A hegyre ezerféle képpen lehet feljutni – interjú Kemény Péterrel

A hegyre ezerféle képpen lehet feljutni – interjú Kemény Péterrel

Az interjúban Kemény Péterrel beszélgettem, akinek küldetése, hogy módszerek, technikák és saját élmény átadásával minél több ember induljon el saját maga felfedezésére, és érezzen rá egy szabadabb, teljesebb önvalójára. Speciális területei a spirituális válságkezelés és a transzpeszonális rétegeket is integráló önismeret. 2010 óta kísér embereket az önismeretükben egyéni mentorálásban, (család)állításokban, pszichodrámában, bodyworkben, meditációban és hangadásban. 

Mit tartasz a legfőbb tehetségednek? Azért kérdezem, mert ez sokszor összefügg az emberek hivatásával és azzal, amit szenvedéllyel csinálnak az életben, és erről nagyon szeretek beszélgetni. 

Azt tapasztalom magamról, hogy nagyon jó “belső tolmács” vagyok, tudok embereket úgy kísérni, hogy jobban értsék önmagukat. Erről Lázár Ervin meséje jut eszembe, a “Nyúl mint tolmács” című, amelyikben a Ló és a Kecske összetalálkoznak a réten egy Úritök mellett, de nem értik egymást. A Ló egy kicsit beszél szamárul, a Kecske meg birkául, de így sem megy az egyeztetés. Ekkor segítségükre siet a Nyúl, aki beszél Úritökül is, meg lóul és kecskéül is és elkezd fordítani nekik. Végül sikerül megegyezniük. Ehhez hasonló tolmácsolást végzek én is az önismereti mentorálás keretében. 

Szerintem azért tudok hitelesen kísérni másokat, mert én magam is sokfelé jártam magamban, amiből lett némi “térképismeretem”. Ehhez az úthoz nagyon szerencsésen találtam tanítókat, embereket, közösségeket, akikkel kölcsönösen  sokat tanultunk egymástól. Az önismeretben engem leginkább az érdekel, hogy mit jelent embernek lenni, hogyan vagyunk ennyire összetettek, hogyan érünk a pokoltól egészen a mennyig, és különösen, hogy mi a szeretet, és hogyan lehet jól szeretni. Ez utóbbiról, mondhatjuk, hogy a kutatásom tárgya, és igyekszem benne folyamatosan fejlődni. Azt gondolom, hogy valójában, empátiában, minőségi figyelemben, de leginkább szeretetben tudunk és vagyunk hajlandóak változni.

A cégéremre legnagyobb betűkkel a családállítás van kiírva, ebben van a legtöbb tapasztalatom. Az állításokon belül a leszakadt vagy elveszett lélek- vagy énrészek integrálását mondanám specializációmnak. Ezek a leszakadások tipikusan traumák eredménye, amik transzperszonális szemszögből nézve lehetnek jelen vagy akár múltéletbeliek is. Többször találkoztam olyan helyzetekkel, ahol az önismereti út következő nagy lépését tette lehetővé az úgynevezett “bekísérés” vagy integráció.

Gyakran azt látom, hogy ha ezek az elakadások megoldatlanok maradnak, akkor az nagyon sok meddő terápiás órát hoz létre, és megtörténhet, hogy például valaki 6x állít ugyanarra a transzgenerációs témára, mert a mögöttes ok nincs feloldva.

Abban szeretem segíteni az embereket, hogy önmaguk mélyebb valóságához tudjanak jobban kapcsolódni, ami sok esetben messze túlmutat a klasszikus családállítás keretein, mert nem csak a  családból jövő mintázatokat oldjuk ki. Külön örülök, ha segítő szakemberekkel dolgozhatok, mert azt látom, hogy ez a fajta önismereti munka, segíti őket is jobban kapcsolódni a saját képességeikhez és adottságaikhoz, így jobban tudnak ezután másokon segíteni.

Feltűnt a pólódon a felirat: Take the Risk (Vállald a kockázatot). Mi jut erről eszedbe? 

Az élménykeresés, és az, hogy kifejezetten élménykereső ember vagyok. Csak viszonylag nemrég tudtam meg, hogy ez a figyelemzavar egyik kísérő tünete. Számomra a boldogság egy nagyon nagy forrása mindig új nézőpontokat és új dolgokat felfedezni. Szeretek belemenni a dolgokba, fejest ugrani beléjük, és belülről megismerni és átélni őket, amiből aztán egy szintézis születik, hogy mi az, amit sajátomnak érzek, és mi az, amit nem.  

Régen az élménykeresésem radikálisabb volt, de az évek során csillapodott és gyógyult,  egyre inkább magamban találom meg az élményeket, és nem kívül keresem őket. A legvadabb, amit csináltam az utcai autóversenyzés volt. Ennek megemlítése a pszichiáternél volt az a pont, ahol kimondta, hogy a többi tünetet is figyelembe véve, szerinte ADHD-m van (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar). Rám annyira a hiperaktivitás nem jellemző, úgyhogy talán inkább pontosabb az ADD.


