még egy izgalmas önismereti lehetőség – egyéni állításban dolgozni a mesével, és megkeresni, hogy te hol jársz ebben a mesében és hogy milyen kulcsokat keres ott a tudatod a saját életedhez. Az egyéni állításról itt találsz bővebb információt: https://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/
Tegnap voltam a Veli Bej-ben fürcsizni és úsztam picit az egyik medencében. Egyetlen bácsi, úgy néztem ő az úszómester, ücsörgött az egész helyiségben a falnál lévő székek egyikén, a mobilján olvasott valamit. Rajta és rajtam kívül senki más nem volt ott, egyedül úszhattam az egész medencében.
Szeretem összekötni a fizikai tapasztalásokat lelki folyamatokkal, úgyhogy azt kezdtem el játszani, hogy a medence szélének elérése a céljaim elérését jelenti. Figyeltem ahogy úszok felé, és egyre közelebb van, utána pedig megérintem. Aztán megfordultam és indultam a másik irányba, ugyanezt megismételve.
5-6 forduló után rájöttem, ami nem lesz meglepő, hogy a cél elérése csak egy pillanat, a célban levés pár perc után unalmas, és ami valójában izgalmas az az úszás.
Ekkor váltottam egy másik játékra, ami már nem arról szólt, hogy valami felé tartok, amit egyszer csak ügyesen elérek, hanem hogy már az vagyok folyamatosan. Folyamatosan a célban vagyok, folyamatosan annak elérésében vagyok, amire vágyok. Egymásra ‘fényképeztem’ a két állapotot – nem valami felé tartottam ezután, hanem a vágyott énem voltam.
Ugyanezt a filozófiát többször hallottam az én kedvenc coachomtól Jessica Caver Lindholmtól is, aki azt szokta mondani, hogy „legyél a célod, legyél már most az, ami ott akarsz lenni.” Ez a praktikumok szintjén azt jelenti, hogy a jelenben megcselekdjük azt, amit a jövőben lévő célhoz társítunk. Ha már elérted volna a célt, mit csinálnál a jelenedben? Viselkedj ugyanúgy már most.
Megint néhány forduló kellett ahhoz, hogy észrevegyem, a „már most a célban vagyok, már most az vagyok” nagyon erősen valaki másra való hasonlítást jelentett. Én például nagyon szeretném, hogy ugyanolyan áramló, bőséges, szabad vállalkozásom és életem legyen mint Jessica Caver Lindholmnak. Észre se vettem, hogy menet közben a vágyam átalakult azzá, hogy „Jessica Caver Lindholm akarok lenni.” Mert tévesen, és tudattalanul összekötöttem a kettőt egymással. Ha olyan életet akarok, mint ő, olyannak kell lennem, mint ő.
Ahogy folyamatosan úsztam elkezdtem magam mögött hagyni ezt a képet, ami nem rólam szól, hanem róla, az ő szabad életéről, az ő útjáról, ahogy ő ezt elérte. Pár forduló után azt vettem észre, hogy csak úszok, magam mögött hagytam Jessicát, figyelem a medence alján lévő mozaikot és iszonyatosan nagy csend van. Bennem, körülöttem. Ezt már a sajátomnak érzetem.
Közben az agyam folyamatosan kiugrott ebből a szuper csendes és magamra hangolt állapotból mondván „vissza kellene menned az ismerősödhöz! Már régóta eljöttél, magára hagytad.”
Megint kellett két forduló amíg rájöttem, hogy teljesen tévesen gondolom ezt, gyakorlatilag amióta élek (vagy ameddig vissza tudok emlékezni a gondolataimra). Eljöttem mellőle, nem mondtam mikor jövök vissza, nem az én felelősségem kiérezni az éteren keresztül, hogy ő hogyan van és reagálni az esetleges magára hagyottság érzésére. Ha akar, feljön ide a medencéhez.
Egész gondolkozó életemre jellemző ez a zsigeri mozdulat, hogy „olvassak” a másikban, és megérezzem (akár távolságból is), hogy ő rosszul érzi-e magát, majd a megnyugtatására siessek. Ennél fogva kialakult egyfajta érzékelésem és belső látásom, ami kurva sokszor pontos és tényleg jól olvasok más emberekben (ez iszonyatosan hasznos a hivatásban, amit választottam) ÉS van egy rakás helyzet, amelyikben tévesen olvasok és elveszek a saját feltételezéseimben, vagy ha jól is olvasok, tévesen lövöm be a felelősségemet a helyzetben, illetve teljesen kitakarom a saját igényeimet, miközben buzgón igyekszek hangolódni a másik ember igényeire. Kiesek magamból, és beleesek a másikba.
Amikor ez az átesés megtörténik, nem tudom megállapítani már, hogy én mi a frászt akarok? Szeretnék maradni úszni? Vagy már tényleg ki akarok menni a medencéből, mert elég volt? Vagy maradok, miközben már kimennék, de ellenfeszülök annak a fantáziának, hogy a másik akarja tőlem, hogy menjek és én akkor se?
Ezt a kálváriát is kiúsztam magamból, és egyszer csak rájöttem, hogy elég volt az úszásból. Nem azért, mert a másik személy már biztos egyedül érzi magát, sem azért, mert mindjárt bezár a Veli Bej, hanem pusztán azért, mert úsztam, amennyi jól esett és most kijövök a vízből.
Elhoztam magammal annak a csendnek az érzetét, amikor a saját életem hangját halottam ott a vízben.
*
Ha hangolódni szeretnél a saját életed zenéjére:
Egyéni állítás: https://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/
Egyéni önismereti ülések: https://onmagunklenni.hu/egyeni/
Szeretetteli felelősség (önismeret otthonra): https://onmagunklenni.hu/…/szeretetteljes…/