Ferenczy Andrea jógaoktató, integrál tanácsadó, anyuka, elvált nő és elkötelezett társa jelenlegi párjának. Ezt tudhatjuk meg róla a honlapját böngészve. Andi abban segíti a hozzá fordulókat, hogy tudatosabb alapokra helyezzék a jelenlegi párkapcsolatukat, vagy azt, amelyikre vágynak. Több beszélgetés előzte meg ezt az interjút, ugyanis idestova két éve ismerjük egymást. Az interjú során beszélgettünk a párkapcsolatokról és arról, hogy mi az, ami egyáltalán nem jó alapja egy kapcsolatnak, még akkor is, ha első ránézésre annak tűnik, valamint Andi ember szeretetéről és nyitottságáról, a “világ dolgaira”.

Azzal a kérdéssel nyitottam az Andival való beszélgetést, hogy mit tart a legfőbb tehetségének, vagy ha úgy tetszik ajándékának? Ez a kérdés ugyanis engem mindig elvezet az emberek hivatásához, valami olyasmihez, ami nagyon mélyről fakad a lelkükből.

“Amire már gyerekkoromból is emlékszem az a dolgok természetének megértése, olyan összefüggések meglátása, amik nem feltétlenül függenek össze a racionális síkon, az intuitív síkon tágabb világszemléletből nézve viszont igen. Ez az adottságom nagyon sokat segít a kliensekkel való munkámban, amikor a kimondott gondolataik alapján eszembe jutnak olyan dolgok, amik látszólag nem függenek össze a történetükkel. És mégis amikor rákérdezek és elkezdünk ezekről beszélgetni, mindig kiderül, hogy nagyon is összefüggenek azzal a problémával, amivel érkeztek. A saját személyiségem fejlődését is segíti ez a fajta gondolkodás, és a visszajelzések alapján van tehetségem ahhoz is, hogy a felismeréseimet érthető módon átadjam másoknak. Abszolút szenvedélyem az emberi psziché “bugyrainak” boncolgatása a saját önismeretemben és ugyanúgy mások önismereti útjának kísérésében is. Ehhez kaptam ajándékba jó nagy adag ember szeretetet és empátiát. Nagyon korán megjelent bennem a transzcendenssel való foglalkozás is.”

A transzcendenssel való foglalkozást valamilyen vallásos háttér hozta az életedbe, vagy vallásos forma nélküli kapcsolatról volt szó az esetedben?

Semmilyen vallásos hátterem nincs, nem vagyok megkeresztelve sem. Gyerekként nyaranta nagyon sok időt töltöttem a két unokanővéremmel, akik mindketten mélyen vallásosak voltak. Nagyon sokat beszélgettem velük Istenről, meg arról, hogy mit gondolok a világról, és bár több mint 10 év korkülönbség volt közöttünk teljes érdeklődéssel és figyelemmel hallgatták a gondolataimat. A reakciójukból sokszor leszűrtem a meglepődésüket, mert nem vártak volna annyi éves gyerektől olyan gondolatokat. A spirituális keresésem tinédzser koromra tetőzött, amikor már nagyon artikuláltan meg tudtam fogalmazni, hogy én az Igazságot keresem.

Éveken keresztül azzal a tudattal éltem, hogy nekem nincs helyem ezen a világon. Idegennek éreztem magamat a Föld nevű bolygón, úgy hogy közben tudtam, nem sok esélyem van reálisan arra, hogy valaki felkapjon és elvigyen magával a tündék erdelyébe, ahová sokkal inkább vonzódtam, mint az emberi közösségekbe. Ez az időszak nehéz volt, és nem is nagyon tudtam erről beszélni másokkal. Volt egy-két hasonló érdeklődésű barátnőm, de ők velem egy cipőben jártak, nekem pedig valami fajta útmutatásra lett volna szükségem. Igazából egy olyan emberre lett volna szükségem, aki most vagyok, aki gyökereket tudott volna nekem adni ebben a folyamatban.

Aki nem veszett volna el velem együtt a témában teljesen azonosulva velem, se nem gondolt volna teljesen hülyének a gondolataim és érzéseim miatt, hanem valaki, aki a kettő között tudott volna állni és azt mondani, hogy

„Látlak, hallak, oké vagy, ez történik veled, minden rendben lesz.”

Ha nem volt ilyen ember a közeledben, akkor mi volt az, ami végül segített megtalálni a helyedet a Földön, és értelmezni a transzcendens tapasztalásaidat?

Ennek a folyamatnak most sincs vége, inkább azt mondanám, hogy átalakult. Bár hiányoltam valaki útmutatását, így visszatekintve örülök annak, hogy a szüleim nem vittek el egy klasszikus pszichológushoz. A klasszikus alatt olyat értek, amelyik nem nyitott a transzcendens megtapasztalásokra. Ismerek olyat, akinek 12 éves korában a pszichiáter felírt Xanaxot, miközben teljesen ép személyiség szerkezettel rendelkezett, csak éppen olyan élményei voltak, amik kevésbé értelmezhetőek a materiális világszemléletben.

Azt gondolom, hogy az idő segített nekem jobban “földelődni”, felnőni. A nagyon intenzív kereséssel töltött időszakomat főleg a gimnáziumi évek tették ki, ahol nem lett volna elvileg más dolgom a tanuláson kívül. Azt viszont nem szerettem abban a formában, ahogy az iskolában történt, így elég sok időm volt más dolgokon gondolkodni, elmerülni a saját világomban, és kapcsolódó témájú könyveket olvasni.

Miután véget ért a gimnázium, el kellett kezdenem elfogadható felnőtthöz illő életet összerakni. Nagyon sokat formáltak rajtam a külföldi kalandozásaim a huszas éveimben. Ez az időszak elsősorban a túlélésről és a helytállásról szólt, ugyanis egyedül támogattam magamat az elejétől fogva. Ez elvitte a figyelmemet a transzcendensről, de részem maradt, csak megtanultam mellette élni és nagyon sokat segített nekem az Integrál Szemlélet is, hogy rendszerben tudjam értelmezni a spirituális énemet és megtanulni az “is” szóval összekötni az egyébként jól funkcionáló felnőtt énemmel. Mindkettő egyszerre érvényes, csak tudni kell a megfelelő módon alkalmazni őket a megfelelő helyen.

Mi vonzott téged külföldben? Mi volt a célod az utazásaiddal?

Mindig is vágyódtam külföldre, de az első kiutazásom mögött a düh és dacosság volt, mert megharagudtam Magyarországra és az itteni helyzetre és be akartam bizonyítani, hogy máshol sokkal jobban lehet élni.

Aztán persze rájöttem, hogy máshol sem egyszerűbb, valamint jó kis leckét kaptam abból is, hogy a saját problémáinkat nem lehet egy bizonyos országban hagyni. Ha hozzád tartoznak, akkor mennek veled külföldre is.

Megtanultam azt is, hogy az emberek mindenhol emberek, más kulturális közegben élnek, más meggyőződéssel, más hit rendszerrel, de ugyanazok az emberek vagyunk külföldön- belföldön egyaránt. Ebből a szempontból a külföldi kalandozásaimat rendkívül hasonlónak érzem Coelho Alkimista című történetéhez, amelyikben a főszereplő elindul megkeresni a kincset, bejárja a világot, majd a kincset megtalálja elásva a hátsó kertben, ahonnan elindult. A felületesebb szemlélő akár azt is mondhatná, hogy fölösleges volt bejárni az utat, de ez mégsem igaz. Engem nagyon nagy mértékben épített mindaz a nehézség, amin keresztül kellett mennem. Azokban a helyzetekben nőttem föl, amikor például majdnem  nem engedtek be Szingapúrba, mert rosszul tudtam a beutazási szabályokat, vagy a világon az összes pénzem 8 font volt és még 14 nap volt hátra fizetésig, megtapasztaltam azt is, milyen egy bőröndből élni, vagy kanapén lakni hat hónapon keresztül.

Ami ebből a felnövésből hiányzott az a biztos pénzügyi alapok kiépítésének igénye és képessége.

Ezt a részt átugrottam mondván „Nekem nem kell a pénz. Minek? Én három ruhából is tudok élni, és tudok kanapén aludni”. Miután visszajöttem Magyarországra, vissza kellett mennem néhány lépést és bepótolni azt, amit megpróbáltam átugrani – igenis megvetni a lábamat az anyagi világban és elkezdeni egzisztenciálisan is megerősödni. Ez durván tíz éves folyamat volt, és nem gondolom, hogy vége van. 

A külföldi útjaid segítették a túlélési izmod megerősődését és a felelősségvállalást magadért. Mi segítette az egzisztenciális alapoknak az építését?

