Körülbelül három hónappal ezelőtt húztam egy nagyon határozott volnalat az életemben és kimondtam magamnak, hogy “ígérem, hogy nem fogom magamat megölni, bármilyen nehéz helyzet álljon elő az életemben.”

Ez azért volt nagyon számottevő mozdulat, mert egészen addig állandóan ezzel fenyegetőztem a belső világomban. Van egy szucid énrészem, aki a nehéz helyzetekben rögtön előáll a végső kilépés gondolatával, és néha nem is pillanatokat, hanem hosszú órákat voltam ebben az állapotban, hogy azon gondolkoztam hogyan akarom megölni magamat, és milyen levelet fogok hátrahagyni, vagy amikor tényleg kétsgébeesett voltam, akkor arra gondoltam, hogy egyáltalán semmilyen levelet nem hagyok, szenvedjenek a hozzám közeli emberek a bizonytalanságtól és önhibáztatástól. Azt is hobimmá avattam, hogy kerestem hogyan tudnám a lehető legfájdalommentesebben megölni magamat, a legutóbbi invencióm az elautózás Svédország legészakibb részébe és egyszerűen csak megfagyni a hóban. Egyébként is imádom a havat…

Akkor változott ez meg radikálisan, amikor megláttam és tényleg átéreztem, hogy ez a fenyegetőzés mennyire pánikkeltő saját magam számára és mennyire súlyosbítja a létbizonytalanság érzését bennem. Először tudtam EGYSZERRE érzékelni azt, hogy meg akarom ölni magamat és ezzel fenyegetőzök, és azt, hogy ez mennyire ijesztő és sarokba szorító. Egészen addig ez a belső működés nem tudott megváltozni, amíg felváltva csak az egyiket vagy csak a másikat éreztem (csak a tettesben voltam vagy csak az áldozatban).

Ugyanilyen sarokba szorító lenne az is, ha egy olyan emberrel élnék párkapcsolatban, aki minden nehéz vitát azzal zárna, hogy “jó, akkor én most megyek és kiugrom az erkélyről!!!!” This was me. Csak ezzel hangosan Péternek soha nem fenyegetőztem, ez magamon belül történt.

A legközelebb az öngyilkossághoz akkor kerültem, amikor apám halála után talán két évvel, 17 évesen, már nem bírtam hordozni az elveszettség érzetemet, a talajtalanságot, a depressziót, és a kilátástalanság érzetét. Nem tudtam feldolgozni a gyászt, nem kaptam hozzá segítséget (hiszen minden hozzám közel álló ember ugyanúgy összetört az eseményben, mert ők is elveszítettek egy számukra fontos embert) , teljesen lezártam magamat és csak szenvedtem végeláthatatlanul. Egyik éjjel, amikor megint nem bírtam aludni, felkeltem, lementem a konyhába, előszedtem az orvosságos dobozt és elkezdtem nézni, hogy mit kellene bevennem és mennyit, hogy meghaljak. Aztán 10 perc ücsörgés után rájöttem, hogy a haláltól még jobban félek, mint amennyi félelem eleve az életemben van, és visszamentem az ágyamba. Az is ott egy erős határvonal volt, és soha többet fizikailag nem vettem a kezembe semmit, amivel megölni akartam volna magamat. Viszont beépült belém ezzel együtt egy nagyon önbántó gondolat, ami még évekig gyötört: “Még ehhez is gyáva vagy, megölni sem vagy képes magadat!”

Ahogy az elején említettem, három hónappal ezelőtt még az öngyilkosságról való fantáziálásnak is határt húztam, ugyanúgy ahogy annak a bántó hangnak is, amelyikkel még magamra basztam egyet, hogy gyáva vagyok, ha nem csinálom. A gyereknek bennem azt mondtam, hogy “nem megyek sehova, maradok”. És ez 80%-al feljavította az össz biztonság érzetet az életemben. Egy csapásra.

Azóta egyszer kerültem olyan mélyre, hogy eszembe jutott az öngyilkosság. Abban a helyzetben az ereim felvágása volt terítéken, ami újdonság volt. Ez is érdekes, hogy az öngyilkosság formái vajon szimbólumként mit jelentenek abban az adott helyzetben? De nagyon hamar stopot mondtam magamban erre és biztosítottam magamat arról, hogy senki és semmi nem érdemes arra, hogy megöljem magamat miatta. Tényleg soha nem gondoltam volna, hogy a biztonság érzetemhez ez a határhúzás mennyire sokat fog hozzáadni.