Szakmai kitekintés: A figyelemhiányos hiperaktivitás zavar az egyik leggyakoribb neuropszichiátriai tünetegyüttes, amely gyermekkortól végigkíséri az érintettek életét. Nem egy homogén, hanem „sokarcú” állapotról van szó, amelyben a különböző tünetek eltérő mértékben keverednek egymással. Némileg leegyszerűsítve az ADHD 3 fő tünetet foglal magába: figyelemzavart, impulzivitást valamint hiperaktivitást. Általánosan jellemző továbbá a tervező-szervező agyi funkciók gyengébb működése. Ezek a tünetek a mindennapi életben számos formát öltenek. (Forrás: https://www.adhdkozpont.hu/)


Beszéljünk az ADHD/ADD-ról. Mit tudtál meg eddig róla? Milyen az ezzel kapcsolatos belső élményed?  

Nagyon sokáig nem tudtam ránézni és konfrontálódni vele, mert az énvédelmem nem bírta el azt a sok fájdalmat és frusztrációt, ami ehhez kapcsolódott bennem. Ez a jelenségkör az én világomban összesen 2 éve van jelen hangosabban. Ekkor kezdtem el felfigyelni ezzel a témával foglalkozó cikkekre és könyvekre, és ismertem fel számos tünetét a saját működésemben. 

Gyerekkorom óta azt éltem meg, hogy minden olyan helyen, ahol valamilyen teljesítmény volt elvárt, alul maradtam a többiekhez képest, pedig még csak nem is vagyok egy szélsőséges esete az ADHD-nak, inkább a könnyű-közepes formáját élem. Mára tudok egyhelyben ülni, nem vagyok hiperaktív, de jellemzően szétúszik a világ körülöttem, és nehéz számos hétköznapi szituációban koncentrálnom. 

Az általános iskola első-második évfolyamában már volt igazgatói intőm a sok figyelmeztetés mellett, mert még nem tudtam egyhelyben ülni, vagy beszélgettem, ami nem csak a figyelemzavar tünete, hanem az iskolai rendszer emberellenes működése is. Ma már tudom, hogy egy 6, de akár 10 éves gyereket kötelezni arra, hogy 45 percen keresztül üljön egy padban egyszerűen emberkínzás. Pszichológiai kísérletek is kimutatták, hogy ebben a korban a gyerekek maximum 20-22 percet tudnak koncentráltan figyelni. A 45 perc ennek a duplája, nem beszélve az oktatási módszerekről, ahogy ezek az órák akkoriban zajlottak. 

A középiskolán és főiskolán is úgy mentem végig, hogy sosem tanultam igazán, a beadandók egy részét nem írtam meg, mert az nem ment, azokra 1-est kaptam, de ami menet közben rámragadt hallásból, vagy egyszeri olvasásból azzal átmentem az összes vizsgámon. Átfolytam a rendszeren, de sohasem feleltem meg neki. Rettentően nagy frusztráció kapcsolódott ahhoz, hogy nem tudok úgy teljesíteni, mint a többiek. Ehhez ráadásként diszgráfiás is vagyok, enyhe betűtévesztéssel és nagyon ronda írásképpel. Ebben a kérdésben lehet csak annyi csúszott félre, hogy alapból balkezes lettem volna, de erre senki sem figyelt fel. 

Máté Gábor könyvét kezdtem el olvasni a témában (Szétszórt elmék), aki azt mondja, hogy a figyelemzavar kialakulására jelentős mértékben hat a nagyon korai szülő-gyerek kapcsolat minősége.

Tetszett az a kép is, ahogy ő magyarázza a figyelemzavart: úgy kell elképzelni, mint egy forgalmas többlámpás útkereszteződést, amelyikben minden lámpa állandóan zöldre van állítva.

Ettől hol nagyon megindul a forgalom, és sok autó kerül be az útkereszteződésbe, hol pedig teljesen beáll az egész. A Ritalin, amit a figyelemzavarra szoktak felírni serkenti a gátló mechanizmusokat az agyban, hogy néha váltsanak ezek a lámpák pirosra is, és bizonyos ingereket az agy képes legyen blokkolni és kiszűrni, hogy megint másra pedig lehessen figyelni. 

A figyelemzavarnak van pozitív arca is számomra, mert pont emiatt a specifikus “forgalomirányítás” miatt tudok nagyon sokrétűen és hálózatosan gondolkodni. Ugyanez a működés képződik le egy másik szinten a spirituális élményeimben, hogy túlságosan a kollektív tartalmakra figyelek, nehezebben a lokalitásokra, ami ugyanaz mint a hétköznapokban az, amikor egy ADHD-san működő agy egyszerre figyel mindenre és ennek következtében igazából semmire sem. A paradox az, hogy azért nem tűnt fel nekem a saját figyelemzavarom nagyon sokáig, mert az egyik tünete a hiperfigyelem. Volt, hogy napi 12-14 órát figyeltem nagyon koncentráltan a kliensekre, akik az önismeretbe jöttek és ezzel semmi nehézségem nem volt. Ezen a téren kiemelkedő teljesítményeket tudok nyújtani. Csak jó sokára értettem meg, hogy ez azért van, mert ez a küldetésem, így hát ez nagyon érdekel, és ezért tudok rá figyelni, de az adminisztrációs ügyek intézése, vagy egy szöveg megírása, amikor egyedül ülök a gép előtt gyakran megoldhatatlan feladatnak érződik. Ezek viszont a hétköznapi élet velejárói, úgyhogy állandó nehézségként vannak jelen. A Ritalin azt az élményt adja nekem, hogy “ember vagyok”. Azokban az időablakokban, amikor beveszem egy iszonyatosan nagy súly esik le rólam, és meg tudom csinálni könnyebben azokat a dolgokat, amiket mások is összeszedetten megoldanak. Amikor ez nincs, akkor reggel 9-kor leülök a gép elé a teendő listámmal, és délután 4-kor nem tudok elszámolni sem az időmmel, sem a teendőkkel. Nagyon sok kritikát kaptam ezért az életem során számomra fontos emberektől: lusta vagyok, akaratgyenge, szétszórt, és ehhez is nyilván nagyon sok frusztráció kötődik. 

