Zöld kicsi béka, aki az erdőben él. Mindegyik fa sokkal magasabb nála és ő tudja, hogy soha nem lesz akkora, mint ezek a fák, ami azért baj, mert ő számára elérhetetlen marad az a világ, amit a fák látnak, az a szög, amiből a fák látják a világot, az a magasság, amiből ők kitekinthetnek, és az a méltóság, ami körbeövezi őket. A béka minden nap teszi a dolgát, megfürdik, ételt keres magának, körbejárja az ismerős területet, de folyamatosan szomorú és vágyakozik.
Egy nap találkozik egy tündérrel, aki a gyilkos galóca kalapján ül és a tündér azt mondja neki, hogy teljesíti ezt a kívánságát. Nem kell ezért a békának semmit sem tenni, ő tudja ezt a varázslatot és csak megcsinálja a békával, ha erre igent mond. A béka gondolkodási időt kér, mondja, hogy nemsokára visszajön. De a tündér erősködik, hogy ő nem tud várakozni, vagy most azonal igent mondd a béka, vagy eltűnik ez a lehetőség. Mivel a béka visszaemlékszik arra, hogy már mennyit vágyakozott így is arra, hogy fa legyen, igent mond.
A tündér megsuhintja a békát a varázspálcájával és az azonal óriás jegenyefává változik. Olyan érzés, mintha valaki ezer darabra akarná szétszakítani a testét, óriás félelem lesz rajta úrrá, hogy a megszokott kicsi méretéhez képest, most hirtelen hatalmas lesz. Fél, hogy szétdurran a teste és ő meghal. Amint a folyamat megtörténik, az új jegenyefa mint egy gumiszalag egyszercsak visszapattan és a béka ismét a tündér előtt áll.
Mondja neki a tündér mérgesen, hogy tényleg akarnia kell a békának az átváltozást, mert mástként ő sem tudja felülírni a béka erejét. Ad neki még egy esélyt. Ezúttal a béka már tudja mire számítson, amikor a tündér megsuhintja a pálcájával, megint elkezd növekedni és hagyja, hogy ez megtörténjen vele. De annyira kényelmetlen ez a pozíció, hogy másodjára is visszapattan az eredeti formájába.
A tündér lemondóan sóhajt. Azt mondja a békának, hogy neki ehhez nincs türelme, és eltűnik.
A béka még szomorúbb lesz, mint addig, mert most már tudja, hogy volt esélye megvalósítani az álmát, és mégsem tudta megragadni. Elrontotta. Beássa magát a földbe és úgy dönt, hogy meghal.
Tényleg meg is hal, a teste a földben elkezd szétmállani, eltűnik fokozatosan a húsa, az izmai, és legvégül a csontjai is, míg nem marad belőle semmi. Már csak a szelleme lebeg az erdő azon része felett, ahol általában a napjait szokta tölteni.
Meglát egy makkot a földön, és kitalálja, hogy ha abba beleköltözteti a testét, akkor ezúttal tölgyfaként tud majd megszületni.
Beleköltözik a kis makkba, és tényleg nagyon otthonos érzete van, kicsi és meleg, békesség honol benne, ahogy az erdő talaján fekszik. A béka szelleme sokáig lakik a kis makkban, sokszor feljönnek benne a béka emlékek, ugrana, de a makk nem mozdul. Úgy dönt mégsem jó ötlet fának lenni, ő inkább ismét béka lesz, de már nem tud kijönni a makkból. A lénye beleszőtte magát a makk rostjaiba, ez a létforma már nem engedi. A legfélelmetesebb, hogy a béka érzi faként nagyon sok évet fog eltölteni, sokkal többet, mint amennyit békaként.
Belenyugszik hát a tölgyfaságba, és minél inkább megnyugszik, annál mélyebbre kerül a makk a földbe, teljes sötétség és csend veszi körül. Még mindig néha ugrana, nem hunyt ki belőle teljesen ez az inger, de már nem ad ennek fontosságot. Csak mint amikor felriad valaki egy álomból majd rögtön vissza is alszik.
Az álmondja, hogy kiabál: ÉN béka vagyok! ÉN béka vagyok! Engedjetek vissza a testembe! De nem történik semmi, így visszaalszik a makkságba. Nagyon sok idő eltelik, amíg már nem jönnek a béka álmok, és amíg a béka teljesen makknak tudja érezni magát, és a békákat akik a felette lévő földön ugrálnak, egy másik fajnak látja, aki nem ő. És amikor teljesen makká válik, akkor elkezd kihajtani, és törekedni a föld fölé.
Egy iszonyatos erő tolja őt felfelé a földből, már most óriás tölgynek érzi magát, érzi a teljes formáját, amit egyszer el fog érni és ez könnyedén átsegíti őt a kemény földön. Emlékszik arra, aki lesz. Sok év telik el, kis faként, fiatal faként, felnőtt faként, érett nagy faként. Ismerkedik az állatokkal, megéli az évszakok váltakozását, a levelei kihajtását és lehullását, a gyökerei terjeszkedését. Még mindig néha felvillan az a gondolat, hogy milyen volt, amikor béka volt, de a törzse annyira erős, és a fa léte annyira megszilárdult, hogy már nem mozdítja őt ez az emlék. Méltóságteljesnek érzi magát, nagynak, már akkor is, amikor még csak kicsi fa. Királyinak. Együtt lélegzik az erdővel. És amikor óriás fává nő, belátja az egész környéket, nagyon távolra.
Egy nap különös csiklandozást érez a törzsén, és amikor lenéz, akkor látja, hogy egy zöld béka mászik felfelé a törzsén. A tapadó korongjai rátapadnak a törzsére és ő könnyedén hagyja el az egyik ágat a másik után, amíg felér teljesen a legfelső ágig. Ott a béka rátapasztja magát a vékony ágra, hogy le ne essen és élvezettel szétnéz a tájon. Ebben a pillanatban a tölgy és a béka ugyanolyan távolra ellátnak. Aztán amikor a béka megelégelte a szétnézést, lassan lemászik a fáról és megy tovább a dolgára.
A tölgy nevetni kezd. Elég lett volna felmásznom a fára, nem kellett volna ehhez fának lennem! Nem fa akartam lenni, hanem látni akartam azt, amit a fák látnak! De nem sajnálja a fa életet sem, nagyon sokat tanult belőle a szilárdságról. Következőre már tudni fogja jobban, hogyan legyen olyan béka, amire vágyott.
A fiatal lánnyal az oldalamon fejvesztve rohantunk a zegzugos ház szobáin keresztül. Amint rejtekhelyre találtunk és egy pillanatra megálltunk, a sárkány rögtön közelebb ért hozzánk. Csalhatatlan szimattal követett minket. Felfelé rohanva a lépcsőn eszembe jutott a padláson lévő kis ablak. – Gyere kislány, mutatom az utat! – fordultam hátra a barnahajú lányhoz. – Nem vagyok kislány! – mordult vissza rám futás közben. Szó nélkül hagytam a mondatát, tínédzser kori lázadásnak tudtam be, amin nem érdemes fennakadni. Rohantam tovább, hogy minél előbb elérjem a kis ablakot. A lány fürgén kimászott rajta és kisvártatva én is mellette álltam a tetőn. Megszédített a magasság, de ezzel együtt megérkezett egy adag nyugodtság is, hogy ide a sárkány nem fog tudni követni minket. Ahogy elkezdtünk leereszkedni a szürke tetőn, visszapillantva még megláttam a sárkányt, ahogy dühödten beront a padlásra és a kis ablakon keresztül rám néz. Gyorsan elfordítottam a tekintetemet, hogy ne lássam. Hosszú széles lépcső futott végig a ház oldalán és előtte, a tetőtől egészen le a mélybe, szinte körbeölelve a házat. – Le kell érnünk mielőbb a lépcső aljára és lehasalni a földre. A föld szaga eltakarja a mi szagunkat és a sárkány nem fog ott megtalálni. – utasítottam a lányt. A lány szó nélkül követett engem. Az utolsó lépcsőfokról leugorva puha barna földre érkeztünk meg. A rejtekhely biztosnak érződött. Csak amikor megnyugodott a légzésem és körbenéztem vettem észre, hogy ára van az ide bújásnak. Halott és haldokló testek, széttört tárgyak, rothadó növények vettek minket körül. “Nem baj, megéri.” nyugtáztam magamban.
A sárkány a padlásra szorult. Körbe körbe forgott a számára túl kicsi szobában, nehéz farkát többször egymás után a padlónak csapta, amitől megremegett az egész ház. Ordított dühében és figyelte a két távolodó alakot. Szüksége volt rájuk, hogy csillapítsa az éhségét. Nem ételre vágyott, az emberek olyanok voltak számára méretüknél fogva mint egy rizsszem. Pusztán a húsukkal nem lakott volna jól. Neki más kellett. Az emberek szellemi tudása. Bár szerette a férfiakat is, és néha napján azok is útjába kerültek, ő mégis a nőt akarta, aki most kiugrott az ablakon és megszökött előle. A sóvárgás szinte eszét vette, és itt volt még a kidomborodó hasa is, ami még harciasabbá és elszántabbá tette őt. Erejénél fogva bármikor átszakíthatta volna a tetőt. Sőt, az egész házat romba dönthette volna. De akkor hol lenne az otthona? Hová térne vissza? Szüksége volt erre a biztonságos helyre, így inkább választotta a padlás szobába való bezártságot, mintsem a szabadságot, amit csak romokat maga után hagyva tudott volna megszerezni. Lent a földszinten egy idős nő kötögetett a hintaszékében. A ház az ő örökségéhez tartozott és bár egykor még tudott a sárkányról a padláson, mostanra teljesen megfeledkezett róla, és önmagáról is úgy tudta, hogy egy ártatlan idős hölgy, aki békésen kötöget öreg napjaiban. A sárkány a földkerekség legveszedelmesebb élőlényének tartotta a ráncos hölgyet és egyben a legerősebb börtönőrnek, aki valaha fogsága ajtajához kerülhetett. Az öreg hölgyhöz érkező látogatók bármelyike kiszabadíthatta volna őt, ha felkiáltanak, hogy “a padláson egy sárkány van!”, de egyikük sem tette, mert pillanatok alatt belekerültek az öreg hölgy valóságába, amelyikben sárkányok soha nem is léteztek.
Egyszer egy bölcs azt mondta, hogy legénynek kell érkezni, aki kiszabadítja majd a sárkányt. A legény meg is érkezett, nem is egy, de a sárkány könnyűszerrel lenyelte őket.
