Élet Archives - Az önazonosság művészete

És ha senki se figyel?

Szerző: Pőcz Adriana | máj 12, 2025 | Élet

Az egyik legmélyebb vágy, amit a párkapcsolatunkra kirakunk az az, hogy a párom legyen „tanúja az életemnek”. Nálam legalábbis ez toplistás vágy, de hallottam már másokat is beszámolni erről.
És amikor ez a vágy (vagy elvárás) aktív, akkor utána egy sor teljesen hétköznapi súrlódásokhoz, konfliktusokhoz vezet, amikor a pár ezt nem úgy, nem akkor teljesíti, amikor szükségünk lenne rá. Ebből létrejönnek a tipikus bűnbakok – mert a munkád fontosabb, a gyerekek, a karrier építésed, a mobilod, a takarítás, a barátaid, a szeretőd ahelyett, hogy Rám figyelnél.

Tényleg létezik az elmagányosodás egy kapcsolatban vagy házasságban. De az már „csak” a tünet. A magány érzése egyáltalán nem függ attól, hogy van párunk vagy nincs. Ezt nagyon nehéz elhinni, arról az oldalról, amikor nem vagyunk párkapcsolatban, mert akkor a párkapcsolat mindenre is megoldásnak érződik. Csakhogy ezt a magány érzést, és azt, hogy nincs tanúja az életünknek, sokkal korábbról hozzuk, mint ahogy a párunk belépett volna az életünkbe, és ha nem kezdünk vele semmit, akkor érezni fogjuk akkor is, amikor a vágyott pár belép az életünkbe.

Ma ezzel a szorongató érzéssel keltem.
Mi marad, ha épp nincs tanúja a napjaimnak? Ha nincs az a megszokott rituálé, hogy „majd este elmesélem neki”, vagy „majd felhívom”. Ha megtisztítjuk a térképet egy pillanatra, és kivesszük a képből azt az embert, aki általában a tanúja az életünknek, akkor megláthatjuk, hogy ez az ősmagány érzés messze túlmutat rajta és nem ő a forrása, bármit is éljünk meg a párkapcsolatban.
Például észrevettem, hogy 11 éves korom óta a naplóim azok, akiket erre a magány érzés kezelésre emeltem be. A napló mint entitás, amelyik tanúja az életemnek. És áttétesen nem a naplótól vártam ezt, hanem emberi tanúkra vágytam, mert titkon mindig arról ábrándoztam, hogy majd egyszer kiadják a naplóimat, mint Coelho életrajzát (A Mágust). Már 11 évesen is arra vágytam, hogy legyen tanúja az életemnek.

Elég szerencsésnek tartom magamat abban, hogy 14 évesen már egy nagyon magasan intellektuális, filozófiai kérdéseken gondolkodó haveri bandába kerültem bele, amelyik nálam 5-6 évvel idősebb fiúkból állt. Voltak csajok is, ők egyidősek voltak velem, de ők nem a világ dolgairól gondolkoztak. Az egyik kérdés, ami rendszeresen előjött, hogy vajon van-e hangja az erdőben kidőlő fának, ha nem hallja senki? Erre van egy tudományos válasz egyébként, amiről akkoriban nem tudtunk, ami az, hogy nincs hangja, mert az emberi fülben jön létre a hang, a fa kidőlése csak hangtalan nyomás hullámot kelt a levegőben. Szóval még ehhez is „tanú” kell, hogy legyen hangja.
Nekem már akkor is az volt az álláspontom, hogy az a fa kidőlt, még akkor is, ha senki nem látta, nem hallotta, mert minimum a környező fák voltak a tanúi. Olyan nincs, hogy nem is dőlt ki, ha senki tudatában nincs meg ez az információ.

Ma reggel viszont ara jöttem rá, hogy miközben akkoriban a kidőlő fáról beszélgettünk, valójában erről beszélgettünk, hogy mi van az életünkkel ha van, vagy nincs tanúja? Mi történik a bensőnkben, amikor a magányt, az emberi tanú nélküliséget éljük meg? Létezünk egyáltalán, ha senki nem tud rólunk?