A szervezetfejlesztést érintő együttműködéseim során találkoztam szuperhatékony szervezetfejlesztőkkel, és ebben a közegben nagyon kiütközött a köztünk lévő teljesítménykülönbség. A figyelemzavarom végül abban is segített, hogy jobban elkezdjek figyelni arra, ami valóban a dolgom a világban. 

Nekem kifejezetten férfiakra jellemző elsősorban, hogy teljesítményben mérik az értéküket. Ha jó teljesítményt nyújtanak, akkor rendben lévőnek élik meg magukat, ha pedig nem, akkor értéktelennek. 

Ez igaz, de ennek van egy teljesen objektív oldala is. Ha egy csapat ember megbeszéli, hogy el kell lapátolni egy hegyet, és a munka végén (vagy közben) kiderül, hogy a többi ember hozzám képest 10x annyit lapátolt el egyénileg mint én a legnagyobb igyekezetem ellenére, akkor ez kiütközik és nehézséget fog generálni a csapatban, mert ők számítanak az én teljesítményemre. Sok együttműködésben éltem már meg ennek a frusztrációját, miközben más területeken kiemelkedőt tudok alkotni. Ha “helyzet” van, akkor nagy pillanatnyi teljesítményt vagyok képes leadni rövid idő alatt. 

Abban viszont igazad van, hogy nem csak a teljesítmény a mérvadó. A saját önismereti utamon sokat dolgozom azon, hogy önmagamért érezzem magamat értékesnek, nem csak a teljesítményem miatt, miközben ha a teljes integrál tudatszintlétrát nézem, akkor látszik, hogy a presztízs és a siker érzete is ugyanolyan fontos a maga helyén, mint a többi érték.

Annak keresése, hogy miben vagyok igazán jó, és ezt milyen formában akarom megvalósítani az életben most összefügg az épp hangosabb életközépi válságommal is. Ezenkívül azt látom, hogy a COVID járvány is nagyon sok emberben megtúrta a “Ki vagyok? Mit csinálok az életben?” kérdéseket.

Az életközépi válság alatt azt értem, hogy ha megszűnt annak az omnipotens képzete, hogy “bármi lehetek”, akkor el kell gondolkozni azon, hogy mik azok a dolgok, amiket tudok csinálni.

Persze láthatunk példákat arra, hogy valaki 70 évesen kezdett bele a modell karrierbe, vagy kezdett el idegen nyelvet tanulni, tehát bármikor bármi megvalósítható. Hiszek az élethosszig tartó tanulásban, mégis most aktuálisan fel van téve az életemben a kérdés, hogy “most merre?” Azt veszem észre, hogy egyre inspirálóbb annak a folyamatában lenni, ahogy rajta tartom a figyelmemet a kérdésen és jönnek a válaszok.  

Megkérdőjeleződött benned az, amit eddig csináltál? 

Nem. Sőt, azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, aki pont azt csinálja, ami a dolga az életben. Ennek a még pontosabb formáját, vagy az épp aktuális formáját keresem. Olyan érzés, mintha az eddigi formákat már eleget csináltam volna, és most valami újat akarok kipróbálni. Ez is kicsit kapcsolódik a figyelemzavar jelenségéhez, hogy amikor megkérdik, hogy mit csinálok az életben, akkor felsorolok minimum 5-6 dolgot, míg az emberek többsége egyfélét csinál munkaként. Vannak, akik egy terápiás műfajban, vagy egy iskolában képződnek ki, és annak lesznek a nagyon profi művelői, én pedig világéletemben nagyon széles spektrumon szeretek mozogni és egyszerre több dologban elmélyülni. Az integrál szemlélet abban segített engem, hogy ezt a sokféleséget rendszerben lássam. Módszertanilag elsősorban a klasszikus hármassal dolgozom: bodywork-pszichodráma-családállítás, hogy a folyamatok során meg lehessen szólítani a testet – elmét – lelket (spirituális rétegeket magunkban). Ezek közül a műfajok közül mindig az a hangosabb számomra, ahol éppen én is járok a saját önismeretemben.  