-Meddig akarsz itt feküdni? – szólalt meg Asta. – Vissza kell mennünk a házba. A kérdésére nem érkezett válasz. A mellette fekvő nála idősebb nő megmerevedve nézett maga elé, mintha minden pillanatban azt várná, hogy a sárkány iderohan. – Hallod! Vissza kell menned! – mondta hangosabban és megrázta a nő vállát. Tudta, hogy magára maradt és a nőtől nem fog segítséget kapni. Vagy ő elindul, vagy örökre itt maradnak. Lassan négykézlábbra emelkedett, majd felült és leporolta a ruháját. “Nem az én dolgom lenne” dohogott magában, de nem volt más választása, mint nekiindulni az útnak. Elindult felfelé a lépcsőn. Minél közelebb ért a házhoz és mindenhez, ami benne lakott, annál erősebb görcs merevítette meg a testét. A lépcső felénél összecsuklottak a lábai és ő önkéntelenül a földre rogyott. Rettenetesen félt, de közben egy pillanatra sem lankadt az elszántsága, hogy kibogozza az összegubancolódott szállakat. Minden erejét összeszedve lábra állt és tovább ment. Úgy gondolta a ház ajtaján keresztül kell megközelítenie a sárkányt, ezért abba az irányba irányította lépteit. Asta nyitva találta a bejárati ajtót és belépett, majd halkan becsukta maga mögött. A ház belseje még félelmetesebb volt, mint a házhoz vezető lépcső. Szabad szemmel semmi olyat nem látott, ami ne tartozott volna egy hétköznapi házhoz, mégis baljós hangulat lengte körül minden egyes tárgyat. Az volt az élménye, hogy ez a nyugodt környezet bármelyik pillanatban megváltozhat és szellemek hada nyelheti őt el. És bár érezte ezeket a szellemeket, síri csend és mozdulatlanság honolt a házban. A félelem átvette a hatalmat a teste felett és bepisilt. A fekete harisnyája és az alsóneműje teljesen átnedvesedett. Asta furcsamód megkönnyebbült ettől, mintha megszabadult volna valamitől, ami eddig megkötözte őt. Lefejtette magáról mindkét vizes ruhadarabot és a földre dobta őket. Végre érezte a levegőt a bőrén a szoknyája alatt, amitől sokkal erősebbnek érezte magát. Tudott az idős hölgyről a hintaszékben a belső szobában, és azt is tudta, hogy rajta keresztül vezet az út a sárkányhoz így elindult balra. Tágas szobába érkezett, amelyik étkezőnek szolgált. Hosszú fa asztal foglalta el a szoba nagy részét, amelyik mellett elfért volna akár húsz ember is, de csak az egyik végénél ült egy négy tagú család. Mindannyian fásult arccal ültek a leveses tányérjaik felett, amelyikbe néha belakanalaztak, szürke, beesett szemeik meredtek a semmibe. Asta tudta, hogy a zaj, amit folyamatosan hall a sárkány dübörgése a padláson, minden alkalommal, amikor nekicsapta a farkát a padlónak, a kék mintás porcelánok a vitrinek mögött megremegtek és ugrottak egyet. – Ti is halljátok ezt a zajt? – kérdezte a családtól. Az asztalfőn ülő nő felemelte tekintetét és röviden nevetett. – Miféle zaj? – Hát az a zaj, amitől megremeg a porcelán is. – pontosította Asta. Alig bírt beszélni, annyira megrémítette őt a helyzet, amibe belecsöppent. Minden porcikája azt üvöltötte, hogy meneküljön. De nem menekülhetett, tovább kellett mennie. – A porcelán mindig így ugrál. Ez normális. Asta bensője összecsavarodott. Érezte ahogy veszi át az uralmat a gondolatai felett ez a valóság, amelyikben nincs sárkány, nagy erővel vonzotta őt az ötödik szék az asztalnál, amelyikre leülhetne és belesimulhatna ennek a családnak a valóságába. Összeszedte erejét és kirohant a szobából. Továbbmenve néhány érdektelen szobán keresztül, a belső szobában megtalálta a békésen hintázó és kötögető nénikét. A szoba félhomályában is pontosan látta a bútorok formáját és a hosszú sálat, ami a kötőtűk alól folyt ki. – Hallod a zajt? – tette fel az idős nőnek is a kérdést. A nő szelíden elmosolyodott. Asta elgyengült, kezdte őt is hatalmába keríteni az a valóság, amelyikben semmilyen zaj nem hallatszott és semmilyen zaj soha nem is volt. A szoba csendjét csak a kötőtűk halk kocogása törte meg, az idős néni pedig a világ legbékésebb lényének nézett ki. Asta már nem hallotta a zajt, csak visszaemlékezni tudott rá, és ebbe az utolsó szálba kapaszkodott. Már önmagát is egy kis unokának látta, amelyik örömmel ül a nagyi lábánál, és hallgatja annak meséit. Amint Asta belesimult ebbe a képbe, váratlanul az idős hölgy arca helyén egy fekete örvénylő lyuk jelent meg, amely mintha magába akarta volna szippantani Asta teljes lényét. Minden erejével ellenállt, feszítette a testét, húzta magát távolabb az idős nőtől, és most már tisztán hallotta ismét a hangokat, azoknak olyan sokaságát, hogy meg sem tudta őket különböztetni egymástól. Vissza kell menni az időben, vissza kell menni az időben. – parancsolt magára. Azt feltételezte, hogy ha vissza tud menni abba az időbe, amikor az idős hölgy még emlékezett a sárkányra, akkor fel tudja oldani ezt az átkot. Odarohant a magas ingaórához a falnál és belebújt.
Öt éves forma kisfiúként bújt elő és megkönnyebülve vette tudomásul, hogy a szoba hangulata sokkal kevésbé hat rá nyomasztóan, mint korábban. A hintaszékben egy középkorú nő ült, kötögetett és vidáman beszélt hozzá. Bár emlékezett korábbi önmagára, ez a kép a háttérbe szorult és előtérbe került a kisfiús léte. Fa autókkal játszott, amiket a földön tologatott, nagyobbá cseperedve pedig megtanulta használni a puskát és katonásat játszott. Az élete könnyűnek, kalandosnak és izgalmasnak érződött. A hintaszékes nő megtiltotta neki, hogy a puskával bármikor is magasabbra célozzon, mint a szeme magassága, és bár a fiú nem értette mi ennek a tilalomnak a magyarázata, nem kérdőjelezte meg. Szentnek és nemesnek érződött ez a szabály és ő örömmel betartotta.
Asta elkezdte érezni, hogy ez a férfi élet teljesen elzárja őt a sárkánytól, és hogy ez az élet spirál csak még távolabb viszi a megoldástól. Sőt elkezdett derengeni benne annak a tudása is, hogy a házban való bolyongás sem fogja közelebb vinni a sárkányhoz, hanem egyre szövevényesebb és kacskaringósabb labirintusba kerül általa, amelyikben egyre kisebb darabokra törik a sárkányról való bármilyen tudás.
Hagyta, hogy az ijedtség eluralkodjon a teljes testén, mert tudta, hogy arra támaszkodva ki fog tudni jönni a férfiból, a hintaszékes nő közeléből és a házból is. Így is lett, és amint a házon kívülre került, elkezdett rohanni felfelé ugyanazon az útvonalon, ahol korábban lefelé rohantak a nővel.
Egy pillanatra megtorpant a kis padlás ablak előtt. Félt, hogy akár meg is halhat, a sárkány egy szempilllantás alatt felperzselheti, vagy a fogaival széttépheti. Inkább a sárkánnyal való találkozás, mint tovább folytatni ezt a bolyongást!, határozta el magában. Benézett az ablakon és azonnal szembetalálta magát a sárkány tekintetével.
Egyikük sem mozdult hosszú időn keresztül. Asta sírva fakadt, határtalan örömet érzett afelett, hogy végre egymásra nézhetnek, hogy találkozhat azzal a tudással, ami a sárkányban lakozott. A sárkány nem tűnt dühösnek, ő is megnyugodott ettől a szembenézéstől. Asta óvatosan bemászott a kis ablakon, de végig figyelt arra, hogy a sárkánnyal való kapcsolata megmaradjon. Amikor már a szoba közepén állt, a sárkány felhördült, kisebb földrengést okozott a farka dühödt csapkodásával és néhányszor megkerülte a padlást. Asta megijedt ugyan, de egy eddig ismeretlen erőbe is meg tudott kapaszkodni önmagán belül. A sárkány nem akarta őt bántani, de próbára akarta tenni a bátorságát és így mondta el, hogy mennyi ideig szenvedett itt a padlásszobában. Amikor kissé lenyugodott Asta felmászott a pikhelyes hátára és megtalálta a csigolyák közé döfött szöget. Kihúzta és amint ez megtörtént a sárkány hányni kezdett. Először felöklendezte a legyéneket, akik bágyadtak, meggyötörtek, nyálba borítottak és lesoványodottak voltak ugyan, de még éltek. Kihányta a padlás összes bútorát is, amit az évek során lenyelt, és felöklendezett egy legényt is, akinek a mellénye alól kiesett a kurbli.
Asta azonnal felismerte a tárgyat és nagyon megörült neki. Felemelte a földről és a sárkány feje tetejére mászva megkérte őt, hogy emelje fel egészen addig a lyukig, amelyikből a kurbli kiesett. Ott aztán elkezdte vadul tekerni és minden tekeréssel a padlás teteje emelkedett kicsit, míg végül teljesen kinyílt, mint a kincses láda teteje, és felettük nem volt más, csak a kék ég. Asta kiábálni kezdett örömében, a sárkány nagyon hosszú ideje óta először vett jó mély levegőt, kinyújtotta szárnyait és Astával együtt a magasba reppent. Végre úgy szállhatott fel, hogy közben nem kellett attól félnie, hogy romba dönti a házat.
A hosszú ideje bezárt erő féktelenül és iránytalanul tört elő. Megtörtént az, amitől Asta félt, és amiről a régi legenda is szólt, hogy a sárkányt azért kell bezárva tartani, mert egyébként pusztítást végez. A sárkány hátán hánykolódva minden kavargott körülötte, nem látta a világot maga körül, csak érzékelte, hogy nekimennek néhány magasabb toronynak és épületnek. “Tényleg igaz volt!”, ijedt meg Asta. “Pusztít!”.
De ugyanaz a belső erő, ami már korábban is átsegítette őt a nehéz helyzeten most is megszólalt benne, és arra intette, hogy ne adja fel, tanulja meg uralni a sárkány erejét, és ha most nem teszi meg, vállalva a károkat, amiket közben létrehoz, akkor megint hosszú időre elszakadnak egymástól. Asta behunyta a szemét és csak arra az egy pikkelyre figyelt, amit mindkét kezével markolt, és a két combja közötti sárkány testre, amit minden erejével szorított, hogy ne essen le. Lélekben bocsánatot kért minden egyes alkalommal, amikor hallotta az omló épületek zaját és csak arra koncentrált, hogy magasabbra emelkedjenek, és hogy a lakott területtől messzebbre kerüljenek. “Emlékszek magamra. Hajlandó vagyok emlékezni magamra.”, ismételte el többször és kinyitotta a szemét.
A sárkányt egyre biztosabb tudattal uralta, kiismerték egymást, és minél jobban együttműködött vele, annál szabadabbnak érezték magát. Amikor teljesen biztosan tudta, hogy összekapcsolódtak, visszairányította őt a házhoz. A nyitott háztetőn keresztül puhán leereszkedtek a padlóra, ahol a mellényes legény nagy örömmel fogadta őket.
– Van sárkányod! – kiáltott fel. – Én is kipróbálhatom? Repülhetek veled?
– Igen. – mosolygott rá vissza Asta. – De csak akkor repülhetsz velem, ha megígéred, hogy te is megkeresed a saját sárkányodat.
A legény bólintott és lelkesen a sárkány hátára mászott. Asta és ő sok kalandot megéltek a sárkány hátán utazva. Asta sokat kalandozott egyedül is, és mindig visszatért a most már puha szalmával borított padlásra, amelyik este mindig becsukta a tetejét. Visszament a házba is és gondosan elkerülve a balra eső szobákat, amikről tudta, hogy még vissza kell beléjük térnie egyszer, elindult a fa lépcső felé, hogy szabaddá tegye a padlásra vezető csapóajtót. Sikerült újból mozgásba hoznia, és ezentúl nyitva tartotta, hogy szabad átjárás legyen a ház és a padlás között.