Csecsemő korunkban attól épül fel az én-tudatunk, hogy a körülöttünk élő emberek (főleg anya és apa) tükröznek minket – ha ő lát engem, akkor létezek, amit belőlem nem lát, abban elbizonytalanodok, hogy egyáltalan létezik-e. De hozhatunk láthatatlanság érzést egy korábbi életből is, ahol kirekesztésben éltünk valami miatt, és még számos más oka lehet. Ha ezek mellé odateszem azt a reális élményt, hogy a párom ma nem kérdezte meg, hogy mi történt velem, ez szinte eltörpül ezek mellett az ősmagány érzések mellett. Sokkal korábbról hozom a puttonyomban.

Ezzel a bejegyzéssel is tanúkat hívtam meg ehhez az ősmagány érzéshez.
De először tanúja voltam én magamnak, mielőtt nekiálltam megírni.

Azt fejtettem meg, hogy a stabil párkapcsolathoz és vállalkozáshoz is, esszenciális ez az izom. Hogy tudd, hogy létezel, lásd és halld magad akkor is, ha épp nincs tanúja az életednek.

Mennyibe kerül, hogy nem lépsz?

Szerző: Pőcz Adriana | ápr 7, 2025 | Élet

Általában azon szoktunk morfondírozni, hogy mibe kerülne meglépni valamit, amire vágyunk – akár pénzügyileg, akár énerő szempontjából, de azon kevésszer agyalunk, hogy vajon mibe kerül az nekünk, hogy nem lépjük meg?

Van egy sales technika, aminek az a lényege, hogy a vállalkozó megnevezi mennyibe kerül a coaching program, pl. 1.000.000 forint, és utána levezeti, hogy mennyibe fog neked kerülni, ha nem foglalkozol azzal a témával, amiben a coaching segítene elmozdulni.
Pl. mennyibe fog kerülni neked, ha nem foglalkozol érzelmileg a válásoddal? Vagy ha nem foglalkozol azokkal a félelmekkel, amik a vállalkozásodban gátolnak téged?
A kitörő dühösség például szinte mindig rámutat arra, amit hosszú ideje lenyomtál. Már sokszor megtapasztaltam ennek ellenkezőjét, de még mindig elhiszem, hogy „olcsóbb” nem konfrontálódni a kapcsolataimban, pedig rendre kiderül, hogy jézusmária milyen drága ez!

Április végén el szeretnék menni Toszkánába kirándulni, beülni az autóba, autóban aludni, körbenézni, élvezni a nomádozást, visszajönni. Állandóan az van a fejemben, hogy ez milyen drága mulatság lesz – előre kell legyrátanom sok Énébresztő epizódot, elmegy a pénzem erre, kiesek az egyéni állítások tartásából, stb. Ezek mentén az érvek mentén szoktam elengedni a bátor vállalkozásaimat. De szinte soha nem számolom ki, hogy mennyibe kerül nekem ezekről lemondani.
– csökken az önbizalmam, mert beíródik, hogy „nem ment, nem tudtam, nem sikerült” – ez kihat egyenesen ágon a vállalkozásomra is
– megerősítem magamban az „ááá, hagyjuk” mozdulatot
– egy csomó sóvárgást hozok létre azáltal, hogy én nem lépem meg, de másokat meg nézem a youtubon, hogy kalandoznak a világban
– gyengül az akaratomba fektetett hitem.
Lehet, hogy ezekhez nehéz konkrét pénzösszegeket társítani, de a döntés meghozásához a fair-play kedvéért ezt az oldalt is fontos odatenni, nem csak azt, hogy mennyit spórolok meg, ha nem megyek el.
Summa sumárum.
Mennyibe kerül neked az, hogy nem változtatsz azon, ami már hosszú ideje nyomaszt?
És mi az, ami hosszú ideje nyomaszt?

Ha hanganyagban hallgatnád nemcsak ezt az írást, akkor megtalálod az Énébresztőben. A tagság által minden napra kapsz egy önreflexiót és önismeretet fejlesztő hanganyagot.
Gyere az Énébresztőbe : enebreszto.mykajabi.com
„Rövid időn belül az énidős rutinom részévé vált.” (Barbi)

Szeretet levelek Liz Gilbert szerint

Szerző: Pőcz Adriana | okt 14, 2024 | Élet

Örök kérdés számomra, hogy milyen technikái léteznek az önszeretet gyakorlásnak, vagy mit tudok egy kliensnek javasolni, aki hírből sem hallott erről. Megosztok veled most egy egyszerűt, hogy berakhasd a tárházadba, ez pedig a Szeretet levél írása, amit Liz Gilbert szavaink keresztül fogok tolmácsolni neked. A bejegyzés végén találsz egy linket, ahol meg tudod nézni Liz ezirányú blogját.