A küldetésem tekintetében két fontos területet találtam. Az egyik az önismeret minél szélesebb körű elterjesztése a világban, amit nevezhetünk pszichoedukációnak is, vagy tudatosság támogatásának. Ezen belül pedig kifejezetten azokat az embereket szeretném kísérni az önismeretükben, akik embereket szolgálnak: orvosok, tanárok, pszichológusok, bárki akinek a szakmája emberekkel foglalkozni, a szervezetfejlesztés terén pedig a vezetők fejlesztése. Az 5 éves szervezetfejlesztői tapasztalatomból látszik, hogy nagyon igaz a “fejétől bűzlik a hal” mondás. Minden szervezetnek van egy tudati korlátja, addig tud fejlődni, ahová kiér a vezető tudata, és ugyanez igaz bármilyen csoportra. Mindig az a kérdés, hogy a vezető mennyire tudja nyitni a tudatát a rendszerszintű kérdések felé is. Minél mélyebben kapcsolódnak ezek a vezetők és segítők a saját Önvalójukhoz, annál inkább tudják segíteni az embereket és vezetni őket. Valójában ezt spirituális útnak is gondolom, de teljesen jó az is, ha az önismeret ruhájába bújtatjuk. Van olyan tervem is, hogy egy ponton szeretnék eljutni a fiatal felnőttekhez, kamaszokhoz, mert azt gondolom, hogy az önismeretet már kamasz korban érdemes elkezdeni. Szerintem jobb világban élnénk, ha a középiskolában lennének alapszintű önismereti foglalkozások, pl kamasz pszichodráma, nagy beszélgetések. 

Ha valamit most a logómra írnék, akkor az a “Felébredés és felnövekedés” lenne, ami egy wilberi szókapcsolat és két külön, de egymás mellett párhuzamosan haladó utat jelent. Munkámmal ezekben szeretném kísérni az embereket, és ennek keresek most egy megfelelő átadási formát. 

Mi a szenvedélyed az önismeretben? Miért akarod elterjeszteni a világban? 

Szinte felfoghatatlan az a szépség, amikor egy ember ráébred valami fontosra önmagával kapcsolatban, amikor ráébred az igazabb önvalójára. Ennél nem láttam még szebbet, sőt mintha ebben találkozna a nagy hármas: Szépség, Jóság, Igazság, mert az maga az Igaz, ami ilyen pillanatokban megnyilvánul. Már a szélén állni és szemlélni is óriási csoda és megtiszteltetés. 

Hogy miért fontos a belső fejlődés annak a racionális magyarázatát nem én találtam ki, hanem Buddha elmondta már 2600 évvel ezelőtt. Egyszer Facebookon szembejött egy grafika, amelyiken Buddha egy kicsit unott fintorral az arcán látható, a kép felirata pedig valami olyasmi volt, hogy “Az arc, amit vágsz, amikor rájössz, hogy 2600 éve elmondtad, hogy hogyan kellene csinálni, és még mindig senki sem csinálja.” Nyilván Buddha ilyesmit nem gondolt soha, de az önirónia saját viselkedésünk kapcsán vicces formában visszaköszön a képből. Az önismeretben sincs semmi olyan, amit a régi tanok ne mondtak volna el már nagyon régen: Az élet szenvedés, a szenvedés felismerhető és változtatni lehet rajta. Amit kevesen mondanak ki, mert kicsit necces kiírni a cégérre, hogy a szenvedés az önismeret által sem lesz kevesebb, csak jobban fogod bírni. Valójában reziliensebb azaz ellenállóbb leszel.

Az emberek többsége ugyanis azért szeretnek besétálni az önismeretbe, mert abban bíznak, hogy akkor majd nem lesz szenvedés az életükben. Az út része, hogy felismerjék, ez nem így van.

Nem lesz az önismerettől kevesebb a szenvedés, de egyre több szenvedést fogsz tudni befogadni, átölelni, átérezni és ezáltal felnőni. Paradox módon ettől jobban fogod magadat érezni. A szenvedés állandó, mert el vagyunk választva a tökéletességtől, és addig szenvedünk, amíg nem vagyunk a tökéletességben. A megvilágosodás számomra a teljes befogadás, amikor ez a töröttség megszűnik. A vágyaink, a ragaszkodásaink, a nem tudásunk okozza a szenvedésünk. A szenvedés és az élet nehézségeinek és szépségének együttes befogadása vezethet a megszabaduláshoz. 

Ebben a kérdésben vállnak számomra hiteltelenné azok az utak és emberek, akik ezt a valóságot nem akarják tudomásul venni, vagy a spiritualitás/nondualitás címszója alatt igazából menekülnek a samsára világából. A non-dualitás számomra azt jelenti, hogy ez itt már az, amit keresel, minden nehézségével együtt, itt vagyunk rendben, ez persze így kimondva üres, az utat végig járva válik érthetővé. Mindeközben a menekülés a fájdalom kerülése természetes és teljesen rendben van, együttérzek vele, mert az élet valóban nehéz. 

Az is nagyon fontos funkciója az önismeretnek, hogy betölti a gyerekkorban hiányzó szülői szeretet és figyelem szerepét, és ezáltal megtanít jobban szeretni.