Ennek a folyamatnak az elején az a döntésem állt, hogy elköltözöm a volt férjemtől és az akkor másfél éves kislányunkkal visszamegyek anyukámhoz az 50 négyzetméteres panellakásba. Már nem egy hippi jógaoktató, szingli huszonéves lány voltam, aki senkiért és semmiért nem felelős csak saját magáért – de az meg nem számít annyira – hanem anya voltam gyerekkel. Az egy teljesen másfajta színezetet adott a dolognak.

Annak idején ahhoz, hogy kijussak Angliába 19 évesen egy kaszinóban vállaltam munkát, amihez semmilyen más motivációm nem kötött, csak a pénzkeresés lehetősége. Sok év kellett ahhoz, hogy ráröjjek a pénzkeresés folyamatát akár élvezni is lehet, és onnantól kezdve láttam az egésznek a tudatos teremtésről szóló oldalát is.

Tudom rólad, hogy több évig a jógaoktatással foglalkoztál, aztán azt Integrál Akadémia elvégzése után elkezdtél foglalkozni kliensek önismereti kísérésével is párkapcsolati témában. Beszéljünk kicsit erről is. 

A tudatos párkapcsolatok témájával foglalkozom. A legtöbb ember arra asszociál, hogy csak olyanok fordulhatnak hozzám, akik párkapcsolatban élnek, miközben a hozzám fordulók 95% olyanok, akik egy jó párkapcsolatot szeretnének és arra nézünk rá együtt, hogy ennek esetleg milyen tudatalatti gátjai vannak abban az egyénben. Most értem végére a párkapcsolati tanácsadó képződésemnek is, úgyhogy most már fogok dedikáltan párkapcsolatokkal, párokkal is foglalkozni.

Mit mond neked a “szenvedély” szó?

Párkapcsolati kontextusban elsősorban a szexualitáshoz van köze számomra, ami nekem egy borzasztóan fontos dolog. Ennek ellenére éltem olyan kapcsolatban, ahol hajlandó voltam félretenni a szenvedélyemet annak érdekében, hogy a párkapcsolat fennmaradjon. De ez nem működött hosszú távon, mert a nőtípusok közül az Afrodité típusba tartozom (akit a szerelem és szereret istennőjeként tiszteltek a Görögök és aki nagyon sok szenvedélyes erőt hordoz magában). Soha nem választottam olyan férfit, aki úgy éreztem nem tudja bennem felébreszteni a szenvedélyt, lehet hogy nem ott rögtön a helyszínen, de legalább a lehetőségét kellett, hogy érezzem.

Az erre való erős fókuszom csapdává vált a párkapcsolataim útján, mert nem volt elég tudatosságom az összes többi párkapcsolati összeillés dimenziójának fontosságára.

Azt gondoltam, hogy aki a szenvedély szintjén nálam kvalifikálja magát, azzal már nem lesz gondom a továbbiakban, valójában pedig csak gondom volt belőle,

hogy nem tettem fel másfajta kérdéseket is az egyén értékrendjével, személyiségével, karakterével, egyébirányú hovatartozásaival kapcsolatban. 

Mit mond neked a “szerelem” szó?

Az előbb említett erős Afrodité minőség miatt a szerelem is nagyon fontos nekem. Talán nem is túlzás azt mondani, hogy engem az egész életemben a szerelem foglalkoztatott. 4-5 éves voltam, amikor a Szépség és a Szörnyeteg lett a kedvenc mesém és onnantól kezdve az Igazi társ megtalálásának kérdése foglalkoztatott. Élt bennem egy megingathatatlan bizonyosság, hogy van egy ember, akit meg kell találnom ahhoz, hogy mellette egész életemben boldog lehessek. Mindent, amit párkapcsolat vagy egyéb kapcsolat címszó alatt műveltem a férfiakkal, a Társ keresése hatotta át.

Azóta is hiszek a szerelemben, de megtanultam szétválogatni, hogy mi az, hogy szerelem, és mi az, hogy összeillőség és elkötelezett társszeretet.

Ezek nagyon különböző fogalmak, és ha kicsit korábban világossá válik számomra a köztük lévő különbség, akkor megkíméltem volna magamat és az ex-eimet is néhány arcra eséstől. Azt  gondoltam, hogy akibe szerelmes vagyok, az az Igazi, vele összejövök, és automatikusan el fogunk tudni köteleződni egymás mellett egy életre. Ez egy kimondhatatlanul nagy tévedés!