Én is csinálom néha csak pár napig, néha huzamosabb ideig, és mindig nagyon segít.

(Liz szavai) A „Szeretetből írt levél” egyszerre tanulás és spirituális gyakorlat. Az emberek azért csinálják, hogy felfedezzék a bennük rejlő értéket és csodákat, és megtanulják, hogyan írjanak és beszéljenek önmagukhoz a szeretet és a barátság helyéről.

Az önutálat egy burjánzó vírus a mai kultúránkban – olyannyira elterjedt, hogy a legtöbbünk elméjében alapértelmezett beállítássá vált. Ritkán állunk meg, hogy megkérdőjelezzük, vajon normális vagy egészséges-e egy olyan tudatban élni, amely folyamatosan támadja, megítéli és sértegeti önmagát. Önmagunkat nem szerethetőnek ítélni annyi, mint egy szörnyű hazugságot lenyelni. És azt hinni, hogy a szeretetet maximalizmussal kell kiérdemelnünk, vagy hogy másoknál kell szeretetet keresnünk ahhoz, hogy egészek legyünk, mindannyiunkat éhes koldusokká tesz. A meleg, szeretetteljes és feltétel nélküli szeretet óceánja mindannyiunk számára elérhető – és kényelmesen elérhető belülről. Nem hiszem, hogy bárki ki van zárva ebből a szeretet-óceánból; csak az a kérdés, hogy megtanuljuk-e hallani, érezni, bízni benne.

Több mint negyed évszázada naponta írok magamnak leveleket a szeretetből, és ez volt életem legátalakítóbb spirituális gyakorlata. Eljutottam arra a meggyőződésre, hogy az univerzumban létezik egy csodálatos intelligencia, amely mérhetetlenül kedves, és amely csak arra törekszik, hogy megismerjen minket, és hogy mi megismerjük. Einstein mondta: „A legfontosabb döntésünk az, hogy elhisszük-e, hogy barátságos vagy ellenséges univerzumban élünk”. Az, hogy hogyan döntesz úgy, hogy válaszolsz erre a kérdésre, hatással lesz létezésed minden pillanatára. (Tipp: Einstein azt hitte, hogy barátságos univerzumban él. Én is így gondolom.)

Nem kell írónak vagy „kreatívnak” (ó, mennyire utálom ezt a kirekesztő kifejezést!) lenned ahhoz, hogy csatlakozz ehhez a gyakorlathoz. Ez szívmunka, és mindenkinek szól. Ezt a gyakorlatot a világ minden táján tanítottam már embereknek, a középiskolás gyerekektől a Fortune 500 vezetőiig, és mindenki képes rá – még a vezetők is! Ez nem díszes írás. Ez csak egy egyszerű és gyönyörű letöltés, közvetlenül a kozmoszból a szívedbe.

HOGYAN írj egy ilyen levelet?

Keress egy nyugodt pillanatot, amikor egy kicsit le tudod csendesíteni a gondolataidat.

Ha úgy érzed, hogy elszakadtál a Szeretettől, talán olvass el egy verset vagy írást, ami meghat és megnyitja a szívedet, vagy gondolj egy olyan emberre vagy állatra, akit könnyű szeretni. Hagyd, hogy a szíved meglágyuljon. Engedd be azt a szeretetet!

Nyiss ki egy jegyzetfüzetet (szerintem a legintimebb, ha kézzel írod, de ha szeretnéd, használhatsz laptopot is), és írd le ezt az egy kérdést:

Mit szeretnél Szeretet, ha ma tudnék?

És aztán engedd, hogy a válasz megérkezzen. Mit mondana neked a Feltétel nélküli szeretet, ha lenne hangja? Mit kell hallania a szívednek ma, pontosan ebben a pillanatban? Hol van a szenvedés, és mire vágyik, hogy elmondjál neki? Milyen megnyugtatásra vagy vigaszra van szüksége a lelkednek? Engedd, hogy jöjjenek a szavak.

Ha úgy érzed, hogy elakadtál, képzeld el, mit mondanál egy kedves és szeretett barátodnak, ha vigasztalásra vagy megnyugtatásra lenne szüksége. Írd le ezeket a szavakat – de magadnak.