Ugyanezt a funkciót tölti be az egyház is a maga módszereivel. Az elfogadó segítő, aki a kliens számára a jó szülő szerepében áll egy ideig, egyre nagyobb önelfogadásra és önempátiára tanít. Bárki, aki igazán szívből és szenvedéllyel csinálja a segítő szakmákat, ugyanis őszintén szereti azokat az embereket, akikkel dolgozik. Persze ha nincs kiégve, vagy nincs olyan lehetetlen helyzetbe hozva, mint például a pedagógusok. Lehet, hogy az a pedagógus az elején még szerette a gyerekeket, de ha 50 évig méltatlan körülmények között, továbbképzés nélkül és alacsony fizetéssel kell dolgoznia, akkor abba bele fog keseredni. Ez rendszerszintű probléma az oktatásban és az egyházakban is. 

Végtelen örömmel nézem Ferenc pápa munkásságát, aki azt érzem, hogy valóban képviseli a Krisztusi utat és együttérzést, és nagyon nehéz lehet neki, hogy ezt a határtalanságot összeegyeztesse a rigid egyházi struktúrákkal. Épp elkezdtem olvasni egy könyvet Krishnamurtiról, aki ennek a túloldalán állt. Mint megvilágosodott gurut előre várták őt, és egyházat alakítottak a számára, hogy ebben betöltse a vezetői szerepet. Amikor megérkezett az első és utolsó vezetői intervenciója az volt, hogy elfogadta a posztot, majd feloszlatta az egész szervezetet. 

“Nem vagyok guru, nincsenek tanítványaim, nem vagyok igazságok megtestesítő bölcse. Mindannyian, emberi kondícióinknál fogva tanítványok vagyunk, az Igazság tanítványai. De az Igazságot soha nem egy személyben kell keresni. Nem leszek mankója senkinek.

Nincs jóság és nincs gonoszság. Jóság az, amitől nem félünk. Gonoszság az, amitől rettegünk. Ha levetjük ezt a rettegést, akkor betöltjük az ember spirituális végzetét… Az Igazság törvénytelen föld, nincs kitaposott út, sem egyház, sem szekta nem vezethet el hozzá. Ha hiszel valamiben, kérlek, ne szervezd azonnal valamivé azt, amiben hiszel: ezzel megölöd…

Tizennyolc éve várjátok a Világtanítót, hogy végre megszólaljon, és legyen mire figyelnetek, legyen kit követnetek. Amíg ez a figyelem külső forrásokból táplálkozik, a Lényeggel soha nem léphet kapcsolatba. Állandó függőségben éltek: mástól várjátok a spirituális útmutatást, megint mástól a boldogságot, az együvé tartozás biztonságát. Mindez nem más, mint végzetes, félelem szülte félreértés, káprázat, mely tökéletesen elfedi előletek a lényeget.”

Ezeket a szavakat nagyon mélyen igaznak érzem én is. 

Izgalmas kérdés számomra, hogy milyen a jó együttműködés formája a mai modern korban? Ezen a témán belül engem elsősorban a kommunikáció, önismeret és az együttműködési formák érdekelnek az emberi kapcsolatokban. A jó együttműködés ugyanis nem megy önismeret nélkül. Egy bizonyos szintig elketyeg, de ha nem tudunk ránézni önmagunkra, akkor nem tudunk hatékonyan kommunikálni sem, mert egy pillanatot belül kívülre vetítjük a belső nehézségeinket. Ez nagyon komoly és nehéz kérdés, valamint nagyon lassú a változás benne egyéni és társadalmi szinten egyaránt, mert az emberek többsége így működik. Ezért lehet elhitetni velük, hogy egy külső tényező jelenti a veszélyt: a Soros, a gyíkember ufók, a zsidók, a kínaiak, vagy a Trump, éppen ki van porondon. Mindig kívül keresik az ellenséget, mert nem bírják meglátni a destrukciót önmagukon belül. A felelősség felvállalása önmagunkért a felnövekedés útjának alapköve, ugyanúgy ahogy a felébredés útján az egység felismerése. Anyám egyik kedvenc mondása, ami egyébként Popper Pétertől származik: “40 év felett mindenki felelős a saját arcáért”

Mi az a pillanat, amikor egy ember az önismeret felé fordul? Mert sok emberen látom, hogy ez egyáltalán nem opció számukra. Egyszerűen elfogadják, hogy az életben vannak nehéz dolgok is, de ezeket nem kell “boncolni”.  

Szerintem a bölcs és érett lelkek maguktól kezdik el az önismeretet, de a legtöbb embernek az kell, hogy valami irdatlan zongora a fejükre essen, hogy elkezdjék. Az emberek nagyobb része valamilyen trauma kapcsán kerül az önismeretbe: elválik, megbetegszik, szakít, nagyon nagy nehézséggel találkozik. Legjellemzőbb ezek közül a betegség és párkapcsolati válság. Ezek szokták felhívni a figyelmet arra, hogy valami nem stimmel, és ha már sokadszorra nem stimmel, akkor körbe szoktak nézni magukban, hogy mi lehet ez. A másik út, ami beviszi az embereket az önismeretbe, amikor ismerőseik által inspirálódnak. Valamelyik ismerőse már kipróbált valamit, neki fogalma sincs, hogy mi lehet az, de azért eljön megnézni kíváncsiságból. 