A sárkány kerek hasából két tojás került elő, amelyekből két kis sárkány bújt ki, akik nagy örömmel repültek velük együtt. Asta büszkeséget érzett és elhatározta, hogy soha többet nem fogja letagadni a sárkányok létezését.
Egy idő után eszébe jutott a nő, aki a lépcső alján feküdt a földön. Mostanra már csak a csontváza maradt meg belőle. Asta fehér lepedőbe tekerte őt és elindult vele felfelé a lépcsőn. Annak ellenére, hogy csak a csontok zörögtek a lepedőben, Asta nagyon nehéznek érezte és komoly erőfeszítésébe került felhúzni őt akár egyetlen lépcsőfokra is. Ezúttal sem adta fel, és a súlyt fokról fokra emelte. Mire felért vele a padlásig, a csontokra inak és izmok teremtődtek, amiket betakart a bőr, a nőnek ismét haja nőtt és élő emberré lett.
Hangok szűrödtek be hozzám a távolból. Megmozgattam az elgémberedett tagjaimat, és ahogy egyre inkább szabadultam ki a sötétségből, kezdtek visszaáramolni az emlékek. Félelem öntötte el a testemet, felismertem a szagot, a környezetet, a házat, a sárkányt, akivel most farkasszemet néztem. Mérhetetlen düh sütött a szeméből, és az első gondolatom az volt, hogy ismét kereket oldok. A barna hajú lány tekintete tartott a padlás szobában, aki ellentmondást nem tűrően nézet rám és láttam a szemében, hogy szinte megtiltja nekem, hogy kimeneküljek a helyzetből. A fejemben hallottam a hangját, amelyik azt mondta, hogy vállaljam, amit tettem, mert ha nem teszem, soha sem ér véget ez az átok.
Minden pillanatban attól féltem, hogy a sárkány felfal. Jogosan. Én tettem a kurblit a legény mellénye alá, én etettem meg vele a legényt, és így gyakorlatilag a szabadulása kulcsát is. Én hitettem el vele, hogy a legény tehet mindenről. Én tettem, és megvolt hozzá az én történetem is, amit egy következő alkalommal mesélek el, de attól függetlenül, hogy volt rá okom, a szenvedést én okoztam neki. A beismerésem visszabillenttte az egyensúlyt, de nem tüntette el a sárkány haragját, aki még jó ideig dühöngött. De már nem szakadtunk el egymástól.
Egyetlen sarok van az egész lakásunkban, amit kértem tőlük, hogy hagyjanak békén. Az én sarkamat. Összebarmolhatják az egész lakást, azzal már az évek során megbékéltem, de hagyják meg nekem az én lelki békém és épelméjűségem zálogaként ezt a sarkat a nappaliban, közel az ablakhoz. Nincs itt más, csak az asztalom, a számítógépem, egy kép a falon, szobanövény az asztal sarkában, színes csíkos szőnyeg a padlónak ezen részén. Sokszor olyannak élem meg a lakásunkat, mint egy indiai gettót, amelyikben hegyén hátán összehányva élnek a dolgok, nincs lehetőség, nincs énerő, nincs tér bármit is másként csinálni, csak túl lehet élni a koszt és a nyomort. Mi nem nyomorgunk, legalábbis nem pénzügyi értelemben, mégis a koszos, összezsúfolt terek energiáját élem meg a lakásunkban. A férjem és a fiam szerint túlzok, látom a szemükön, amikor az agyukra megyek a takarítási igényemmel, és hogy csak azért raknak rendet, hogy hagyjam végre abba a nyomasztásukat. Aztán minden kezdődik elölről. Nyitva hagyogatott fiókok, koszos tányérok és poharak a nappaliban, morzsák a szőnyegen, földre dobált törölközők, sár az előszobában. Egyszer megfenyegettem őket, hogy ortodox minimalista életmódot fogok élni és a lakásunkban csak annyi tárgy lesz, amennyiből képtelenek lesznek káoszt teremteni. Végül nem csináltam meg. Én sem vágyom a minimalizmusra. Úgyhogy takarítok utánuk, ordibálok velük, amikor elfogy az erőm, vagy éppen ülök a szerintem apokaliptikus körülményekben és elfogadom, hogy ez az életem, ők a családom, és ezen nem tudok változtatni.
Végső megoldásnak érződött számomra a tiszta sarkam létrehozása. Háború mentes övezet, ahová nekik nincs bejárásuk, ahol nem tudnak rendetlenséget csinálni, mert csak nekem van jogom oda belépni, én kontrollálom teljes mértékben, hogy a tárgyak a helyükön maradjanak. Ez a békesség és rend szigete, ahol végre szabadon lélegezhetek.
Délelőtt tíz óra volt. Mindketten elmentek otthonról, gondoltam leülök a gépemhez folytatni a munkát. És akkor megláttam a tejes poharat a könyveim tetején. Nem az első eset, hogy a fiam itthagy valamit ebben a sarokban. Tizenhét éves, kétlem, hogy a mentális képességei gátolják őt abban, hogy megértse az egyszerű kérésemet: Ne hagyd a cuccaidat a sarkamban! Hol a büdös zoknija hever a szőnyegemen, hol egy kinyitott könyve, aminek félbehagyta az olvasását, hol a TV távirányítója, mindig megtalálja a módját, hogy nyomot hagyjon itt maga után, és mindig van egy jó magyarázata is hozzá: Csak letettem oda, mit húzod fel magadat, már el is vittem volna, ha nem kezdesz el ordibáni velem! Bocs, tényleg ott felejtettem, nehogy már ez halálos bűn legyen. Te is szereted a könyveket, miért zavar, hogy még egy ott van az asztalodon? A fürdőszobából visszafelé jövet már el is vittem volna. Komolyan nincs emlékem arról, hogy azt otthagytam volna. Lehet, hogy apa tette az asztalodra. Nem segített sem a kiabálás, sem a szépen kérés, sem a “Hagyd békén ezt a sarkat!” felirat az asztalom oldalán, sem a könyörgés, sem a sírás. Csak azt tudom gondolni mindezek után, hogy szándékosan csinálja, vagy tényleg egy rejtett agyi deficittől szenved, amit eddig nem vettünk észre, mert hogy megint itt áll a tiszta sarkamban a tejes pohár, amiből reggel ivott!
A nehéz érett kamasz test alatt fekszem, annyira szorongat engem, hogy meg sem bírok moccanni. Ütöm őt, kiabálok, tolom el magamtól, és minél nagyobb erőt fejtek ki, ő annál szorosabban fog. Nem szól semmit sem, mintha nem az ő nyelvén beszélnék. Elfogy a fizikai erőm, megtörök, mert azt érzem, hogy ebből a helyzetből nem tudok kiszabadulni. Ernyedten fekszem alatta, a fejemet oldalra fordítottam, nem is akarom őt látni. Akkor legyen a testem az övé, ha ennyire ragaszkodik hozzá. Ebben a végső reménytelenségben átszakad bennem egy gát, ami eddig megfogta a kimondhatatlan szavakat. Túl kegyetlennek éreztem őket, de most már minden mindegy. Ebben a pokolban már azok is elférnek.
Te utolsó kibaszott fasz. Nem bírsz felfogni egy annyira egyszerű kérést, hogy ne hagyd a kibaszott cuccaidat abban az egyetlen sarokban? Az egész lakásban mindenhol ott van a nyomod, csak annyit kértem tőled, hogy azt az egy kibaszott sarkat hagyd békén! Te idióta fasz! Annyi mindent feláldoztam már miattad! Tönkretetted a testemet. Szétbasztad a puncimat, kirongyoltál rajta, mintha az nem lett volna egy élő szövet. A bőrömön striák lettek. A valaha gyönyörű sima bőrömöt bemocskoltad. Szétharaptad és szétszívtad a melleimet. Kegyetlen fájdalmat okoztál és még csak kérdőre sem vonhattalak téged semmiért, mert hát csak egy gyerek vagy és ez az élet rendje, hogy te kiszívod belőlem az életet! Közém és Gergő közé furakodtál a kis ártatlan testeddel. Egy kibaszott nyugodt éjszakát nem tudtunk eltölteni évekig. Az ordításoddal kikészítetted az idegrendszeremet. Kibaszottul dühös vagyok mindezekért!
Ahogy szűretlenül végre kimondhattam mindent, kezdtem megtölteni a saját testemet, amelyikből tudtomon kívül fokozatosan kiköltöztem az évek alatt. Észre sem vettem, hogy mikor és hogyan csináltam. A dühöm által új csontjaim nőttek. A kezem a fiam köré fonódott, éreztem, hogy ezek az új csontok adnak neki tartást és úgy fogják őt, mint az acél oszlopok a felhőkarcolót. Egy teljesen felnőtt 17 évest fogtam a kezemben úgy, mintha még mindig 2 éves lett volna. És a lelke valóban egy kétévesé volt, megragadva az időben, és folyamatosan nyomokat hagyva maga után a lakásban. Az “acél” kezeim keretet adtak a testének, amitől ő elernyedt és végre nem fojtott. Felülhettem szabadon. Soha addig nem adtam neki ezt a stabil keretet, amibe végre ellazíthatja magát. Végre levegőhöz jutottam én is.
A férjemhez fordultam és felé is kiengedtem a szavakat a mélyen feltörő és tiltott dühből. Észrevettem a különbséget közte és a fiam között. Neki nem kell keretet adnom, nem dolgom az ő acél oszlopainak lenni. A vele való kapcsolatban arra van szükség, hogy saját magamban érezzem az acél oszlopokat.
Próbáltam megkeresni a dühöm forrását. Honnan jött? Hol kell keresnem, ha megint elveszik? Nem találtam. Talán a felháborodásom fűtötte, vagy az engedély, amelyikkel kaput nyitottam neki és egy hang azt mondta, hogy “most engedheted, biztonságban vagy”.
A sarkamat azóta tiszteletben tartják. Nem azért, mert leordítottam mindkettőjük fejét, hanem azért, mert a dühöm által megérkeztem. Már nem kell titkos üzeneteket hagyni nekem a szoba sarkában, hanem megtalálnak a nappaliban, hálószobában, konyhában, előszobában, és a testemben.
Melissa gyerekszobája bővelkedett a játékokban. Mindenféle méretű és kinézetű babák, autók, plüssök, ugrókötelek, labdák, társasjátékok foglalták el a szoba különböző zugait. Minden játéknak megvolt a maga helye, és Melissa az összesről tudta, hogy hol találja őket, ha éppen játszani akar velük. A játékai is szerettek vele játszani, mert Melissának mindig csudajó ötletei voltak, és nagyon izgalmas történeteket talált ki.
Egyik nap, miközben Melissa a dobókockás játékával játszott, a dobókocka begurult az ágy alá. Melissa rögtön utána is iramodott, hogy megmentse a kockát a nagy sötétségtől az ágy alatt, viszont miután bemászott és körbenézett, a dobókockát sehol sem látta. Párszor a nevén szólította, de a dobókocka így sem került elő. Melissa elcsüggedt. Utálta elveszíteni a játékait.