Ne gondold túl ezt. Ne „dolgozz” ezen. Ne szánj öt percnél többet az írásra – különben ez már nem intuitív gyakorlat lesz, hanem intellektuális. A cél itt az, hogy az agyadat a polcra tedd, és közvetlenül kapcsolódj a Szeretethez. Végül is ez szívmunka, nem fejmunka.

Nem kell helyesírást vagy szépírást gyakorolnod. Ez nem az a hely, ahol megmutathatod, milyen tehetséges író vagy. Ez az írás nem arra való, hogy művészi legyen. Ez csak egy olyan gyakorlat, amelyben a saját lelkedhez nyúlsz, a saját szívedből, az egyszerű barátság és szeretet pozíciójából.

Ha a gyakorlatot természetellenesnek érzed, gondolj egy percig arra, hogy milyen könnyű meghallgatni és elhinni a legnegatívabb gondolataidat. Hajlamosak vagyunk nem megkérdőjelezni ezeknek a kritikus, cinikus hangoknak a jogosságát, ugye? Megkérheted ezeket a hangokat, hogy álljanak félre egy kicsit, amíg a Szeretethez kapcsolódsz. Mondd meg nekik, hogy visszajössz; még mindig ott fognak várakozni, bár reményeim szerint minden egyes levéllel gyengébbek lesznek.

Egy másik módja annak, hogy a Szeretethez vezető közvetlen vonalhoz kapcsolódjunk, ha magunkhoz becéző szavakat használunk. Az emberi természethez tartozik, hogy kedves beceneveket kreálunk az általunk szeretett embereknek és állatoknak, de olyan ritka, hogy magunkra is alkalmazzuk őket.

Ha a gyakorlat még mindig természetellenesnek tűnik számodra, egyelőre ne csináld. Próbáld meg újra egy óra, egy nap vagy egy hét múlva. A szeretet ott fog várni rád.

—–

Ha megmerítkeznél ebben a térben, látogass el Liz Szeretet levelek blogjára:

https://elizabethgilbert.substack.com/

És írjál magadnak jó sok ilyen levelet!

Nem fogom magamat megölni

Szerző: Pőcz Adriana | aug 11, 2024 | Élet

Körülbelül három hónappal ezelőtt húztam egy nagyon határozott volnalat az életemben és kimondtam magamnak, hogy „ígérem, hogy nem fogom magamat megölni, bármilyen nehéz helyzet álljon elő az életemben.”

Ez azért volt nagyon számottevő mozdulat, mert egészen addig állandóan ezzel fenyegetőztem a belső világomban. Van egy szucid énrészem, aki a nehéz helyzetekben rögtön előáll a végső kilépés gondolatával, és néha nem is pillanatokat, hanem hosszú órákat voltam ebben az állapotban, hogy azon gondolkoztam hogyan akarom megölni magamat, és milyen levelet fogok hátrahagyni, vagy amikor tényleg kétsgébeesett voltam, akkor arra gondoltam, hogy egyáltalán semmilyen levelet nem hagyok, szenvedjenek a hozzám közeli emberek a bizonytalanságtól és önhibáztatástól. Azt is hobimmá avattam, hogy kerestem hogyan tudnám a lehető legfájdalommentesebben megölni magamat, a legutóbbi invencióm az elautózás Svédország legészakibb részébe és egyszerűen csak megfagyni a hóban. Egyébként is imádom a havat…

Akkor változott ez meg radikálisan, amikor megláttam és tényleg átéreztem, hogy ez a fenyegetőzés mennyire pánikkeltő saját magam számára és mennyire súlyosbítja a létbizonytalanság érzését bennem. Először tudtam EGYSZERRE érzékelni azt, hogy meg akarom ölni magamat és ezzel fenyegetőzök, és azt, hogy ez mennyire ijesztő és sarokba szorító. Egészen addig ez a belső működés nem tudott megváltozni, amíg felváltva csak az egyiket vagy csak a másikat éreztem (csak a tettesben voltam vagy csak az áldozatban).

Ugyanilyen sarokba szorító lenne az is, ha egy olyan emberrel élnék párkapcsolatban, aki minden nehéz vitát azzal zárna, hogy „jó, akkor én most megyek és kiugrom az erkélyről!!!!” This was me. Csak ezzel hangosan Péternek soha nem fenyegetőztem, ez magamon belül történt.