A legtöbb ember, aki elindul az önismeretben arra vágyik, hogy valaki megmondja neki, hogy mi történik vele, és mi a megoldás. Az önismereti piacon elég sokan vannak, akik valóban ilyen “szolgáltatást” nyújtanak, és adott esetben olyan tanításokat adnak át, amik konkrétan kimondják, hogy “ez rossz”, “ez jó”. Bizonyos tudatszinteken szükség van az ilyen fajta tanításokra is, hogy jó fajta törvényeket adjanak át például az etikáról és a morálról. A veszély ebben az, hogy aki ilyen módon tanít, az beletanítja a saját töröttségeit/korlátait is, és nem a szabad gondolkodást tanítja. És még ez is rendben van, mert sokak számára nem befogadható még ennél tágabb kép, csak fontos látni ezen iskolák korlátait. 

Ettől eggyel nehezebbek azok az irányzatok és iskolák, amik egyre kevésbé akarnak előíróak lenni, és egyre nagyobb szabadságot adnak a gondolkodásban, hogy mindenki a saját belső igazságát találhassa meg. Erről a belső keresésről szólhat a saját egyedileg választott út, amin nem mindig könnyű eligazodni, mert sokszor nehéz megkülönböztetni a hiteltelen tanításokat a hiteles tanításoktól. Ez a szabadság ára és teljesen természetes fejlődési állapot. Én mindenkit szoktam biztatni, hogy hallgasson a legbelső hangjaira, hogy őt mi hívja, legyen éber arra, hogy mi az, ami őt megtalálja, mert mindenkinek megvan a saját megismételhetetlen útja. 

A hegyre ezerféle képpen lehet feljutni, és útközben is lehet ösvényeket váltani. Vannak olyan iskolák, akik azt mondják, hogy csak egy ösvény van, persze ezek is csupán egyek sok ösvény közül. A legizgalmasabb pedig az, hogy nagyon sok ösvény vezet felfelé. 


Önismerős

Tudatosság, belső fejlődés, önismeret, pszichológia és spiritualitás

www.kemenypeter.hu

https://www.facebook.com/onismeros




Erről egy jól nevelt nő nem beszél

Erről egy jól nevelt nő nem beszél

Az interjút egy kedves ismerősömmel Zsófival készítettem, akivel sokféle módon fonódtak össze az életeink egy meghatározott időszakban. Találkoztunk családállítós folyamatokban, látott engem pucéran a maori masszázsa közben, volt sok beszélgetésünk az életről és a vállalkozásról, ettem nála karácsonyi vacsorát, amikor az öccsével jártam, és egyszer megkértem, hogy meséljen a női létről az ő szemüvegén keresztül. Ebből született az interjú.

“A tested az életed térképe. Minden, ami valaha történt veled, el van benne raktározva.”

Hol tartasz most a saját nőiséged megélésében? Mik a kihívások ebben és mik az örömök?

A női minőség számomra egy mérhetetlen dolog. Ez azt jelenti, hogy nincs mértékegysége és nincs értékegysége, sem a társadalomban, sem saját magamban. A legalsó pontja a megélt nőiességemnek az, amikor bűntudatot érzek pusztán a miatt, hogy nő vagyok. A női lét bűnössége bennem a bibliai történethez kapcsolódik Éváról és Ádámról, amelyikben  Éva a bűn elkövetője, mert bűnre csábítja Ádámot. Legerősebben az ehhez kapcsolódó szégyennel és bűntudattal a szülő szobában találkoztam. Gyereket szülni az eredendő bűn érzésével nem egy boldogító dolog, mert ebben a kontextusban a fájdalom lényegében Éva büntetése, amiért rávette Ádámot a bűnre és ezért arra kárhoztatott, hogy fájdalomban szülje gyerekeit. A bibliai történetből az is kiderül, hogy a csábítás és annak az energiája is egy szégyenletes női praktika. Az igazán nagy kihívás eljutni erről a szintről oda, ahol a női energia vállalható, bátran használható és tovább is adható.

Ezen a magasabb szinten már nem a szégyen kapcsolódik a női energiához, hanem az áradás, a határ nélküliség, az élet megteremtése, a világra hozása valaminek és annak a tudata, hogy ez az energia nagyon nagy erejű.

Valahogy ennek a görbének a mentén kell megfejlődnöm, hogy a nőiesség szégyenéből meg tudjam élni a nőiesség örömét és erejét, valamit a női energia egyensúlyba kerülését a férfi energiával bennem és a külvilágban egyaránt. 

Hogyan viszonyulnak benned egymáshoz a férfi és a női részeid, ha már említetted ezek egyensúlyba hozását magadon belül? Milyen minőségeket kapcsolsz hozzájuk?

Ahhoz, hogy a női energiát egyensúlyba hozzam a férfi energiával, meg kell keresnem magamban azt a részemet, amelyik képes láthatóvá és egyenértékűvé tenni a női energiák használatát. Hiedelemként él bennem még mindig (pedig a történelemben már lezajlott ez az időszak), hogy a női energiáért maximum a kuplerájban fizettek, a többieknek azt mondták, hogy legyen belőlük jó feleség és maradjanak otthon. Feleségként pedig a női minőségeimnek, mint a gondoskodásnak, rendtartásnak, anyai ölelésnek, nincs kifejezett ‘piaci ára’, ezeknek ellenértéke a gyermekeim mosolya, vagy a férjem elismerése. Ennek következtében nagyon erősen szolgálat centrikussá váltam,  és az önmegvalósításban ezért nehéz a szolgáltatásaimért pénzt kérni. Azt szeretném megélni, hogy a női energiámat képes vagyok használni a munkámban, és ki tudom fejezni a piaci értékét bűntudat és negatív ítélet nélkül.