Ekkor a sarokból mocorgást hallott, és amikor a zaj forrása felé fordította fejét, meglátott egy kisegeret. Kis piros kötényt viselt és a kezében fakanalat szorongatott. Valamit nagyon próbált elmondani Mellissának, vadul hadonászott a fakanállal is, de Melisssa nem értette őt, csupán halk cincogást hallott.
– Nem értek az állatok nyelvén! – magyarázta a kisegérnek Melissa, de az rendületlenül tovább mondta a mondandóját. Egy kis fa ajtóra mutogatott maga mögött és Melissa ekkor látta meg, hogy a dobókockája egyenesen ezt a faajtót találta el, mindenestül leszakította, és maga a dobókocka pedig feltehetőleg a kisegér otthonában landolt. Most már Melissa teljes mértékben megértette a kisegér feldúltságát, és még az állatok nyelvén sem kellet hozzá beszélnie.
– Nagyon sajnálom az okozott károkat. – kért illedelmesen bocsánatot. – Szólok apukámnak, hogy gyártson neked egy új kisajtót, ígérem!
A kisegér látva Melissa bűnbánó arcát kissé megnyugodott, már nem hadonászott a fakanállal, majd visszabújt odújába és kisvártatva nagy fújtatások és nyögések közepette kitolta a házikójából a dobókockát. Melissa nagyon megörült, hogy visszakapta a játékát, sűrűn hálálkodott a kisegérnek, még egyszer bocsánatot kért, aztán intett neki és kimászott az ágy alól.
Este, amikor a tévé előtt az apukája ölébe kucorodott, hogy elmesélje neki az aznap megélt kalandjait, megemlítette neki a találkozását a kisegérrel is, valamint előadta a kérését is.
– Kisajtót egy kisegérnek? – kérdezte hitetlenkedve az apukája. – Úgy bizony! – bizonygatta Melissa. – És lemérted, hogy mekkora ajtóra lenne szükség? – Oh, azt teljesen elfelejtettem! – kiáltotta fel riadtan Melissa. – Máris megmérem.
Ezzel berohant a szobájába, felkapta az asztalán heverő vonalzót, bemászott az ágya alá és odakúszott egészen a falig. De a lyukat, amelyiken a dobókocka beesett a kisegér otthonába, nem találta. Nem látott sem a törött ajtót, sem ép ajtót, sem semmilyen ajtót. Csak a fehér fal húzódott végig az ágya alatt. Melissa hitetlenkedve nézte ezt a fehérséget. “Dehát…” – mondta szomorúan. “Dehát, a délután még itt volt!”
Orrát lógatva sündörgött vissza a nappaliba. Apukája már messziről látta, hogy valami feldúlta Melissát, ismét az ölébe ültette őt, és tüzetesen kikérdezte a történtekről.
– Nem volt ott, egyszerűen eltűnt … – jelentette ki csalódottan Melissa. – Talán csak különleges alkalmakkor jelenik meg, vagy épp akkor, amikor feladatod van vele. – vigasztalta az apja. – Most is lett volna feladatom vele! – kiáltotta Melissa. – Méretet kellett volna vennem róla! – Nyugodj meg, kincsem, – húzta magához közelebb Melissát az apukája, amikor látta, hogy a kislány arcán két hatalmas könnycsepp gördül le. – A kisajtó egészen biztosan újból meg fog jelenni, csak légy figyelmes, és kész arra, hogy meglásd. És amikor újból megtalálod, akkor majd gyorsan leméred. Megígéred?
Melissa arca felragyogott, becsületszavát adta, hogy így lesz.
Másnap, amikor ismét délután a dobókockával játszott, szándékosan bedobta az ágy alá, hátha ettől ismét megjelenik a kisegér és a hozzá tartozó ajtó. A kocka hangosan koppant, amikor nekiütközött a falnak, de Melissa csalódottan vette tudomásul, hogy ettől nem jelent meg a kisegér ajtaja. Megpróbálta a mutatványt még egyszer, és még ötször, de egyik alkalommal sem történt semmi. Eltelt pár hét, és Melissa meg is feledkezett a kisegérről, a dobókockás játékát pedig olyan mélyre sülyesztette a többi játéka alá, hogy ki sem látszott.
Egy nap, amikor az anyukájával épp bevásároltak, az üzletes néni egy fémes csillogó tárgyra lett figyelmes a padlón és kíváncsian felvette. Egy aranypénz volt. – Nézd Melissa! Ezt épp most találtam, hozzon neked szerencsét. – nyújtotta oda a kislánynak, aki épp melette ácsorgott az édességes polc előtt. – Nagyon köszönöm! – vette el tőle hálásan a pénzt Melissa. – Milyen szerencsét fog nekem hozni? – Azt nem tudom, kicsim, – vonta meg a vállát a nő, – majd kiderül.
Melissa elhatározta, hogy nagy becsben fogja tartani az aranypénzt és soha semmire nem költi el élete végéig. Este, apja ölébe kucorodva, elmesélte neki, micsoda gazdagság talált rá, és hogy ez lesz ezentúl az ő szerencsehozó talizmánja. – Soha senkinek nem adom oda, és soha semmire nem fogom elkölteni, apu. – újságolta büszkén. – Ez lesz az én kincsem. – Rendben, kislányom. – nézett rá szeretettel az apukája és megsimította a haját.
Melissa attól a naptól fogva a párnája alatt tartotta az aranypénzt, és minden este azzal a gondolattal feküdt le, hogy biztos majd a következő nap lesz az, amelyiken a nagy szerencse megtalálja őt. És valóban minden nap történt valamilyen váratlan szerencse vele. Az egyik nap a jó eredményeiért a tanító néni cukorkát ajándékozott neki, egy másik nap anyukája megengedte neki, hogy tovább játszhasson a barátnőivel, mint ahogy általában szokott, megint következő nap a buszsöfőr bácsi megvárta őt a megállóban, és nem indult el egészen addig, amíg Melissa rohanva odanem ért a buszhoz. Nap nap után különböző jó dolgok történtek vele, és Melissa mindezt az aranypénz varázslatos erejének tulajdonította.
Egyik nap nagy takarítást csinált a szobájában, mert az anyukája megkérte őt, hogy válogassa ki azokat a játékokat, amelyekkel már nem játszik, és amelyeket elvihetnek az árvaházba a többi gyereknek. Melissa nagy gonddal nézte végig az összes játékát, és ekkor bukkant rá a dobókockás játékára, amit nagyon hosszú ideje nem vett elő. Rögtön eszébe jutatta a kisegeret és az eltűnt törött faajtót. Úgy döntött tesz egy utolsó próbát. Ha a szerencsepénznek ekkora hatalma van, talán még a kisegeret is elő tudja csalogatni. Aznap este lefekvés előtt kivette a szerencsepénzt a párnája alól, és áthelyezte az ágy alá, pontosan arra a helyre, ahol korábban a kisajtót látta. Biztos volt benne, hogy másnapra a kisajtó megjelenik.
Éjjel, pont amikor legédesebb álmát aludta, halk zörgésre riadt fel. Először nem tudta, hogy mi lehet a zaj forrása, a sötétben és csendben szörnyen hangosnak hallatszott. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy talán ismét a kisegér az. Óvatosan kimászott az ágyából, és a zseblámpájával az ágya alá világított. És valóban! A kisegér és a még mindig törött ajtó ott voltak az ágy alatt! A piros kötényes kisegér éppen a nehéz aranypénzt próbálta arrébb tolni, hogy ki tudjon jönni az otthonából. “Mindig csak bosszúságot okozok neked, ugye?” -kérdezte tőle részvéttel Melissa, és gyorsan odanyúlt a pénzért, hogy segítsen a kisegérnek. Az hálás szemekkel nézett rá, amikor végre szabadon tudott ismét mozogni ki és be a házába. – Látom még mindig törött az ajtód! – mondta neki Melissa. – Várj, hozok egy vonalzót és méretet veszek, apukám csinál neked egy teljesen újat. – Meg sem várva a kisegér válaszát Melissa kikászálódott az ágy álól, és már kúszott is vissza a vonalzóval. A kisegér értetlenül bámulta a szerszámot, nem értette mi történik körülötte. – Készen is vagyunk! – jelentette ki Melissa határozottan.
Intett a kisegérnek és ezután nyugodtan feküdt vissza az ágyába, hogy még édesebb álmokat lásson.
Másnap boldogan újságolta az apukájának, hogy a szerencsepénz visszacsalogatta Egérkét, ő megszerezte az ajtó méreteit, és most már semmi sem áll útjában annak, hogy végre jóvá tegye az általa okozott károkat.
Amikor a kisajtó elkészült, Melissa boldogan rohant az ágyához, hogy megmutassa a kisegérnek és rögtön fel is szerelte a helyére. A kisegér elégedetten nézegette az otthona új bejáratát, gyengéden megsimította a kezével, letörölt egy legördülő könnycseppet a piros köténye sarkával, majd intett Melissának és boldogan becsukta maga mögött az ajtót. Melissa nagyon örült, hogy most már biztonságban tudhatta kisegérkét és az otthonát és elhatározta, hogy ezentúl jobban fog figyelni arra, hogy semmivel se rombolja egérke otthonát. Aznap este ismét az arany pénzzel a párnája alatt aludt és megköszönte neki, hogy segített egérke előcsalogatásában, amit Melissa a legnagyobb szerencsének érzett az összes eddigi közül.
Gloria nem tudta megmondani, hogy miért érezte azt, hogy meg kell nézze, mi van a medence alján. Semmilyen külső történés, legalábbis olyan, aminek tudatában volt, nem indokolta ezt a cselekedetét. Amint lebukott a víz alá, szinte teljesen megszűntek számára a buli hangjai, amik egy pillanattal előtte még annyira élesek és hangosak voltak. A fiúk kiabálása, a lányok nevetése, a zene dübörgése, poharak csörömpölése és számtalan más zaj, amik a partihoz tartoztak eltompultak és elnyelte őket a víz. Kinyitotta a szemét, hogy jobban lásson és akkor észrevette a vöröshajú lányt. Nem lepődött meg, hogy a lány ott van, mintha előre megírt forgatókönyv szerint történt volna meg ez a pillanat, amiben ők ketten ilyen körülmények között találkoztak. Igen, ez nem is lehetett volna másként, gondolta.