A legközelebb az öngyilkossághoz akkor kerültem, amikor apám halála után talán két évvel, 17 évesen, már nem bírtam hordozni az elveszettség érzetemet, a talajtalanságot, a depressziót, és a kilátástalanság érzetét. Nem tudtam feldolgozni a gyászt, nem kaptam hozzá segítséget (hiszen minden hozzám közel álló ember ugyanúgy összetört az eseményben, mert ők is elveszítettek egy számukra fontos embert) , teljesen lezártam magamat és csak szenvedtem végeláthatatlanul. Egyik éjjel, amikor megint nem bírtam aludni, felkeltem, lementem a konyhába, előszedtem az orvosságos dobozt és elkezdtem nézni, hogy mit kellene bevennem és mennyit, hogy meghaljak. Aztán 10 perc ücsörgés után rájöttem, hogy a haláltól még jobban félek, mint amennyi félelem eleve az életemben van, és visszamentem az ágyamba. Az is ott egy erős határvonal volt, és soha többet fizikailag nem vettem a kezembe semmit, amivel megölni akartam volna magamat. Viszont beépült belém ezzel együtt egy nagyon önbántó gondolat, ami még évekig gyötört: „Még ehhez is gyáva vagy, megölni sem vagy képes magadat!”

Ahogy az elején említettem, három hónappal ezelőtt még az öngyilkosságról való fantáziálásnak is határt húztam, ugyanúgy ahogy annak a bántó hangnak is, amelyikkel még magamra basztam egyet, hogy gyáva vagyok, ha nem csinálom. A gyereknek bennem azt mondtam, hogy „nem megyek sehova, maradok”. És ez 80%-al feljavította az össz biztonság érzetet az életemben. Egy csapásra.

Azóta egyszer kerültem olyan mélyre, hogy eszembe jutott az öngyilkosság. Abban a helyzetben az ereim felvágása volt terítéken, ami újdonság volt. Ez is érdekes, hogy az öngyilkosság formái vajon szimbólumként mit jelentenek abban az adott helyzetben? De nagyon hamar stopot mondtam magamban erre és biztosítottam magamat arról, hogy senki és semmi nem érdemes arra, hogy megöljem magamat miatta. Tényleg soha nem gondoltam volna, hogy a biztonság érzetemhez ez a határhúzás mennyire sokat fog hozzáadni.

Egy hete olvastam a „Szorongástól az önbecsülésig” könyben:

„…Nem lehtséges-e az, hogy az öngyilkos sokkal bátrabb, mint az átlagember? Hiszen mi rettegünk a haláltól, és lehet, hogy csak az tart vissza minket egy-egy kritikus pilllnatban attól, hogy végezzünk magunkkal. Mondhatjuk-e tehát azt, hogy az öngyilkos az igazán bátor ember, aki képes dacolni a félelemmel? Erre a pszichiáter elgondolkodott, és azt mondta: „Igen, öngyikosságot elkövetőkről föltétlenül elmondhatjuk, hogy sokkal kevésbé félnek a haláltól, mint mi. Ugyanakkor azt is, hogy sokkal jobban félnek az élettől.”

A belső kritikus megszelídítése

Szerző: Pőcz Adriana | aug 10, 2024 | Élet

Az egyik legnehezebb és legkiábrándítóbb érzés, amikor megcsinálunk valamit, és rögtön utána lebasszuk magunkat, hogy az nem volt elég jó. Ezt szinte ugyanolyan nehéz megélni más által, mint saját magunk által. Amikor bármit teszünk, sosem lesz a végén igazi szívbőljövő köszönet, vagy egyáltalán a meglátása annak, hogy mennyi energiát, figyelmet raktunk bele valamibe.

Nekem rendszeres mozdulatom, hogy megcsinálok egy eseményt – párkapcsolati workshop, családállító nap, – és utána fogom és az egészre azt mondom, hogy „Adri, jó volt, jó volt, de lehetett volna jobb is. Az az állítás ott annyira nem működött. A jelenléted annyira nem volt patent. Péter (Nóra, Eszter, xy) jobban csinálja.”

Megosztok egy nagyon egyszerű, és hatékony gyakorlatot erre, amit magamon is megcsináltam, és saját élményből javaslom. Állítós gyakorlat lesz:

1. Amikor az esemény után vagy, akkor fogj egy párnát, és rakd be a térbe – ez a párna fog képviselni téged, aki végigvitted az eseményt, megcsináltad, beleálltál (nevezhetjük múltbéli én-nek is, aki az esemény alatt voltál).

2. Te magad képzeld el, hogy a belső kritikusod vagy, akinek millió ötlete van arra vonatkozólag, hogy hogyan lehetett volna ez jobb is.

3. Hajolj meg a párna (önmagad) előtt, és maradj addig a meghajlásban, amíg nem érzed, hogy tényleg látod azt az énedet, aki MEGCSINÁLTA. Mondd ki neki, hogy köszönöm. És tényleg érezd is át, hogy valaki ott belőled épp megtett valamit, ami érték.

Nekem segít ez a gyakorlat.

Adom neked is kipróbálásra.

Szorongó kötődő

Szerző: Pőcz Adriana | aug 1, 2024 | Élet

A napokban valakinek mondtam, hogy szorongóan kötődök a párkapcsolatomban, és miután ezt többször elismételtem, az illető azt mondta, hogy „jó, de ez mit jelent konkrétan, hogyan képzeljem ezt el? Mit csinálsz?”. Hálás voltam a kérdésért, mert kénytelen voltam nevén nevezni a dolgokat.

Én ezeket találtam:

24-36 óra a max időtartam, amit kontakt nélkül kibírok biztonságosan, ha ezután nincs megerősítés tőle: egy rövid üzenet (akár csak annyi, hogy „jó reggelt”), hívás, személyes találkozás, akkor elkezdek szorongani (Még együtt vagyunk? Emlékszik rám? Szeret még? Azon gondolkodik éppen most, hogy elhagy? Valaki épp most gyakorol rá akkora hatást, hogy elhagy?). Több napot is elvagyok, de egyre bizonytalanabbul érzem magamat.

gyakran gondolok arra, hogy elhagy (más nő miatt, vagy csak úgy)

megijedek, amikor sikereket ér el, mert azt hiszem, hogy minél sikeresebb, annál kevesebb figyelme és ideje jut rám, míg végül teljesen kiszorulok az életéből

elbizonytalanodok, ha nők vannak körülötte, főleg ha olyan nők, akik érdeklődnek iránta (nem kell ehhez, hogy ő ezt bármilyen módon viszonozza)

elbizonytalanodok, ha férfiakkal vannak fontos kapcsolódásai

szinte mindenkit konkurenciának élek meg, aki igényt tart a figyelmére, idejére

amikor megijedek, hogy elveszítem őt, akkor elkezdek „igyekezni” – kedvében járni, kipuhatolni, hogy mi esik neki jól, minél inkább alkalmazkodni hozzá, mert azt remélem, hogy így nélkülözhetetlenné válok az életében és nem hagy el

10x meggondolom, hogy visszajelezzek-e neki valamit, ami nekem nem tetszik, vagy nem esik jól, mert félek, hogy feldühödik és elhagy. Elnyomom inkább a rossz érzéseimet, csak hogy a kapcsolat megmaradjon

amikor kínokat élek át bent (akár féltékenység, akár más miatt), akkor azt gondolom, hogy ez miatta van – ő csinálja a rossz érzést bennem

sokszor már csak a „baszd meg az ásódat” fázisban mondom ki, hogy mi a bajom, mert addig fejben beszélgettem vele, de nem mondtam ki hangosan

mélyen az „Én kicsi vagyok, te vagy a nagy” felállást tartom fenn, ami azt jelenti, hogy magamat védtelennek és kiszolgáltatottnak tartom, őt pedig olyannak, aki meg tud küzdeni a világ kihívásaival – tehát rejtetten azt várom, hogy oldja meg az én nehézségeimet is

megijedek, amikor nagyon elfárad, elgyengül, és tőlem várja a segítséget vagy támogatást – bepánikolok és magára hagyom

hiába erősít meg a szeretetében, támogatásában, nagyon hamar felmerül bennem a gondolat, hogy „oké, most itt van, de mi van, ha holnap meghal/megjelenik egy nő az életében/…?”