A férfi energia keretez, képvisel, cselekvő, tengelyt biztosít és vertikális iránya van. A női energia illékony, mint a füst vagy a felhők és horizontális a kiterjedése.  A bennem lévő férfi teszi láthatóvá ezt az illékony láthatatlan energiát. Ha én mint nő nem tudom működtetni magamban ezt a férfi minőséget, akkor a világon nincs senki, aki láthatóvá tudná tenni mások számára a női minőségeimet. Azt élem meg, hogy a mindennapi életben azért nem tudok megélni a női energiáimra támaszkodva, mert a férfi minőségekhez bennem is tiltás kapcsolódik. A férfi érőhöz számomra a tettesség kapcsolódik.

Az a fantáziám, hogy ha egy nő férfi energiákat használ, akkor nem szerethető, mert az már mindennek a teteje, hogy mindkét minőség megvan benne. Az maga a boszorkányság.

Egy ilyen nőnek mindene megvan és semmi nem állíthatja őt meg. Szóval nőként együtt használni mindkét energiát végkép nem szabad, mert büntetés jár érte.

És te hogy vagy a női erőd használatával? Úgy érzed rejtegetni kell? Vagy meg tudod élni a mindennapokban?

Van egy részem, amelyik azt mondja, hogy azért van a talentumom, hogy használjam. Egy másik részem viszont azt mondja, hogy ha előveszem az erőmet, akkor biztos, hogy kárt teszek másokban. Az ellentmondás ellenére néha használom az erőmet, mint például amikor megszereztem annak idején a férjemet. Egy másik nőt kellet kigolyóznom ehhez az életéből. Sikerült, de mai napig bűntudatom van tőle. Ebből is azt a következtetést vontam le, hogy ha az erőmet használom, akkor automatikusan tettessé válok. A női tettesre gyakran a ‘kurva’ jelzőt akasztják, ami egyenlő azzal, hogy nem szerethető, de ettől függetlenül mindig szabad választásunk van, hogy egy helyzetet tettesként vagy áldozatként élünk meg.

Van egy része a női energiának, ami a társadalom által egy teljesen elfogadott és legális rész. Ez a Héra istennői energia, amelyhez a háztűz melegének fenntartása és a családi fészek otthonossá tétele kötődik. Leginkább a keresztény társadalomban van ez a fajta energia megemlítve és elfogadva. Teljesen más lapra tartozik a csábító Afrodité energia, amelynek használata 20 és 30 év között teljesen legális, utána pedig a ‘ne használd’ kategóriába kerül. Annak ellenére, hogy szabad akaratunk van és önmagunk dönthetjük el, hogy mikor melyik archetípusunkat vesszük elő, mindenkinek van egy domináns része, amit az idő nagy részében előszeretettel használ. Számomra az Afrodité energiák megélésében van az életenergia, csak persze erről egy jól nevelt nő nem beszél.

Van egy olyan belső harcom is, amiben a Héra azt mondja az Afroditére, hogy “Büdös kurva.“, az Afrodité a Hérára pedig azt, hogy egy “Földhözragadt idióta.” Tehát a belső világomban mindenki mindenkit nagyon el tud ítélni. Ezek a részeim néha nagyon nincsenek kapcsolatban és nagyon nem lehet megérteni az egyik részemmel a másikat. Állítólag ez attól van, hogy manapság túlságosan nagy a szabadság az egyes személyiségrészeink megélésében.  Ha egyes részeinket szabadon megéljük, akkor másik részek elnyomás alá kerülhetnek és ettől létrejön a szétesett személyiség, ami most abszolút divat.

Az egészséges személyiség elő tudja venni a megfelelő archetípust a megfelelő időben, viszont ha a személyiségünkben van egy torzulás, akkor ez a választás már nem annyira egyértelmű, mert vakfoltok jönnek létre.

Az igazi szabadság tudni felvállalni a személyiséget olyannak, ahol éppen tartunk és megteremteni az életben azokat a feltételeket, amelyek között ezt működtetni tudjuk.

Persze ez nem azt jelenti, hogy ezen a személyiség részen ne akarnánk dolgozni és változtatni rajta. 

Akkor most beszéljünk arról, amiről egy jól nevelt nő nem beszél, ahogy az előbb mondtad. A szexről és a szerelemről!

Az a nő, akiben nincs meg a férfi minőség, soha nem lesz jó szerető. Csak az a nő tudja pontosan, hogy mi a jó a férfinak, aki meg tudja élni a saját férfi részét is.