Egy hete olvastam a “Szorongástól az önbecsülésig” könyben:

Az egyik legnehezebb és legkiábrándítóbb érzés, amikor megcsinálunk valamit, és rögtön utána lebasszuk magunkat, hogy az nem volt elég jó. Ezt szinte ugyanolyan nehéz megélni más által, mint saját magunk által. Amikor bármit teszünk, sosem lesz a végén igazi szívbőljövő köszönet, vagy egyáltalán a meglátása annak, hogy mennyi energiát, figyelmet raktunk bele valamibe.

Nekem rendszeres mozdulatom, hogy megcsinálok egy eseményt – párkapcsolati workshop, családállító nap, – és utána fogom és az egészre azt mondom, hogy “Adri, jó volt, jó volt, de lehetett volna jobb is. Az az állítás ott annyira nem működött. A jelenléted annyira nem volt patent. Péter (Nóra, Eszter, xy) jobban csinálja.”

Megosztok egy nagyon egyszerű, és hatékony gyakorlatot erre, amit magamon is megcsináltam, és saját élményből javaslom. Állítós gyakorlat lesz:

1. Amikor az esemény után vagy, akkor fogj egy párnát, és rakd be a térbe – ez a párna fog képviselni téged, aki végigvitted az eseményt, megcsináltad, beleálltál (nevezhetjük múltbéli én-nek is, aki az esemény alatt voltál).

2. Te magad képzeld el, hogy a belső kritikusod vagy, akinek millió ötlete van arra vonatkozólag, hogy hogyan lehetett volna ez jobb is.

3. Hajolj meg a párna (önmagad) előtt, és maradj addig a meghajlásban, amíg nem érzed, hogy tényleg látod azt az énedet, aki MEGCSINÁLTA. Mondd ki neki, hogy köszönöm. És tényleg érezd is át, hogy valaki ott belőled épp megtett valamit, ami érték.

Nekem segít ez a gyakorlat.

Adom neked is kipróbálásra.

A napokban valakinek mondtam, hogy szorongóan kötődök a párkapcsolatomban, és miután ezt többször elismételtem, az illető azt mondta, hogy “jó, de ez mit jelent konkrétan, hogyan képzeljem ezt el? Mit csinálsz?”. Hálás voltam a kérdésért, mert kénytelen voltam nevén nevezni a dolgokat.

Én ezeket találtam:

24-36 óra a max időtartam, amit kontakt nélkül kibírok biztonságosan, ha ezután nincs megerősítés tőle: egy rövid üzenet (akár csak annyi, hogy “jó reggelt”), hívás, személyes találkozás, akkor elkezdek szorongani (Még együtt vagyunk? Emlékszik rám? Szeret még? Azon gondolkodik éppen most, hogy elhagy? Valaki épp most gyakorol rá akkora hatást, hogy elhagy?). Több napot is elvagyok, de egyre bizonytalanabbul érzem magamat.

gyakran gondolok arra, hogy elhagy (más nő miatt, vagy csak úgy)

megijedek, amikor sikereket ér el, mert azt hiszem, hogy minél sikeresebb, annál kevesebb figyelme és ideje jut rám, míg végül teljesen kiszorulok az életéből

elbizonytalanodok, ha nők vannak körülötte, főleg ha olyan nők, akik érdeklődnek iránta (nem kell ehhez, hogy ő ezt bármilyen módon viszonozza)

elbizonytalanodok, ha férfiakkal vannak fontos kapcsolódásai

szinte mindenkit konkurenciának élek meg, aki igényt tart a figyelmére, idejére

amikor megijedek, hogy elveszítem őt, akkor elkezdek “igyekezni” – kedvében járni, kipuhatolni, hogy mi esik neki jól, minél inkább alkalmazkodni hozzá, mert azt remélem, hogy így nélkülözhetetlenné válok az életében és nem hagy el

10x meggondolom, hogy visszajelezzek-e neki valamit, ami nekem nem tetszik, vagy nem esik jól, mert félek, hogy feldühödik és elhagy. Elnyomom inkább a rossz érzéseimet, csak hogy a kapcsolat megmaradjon

amikor kínokat élek át bent (akár féltékenység, akár más miatt), akkor azt gondolom, hogy ez miatta van – ő csinálja a rossz érzést bennem

sokszor már csak a “baszd meg az ásódat” fázisban mondom ki, hogy mi a bajom, mert addig fejben beszélgettem vele, de nem mondtam ki hangosan

mélyen az “Én kicsi vagyok, te vagy a nagy” felállást tartom fenn, ami azt jelenti, hogy magamat védtelennek és kiszolgáltatottnak tartom, őt pedig olyannak, aki meg tud küzdeni a világ kihívásaival – tehát rejtetten azt várom, hogy oldja meg az én nehézségeimet is

megijedek, amikor nagyon elfárad, elgyengül, és tőlem várja a segítséget vagy támogatást – bepánikolok és magára hagyom

hiába erősít meg a szeretetében, támogatásában, nagyon hamar felmerül bennem a gondolat, hogy “oké, most itt van, de mi van, ha holnap meghal/megjelenik egy nő az életében/…?”

