A rendes motiváció

Bármilyen, de tényleg bármilyen, nehézséggel küzdünk az életünkben (pl. önbizalomhiány, megfelelési kényszer, fóbiák, stb.) ezek megléte és annak ténye, hogy némiképp korlátoznak minket, még nem elég motiváció, hogy kezdjünk is velük valamit. Ha belegondolok pl. a pókoktól való félelembe, a legtöbb ember úgy küzd meg ezzel, hogy elkerüli a pókokat, papuccsal lecsapja őket, odacsődít másokat, hogy ők csapják le őket, vagy eszeveszettül takarít, hogy még véletlenül se vesse meg egyetlen pók egyetlen lábát sem a közelében. Én még nem hallottam olyan emberről (ettől függetlenül lehet, hogy van), aki azt mondja, hogy elmegy terápiába, vagy hipnoterápiába, vagy analízisbe vagy bárhová, hogy leküzdje ezt a viszolygást. Elkerüli vagy megsemmisíti a félelem tárgyát és kész.

Pont ugyanez igaz a megfelelés kényszerre is, ami az én nagy kedvenc témám, mivel én is hűséges művelője vagyok. Tudom, hogy megkeseríti az életemet, tudom, hogy lehetnék szabadabb is nélküle, tudom, hogy lenyomok miatta érzéseket, gondolatokat, cselekedeteket, de az elkerülés és a félelem tárgyának megsemmisítése még mindig sokkal kivitelezhetőbbnek érződik, mint nyíltan szembeszálni és vállallni ennek az árát.

Amíg az, hogy „szabadulj meg a megfelelés kényszeredtől” csak egy külvilágból sulykolt jól hangzó önismereti cél, de nincs hozzá valódi motiváció, addig ez nem fog változni. Mert ha minden nehézség ellenére megfelelni KIKÖNNYÜLÉST és MEGELÉGEDETTSÉGET hoz, mert megnyugodhatok, hogy a másik nem hagyott el, nem dühödött fel rám, nem csalódott bennem és én biztonságban érzem magamat ÉS ez a legfontosabb motivációm, akkor erre fogok szabályozni, mindegy ki mit mond (és mindegy, hogy mit mondok a terápiában, hogy min akarok dolgozni).

Többször megtörtént már velem a saját terápiás ülésemen is, hogy a terapeuta visszajelezte, hogy ő nem érzi, hogy én valóban akarnék valamit kezdeni azzal a témával, amit behoztam. Lehet, hogy félek attól, hogy mi lesz, ha kiderül és tényleg napvilágot lát az az igazság, hogy kurvára nem akarok változni ebben a témában, de ezen felül más „rendes motivációm” nincs. És igaza volt.

Visszatérve a megfelelés kényszerhez és a biztonság érzetéhez. Nem engedjük el általában az ágat, amíg nincs helyette másik. A biztonság érzete egy szuper alap szükségletünk. Ha ezt a megfelelés működtetéséből szerezzük meg aktuálisan, akkor nem fogjuk csak úgy elengedni, amíg nincs másik forrása a biztonság érzetnek. Kicsit olyan ez, mint amit a gyermeki féltékenységről írtam korábban: egy gyerek könnyedén osztozik bármilyén, ha nyugodt és szeretve érzi magát.

Ugyanígy: bármi lehet terápiás cél, de csak akkor fogunk tényleg változni ebben, ha nyugodtak vagyunk és szeretve érezzük magunkat.
Visszatérek még egy pillanatra a pókos hasonlatomhoz: lecsapás vs. dolgozok rajta. Itt is érvényes, hogy a motivációnak kell változnia ahhoz, hogy másként reagáljunk. Pl. fontossabbá válik az ahimsa (nem ártás más élőlények felé) a félelmünknél. Vagy meglátjuk, hogy szabadabbak lennénk a pók félelem nélkül és ez a szabadság válik fontosabbá a félelmünknél. Vagy más motivációk, amik nagyobb prioritást kapnak a jelenleginél.

Látom, hogy a megfelelés kényszerem nem változik olyan mértékben, ahogy szeretném, és a jelenlegi valóságom az, hogy nem találtam még elég ütős érveket ellene, mert annyira ütős érveket tudok felsorolni az érte oldalon. És ez rendben van.

Ha kapcsolatban maradnál:

Olvass bele további bejegyzésekbe: