Sokat küzdök azzal az állapottal, hogy „ötletgyárosként” állandóan új projektek, irányok és inspirációk generálódnak az agyamban. Bár ezek az ötletek izgalmasak, a valóságban a lehetőségeim, a rendelkezésre álló időm és az energiáim korlátosak. Újból és újból szembetalálkozok azzal a feladattal, hogy muszáj felállítanom egy prioritási listát, és tudatosan eldönteni, mibe fektessem a figyelmemet. Ami abban is nagyon segít, hogy ne nyomjon agyon a sok lehetséges irány súlya, mert ez lefagyást hoz létre, és már abba se fogok bele, amit tényleg fontosnak éreztem volna.

Íme néhány módszer, ami ebben segíthet:
1. A prioritás-szűrő: A 16 papírfecni módszere
Egy youtube videóban láttam és kipróbáltam. Ez lényegében egy szofisztikáltabb Ikigai (egy japán fogalom, melynek jelentése: „a létezés oka” vagy „amiért érdemes felkelni reggel”) ábra  létrehozása, amely segít leszűkíteni a szerteágazó érdeklődési köröket. A módszer lényege, hogy 16 kis papírlapra írunk fel 4-4 dolgot különböző kategóriákban (például befejezendő projektek, segítendő emberek, vagy világmegváltó célok). Ezután minden lapról ki kell választani az egyetlen legfontosabbat, majd a lapokat témák szerint csoportosítani.
Bár ez a „kupacolás” nem mindenkinél vezet azonnali eredményhez – nálam például kiderült, hogy a figyelmem meglehetősen egyenletesen oszlik el sok irányba –, a folyamat mégis rendkívül hasznos. Segít ugyanis rálátni erre az elaprózódásra, és egy-egy kupac kérdése új szemszögből segíthet rálátni a meglévő ötleteinkre.

2. A „Mágikus Kérdés” a korlátlan pénzről
A gyakorlat legfontosabb eleme egyetlen kérdés köré csoportosul: Mit csinálnál holnaptól, ha korlátlan mennyiségű pénzed lenne? Ez a kérdés azért zseniális, mert pontosan megmutatja, mi az, ami valójában érdekel téged, de jelenleg elnyomod a „pénz szűkössége” mögé bújva. Gyakran mondjuk ugyanis, hogy valamire azért nem fordítunk figyelmet, mert nem hoz elég bevételt.
Ha válaszolsz a kérdésre, ez arra is rávilághíthat, hogy a pénz hiánya nemcsak technikai probléma, hanem egy „szűkösség-identitást” is kialakít: a pénz szűkében kevésbé értékesnek érezzük magunkat, és hajlamosak vagyunk a háttérbe húzódni. Ezzel szemben a bőség állapota (akár csak az, hogy elképzeljük, hogy bőségben vagyunk) aktiválja azt az identitást, amelyből már tisztábban fel tudjuk mérni saját munkánk és jelenlétünk valódi értékét.

3. Személyes példáim: Olvasás, írás és a „hobbi” szemlélet
A második kérdés megválaszolása kapcsán rájöttem, hogy korlátlan források mellett legszívesebben csak könyveket olvasnék és írnék, és más szemszögből szemlélném az egyéni üléseket. Az olvasás bár közvetlenül nem termel profitot, de olyan érték, ami folyamatosan fontos számomra. Ehhez pedig olyan idő-bőség kell, amiket nem mérgez meg a bűntudat, hogy „inkább dolgoznom kellene és valami (szakmailag) értelmesebbel foglakoznom”.
Ugyanez a szemléletmód érvényes a segítő munkámra is. Ha a megélhetés ebből nem kényszer, az egyéni konzultációkat „hobbiból” végezném. Ez nem az ingyenességet jelenti, hanem azt, hogy eltűnne a teljesítménykényszer. Megengedhetném magamnak, hogy ne akarjak azonnali áttörést vagy „villantást”, hanem csak türelmesen jelen legyek a másik mellett, akár évekig ugyanazt a témát nézegetve.

4. Hogyan integráld ezt a hétköznapokba?
Kezdésnek elég, ha felteszed magadnak a kérdést a korlátlan pénzről, és megfigyeled, van-e válaszaidban valami meglepő számodra.
A cél az, hogy beépíts legalább egy icipici részt azokból a tevékenységekből, amik ezen a listán szerepelnek. Engedd meg magadnak, hogy olyan témákkal is foglalkozz, amelyek egyszerűen csak táplálják a lelkedet, anélkül, hogy azonnali hasznot várnál tőlük.