nehéz kérni és egyeztetni arról, hogy mit akarok és hogyan

alárendelem az életemet az ő életének, mert az a fantáziám, hogy így biztosítom a vele maradást (pl. egy időben azt csináltam, hogy megnéztem az ő naptárját, mielőtt időpontot adtam volna egy kliensemnek, hogy amikor ő szabad, akkor nekem sem legyen semmilyen elfoglaltságom. Mostanra már kiszáltam a naptárából.)

amikor impulzust küldök neki (üzenetet, felhívom, levelet írok, szóban mondok kérést), akkor azonnali visszacsatolást várok – minél tovább nem válaszol vagy nem veszi fel a telefont, annál bizonytalanabb (és dühösebb, feszültebb) leszek. Ha pedig teljesen elfelejti a kérésemet, akkor bezuhanok egy fekete szakadékba – nem vagyok fontos neki, nem szeret, nem lát engem

rettegek attól, hogy kiposztolom ezt a posztot, ő elolvassa, végleg megbizonyosodik arról, hogy velem élhetetlen az élet, és esélytelen, hogy velem boldog legyen és elhagy

félelemmel tölt el a saját vágyaimra, életcéljaimra, álmaimra, bakancslistámra gondolni és azzal foglalkozni, mert attól tartok, hogy ezek nem lesznek összeegyeztethetőek vele, és ha én külön utakon járok, akkor végül szakítunk

szélsőséges érzelmeim vannak, amiket el is hiszek, hogy igazak: pl. összekülönbözünk és azonnal azt gondolom, hogy “ez a vég”, nincs biztonságom abban, hogy ez egy bucka, amin átmegyünk és megyünk tovább

a nehéz érzéseim megemésztésére a kapcsolati teret (a másik embert) használom, mert bent nem tudom őket megemészteni, vagy inkább úgy mondom, hogy a könnyebbik utat választom, mert amikor rákényszerülök őket bent feldolgozni, akkor meg tudom csinálni. Pokoli, de megy.

az elhagyás azért olyan félelmetes dolog, mert az az élményem, hogy attól én is összeomolnék és nem tudnám tovább normálisan vini az életemet – kietlen sivárság maradna utána (az igazság az, hogy már most is kielten sivárság van a lelkemben, azért szorongok ennyit. De ezt nem a párom hozta létre.)

Ez a működés nagyon sok sebet ejt a kapcsolati téren és a másik lelkén, amit észre sem veszek, mert a saját szorongásommal és annak túlélésével vagyok elfoglalva. Közben nem látom, hogy miben van a másik, ő valójában mit él át, mire lenne szüksége. Ráadásul a félelemből hozott döntések még több félelmet és hiányt szülnek. Ördögi kör. Nem beszélve arról, hogy ez annyira szétzilálja a másik ember tűrőképességét, hogy tényleg eltávolodik.

 

És mi ebből a kitút? “Belehalni a félelembe”. Nem szó szerint, hanem merni átélni a veszteség érzését és nem a másikon behajtani, hogy csináljon valamit, legyen itt, hogy ne érezzem a magányt és elveszettséget. Szembenézni a szörnnyel a szekrényben. Rájönni, hogy nem a másik csinálja a szenvedésemet, hanem én szevendek a gondolataimtól. Naplózni. Jó sokat. Leírni a képtelen gondolatokat és ezáltal kicsit eltávoldoni tőlük. Megkérdőjelezni a gondolatot, hogy valóban a végemet jelentené-e az elhagyás. Sírni. Byron Katie podcastet hallgatni. Kinyitni a szemet és látni a valóságot, megkülönböztetni a rémképektől. Különálló személynek elismerni a másik embert, aki nem a birtokom, nem a kontrollom tárgya, és kibírni ennek kínzó bizonytalanságát. Hagyni, hogy ott legyenek támaszként mások. Megbarátkozni a nőkkel és nem csak a riválisokat látni bennük. Hinni a múlandoságban, a nehéz érzések nem tartanak örökké. Elég bátornak lenni ránézni arra a bántásra, amit fuldoklásunk közben követünk el a másikon. Elhinni, hogy nem az egymásra zártság, és az egymástól függés az egyelten “működő” kapcsolódási forma. Bocsánatot kérni. Visszatenni saját magunkat életünk közepébe, és tiszteletben tartani azt, hogy a másik is a saját élete közepén áll – abbahagyni annak elvárását, hogy az én életem legyen a fő fókusza. Venni a fáradtságot és megszeretni saját magunkat.

Hát így.