Ezek után a felismerések után hol tartasz most a szerelem és szenvedély kérdéseivel?

Most ott tartok, hogy minden önismeretem és minden párkapcsolati próbálkozásom célba ért, amihez úgy gondolom a tudatos munkán kívül egyfajta kegyelem is kell az Élettől. Megtaláltam azt az embert, aki mellett egyrészt minden reggel dönteni tudok és akibe nem csak szerelmes vagyok, hanem egy olyan elképesztő elköteleződésben, társzszeretetben és közös szövetségben élek együtt, hogy életemben először úgy érzem a keresés véget ért.

Ami a szerelmet illeti, bizonyos értelemben függőjévé váltam annak az intenzitású szerelemnek, amit a Patrik iránt éreztem a legelején. Amikor összejöttünk, akkor 1,5-2 évig azt éreztem, hogy ha mi valamiért szakítunk, akkor abba biztosan beledöglök.

El kellett érkeznem magamban arra a helyre, ahol el tudtam reálisan képzelni, hogy tudnék vele szakítani. Ez nem azt jelenti, hogy valóban téma lett volna közöttünk a szakítás, hanem azt, hogy belsőleg kellett elérkeznem annak a bizonyosságához, hogy bár ő a mindenem és a legcsodálatosabb férfi, akivel valaha dolgom volt, mégis ha bármilyen okból elválnának útjaink, akkor túlélném.

Az “úristen, mi lenne velem nélküle?” bénító gondolat meghaladása jobbá tette a kapcsolatunkat.

Tudok kapcsolódni ahhoz, amit mondasz, mert nagyon sokáig a szeretet jelének gondoltam azt, ha úgy éreztem nem tudok valaki nélkül élni, vagy a másik nem tud nélkülem normálisan funkcionálni. Pedig ez nem szeretet, hanem társ-függőség.

Nekem ezt a hiedelmet azért volt nehéz lebontani és tartott majdnem 32 évig mire erre rájöttem, mert az apukám így szerette a nőket az életében. Legalábbis én ezt láttam. Ezért bennem a szeretet ennek alapján kódolódott és ezt kellett dekódolnom, hogy a szeretet nem az, amibe beledöglök.

Én azt is gondoltam, hogy ha eltűnik ez a fokú ragaszkodás a másik iránt, akkor ezzel együtt eltűnik maga a kapcsolat is, mert minek legyünk a továbbiakban együtt?

Nem feltétlenül veszik el, de én minden alkalommal szakítottam abban a helyzetben, amikor elveszni éreztem ezt a fokú ragaszkodást. Minden korábbi kapcsolatomból én léptem ki, velem nem szakított soha senki. Ez volt az egyik szembeötlő dolog ami arra sarkallt, hogy álljak meg és nézzek körbe magamban, mert ez biztos nem véletlen.

Meg tud maradni a kapcsolat, ha van mögötte más is, nem csak a ragaszkodás.

Ha annyi tartott minket össze, hogy valamilyen kémiai reakció hatására nagyon egymásba szerelmesedtünk és nincs mögötte sem emberi összeillőség, sem társszeretet, sem egyéb irányú közös értékrend vagy közös jövőkép, akkor az a kapcsolat tényleg véget ért azon a ponton, ahol a megrészegítő szerelem lecsengett.

Mi az első három évet Patrikkal annyi párkapcsolati kihívással csináltuk végig, hogy viccesen azt szoktuk mondani, hogy mi ott kezdtük, ahol egy normális pár 5 év után szokott tartani. Ha teljesen őszinte vagyok, nekem Patrik az első olyan kapcsolatom, ahol nagyon tudatos munka zajlik a háttérben azért, hogy jól legyünk együtt a hétköznapokban. Az alap karaktereink összeillőek (komplementerek), az értékrendünk gyakorlatilag maximálisan egyezik és egyforma dolgokat szeretnénk elérni az életben egymástól függetlenül is, de egymás társaságában szeretnénk őket elérni és ez az első pillanattól kezdve így volt. Mire lejöttem „a cuccról” – ami a megrészegítő hormon koktél szerelem, addigra kiépült közöttünk egy megingathatatlan összetartozás érzés és világos volt, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz vége ezzel.

---

Andit a következő felületeken találod meg, ha elindulnál önismereti utadon:

Weboldal: www.ferenczyandrea.hu

FB: Andrea Ferenczy – Személyiségfejlesztő Integrál Tanácsadó