Olyan volt az egész jelenet, mintha valaki lelassította volna az időt, végtelennek tűnt a pillanat, mintha soha semmi más nem is akarna történni ebben a teremtett világban. Gloria felismerte a lányt, akivel soha senki nem mutatta őket be egymásnak, pedig számtalan partin találkoztak már, és látta őt az egyetem folyosóin is. És most itt volt a medence alján, nyitott szemmel lebegett, néha tett egy szinte észrevétlen karmozdulatot, mintha úszni akart volna, de ez a kézmozdulat annyira erőtlen és határozatlan volt, hogy semmi hatással nem volt a teste helyzetére. Még így a víz alatt is Gloria pontosan látta a tompaságot a lány szemeiben. Ittas állapotban volt, mintha fel sem fogta volna, hol van éppen és ennél fogva nem is igyekezett kijutni a helyzetből. Pedig az élete veszélyben forgott, ha hamarosan nem vesz levegőt. A vöröshajú lánynak ez a veszély nem tűnt fel. Nem kereste az utat felfelé a víz felszíne fölé, se kifelé a medencéből. Nem érzékelte az irányokat, így azt sem, hogy éppen egyre lejjebb süllyed a medence aljára. Nem értette, mi az az egyre növekvő nyomás a mellkasán, nem rakta össze a képet a fejében, hogy éppen Steve medencéjének alján van. Az előbb még a medence szélén állt és vidáman beszélgetett a többiekkel, majd mivel elkezdett szédülni leült és erősen megkapaszkodott a medence szélében. Egyre távolabbról hallotta a többiek hangját és a zenét, szinte hipnotizálták a víz felszínén megjelenő kis hullámok, amit a medence másik végében fürdő lányok és fiúk keltettek. Kiesett az emlékezetéből az a pillanat, amikor úgy döntött belecsúszik a vízbe. A víz érintése azonnal előhívott néhány gyerekkori emléket, amikor azon versengtek az unokatestvéreivel, hogy ki bírja tovább a medence alján. Ezek az emlékek elmosták a valóságot, és ő visszacsöppent a múltba. Csak hagyta, hogy a teste egyre mélyebbre süllyedjen, kifújta a levegőt és figyelte a szájából távozó buborékokat. A medencén kívül történő parti emléke elveszett számára, az új valóságává pedig ez a régi emlék vált. Ahogy egyre lejjebb süllyedt, egyszer csak már a víz valósága is elveszett számára és meg volt győződve arról, hogy már kijött a medencéből és épp a forró napon szárítja a testét. Nem értette, hogy miért ilyen nehéz mozognia, és mit jelentenek a buborékok, amiket lát. Gloria megigézve figyelte a lányt. Várakozott, hátha felébred benne az életösztön és rájön hol van. De a lány nem mutatta ennek semmi jelét. Csak nézett maga elé, mintha egy teljesen más világban lett volna. Érdekesnek tartotta, hogy kettőjük sorsa pont ilyen módon fonódott össze. Még sohasem látta a vöröshajú lányt ennyire közelről. A végtelen idő hirtelen végessé vált, amikor Gloria megérezte, hogy elfogyott a levegője. Két karcsapással közelebb úszott a lányhoz, a karjaival alányúlt és elrugaszkodott a medence aljától. – Jézusom! – hallotta egy fiú hangját, amikor kibukott a víz alól. – Jézusom! Él még? – Igen! – válaszolta Gloria határozottan. – Húzzátok ki. Két srác azonnal lehajolt és megfogták a lány egy-egy karját, majd elkezdték húzni. Vékony teste szinte súlytalannak hatott ahogy kihúzták. Kiemelték teljesen a vízből és a hátára fektették. A lány azonnal elkezdett köhögni és levegőért kapkodni, mintha kicsit késleltetve most lett volna csak a testének lehetősége megélni azt, amit már a víz alatt is szeretett volna. Az erőltetett köhögéstől kisvártatva a gyomra tartalmát is kiürítette az egyik mellette álló fiú cipőjére, aki undorodva hátrébb ugrott. – Semmi baj. – nyugtatta Gloria a kimerült lányt. – Most már jól leszel. – Hozzon valaki egy plédet az isten szerelmére! – nézett fel az azóta köréjük összegyűlt emberek arcába. – És valaki segítsen átvinni őt hozzám. Az utasítások annyira határozottak voltak, hogy senki sem ellenkezett. Valószínűleg mindnyájan örültek, hogy valaki irányítja a kellemetlen helyzetet. Egyikük sem vágyott arra, hogy tragédiába torkoljon ez a mai bulizás. Egy lány azonnal elszaladt plédért, egy másik pedig elindult, hogy előkerítse Stevet, a házigazdát. Az óriás nappaliban a zene és a tánc egy pillanatra sem maradtak abba, csak a hátsó udvaron a medencéhez elég közel lévő embereknek tűnt fel az esemény. A lány előkerült a pléddel, amit közösen Gloriaval ügyesen a lány köré csavartak és felültették őt. Kicsit jobb színben volt, de azonnal eldőlt volna ismét, ha nem támasztják őt meg. – Vigyük inkább be a házba, ott lefeküdhet. Kialussza magát és holnap hazamegy a saját lábán. – javasolta a tüskés hajú magas srác Alien pólóban. – Megbuggyantál?! Itt nem maradhat! – ellenkezett azonnal Steve, aki időközben sietve megérkezett és átverekedte magát az összesereglett emberek tömegén. – A szüleim holnap délután hazajönnek, addig pedig a bulira utaló legutolsó kis morzsáit is el kell tüntetni a házból. Mit mondjak a szüleimnek, mit keres egy másnapos csaj a szobámban?! – Mondtam, hogy segítsetek elvinni hozzám. Még véletlenül sem hagynám őt itt veletek. – nézett fel Gloria az Alien pólós srácra és Steve-re. Mindkettőből kinézte, hogy ha alkalmuk adódna és a lány bármilyen halvány jelét mutatná arra, hogy nyitott a szexre, ők élnének az alkalommal. Gloria nem volt a legnépszerűbb egyetemista az olykor radikális nézetei miatt. Különösen hevesen reagált a nők és férfiak egyenjogúságára és a szexizmus leghalványabb jeleire is. Keményen elmondta a véleményét bármelyik férfinak, aki úgy érezte nem tiszteli a nőket és ettől a legtöbb srác kerülte őt. Jobban kedvelték a nem ennyire öntudatos nőket, akikkel nem kellett szellemi csatákat vívni mielőtt ágyba bújhattak volna velük. – Ahogy akarod, csak vigyétek már innen. Nem akarom, hogy tönkretegye a partit egy csaj, aki nem ismeri a saját határait. – felelte bosszúsan Steve és már hátat is fordított. Gloria lenyelte a csípős megjegyzést arra vonatkozóan, hogy fél órával ezelőtt Stevet ugyanezzel a lánnyal látta az egyik sarokban csókolózni. Most hirtelen ugyanez a lány nemkívánatos elemmé vált a bulijában. Lerázta magáról a gondolatot, mert tudta, hogy csak felhúzná magát rajta, megkért két közelben lévő srácot, hogy tegyék be a plédbe csavart lányt az autójába és vissza se nézett senkire, amikor elhajtott.
Volt egyszer egy királyság, ami nagyobb volt minden királyságnál messze földön. Óriás palota állt a közepén, aminek 1001 szobája volt és 500 tornya. A palotában a király élt a lányával. A palotát hatalmas birtok vette körül, erdőkkel, dombokkal, legelőkkel, rétekkel. Az országban élő emberek mind sokkal kisebb házakban laktak, sokkal kisebb kerteket műveltek, még a nagyon gazdag bárók birtokai, sőt még a szomszédos királyságok sem voltak akkorák, mint ez a királyság, a királylány mégis állandóan azt érezte, hogy nincs elég hely számára a nap alatt. Néha felötlött benne az a gondolat is, hogy túl kicsi a test is, amiben él, de ez annyira félelmetes gondolat volt, hogy inkább mindig gyorsan elvetette. Néha beszélt erről az apjának, aki nem értette a királylányt. – De hiszen messze földön a legnagyobb királyságban élsz! – méltatlankodott. – Igen, apám, tudom. – ismerte be a királylány, de ettől még az érzése nem szűnt meg. A királylányt néha percekre, néha napokra kerítette hatalmába a rosszkedv, és volt olyan, hogy évekre rossz kedve lett. A király nem értette a lánya szomorúságának okát, és az esetek nagy többségében maga a királylány sem. Eltelt sok év, a királylányból felnőtt nő lett, lassan elérkezett az idő, hogy férjhez menjen. Az apja nagyon szerette őt, ezért azt mondta neki, hogy egyáltalán nem ragaszkodik ahhoz, hogy királyi vérből válasszon magának férjet, ő elfogadja bármelyik kérőt, amelyiket a királylány kiválaszt és szívesen hagyja halála után rájuk a birodalmat. Jöttek is a kérők, hosszabb- rövidebb ideig udvaroltak a királylánynak és a királylány jól is érezte magát velük, de lánykérésre egyikkel sem került sor. Szépen lassan a kérők az évek során eltűntek a palotából, és több nem is jött. Teltek az évek és a királylány nem mutatott hajlandóságot arra, hogy férjhez menjen vagy gyereket szüljön. Az apja nem sürgette, úgy érezte rendben van az is, ha a királylány élete végéig nem választ maga mellé társat. Így is- úgy is megörökli a birodalmat. Egyhangúan teltek a napok a királyságban míg nem egyik nap a palotába egy banya érkezett. Haja kócos volt, arca bibircsókos, állán szőrszálak nőttek, ruhája sokat hordott, cipője lyukas. A kapuknál álló őrök be sem akarták őt engedni kinézetére tekintettel, de a banya a király által kibocsátott szabad átjárás törvényére hivatkozva mégis bebocsátást kért. Az őröknek be kellett végül ismerniük, hogy valóban nincs okuk a banya feltartóztatására és kelletlenül ugyan, de beengedték őt a palota udvarára. Épp vásár volt aznap, árusok kínálták portékájukat, a banya megcsodálta a szép árut, de mindegyik árus elkergette őt és nem engedték, hogy megnézegesse a ruhákat, sálakat, sajtokat, finom kenyereket. A banya nem bánta, megszokta már, hogy így bánnak vele, megvonta a vállát és tovább állt. Délidőben leült a palota udvar közepén lévő szökőkút szélére és nézelődött. Ekkor látta meg az egyik erkélyen a királylányt ácsorogni. Rögtön megtetszett neki ez a teremtés, felfigyelt a királylány messzibe révedő szemeire, amik rögtön elárulták neki, hogy különleges dolgokat is látó teremtésről van szó. Szeretett volna megismerkedni vele, de azt tudta, hogy a palota udvarra ugyan beengedték őt, de a palotába már biztosan nem fogják, ugyanis a palota épületére már nem vonatkozott a szabad átjárás törvénye. Órákig nézelődött és figyelte az őröket, hátha váltáskor nem érkeznek pontosan és besurranhat, de az őrök olyan gondosan váltották egymást és annyira figyeltek, hogy egy egér sem tudott volna beszökni mellettük. A banya feladta és úgy döntött hazamegy. Amint elindult, egy legény toppant elé. – Mi járatban vagy itt? – kérdezte tőle a szőke hajú, kék szemű legény vidáman. A banya önkéntelenül is elmosolyodott, mert annyira szívélyes volt a legény arckifejezése. – A királylánnyal szerettem volna találkozni. – válaszolta a banya őszintén. Úgy érezte teljesen megbízhat a legényben. – És miért szeretnél vele találkozni? – kíváncsiskodott a legény. – Hát csak úgy, kedves teremtésnek láttam és gondoltam megismerkednék vele. A legény megvonta a vállát és nem firtatta tovább ezt a kérdést. – Ilyen indokkal kétlem, hogy az őrök beengednek, a kinézeted sem segít sokat az ügyön, de ne csüggedj. Várj meg itt engem, hozok neked valamit, amivel könnyedén túljársz az őrök eszén. – jelentette ki a legény és már sarkon is fordult. A banya elmosolyodott a jó szerencséjének, visszaült a szökőkút szélére és várakozott. A legény kisvártatva visszatért és átadott neki egy jókora fekete anyagot. – Ez itt egy varázsköpeny. Ha magadra öltöd láthatatlanná válsz. – mondta vidáman és már indult is volna. – Várj! – szólt utána a banya – Mivel háláljam meg segítségedet, és hogyan adjam vissza neked a köpenyt? – Ezzel ne törődj. Én is ajándékba kaptam, te is ajándékozd majd el, ha nincs rá többé szükséged. – válaszolta a legény. Miután a banya egyedül maradt rögvest ki is próbálta a palástot. Elsétált az árusok bódejai előtt, ismét megfogta az árut, de senki rá se hederített, tényleg nem látták őt. A banya ugrándozott örömében, rögvest oda is szaladt az őrökhöz és könnyedén besétált mellettük a palotába. Mivel a palota óriási volt, elég sok idejébe tellett megtalálni a királylányt, de végül megtalálta. Az ő szobájába is könnyedén besurrant a köpenyben. A királylány éppen kedvenc tevékenységének hódolt, és teljesen elmerülve egy másik világban, olvasott az ablak mellet álló karosszékben. Mégsem törhetek rá csak így. – gondolta a banya és kiment a szobából, majd illedelmesen bekopogott az ajtón, miután levetette magáról a palástot. – Hát te ki vagy? – kérdezte a királylány csodálkozva miután meglátta az ismeretlen asszonyt az ajtaja előtt. A banya tudta, hogy az igazság, hogy csak pusztán megismerni szerette volna a királylányt nem lesz elég, ezért gyorsan kitalált egy történetet. – Az apád fogadott fel engem tegnap. Én vagyok az új gyógynövényes asszony. Jöttem, hogy megkérdezzelek egészséged felől és gyógynövényeket javasoljak neked ezek gyógyítására. –Úgy érzem egészséges vagyok. – válaszolta a királylány. – A jókedved, hogy szolgál téged? – kérdezte a banya. A királylány meglepődött a kérdésen, azt gondolta, hogy a banya a testi egészségéről fogja őt faggatni. – Hát… néha meglátogat a jókedvem, de általában valahol kószál és azt mondja, hogy sok dolga van a világban, nincs rám ideje. – válaszolta a királylány. – És a szomorúságod hogy szolgál téged? – faggatózott tovább a banya. – A szomorúságom hű barátom. Ő nem kószál a világban, mindig a közelemben van. – És a vágyaid mennyire tüzes paripák? – tette fel a banya a harmadik kérdést. – A vágyaim? – tűnődött a királylány. – Tüzes paripának nem nevezném őket, inkább mindenfelé ugrándozó békáknak. A banya megvakarta a fejét. – És meg tudod különböztetni a saját vágyaidat attól, amit mások szeretnének, hogy akarj? A királylány elgondolkodott egy pillanatra, majd határozottan azt válaszolta, hogy igen. A banya rögtön átlátott a szitán és megállapította, hogy a királylány ugyan mindenfélére vágyik, de ezek a vágyak se nem teljesen az övéi, se nem teljesen tiszták, se nem paripák, amik húznák az élete szekerét. – Rendben, rendben. – bólogatott a banya. – Az elmondottak alapján készítek neked egy gyógyfű keveréket, ami segít hazacsalogatni a jókedvedet, távolabb tartani a szomorúságosat és tisztán látni a vágyaidat. Ezzel a banya kiment a szobából, ismét magára öltötte a varázs palástot, elsétált az őrök mellett és elhagyta a palotát. Nem volt ő bizony javasasszony, fogalma sem volt milyen gyógynövényeket kellene összegyűjtenie, de azt biztosan tudta, hogy az intuíciója jó, és ez segít majd neki felismerni a megfelelő növényeket. Nem is kellett sokat sétálnia meglátott egy sárga szirmú virágot az út szélén. Rögtön be is tette a szütyőjébe. Pár lépés után meglátott egy kék szirmú virágot, azt is betette a szütyőbe, majd rövid séta után az út kellős közepén egy barna szirmú virág nőtt. Hát, te csak rám vártál, ahogy nézem. – mondta vidáman és betette a barna szirmú virágot is a tarisznyájába. – Mindhárom virágot szárítsd ki a napon, majd morzsold össze őket, készíts belőlük főzetet és azt idd öt napon keresztül, minden nap három kortyot. – okította a királylányt a banya, miután visszatért hozzá a palotába. – Három hónap múlva visszatérek és megkérdem tőled, mi változott. Elbúcsúzott és magára hagyta a királylányt.
A királylány mindent pontosan úgy tett, ahogy a banya mondta. Kitartóan kortyolgatta a főzetet és figyelte vajon mi változik. Az első nap után semmilyen változást nem vett észre, a második nap után sem, a harmadik és a negyedik nap sem hozott változást, de még mindig bízott abban, hogy az utolsó nap megtörténik a csoda. Végül az ötödik nap sem hozott változást. A királylány roppant dühös lett a banyára, hogy ilyen haszontalan gyógynövényeket hozott neki, és alig várta, hogy jól beolvashasson neki. Ha a főzet hatástalansága lett volna az egyetlen baj, talán még megbocsátotta volna, de a három hónap alatt az is kiderült számára, hogy a banya hazudott. A király nem is alkalmazta őt javasasszonynak! Letelt a három hónap, a banya ismét meglátogatta a királylányt, felvette a varázs köpenyt, hogy bejusson a palotába, a királylány ajtója előtt levetette, és illedelmesen bekopogott. – Alig vártam, hogy ismét meglátogass!- fogadta őt haragosan a királylány. – Becsaptál engem! A főzeted fabatkát sem ért, és az apám soha nem is fogadott fel téged! Kitudja mit itattál meg velem, talán most leszek csak igazán beteg! A banya nem ijedt meg, úgy tűnt, hogy meg sem lepődött. – A történetem talán mese volt, de a növények maguk mutatták meg magukat előttem és engedték, hogy leszedjem őket. Csak elhoztam őket neked, ha engedted volna, hogy segítsenek, akkor változást hoztak volna az életedbe. – válaszolta nyugodtan. – Hazudsz! Egy csaló vagy és most próbálod megúszni, hogy az apám tömlöcbe vessen téged! – kiabálta a királylány. – Nem félek a tömlöctől. A legsötétebb tömlöc sem tarthat engem fogva, te viszont sokkal nagyobb rabságban vagy, mint ahogy én lennék a tömlöcben. – válaszolta a banya még mindig nyugodtan. – De hát a földkerekség legnagyobb palotájában élek, a legnagyobb királyságban! – Mit sem ér a nagy birodalom, ha nem érzed otthonodnak sem a birodalmat, sem a testedet. A szavak hallatán a királylány annyira dühös lett, hogy megfogta a banyát és kidobta őt az ablakon. Csak amikor a banya már kirepült az ablakon tudatosította a tettét és azt, hogy mekkora bűnt követett el. A legmagasabb szobában voltak éppen, a 102-ik emeleten, lehetetlen volt, hogy a banya túlélje. Kinézett gyorsan az ablakon, de lent a földön csak egy kupac ruhát látott. – Ó jaj!- kiáltott fel a királylány – Kioltottam egy emberi életet!
Ettől a naptól kezdve teljesen magába zárkózott. Nem evett és nem ivott, gyötörte őt a lelkiismeret. Senkinek a palotában nem mert beszélni a tettéről, hiába kérdezgette őt az apja, a pap, a szobalány. A királylány némaságba burkolózott. Így ment ez egy hónapig, a királylány teljesen legyengült, csak feküdt az ágyán és nézte a falat. A király magához hívatta a birodalom legjobb javasasszonyát. – Csinálj valamit! Gyógyítsd meg őt! – adta ki neki a parancsot. – A növények csak annak segítenek, aki engedi. A királylánynak nem tudok segíteni, ha ő maga nem szeretne meggyógyulni.- válaszolta a javasasszony. – Kotródj innen! – kiáltotta a király. – Látom, hogy ide rendes orvos kell. A palotába hívatta a birodalom legjobb orvosát és a véleményéről kérdezte. – Úgy látom, hogy a királylány a szíve miatt szenved. Úgy hiszem tudok rajta segíteni. Kioperálom a szívét és a baj megoldódik. – mondta magabiztosan az orvos. – Ez valóban szükséges? Nincs más megoldás? – kérdezte kétkedve a király. – Nincs bizony. Csak adja engedélyét és én máris nekikezdek. Mivel a királylány teljesen el volt merülve a saját világában és senkivel sem volt hajlandó beszélni, senkire még csak ránézni sem, a király döntött és engedélyt adott az orvosnak az operációra. A műtét után a szívet egy üvegbe tették és a király levitte a pince legeldugottabb zugába, hogy ne is emlékezzenek erre a nehéz időszakra. A királylány gyorsan felépült és úgy tűnt, hogy a műtét valóban sikeres volt. Ismét olvasott, beszélt az apjához, kijárt lovagolni és úgy általában vidámnak tűnt. Így telt el több év, eseménytelenül. Az egyik alkalommal, amikor a királylány kilovagolt egy manó toppant elé az úton. – Tudod-e, hogy hol van a szíved?- kérdezte tőle a manó. A királylány meglepődött a furcsa kérdésen, de magabiztosan válaszolt: – Igen, itt van a mellkasomban! – Ott bizony nincs. – válaszolta a manó és eltűnt. A királylány nem tudta mire vélje ezt a választ, de nem is foglalkozott vele sokat és tovább lovagolt. Másnap megint elé toppant a manó az erdőben. – Tudod-e, hogy hol van a szíved? A királylány ismét magabiztosan a mellkasára mutatott: – Itt ni! – Ott bizony nincs. – válaszolta a manó. A királylány megint csak nem értette a választ, de ezúttal elmesélte a történteket az apjának. A király elfehéredett. Bízott benne, hogy a régi históriát örökre elfelejthetik, nem akarta ismét felnyitni ezt a sebet sem a királylányban, sem magában. – Hát persze, hogy ott van a mellkasodban, kislányom. – felelte kedvesen. A királylány megnyugodott, és lefeküdt aludni. Harmadnap lovaglás közben megint elé toppant a manó. – Tudod-e, hogy hol van a szíved? – kérdezte ismét. – Igen! – válaszolta most már bosszúsan a királylány. – A mellkasomban dobog! – Ott bizony nincs! – válaszolta a manó és ismét eltűnt. A királylány most már végképp nem tudta, mit gondoljon. Kinek higgyen? Hazatérése után ismét megkérdezte az apját a szíve ügyében. – A mellkasodban van, kislányom. – felelte ismét az apja. A királylánynak semmi oka sem volt kételkednie az apja szavaiban, nem is akarta őt hazugsággal gyanúsítani, de a manó kérdése mégsem hagyta őt nyugodni. – Ki kell derítenem a választ! – gondolta magában. Mivel nem volt különösebben fontos dolga a palotában, úgy döntött útnak indul, hogy kiderítse vajon a manónak van igaza a szívével kapcsolatban, vagy a királynak. Az apjának persze nem merte elmondani útja valódi okát, nehogy megbántsa őt kételkedésével, ezért csak annyit mondott neki, hogy elindul szétnézni a birodalomban, ami majd egyszer úgyis az övé lesz.