——————————————————————————–
🎧Szeretnél mélyebbre menni ebben a témában? Az Énébresztő legújabb epizódjában (Hogyan találd meg azt hogy mire fókuszálj) részletesen mesélek arról, hogyan segített ez a gyakorlat felismerni a saját értékeimet.
Az epizód a feliratkozás után azonnal hallgatható: https://enebreszto.mykajabi.com/

A mesében viszonylag kevés szó esik Csipkerózsika apjáról, az elején tűnik fel, ahol szuperóvóan viszonyul a lánya felé, nehogy a rokka megsértse őt és beteljesüljön az átok. Szó szerint mindent felfordít a királyságban, hogy ez ne történjen meg.
De arról nem szól a fáma, hogy milyen a viszonyuk egyébként.
Hogyan éli meg Csipkerózsika apa óvását?
Milyennek élte őt meg felcseperedeése során, azaz mi történt a bölcső és a kiserkent vér közötti időszakban?
Ezt önismereti feladatként tök érdekes tovább vinni egy saját mesében vagy belső utazásban.

Én ma azt a képet találtam meg magamban, hogy amikor az eredet férfi (apa) nem volt érzelmileg elérhető éveken keresztül, akkor a sok próbálkozás és csalódás után végül körbenövesztettem magamat egy masszív rózsadszungellel.
Védelemként.
Mert eldöntöttem, tudattalanul, hogy nyilván minden férfi ilyen elérhetetlen, ezért jobb, ha el se érnek, mert ugyanolyan fájdalmat fogok velük megélni, mint apával.
Aztán az évek során érkeztek hercegek.

Mindegyik megcsókolt. Volt aki többször. Volt aki türelmesen ücsörgött az ágy mellett egy csómó időt. Volt aki megsértődött és kirohant a sikertelensége láttán.
Többen próbálkoztak, de a Csipkerózsikám nem ébredt fel.
Én magam is elhitettem magammal, hogy azért, mert nem tudják mit kell csinálni ezzel az alvó nővel. Nem elég gyengédek, nem elég kitartóak, nem elég éles a kardjuk, hogy bejussanak, nem ismerik az utat, túl éretlenek, és még sorolhatnám a magyarázatokat a kudarcra.
De azt nagyon nehezen veszem észre, és csak fokozatosan hullik le ez a lepel a szememről (ami valójában az alvást okozza), hogy MINDEGYIK HERCEG MINDENT JÓL CSINÁLT, csak az az „átok” nem tört meg a Csipkerózsikában, hogy „minden férfi érzelmileg elérhetetlen, és a velük való kapcsolódás hosszútávon fáj”.

Gondolatban, odaültem amellé a kislány mellé, aki már nem is sír, csak rezignálva, a világtól visszahúzódva ül, és elmondtam neki, hogy látom, mit él át.
Ez is egy óriás felfedezés volt, hogy nem kell apát helyettesítenem magamnak! Csak együtt kell éreznem magammal ebben a hiányban és észrevenni. Ténylegesen, odaérve érzelmileg.
Aztán kikerestem a tudatommal két olyan férfi ősömet, akihez biztonságosan lehet érzelmileg kötődni (ilyenkor nem kell tudni, hogy ki az pontosan, ez csak egy „hely” a tudatban), és elképzeltem, hogy ezüstös -arany szállal összekapcsolódom velük és megtöltődök ebben az érzésben, hogy van mögöttem olyan férfi, akit el tudok érni érzelmileg, és aki elér engem.
A mélyben ez nyitja vagy csukja Csipkerózsika szemét, és ez sűríti vagy ritkítja a rózsabokrokat.
A te Csipkerózsikád hogy van?
Ha férfi vagy és van az életedben egy Csipkerózsika, akkor az alvása benned mit okoz?
Látom a Csipkerózsikák fádjalmát, és látom a küzdő hercegekét is. Sending you love

 Ha mélyebben beleásnád magad ebbe a mesébe, van egy önismereti PDFem ezzel a témával. Megtalálod benne a mese szimbólumait, önismereti és továbbgondoló feladatokat és kérdéseket.
A PDF-et megtalálod erre a mondatra kattintva. 

Bármilyen technikai nehézség esetén írj nekem nyugodtan a pocz.adriana@gmail.com címre. 

Az egyik legmélyebb vágy, amit a párkapcsolatunkra kirakunk az az, hogy a párom legyen „tanúja az életemnek”. Nálam legalábbis ez toplistás vágy, de hallottam már másokat is beszámolni erről.
És amikor ez a vágy (vagy elvárás) aktív, akkor utána egy sor teljesen hétköznapi súrlódásokhoz, konfliktusokhoz vezet, amikor a pár ezt nem úgy, nem akkor teljesíti, amikor szükségünk lenne rá. Ebből létrejönnek a tipikus bűnbakok – mert a munkád fontosabb, a gyerekek, a karrier építésed, a mobilod, a takarítás, a barátaid, a szeretőd ahelyett, hogy Rám figyelnél.

Tényleg létezik az elmagányosodás egy kapcsolatban vagy házasságban. De az már „csak” a tünet. A magány érzése egyáltalán nem függ attól, hogy van párunk vagy nincs. Ezt nagyon nehéz elhinni, arról az oldalról, amikor nem vagyunk párkapcsolatban, mert akkor a párkapcsolat mindenre is megoldásnak érződik. Csakhogy ezt a magány érzést, és azt, hogy nincs tanúja az életünknek, sokkal korábbról hozzuk, mint ahogy a párunk belépett volna az életünkbe, és ha nem kezdünk vele semmit, akkor érezni fogjuk akkor is, amikor a vágyott pár belép az életünkbe.

Ma ezzel a szorongató érzéssel keltem.
Mi marad, ha épp nincs tanúja a napjaimnak? Ha nincs az a megszokott rituálé, hogy „majd este elmesélem neki”, vagy „majd felhívom”. Ha megtisztítjuk a térképet egy pillanatra, és kivesszük a képből azt az embert, aki általában a tanúja az életünknek, akkor megláthatjuk, hogy ez az ősmagány érzés messze túlmutat rajta és nem ő a forrása, bármit is éljünk meg a párkapcsolatban.
Például észrevettem, hogy 11 éves korom óta a naplóim azok, akiket erre a magány érzés kezelésre emeltem be. A napló mint entitás, amelyik tanúja az életemnek. És áttétesen nem a naplótól vártam ezt, hanem emberi tanúkra vágytam, mert titkon mindig arról ábrándoztam, hogy majd egyszer kiadják a naplóimat, mint Coelho életrajzát (A Mágust). Már 11 évesen is arra vágytam, hogy legyen tanúja az életemnek.

Elég szerencsésnek tartom magamat abban, hogy 14 évesen már egy nagyon magasan intellektuális, filozófiai kérdéseken gondolkodó haveri bandába kerültem bele, amelyik nálam 5-6 évvel idősebb fiúkból állt. Voltak csajok is, ők egyidősek voltak velem, de ők nem a világ dolgairól gondolkoztak. Az egyik kérdés, ami rendszeresen előjött, hogy vajon van-e hangja az erdőben kidőlő fának, ha nem hallja senki? Erre van egy tudományos válasz egyébként, amiről akkoriban nem tudtunk, ami az, hogy nincs hangja, mert az emberi fülben jön létre a hang, a fa kidőlése csak hangtalan nyomás hullámot kelt a levegőben. Szóval még ehhez is „tanú” kell, hogy legyen hangja.
Nekem már akkor is az volt az álláspontom, hogy az a fa kidőlt, még akkor is, ha senki nem látta, nem hallotta, mert minimum a környező fák voltak a tanúi. Olyan nincs, hogy nem is dőlt ki, ha senki tudatában nincs meg ez az információ.

Ma reggel viszont ara jöttem rá, hogy miközben akkoriban a kidőlő fáról beszélgettünk, valójában erről beszélgettünk, hogy mi van az életünkkel ha van, vagy nincs tanúja? Mi történik a bensőnkben, amikor a magányt, az emberi tanú nélküliséget éljük meg? Létezünk egyáltalán, ha senki nem tud rólunk?

Csecsemő korunkban attól épül fel az én-tudatunk, hogy a körülöttünk élő emberek (főleg anya és apa) tükröznek minket – ha ő lát engem, akkor létezek, amit belőlem nem lát, abban elbizonytalanodok, hogy egyáltalan létezik-e. De hozhatunk láthatatlanság érzést egy korábbi életből is, ahol kirekesztésben éltünk valami miatt, és még számos más oka lehet. Ha ezek mellé odateszem azt a reális élményt, hogy a párom ma nem kérdezte meg, hogy mi történt velem, ez szinte eltörpül ezek mellett az ősmagány érzések mellett. Sokkal korábbról hozom a puttonyomban.

Ezzel a bejegyzéssel is tanúkat hívtam meg ehhez az ősmagány érzéshez.
De először tanúja voltam én magamnak, mielőtt nekiálltam megírni.

Azt fejtettem meg, hogy a stabil párkapcsolathoz és vállalkozáshoz is, esszenciális ez az izom. Hogy tudd, hogy létezel, lásd és halld magad akkor is, ha épp nincs tanúja az életednek.