nehéz kérni és egyeztetni arról, hogy mit akarok és hogyan

alárendelem az életemet az ő életének, mert az a fantáziám, hogy így biztosítom a vele maradást (pl. egy időben azt csináltam, hogy megnéztem az ő naptárját, mielőtt időpontot adtam volna egy kliensemnek, hogy amikor ő szabad, akkor nekem sem legyen semmilyen elfoglaltságom. Mostanra már kiszáltam a naptárából.)

amikor impulzust küldök neki (üzenetet, felhívom, levelet írok, szóban mondok kérést), akkor azonnali visszacsatolást várok – minél tovább nem válaszol vagy nem veszi fel a telefont, annál bizonytalanabb (és dühösebb, feszültebb) leszek. Ha pedig teljesen elfelejti a kérésemet, akkor bezuhanok egy fekete szakadékba – nem vagyok fontos neki, nem szeret, nem lát engem

rettegek attól, hogy kiposztolom ezt a posztot, ő elolvassa, végleg megbizonyosodik arról, hogy velem élhetetlen az élet, és esélytelen, hogy velem boldog legyen és elhagy

félelemmel tölt el a saját vágyaimra, életcéljaimra, álmaimra, bakancslistámra gondolni és azzal foglalkozni, mert attól tartok, hogy ezek nem lesznek összeegyeztethetőek vele, és ha én külön utakon járok, akkor végül szakítunk

szélsőséges érzelmeim vannak, amiket el is hiszek, hogy igazak: pl. összekülönbözünk és azonnal azt gondolom, hogy „ez a vég”, nincs biztonságom abban, hogy ez egy bucka, amin átmegyünk és megyünk tovább

a nehéz érzéseim megemésztésére a kapcsolati teret (a másik embert) használom, mert bent nem tudom őket megemészteni, vagy inkább úgy mondom, hogy a könnyebbik utat választom, mert amikor rákényszerülök őket bent feldolgozni, akkor meg tudom csinálni. Pokoli, de megy.

az elhagyás azért olyan félelmetes dolog, mert az az élményem, hogy attól én is összeomolnék és nem tudnám tovább normálisan vini az életemet – kietlen sivárság maradna utána (az igazság az, hogy már most is kielten sivárság van a lelkemben, azért szorongok ennyit. De ezt nem a párom hozta létre.)

Ez a működés nagyon sok sebet ejt a kapcsolati téren és a másik lelkén, amit észre sem veszek, mert a saját szorongásommal és annak túlélésével vagyok elfoglalva. Közben nem látom, hogy miben van a másik, ő valójában mit él át, mire lenne szüksége. Ráadásul a félelemből hozott döntések még több félelmet és hiányt szülnek. Ördögi kör. Nem beszélve arról, hogy ez annyira szétzilálja a másik ember tűrőképességét, hogy tényleg eltávolodik.

És mi ebből a kitút? „Belehalni a félelembe”. Nem szó szerint, hanem merni átélni a veszteség érzését és nem a másikon behajtani, hogy csináljon valamit, legyen itt, hogy ne érezzem a magányt és elveszettséget. Szembenézni a szörnnyel a szekrényben. Rájönni, hogy nem a másik csinálja a szenvedésemet, hanem én szevendek a gondolataimtól. Naplózni. Jó sokat. Leírni a képtelen gondolatokat és ezáltal kicsit eltávoldoni tőlük. Megkérdőjelezni a gondolatot, hogy valóban a végemet jelentené-e az elhagyás. Sírni. Byron Katie podcastet hallgatni. Kinyitni a szemet és látni a valóságot, megkülönböztetni a rémképektől. Különálló személynek elismerni a másik embert, aki nem a birtokom, nem a kontrollom tárgya, és kibírni ennek kínzó bizonytalanságát. Hagyni, hogy ott legyenek támaszként mások. Megbarátkozni a nőkkel és nem csak a riválisokat látni bennük. Hinni a múlandoságban, a nehéz érzések nem tartanak örökké. Elég bátornak lenni ránézni arra a bántásra, amit fuldoklásunk közben követünk el a másikon. Elhinni, hogy nem az egymásra zártság, és az egymástól függés az egyelten „működő” kapcsolódási forma. Bocsánatot kérni. Visszatenni saját magunkat életünk közepébe, és tiszteletben tartani azt, hogy a másik is a saját élete közepén áll – abbahagyni annak elvárását, hogy az én életem legyen a fő fókusza. Venni a fáradtságot és megszeretni saját magunkat.

Hát így.

« Régebbi bejegyzések