Sok napon keresztül vándorolt, de nem történt semmi, ami közelebb vitte volna őt a válaszhoz. Egyszer csak elérkezett a birodalom határához. Úgy képzelte, hogy biztos egy magas fal szegélyezi a birodalmat, de nem így volt. Egy alacsony kis fa kerítés vette körül, amin könnyedén átlépett. „Vajon milyen birodalomban lehetek most?” Tűnődött. De nem tudott ezen túl sokat gondolkodni, mert előtte termett a manó. – Látom elindultál, hogy magad találd meg a választ a kérdésemre. Bölcsen tetted. – Igen, de fogalmam sincs, hogy merre keressem a választ. – mondta lehangoltan a királylány. – Segítek neked. – ajánlotta fel a manó. – Menj tovább ezen az úton és nemsokára egy útelágazáshoz érsz. Mivel azt mondtad nekem háromszor is, hogy a szíved a mellkasodban van, hát hallgass rá és döntsd el szíved szerint, hogy merre mész tovább. – mondta a manó és már el is tűnt. A királylány így tett, elérkezett az útelágazáshoz. Jobbra nézett, balra nézett, hallgatózott mint mond a szíve, de semmit sem hallott. „Biztos mond valamit a szíven, csak én nem hallom.” – gondolta. Feldobott hát egy érmét és eldöntötte, hogy ha az apja arcképével esik a földre, akkor jobbra megy, ha pedig írás oldalával akkor balra. Az érme arcképpel lefelé esett ezért elindult jobbra. Amint lekanyarodott ismét előtte termett a manó. – Menj végig ezen az úton, megint útelágazáshoz érsz. Kérdezd a szívedet, merre menj tovább. A királylány így tett, az útelágazásnál megint hallgatózott, hátha mond neki valamit a szíve, de megint nem hallott semmit. Újból meggyőzte magát arról, hogy biztosan a szíve mondja az irányt, de ő nem hallja, ezért ismét feldobott egy érmét és elindult balra. Két lépés után a manó megint előtte termett. – Menj ezen az úton, amíg nem érkezel el egy kis házikóhoz. Ott megtalálod a választ. A királylány tovább ment az úton és valóban meg is találta a kis házikót. Bekopogott és benyitott a fa ajtón. – Ó, nem vártam érkezésedet, de kerülj beljebb! – fogadta őt vidáman a banya. A királylány elmondta neki mi járatban van nála és hogy a manó azt ígérte itt megtalálja a választ. – A választ a kérdésedre sajnos nem tudom, de adok neked valamit, ami segíthet neked a keresésben. Én is ajándékba kaptam egyszer. Vidd magaddal ezt a varázs köpenyt. Ha magadra teríted, láthatatlanná válsz. – adta kezébe szívélyesen a köpenyt. A királylány megköszönte és elbúcsúzott a banyától. Amint becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen felkiáltott! – De hát én kidobtam a banyát a palota ablakán! A banya meghalt! – emlékezett vissza erre az eseményre. Visszafordult gyorsan, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a banya mégis él, de a házikónak már hűlt helye volt. Szőrén-szálán eltűnt. Már-már azt gondolta, hogy csak képzelődött, amikor eszébe jutott, hogy nála van a palást, amit a banya adott neki. „Akkor hát nem lehetett csak a képzeletem játéka!”– bizonygatta magának.
Mivel esteledni kezdett tovább indult és közben magára öltötte a palástot. Kisvártatva egy fogadóhoz ért. Bement az ajtón, bent sok férfi ült az asztaloknál és vidáman beszélgettek egymással. Senki rá se hederített, pedig észre szokták őt venni. Odament a fogadóshoz, hogy szobát kérjen tőle, de ő sem látta őt. „Hát ez nagyon vidám dolog!” – lelkesedett a királylány és úgy érezte, hogy ez hosszú-hosszú évek óta az első olyan esemény, ami igazán feldobja őt. Felszaladt a fogadó lépcsőjén és benyitott az első szobába. Egy kövér férfi horkolt az ágyon. – Jaj, bocsánat. – mondta gyorsan, mert elszégyellte magát, hogy így rátört valakire. De a férfi nem ébredt fel. Benyitott a másik szobába. Itt egy anya korholta a három civakodó lányát. – Jaj, bocsánat. – mondta megint gyorsan, de rögtön tudatosult is benne, hogy nem látják őt. Még pár pillanatig nézte a jelentet, aztán kisurrant a szobából. „Be tudok így pillantani bárki életébe anélkül, hogy észrevennének engem!” – ujjongott a királylány. Vidáman benyitott a harmadik szobába is. Itt egy legényt talált, aki éppen lefekvéshez készülődött. Megint megijedt attól, hogy ennyire közelről figyelhet meg valakit és gyorsan ki akart volna menni a szobából, de a küszöbön megtorpant. „De hát láthatatlan vagyok. Akár maradhatnék is.” Furcsa volt megszokni az új helyzetet, mardosta a lelkiismerete, hogy titokban kifigyel másokat, de annyira lelkesítette őt ez az új kaland, hogy végül elhallgattatta a lelkiismeretét. A szobában a fiú ágyán kívül állt még egy üres ágy, arra lefeküdt és elaludt. Másnap reggel követte a fiút mindenhová. Nézte őt, ahogy reggelizik, követte őt az erdőbe, egész nap figyelte őt, ahogy vágja a fát, majd este visszatért vele a szállásra, megfigyelte ahogy megvacsorázik, majd ismét lefeküdt a szobájában aludni. A fiú egy hétig maradt a fogadóban, a királylány mindenhová követte őt, de néha a fogadóban maradt, és ott figyelte az érkező-távozó vendégeket. A hetedik napon a fiú kifizette a szobát és elhagyta a fogadót. A királylány továbbra is követte őt. Kiderült, hogy a fiú megbízatást teljesített a városban, ahol megszállt, és most hazatért édesanyjához a kis faluba. Odaadta neki a pénzt, amit megkeresett és kiment a földekre dolgozni. A királylány velük maradt. Hol a fiút követte és nézte munka közben, hol az anyját. Később a falu lakóit is megfigyelte, a molnárt, a kovácsot, a péket. Látta az embereket veszekedni, ölelkezni, titkos szerelmekkel találkozni, házasodni, meghalni, egymást szeretni, gyerekeket nemzeni és szülni, árnyékszéket használni. Mindent megfigyelt, minden lehetséges emberi helyzetet, viselkedést és történést. Ez volt élete legérdekesebb éve. Egy nap aztán, amikor ismét a fiút követte ki a földekre, egy piros szoknyás lányt látott meg közeledni a fiú felé. Kis kosárkájában virágokat vitt és vidáman dudorászott. A fiú felfigyelt az énekre és köszöntött a lánynak, aki csak szégyenlősen elpirult és tovább sietett. De attól a naptól fogva egyre többször jelent meg. Lassan a fiúval szóba elegyedtek, egyre többet beszélgettek és a fiú arcán olyan pír jelent meg, amit a királylány addig nem látott rajta. A királylány ismeretlen nyugtalanságot fedezett fel magában miközben nézte őket. Még senki más megfigyelése nem zaklatta őt fel ennyire. De csak kitartóan követte őket, figyelte, ahogy a szerelmük egyre erősödik, ahogy a fiú egyre szorosabban szorítja a lány derekát és ahogy a lány egyre szorosabban bújik a fiúhoz. Egyik nap aztán, a vasárnapi ebéd közben a fiú megszólalt: – Anyám, megházasodom! Az anyja örömében felugrott a székről, megölelgette fiát és boldogság könnyeket hullatott. Ez már igazán sok volt a királylány számára. Elöntötte őt az indulat és dühében földhöz vágta a köpenyét. – Elég! – kiáltott. A fiú és anyja meglepetten visszahőköltek. Nem értették, hogy kerülhetett ez a lány a kis konyhájukba, azt meg végképp nem, hogy miért kiabál. A királylány ekkor észbe kapott és gyorsan kifutott a házból, olyan gyorsan futott, amilyen gyorsan csak bírt. A fiú utána eredt és mivel sokkal gyorsabban futott, kisvártatva utol is érte. – Nem mész most már sehova! – jelentette ki diadalmasan a fiú, amikor elkapta őt. A királylány minden erejéből küzdött, de a fiú erősebb volt nála és nem engedte. Vállára vetette és visszacipelte a házikóba. Ott leültette az asztalhoz és szigorúan rászólt. – És most meséld el, hogy kerültél ide és mit akartál tőlünk? A királylány annyira el volt keseredve, hogy már nem maradt ereje ellenkezni, így hát elmondta, hogy a varázs köpeny segítségével maradt láthatatlan és azt is elmondta, hogy kifigyelte az életüket. Aztán keservesen elsírta magát, amikor ahhoz a részhez ért, hogy hallotta, hogy a fiú megházasodik. – Szerettem volna … szerettem volna… – hüppögött, – hogy engem vegyél el feleségül. – Feleségül? – kerekedtek el a fiú szemei. – De hát nem is ismerlek! Hogy vehetnélek el feleségül? – De én ismerlek téged, ismerem minden szokásodat, tudom mit szeretsz enni, tudom merre szeretsz sétálni, ismerem a csizmáid kopogását, ismerem a ruháid illatát. – sorolta a királylány. A fiú csodálkozva nézett a lányra. Arra gondolt, hogy valójában nagyon szép és kedves teremtés, bár kicsit furcsa körülmények között került hozzájuk. De mégis érezte a szívében, hogy a lány máris közel áll hozzá. – Ne sírj. – nyújtott neki egy fehér zsebkendőt. – Maradj itt velünk, de ezután látható formában! Nem tudlak ugyan elvenni feleségül, mert a szívem másnak ígértem, de örömmel veszem, ha maradsz. Máris megszerettelek. A királylány fokozatosan megnyugodott. Most hogy látták is őt, más élmény volt ott maradni. A fiú édesanyja nagyon megkedvelte őt, finomakat sütött-főzött neki, sok időt töltöttek együtt. A királylány már teljesen kibékült azzal, hogy a fiú másé, még a lakodalom előkészítésében is segített és fehér zsebkendővel integetett a fiúnak, amikor az végleg elköltözött a kis házikóból az új otthonába. A királylány semmi jelét nem mutatta, hogy útnak szeretne indulni és az asszony sem bánta, hogy van társasága, miután a fia elköltözött, így több évig éltek békésen egymással. Egy nap viszont az asszonyt elkezdte furdalni a kíváncsiság, hogy vajon a királylány miért nem beszél soha az otthonáról, sem arról, hogy férjhez szeretne menni, sem arról, hogy mivel szeretné tölteni az élete hátralévő részét. Egyik nap mosás közben megkérdezte tőle: – Gondolom valami miatt indultál útnak otthonról. Elérted célodat? Megtaláltad a választ a kérdésedre? A királylány először meglepődött, hiszen az asszonynak soha nem beszélt arról, hogy miért is indult útnak. Valóban egy kérdésre kereste a választ és ezt a választ nem találta meg, de időközben nem is érdekelte többé, mivel úgy érezte kényelmes életet él és szeretettel van körülvéve. Miért is akarna mást? – Megtaláltam, igen. Válaszolta. Az asszony bár nem volt oka a kétkedésre, mégis érezte a testében, hogy a királylány válaszában valami sántít. Több héttel később ismét feltette neki ugyanazt a kérdést: – Elérted utad célját? Megtaláltad a választ a kérdésedre? A királylány most már kicsit bosszús lett, de nem mutatta kívülre és ismét határozottan azt válaszolta, hogy igen. Az asszony megint érezte a furcsa bizsergést a testében. Pár hét elteltével harmadszor is feltette a kérdést és megfogadta, hogy ha a királylány most is ugyanazt válaszolja, nem faggatja őt erről soha többet. Épp a konyhában főztek, amikor a kérdésre a királylány harmadszor is határozottan azt válaszolta, hogy igen, megtalálta a választ a kérdésre, amiért útnak indult. Amint kimondta ezt, egy villám csapott a házba és egy óriás lyukat égetett ki a nádtetőben. A két nő ijedten ugrott félre, majd csodálkozva nézték mind a ketten a vidáman úszó felhőket a kék égen a tetőben lévő lyukon keresztül. Egyikük sem értette, mi történhetett, de végül kacagva nyugtázták, hogy most legalább több fény lesz a szobában. Éjjel viszont már nem kacagtak, mert elkezdett esni az eső. Hiába raktak teknőket, fazekakat, poharakat és tányérokat a lyuk alá, semmi sem volt elég. Az eső csak ömlött befelé, rövidesen teljesen eláztatta az agyag padlót, amiből sár lett, becsurgott az asztal alá, a székek és az ágyak alá, eláztatta a takarókat, az abroszokat, és mindent, ami a házban található volt. – Hát anyám, a házat teljesen fel kell újítani. – közölte a fiú anyjával, amikor másnap eljött megnézni a károkat. – Mivel a ház minden zegzuga elázott, ki kell költöznötök egy időre, amíg a javítások zajlanak. A fiú felajánlotta anyjának, hogy lakhat náluk, viszont a házikójuk túl kicsi volt ahhoz, hogy még a királylányt is befogadják. – Talán tudunk neked találni alvóhelyet másutt faluban. – győzködték őt a fiú az asszonnyal, de a királylány úgy érezte, hogy talán ez egy jel volt arra, hogy visszatérjen a palotába. Sírva búcsút vett a fiútól és feleségétől, a fiú anyjától és néhány embertől a faluban, akiket már jól ismert, és elindult vissza az apjához.
