A mesében viszonylag kevés szó esik Csipkerózsika apjáról, az elején tűnik fel, ahol szuperóvóan viszonyul a lánya felé, nehogy a rokka megsértse őt és beteljesüljön az átok. Szó szerint mindent felfordít a királyságban, hogy ez ne történjen meg.
De arról nem szól a fáma, hogy milyen a viszonyuk egyébként.
Hogyan éli meg Csipkerózsika apa óvását?
Milyennek élte őt meg felcseperedeése során, azaz mi történt a bölcső és a kiserkent vér közötti időszakban?
Ezt önismereti feladatként tök érdekes tovább vinni egy saját mesében vagy belső utazásban.

Én ma azt a képet találtam meg magamban, hogy amikor az eredet férfi (apa) nem volt érzelmileg elérhető éveken keresztül, akkor a sok próbálkozás és csalódás után végül körbenövesztettem magamat egy masszív rózsadszungellel.
Védelemként.
Mert eldöntöttem, tudattalanul, hogy nyilván minden férfi ilyen elérhetetlen, ezért jobb, ha el se érnek, mert ugyanolyan fájdalmat fogok velük megélni, mint apával.
Aztán az évek során érkeztek hercegek.

Mindegyik megcsókolt. Volt aki többször. Volt aki türelmesen ücsörgött az ágy mellett egy csómó időt. Volt aki megsértődött és kirohant a sikertelensége láttán.
Többen próbálkoztak, de a Csipkerózsikám nem ébredt fel.
Én magam is elhitettem magammal, hogy azért, mert nem tudják mit kell csinálni ezzel az alvó nővel. Nem elég gyengédek, nem elég kitartóak, nem elég éles a kardjuk, hogy bejussanak, nem ismerik az utat, túl éretlenek, és még sorolhatnám a magyarázatokat a kudarcra.
De azt nagyon nehezen veszem észre, és csak fokozatosan hullik le ez a lepel a szememről (ami valójában az alvást okozza), hogy MINDEGYIK HERCEG MINDENT JÓL CSINÁLT, csak az az „átok” nem tört meg a Csipkerózsikában, hogy „minden férfi érzelmileg elérhetetlen, és a velük való kapcsolódás hosszútávon fáj”.

Gondolatban, odaültem amellé a kislány mellé, aki már nem is sír, csak rezignálva, a világtól visszahúzódva ül, és elmondtam neki, hogy látom, mit él át.
Ez is egy óriás felfedezés volt, hogy nem kell apát helyettesítenem magamnak! Csak együtt kell éreznem magammal ebben a hiányban és észrevenni. Ténylegesen, odaérve érzelmileg.
Aztán kikerestem a tudatommal két olyan férfi ősömet, akihez biztonságosan lehet érzelmileg kötődni (ilyenkor nem kell tudni, hogy ki az pontosan, ez csak egy „hely” a tudatban), és elképzeltem, hogy ezüstös -arany szállal összekapcsolódom velük és megtöltődök ebben az érzésben, hogy van mögöttem olyan férfi, akit el tudok érni érzelmileg, és aki elér engem.
A mélyben ez nyitja vagy csukja Csipkerózsika szemét, és ez sűríti vagy ritkítja a rózsabokrokat.
A te Csipkerózsikád hogy van?
Ha férfi vagy és van az életedben egy Csipkerózsika, akkor az alvása benned mit okoz?
Látom a Csipkerózsikák fádjalmát, és látom a küzdő hercegekét is. Sending you love

 Ha mélyebben beleásnád magad ebbe a mesébe, van egy önismereti PDFem ezzel a témával. Megtalálod benne a mese szimbólumait, önismereti és továbbgondoló feladatokat és kérdéseket.
A PDF-et megtalálod erre a mondatra kattintva. 

Bármilyen technikai nehézség esetén írj nekem nyugodtan a pocz.adriana@gmail.com címre. 

Az egyik legmélyebb vágy, amit a párkapcsolatunkra kirakunk az az, hogy a párom legyen „tanúja az életemnek”. Nálam legalábbis ez toplistás vágy, de hallottam már másokat is beszámolni erről.
És amikor ez a vágy (vagy elvárás) aktív, akkor utána egy sor teljesen hétköznapi súrlódásokhoz, konfliktusokhoz vezet, amikor a pár ezt nem úgy, nem akkor teljesíti, amikor szükségünk lenne rá. Ebből létrejönnek a tipikus bűnbakok – mert a munkád fontosabb, a gyerekek, a karrier építésed, a mobilod, a takarítás, a barátaid, a szeretőd ahelyett, hogy Rám figyelnél.

Tényleg létezik az elmagányosodás egy kapcsolatban vagy házasságban. De az már „csak” a tünet. A magány érzése egyáltalán nem függ attól, hogy van párunk vagy nincs. Ezt nagyon nehéz elhinni, arról az oldalról, amikor nem vagyunk párkapcsolatban, mert akkor a párkapcsolat mindenre is megoldásnak érződik. Csakhogy ezt a magány érzést, és azt, hogy nincs tanúja az életünknek, sokkal korábbról hozzuk, mint ahogy a párunk belépett volna az életünkbe, és ha nem kezdünk vele semmit, akkor érezni fogjuk akkor is, amikor a vágyott pár belép az életünkbe.

Ma ezzel a szorongató érzéssel keltem.
Mi marad, ha épp nincs tanúja a napjaimnak? Ha nincs az a megszokott rituálé, hogy „majd este elmesélem neki”, vagy „majd felhívom”. Ha megtisztítjuk a térképet egy pillanatra, és kivesszük a képből azt az embert, aki általában a tanúja az életünknek, akkor megláthatjuk, hogy ez az ősmagány érzés messze túlmutat rajta és nem ő a forrása, bármit is éljünk meg a párkapcsolatban.
Például észrevettem, hogy 11 éves korom óta a naplóim azok, akiket erre a magány érzés kezelésre emeltem be. A napló mint entitás, amelyik tanúja az életemnek. És áttétesen nem a naplótól vártam ezt, hanem emberi tanúkra vágytam, mert titkon mindig arról ábrándoztam, hogy majd egyszer kiadják a naplóimat, mint Coelho életrajzát (A Mágust). Már 11 évesen is arra vágytam, hogy legyen tanúja az életemnek.

Elég szerencsésnek tartom magamat abban, hogy 14 évesen már egy nagyon magasan intellektuális, filozófiai kérdéseken gondolkodó haveri bandába kerültem bele, amelyik nálam 5-6 évvel idősebb fiúkból állt. Voltak csajok is, ők egyidősek voltak velem, de ők nem a világ dolgairól gondolkoztak. Az egyik kérdés, ami rendszeresen előjött, hogy vajon van-e hangja az erdőben kidőlő fának, ha nem hallja senki? Erre van egy tudományos válasz egyébként, amiről akkoriban nem tudtunk, ami az, hogy nincs hangja, mert az emberi fülben jön létre a hang, a fa kidőlése csak hangtalan nyomás hullámot kelt a levegőben. Szóval még ehhez is „tanú” kell, hogy legyen hangja.
Nekem már akkor is az volt az álláspontom, hogy az a fa kidőlt, még akkor is, ha senki nem látta, nem hallotta, mert minimum a környező fák voltak a tanúi. Olyan nincs, hogy nem is dőlt ki, ha senki tudatában nincs meg ez az információ.

Ma reggel viszont ara jöttem rá, hogy miközben akkoriban a kidőlő fáról beszélgettünk, valójában erről beszélgettünk, hogy mi van az életünkkel ha van, vagy nincs tanúja? Mi történik a bensőnkben, amikor a magányt, az emberi tanú nélküliséget éljük meg? Létezünk egyáltalán, ha senki nem tud rólunk?

Csecsemő korunkban attól épül fel az én-tudatunk, hogy a körülöttünk élő emberek (főleg anya és apa) tükröznek minket – ha ő lát engem, akkor létezek, amit belőlem nem lát, abban elbizonytalanodok, hogy egyáltalan létezik-e. De hozhatunk láthatatlanság érzést egy korábbi életből is, ahol kirekesztésben éltünk valami miatt, és még számos más oka lehet. Ha ezek mellé odateszem azt a reális élményt, hogy a párom ma nem kérdezte meg, hogy mi történt velem, ez szinte eltörpül ezek mellett az ősmagány érzések mellett. Sokkal korábbról hozom a puttonyomban.

Ezzel a bejegyzéssel is tanúkat hívtam meg ehhez az ősmagány érzéshez.
De először tanúja voltam én magamnak, mielőtt nekiálltam megírni.

Azt fejtettem meg, hogy a stabil párkapcsolathoz és vállalkozáshoz is, esszenciális ez az izom. Hogy tudd, hogy létezel, lásd és halld magad akkor is, ha épp nincs tanúja az életednek.

Általában azon szoktunk morfondírozni, hogy mibe kerülne meglépni valamit, amire vágyunk – akár pénzügyileg, akár énerő szempontjából, de azon kevésszer agyalunk, hogy vajon mibe kerül az nekünk, hogy nem lépjük meg?

Van egy sales technika, aminek az a lényege, hogy a vállalkozó megnevezi mennyibe kerül a coaching program, pl. 1.000.000 forint, és utána levezeti, hogy mennyibe fog neked kerülni, ha nem foglalkozol azzal a témával, amiben a coaching segítene elmozdulni.
Pl. mennyibe fog kerülni neked, ha nem foglalkozol érzelmileg a válásoddal? Vagy ha nem foglalkozol azokkal a félelmekkel, amik a vállalkozásodban gátolnak téged?
A kitörő dühösség például szinte mindig rámutat arra, amit hosszú ideje lenyomtál. Már sokszor megtapasztaltam ennek ellenkezőjét, de még mindig elhiszem, hogy „olcsóbb” nem konfrontálódni a kapcsolataimban, pedig rendre kiderül, hogy jézusmária milyen drága ez!

Április végén el szeretnék menni Toszkánába kirándulni, beülni az autóba, autóban aludni, körbenézni, élvezni a nomádozást, visszajönni. Állandóan az van a fejemben, hogy ez milyen drága mulatság lesz – előre kell legyrátanom sok Énébresztő epizódot, elmegy a pénzem erre, kiesek az egyéni állítások tartásából, stb. Ezek mentén az érvek mentén szoktam elengedni a bátor vállalkozásaimat. De szinte soha nem számolom ki, hogy mennyibe kerül nekem ezekről lemondani.
– csökken az önbizalmam, mert beíródik, hogy „nem ment, nem tudtam, nem sikerült” – ez kihat egyenesen ágon a vállalkozásomra is
– megerősítem magamban az „ááá, hagyjuk” mozdulatot
– egy csomó sóvárgást hozok létre azáltal, hogy én nem lépem meg, de másokat meg nézem a youtubon, hogy kalandoznak a világban
– gyengül az akaratomba fektetett hitem.
Lehet, hogy ezekhez nehéz konkrét pénzösszegeket társítani, de a döntés meghozásához a fair-play kedvéért ezt az oldalt is fontos odatenni, nem csak azt, hogy mennyit spórolok meg, ha nem megyek el.
Summa sumárum.
Mennyibe kerül neked az, hogy nem változtatsz azon, ami már hosszú ideje nyomaszt?
És mi az, ami hosszú ideje nyomaszt? 

Ha hanganyagban hallgatnád nemcsak ezt az írást, akkor megtalálod az Énébresztőben. A tagság által minden napra kapsz egy önreflexiót és önismeretet fejlesztő hanganyagot.
Gyere az Énébresztőbe : enebreszto.mykajabi.com
„Rövid időn belül az énidős rutinom részévé vált.” (Barbi)