Zöld kicsi béka, aki az erdőben él. Mindegyik fa sokkal magasabb nála és ő tudja, hogy soha nem lesz akkora, mint ezek a fák, ami azért baj, mert ő számára elérhetetlen marad az a világ, amit a fák látnak, az a szög, amiből a fák látják a világot, az a magasság, amiből ők kitekinthetnek, és az a méltóság, ami körbeövezi őket. A béka minden nap teszi a dolgát, megfürdik, ételt keres magának, körbejárja az ismerős területet, de folyamatosan szomorú és vágyakozik.
Egy nap találkozik egy tündérrel, aki a gyilkos galóca kalapján ül és a tündér azt mondja neki, hogy teljesíti ezt a kívánságát. Nem kell ezért a békának semmit sem tenni, ő tudja ezt a varázslatot és csak megcsinálja a békával, ha erre igent mond. A béka gondolkodási időt kér, mondja, hogy nemsokára visszajön. De a tündér erősködik, hogy ő nem tud várakozni, vagy most azonal igent mondd a béka, vagy eltűnik ez a lehetőség. Mivel a béka visszaemlékszik arra, hogy már mennyit vágyakozott így is arra, hogy fa legyen, igent mond.
A tündér megsuhintja a békát a varázspálcájával és az azonal óriás jegenyefává változik. Olyan érzés, mintha valaki ezer darabra akarná szétszakítani a testét, óriás félelem lesz rajta úrrá, hogy a megszokott kicsi méretéhez képest, most hirtelen hatalmas lesz. Fél, hogy szétdurran a teste és ő meghal. Amint a folyamat megtörténik, az új jegenyefa mint egy gumiszalag egyszercsak visszapattan és a béka ismét a tündér előtt áll.
Mondja neki a tündér mérgesen, hogy tényleg akarnia kell a békának az átváltozást, mert mástként ő sem tudja felülírni a béka erejét. Ad neki még egy esélyt. Ezúttal a béka már tudja mire számítson, amikor a tündér megsuhintja a pálcájával, megint elkezd növekedni és hagyja, hogy ez megtörténjen vele. De annyira kényelmetlen ez a pozíció, hogy másodjára is visszapattan az eredeti formájába.
A tündér lemondóan sóhajt. Azt mondja a békának, hogy neki ehhez nincs türelme, és eltűnik.
A béka még szomorúbb lesz, mint addig, mert most már tudja, hogy volt esélye megvalósítani az álmát, és mégsem tudta megragadni. Elrontotta. Beássa magát a földbe és úgy dönt, hogy meghal.
Tényleg meg is hal, a teste a földben elkezd szétmállani, eltűnik fokozatosan a húsa, az izmai, és legvégül a csontjai is, míg nem marad belőle semmi. Már csak a szelleme lebeg az erdő azon része felett, ahol általában a napjait szokta tölteni.
Meglát egy makkot a földön, és kitalálja, hogy ha abba beleköltözteti a testét, akkor ezúttal tölgyfaként tud majd megszületni.
Beleköltözik a kis makkba, és tényleg nagyon otthonos érzete van, kicsi és meleg, békesség honol benne, ahogy az erdő talaján fekszik. A béka szelleme sokáig lakik a kis makkban, sokszor feljönnek benne a béka emlékek, ugrana, de a makk nem mozdul. Úgy dönt mégsem jó ötlet fának lenni, ő inkább ismét béka lesz, de már nem tud kijönni a makkból. A lénye beleszőtte magát a makk rostjaiba, ez a létforma már nem engedi. A legfélelmetesebb, hogy a béka érzi faként nagyon sok évet fog eltölteni, sokkal többet, mint amennyit békaként.
Belenyugszik hát a tölgyfaságba, és minél inkább megnyugszik, annál mélyebbre kerül a makk a földbe, teljes sötétség és csend veszi körül. Még mindig néha ugrana, nem hunyt ki belőle teljesen ez az inger, de már nem ad ennek fontosságot. Csak mint amikor felriad valaki egy álomból majd rögtön vissza is alszik.
Az álmondja, hogy kiabál: ÉN béka vagyok! ÉN béka vagyok! Engedjetek vissza a testembe! De nem történik semmi, így visszaalszik a makkságba. Nagyon sok idő eltelik, amíg már nem jönnek a béka álmok, és amíg a béka teljesen makknak tudja érezni magát, és a békákat akik a felette lévő földön ugrálnak, egy másik fajnak látja, aki nem ő. És amikor teljesen makká válik, akkor elkezd kihajtani, és törekedni a föld fölé.
Egy iszonyatos erő tolja őt felfelé a földből, már most óriás tölgynek érzi magát, érzi a teljes formáját, amit egyszer el fog érni és ez könnyedén átsegíti őt a kemény földön. Emlékszik arra, aki lesz. Sok év telik el, kis faként, fiatal faként, felnőtt faként, érett nagy faként. Ismerkedik az állatokkal, megéli az évszakok váltakozását, a levelei kihajtását és lehullását, a gyökerei terjeszkedését. Még mindig néha felvillan az a gondolat, hogy milyen volt, amikor béka volt, de a törzse annyira erős, és a fa léte annyira megszilárdult, hogy már nem mozdítja őt ez az emlék. Méltóságteljesnek érzi magát, nagynak, már akkor is, amikor még csak kicsi fa. Királyinak. Együtt lélegzik az erdővel. És amikor óriás fává nő, belátja az egész környéket, nagyon távolra.
Egy nap különös csiklandozást érez a törzsén, és amikor lenéz, akkor látja, hogy egy zöld béka mászik felfelé a törzsén. A tapadó korongjai rátapadnak a törzsére és ő könnyedén hagyja el az egyik ágat a másik után, amíg felér teljesen a legfelső ágig. Ott a béka rátapasztja magát a vékony ágra, hogy le ne essen és élvezettel szétnéz a tájon. Ebben a pillanatban a tölgy és a béka ugyanolyan távolra ellátnak. Aztán amikor a béka megelégelte a szétnézést, lassan lemászik a fáról és megy tovább a dolgára.
A tölgy nevetni kezd. Elég lett volna felmásznom a fára, nem kellett volna ehhez fának lennem! Nem fa akartam lenni, hanem látni akartam azt, amit a fák látnak! De nem sajnálja a fa életet sem, nagyon sokat tanult belőle a szilárdságról. Következőre már tudni fogja jobban, hogyan legyen olyan béka, amire vágyott.