Az apja nagyon örült lánya visszatérésének, nagy lakomát rendezett tiszteletére, ettek-ittak reggelig. Megint színtelen, eseménytelen napok következtek, amikor minden ment a maga útján, de mintha mégis állt volna. A királylányhoz kezdett nagyon közelre visszakúszni a jól ismert kilátástalan rosszkedve. Már érezte a lehelete érintését a hátán. Egy éjjel, amikor nem tudott aludni, úgy döntött végleg elhagyja a palotát. Tudta, hogy apjának ezzel nagy szomorúságot fog okozni, de már nem bírta tovább a palotai életet. Írt egy levelet apjának, felvette a fekete varázsköpenyt és elindult apja szobája felé, hogy az asztalán hagyja a levelet. Halkan besurrant és csodálkozva vette észre, hogy bár mélységes éjszaka van, az apja nem alszik, hanem az ablaknál ücsörög és üres tekintettel néz kifelé. Még soha sem látta apját ennyire üresnek. Általában mosolygott, bizakodó volt a jövővel kapcsolatban, derűs és tevékeny. A királylány végül nem hagyta ott a levelet, hanem elhatározta, hogy ezúttal apját teszi megfigyelése tárgyává és követni fogja őt a láthatatlan palástba burkolózva, amerre csak apja jár. Egy hétig követte a királyt, nézte őt miközben az embereket fogadta, miközben szerződéseket írt alá, miközben a kertésszel beszélgetett a rózsákról. Ezt az arcát jól ismerte. És aztán voltak azok a pillanatok, amikor a király úgy hitte egyedül van és senki sem látja őt. Ilyenkor mintha egész testét elhagyta volna az élet, és csak ült mozdulatlanul. Ezt az arcát a királylány addig nem ismerte. A következő napokban a királylány felkutatta a király egész lakosztályát. Maga sem tudta mit keres, csak tudta, hogy kell lennie valaminek, ami ezt a kettős viselkedést megmagyarázza. Végül meg is találta. Az egyik szekrény legalján, elrejtve a könyvek alatt talált egy megsárgult levelet. Az anyja írta sok évvel ezelőtt. A levélből megtudta, hogy az anyja nem sokkal a királylány születése után hagyta el a palotát, hogy megkeresse az igaz szerelmét. Mivel nem tudta merre fogja őt vinni az útja, és a királylány mégis csak nagyobb biztonságban és bőségben élhetett a palotában, úgy döntött őt nem viszi magával és apja gondjaira bízza. A királylány csak ekkor döbbent rá, hogy valóban soha senki nem beszélt a királynőről, amióta csak az eszét tudja. Sem az emberek a birodalomban, sem az apja, és a királylány sem. De miután megtalálta a levelet úgy érezte eljött az idő, hogy apját megkérdezze, mi is történt valójában. Amikor a kertben sétáltak, a királylány megszólalt: – Apám, miért nem beszélünk soha anyámról? Miért nem lóg a festménye egyik falon sem? És miért nem jött el soha meglátogatni minket? A király nagyon meglepődött a kérdések hallatán. – Anyád nagyon régen ment el a palotából. – Jó, de miért ment el? – faggatózott tovább a királylány, eltitkolva azt a tényt, hogy a választ már elolvasta a levélben. A király úgy érezte lánya már elég nagy ahhoz, hogy őszintén válaszoljon: – Úgy döntött megkeresi az igaz szerelmét. – Nem te voltál az igaz szerelme? – kérdezte kíváncsian a királylány. – Először úgy tűnt, hogy igen, azt gondoltuk örökre egymás mellett maradunk, aztán mégis másfelé fújta őt a szél. Megtörténik az ilyen. – válaszolta a király kicsi szomorúsággal a hangjában. – És hol van most? – kérdezte a királylány. – Nem tudom. Próbáltam őt több évvel ezelőtt megkeresni, de mindhiába. Talán nem is akarta volna, hogy megtaláljam, ezért felhagytam a kereséssel. – Akkor majd én megkeresem! – jelentette ki a királylány. Az apja aggodalmasan nézett rá, de tudta, hogy nem akadályozhatja őt meg. Egy próbálkozás az anyja felkutatására a királylánynak is járt.
Ismét útnak indult tehát a királylány. Először több napon keresztül- kasul járta a palotát és minden teremtett lelket kifaggatott, hátha tud valamit a királynéról, de senki sem tudott semmit. A királylány tanácstalan volt, merre is induljon, hol keresse rég elveszett anyját. Megint teljesen céltalanul indult el az országúton. Kisvártatva eszébe jutott, hogy most már biztos megjavította a fiú a háztetőt, meglátogatja hát régi barátait, és utána folytatja a keresést. Szinte rá sem ismert a kis házikóra. Teljesen új nádtetőt kapott, a falak hófehérek voltak, a padló újradöngölve, a bútorok újrafényezve. Az asszony nagy örömmel fogadta őt. – Ezúttal milyen céllal indultál el? – kérdezte az asszony este, miközben mindketten a kandalló előtt ücsörögtek és nézték a tűz játékát. – Anyámat szeretném megtalálni, a királynét. – válaszolta a királylány. Bár soha sem beszélt azelőtt arról, hogy királyi családból származik, most úgy érezte, már nem akar tovább titkolózni. Az asszony felugrott a székéről, mintha ezúttal őbelé csapott volna a villám, ami előzőleg a tetőt találta el. – Melyik királyságból jössz? – kérdezte lélegzetvisszafojtva. – A Tágas-bogasból. Ekkor az asszony szorosan magához ölelte és a szeméből könnyek patakzottak. – Te vagy az én lányom! – szólalt meg végül. Még sokáig beszélgettek, és együtt sírtak és nevettek, mintha be akarták volna pótolni mindazokat az éveket, amiket nem együtt töltöttek. A királylány nagyon sokat tudott arról az életről, amit az asszony a palotából való eljövetele után élt, mert míg együtt laktak, nagyon sokat mesélt neki róla. A palotában töltött éveiről és a fiatal éveiről viszont eddig még nem mesélt, és ezért a királylány érdeklődve kérdezte minden egyes részletről. Miután a királylány úgy érezte, hogy már eleget tud anyja életéről, visszatért a palotába és boldogan újságolta el apjának az örömhírt. – Apám, megtaláltam a királynét! Megtaláltam anyámat! A király szinte alig akart hinni a fülének, hogy a lánya sikerrel járt. A királylány attól fogva sűrűn járta meg az utat a kis ház és a palota között, mintha láthatatlan szálakkal akarta volna összekötni a kettőt. A király is néha meglátogatta az asszonyt a kis házikóban, és az asszony is ellátogatott a palotába. Új barátság szövődött kettőjük között. A királylány ismét hosszú időre elfeledkezett arról, hogy a manó kérdésére, hogy vajon hol van a szíve még mindig nem talált választ.
Az évek mentek a maguk útján, semmi nem zavarta meg nyugalmukat, amíg egy napon el nem érkezett a király halálának pillanata. Ágyához hívatta lányát, mert úgy érezte, hogy nem távozhat erről a világról, amíg fel nem fedi előtte a titkát. – Lányom. – kezdett bele. – Sok évvel ezelőtt, hívattam egy orvost a palotába, hogy mentse meg az életedet. Kivette a szívedet, amit aztán beletettünk egy üvegbe, és hogy végleg el tudjuk felejteni ezt a nehéz időszakot, elrejtettem a pince leghátsó sarkába, ahol senki sem juthatott hozzá. A kulcsot egész életemben a nyakamban hordtam, borzalmas volt a súlya, de úgy éreztem cipelnem kell döntésem következményét. Azt reméltem, hogy az életed boldog lesz ettől, és hogy segítek neked ezzel. Most viszont, hogy eltávozok az élők sorából, odaadom neked a kulcsot. Ezek után a szavak után a király egy utolsót kilélegzett és meghalt. A királylány több hétig gyászban járt, és eszébe sem jutott a kulcs, de amikor a gyász alább hagyott, úgy döntött legalább megkeresi a szívet. Hogy mit tegyen vele, arról fogalma sem volt. Valóban a pince legeldugottabb sarkában, egy kis kamrába zárva megtalálta, pontosan ahogy az apja elmondta neki. Felvitte a szobájába és hosszasan nézegette, de teljesen idegen volt számára. Arra is gondolt, hogy talán nem is az övé. Végül álomra hajtotta a fejét és elaludt. Álmában a szíve beszélni kezdett hozzá: – Olyan sokáig tartott bezárva az apád döntése, hogy már nem vagyok a tiéd, hanem az övé. Ha vissza akarsz szerezni, teljesen újjá kell születnem. Égess el, a hamvakat keverd össze forrásvízzel és add hozzá azt a barna virágot is, amit sok-sok évvel ezelőtt elfelejtettél kivenni a szütyőből, amit a banya adott neked. Gyúrjál a porból és vízből agyagot, formáld meg belőle a szívedet, majd lehelj bele életet. Hívd el a birodalom legjobb orvosát és kérd meg, hogy tegye vissza a mellkasodba, hogy ezentúl ne legyen ennyire kiszolgáltatott a szíved, hogy ne a pince mélysége, ne az üveg fala, ne a kamra ajtaja védje meg, hanem a saját húsod és csontjaid. Hordozd magadban, hogy ezentúl ne valaki más döntsön felőle, hanem te magad. A királylány pontosan úgy tett, amit a szív tanácsolt neki. Új szívet gyúrt magának és azontúl a saját teste volt az otthona, amit még soha azelőtt nem érzett annyira tágasnak, mint miután övé lett ez az új, saját maga alkotta szív. Talán még társat is talált magának az uralkodáshoz, talán egyedül igazgatta a birodalmat, senki sem emlékszik már erre. Arra viszont igen, hogy már soha nem érezte azt, hogy túl kevés számára a hely a nap alatt.