Egy szerelmi kapcsolatban lehetőségünk van végig élni a fejlődési szakaszainkat a csecsemőkortól egészen a felnőttkorig. Amikor frissen szerelembe esünk, akkor a belső csecsemőnk van jelen. Ebben a szakaszban nem kellenek szavak, nem kell konkrétan kimondani a kívánságunkat vagy a vágyunkat, mert a másik érzi őket és tudja, anélkül, hogy megneveznénk őket. A következő szakaszban megjelenik a kisgyerek, akinek már vannak szavai. Ebben a szakaszban egy-egy szóból megértjük egymást. A következő szakaszban, ami a fiatal felnőtt, már ki kell álljunk magunkért és azért, amit akarunk. Itt kezdődnek gyakran a nehézségek, mert ha ez a rész valamiért sérült, akkor nem tudjuk jól működtetni, és inkább állandóan abban a szakaszban szeretnék lenni, ahol nem kell felvállalni a felelősséget. Ez a működés képződik le abban, amikor az ember mindig új kapcsolatba lép bele, hogy megélhesse a szavak nélküli időszakot újból és újból, azt amikor a másik a tenyerén hordoz. Ezt a szakaszt úgy lehet meghaladni, hogy eljutunk addig, hogy ki tudunk állni magunkért, meg tudjuk fogalmazni, hogy mire van szükségünk és nem várjuk el a másiktól, hogy magától kitalálja. Ehhez kell  egy stabil belső tengely. Fontosnak tartom tudatosítani, hogy bármelyik szakasznál tartunk, az rendben van. Az is lehet, hogy egy olyan sérült belső kicsink van belül, akinek egy egész élet nem elég ahhoz, hogy betöltse a szeretet hiányát.  

Tudom rólad, hogy intenzív önismereti utat is jársz egy ideje. Mesélj kicsit erről a részéről az életednek.

A katolikus közösséghez, amit szintén nevezhetünk egy fajta belső keresésnek, annak idején a biztonság megélése miatt csatlakoztam. A szüleim válásának bizonytalanságát akartam ezzel egyensúlyozni. Ez a biztonság nagyon sok évig működött is, de aztán azt éreztem, hogy szűk lett a keret. Egy ponton azt kérdeztem magamtól, hogy ennyi az élet? A két gyerek, a férj és a munkám? Három fő részen éreztem magamat elakadva. Egyrészt volt a diszlexiám, ami miatt nem tudtam jól tanulni fiatalabb koromban, másrészt volt egy nagyon szorongó és befeszülő részem, ami miatt a számomra nehéz helyzetekben egyszerűen nem tudtam hozzáférni agyam azon részéhez, ami normális esetben jól működött. A nőiség témaköre volt a harmadik, amelyikben éreztem, hogy a dolgok valahogy el vannak tolódva. Ekkor indultam el az önismereti úton, ami a pszichiáterrel és gyógyszer szedéssel kezdődött, amihez nem kell túlságosan mélyre merülni az önismeretben, majd jött a pszichológus, a jóga és végül az alternatív terápiák. Sokáig gondoltam magamról, hogy valami nagyon rossz vagyok, ha különbözök a körülöttem lévő emberektől.

Aztán rájöttem, hogy nem vagyok rossz, csak van egy bizonyos személyiségem.

Az önismereti utam során megismertem a személyiség kialakulásának folyamatát, annak a torzulásait és ennek kapcsán rájöttem, hogy körülbelül hol tartok a fejlődésemben, és ebből kifolyólag miért csinálom azokat a dolgokat, amiket csinálok.

A küzdelmem arról szól, hogy felmásszak a tudatlétrán egy kicsit magasabbra, ahonnan nagyobb a kilátás, nagyobb a rálátás az életemre, és ahonnan azt tudom látni, hogy az élet több annál, mint amilyen helyzetbe éppen beragadva érzem magamat. Az életben egy csomó olyan dolog van, amihez alacsonyabb tudatszint kell. Például elmenni bevásárolni. Amikor felveszem ezt a tudatszintet, akkor néha azt élem meg, hogy az életem elviselhetetlen. Aztán elmegyek egy csoportba, ami kiráz, és egy magasabbra szintre segít fellépni. Onnan már látom, hogy nem csak az a szint van, amit aktuálisan megélek, hanem egy csomó más is. A magasabb tudatszinten működő részeimről nem is volt tudomásom, mielőtt elkezdtem az önismereti utat, pedig nagyon fontosak, mert ezek a részek jóval szabadabbak mint a társadalom keretei. Ezért járok egyéni terápiára, csoportokra,  jógázni és ezért próbálok minél többet foglalkozni emberekkel a Nia órákon, a masszázsban és a kozmetikában, mert ők ösztönöznek arra, hogy egy magasabb tudatszinten működjek. Aztán néha lemászni is nagyon nehéz egy magasabb tudatszintről és belezökkenni abba, hogy  1 kg kenyér és 70 dkg vaj kell otthonra.

A magasabb tudatszintből szemlélve gyönyörűen el tudom fogadni, hogy a személyiségem ott tart, ahol éppen tart és ez rendben van. Egy alacsonyabb tudatszintről, a dobozból szemlélve, meg azt érzem, hogy ez nincs rendben. Onnan az látszik, hogy nem lehet úgy élni, ahogy éppen vagyok, innen származik az ítélet magam felé. A dobozból nem lehet kimenni, hiszen azért van maga a doboz, mert abban kell élni. A dobozban lévők számára, minden ami  kilóg a dobozból irritáló. Az igazán irritáló személy az, aki a saját személyiségének megfelelően él és mindezt jogilag nem büntethető keretek között teszi. Arra az emberre csak dühösnek lehet lenni és  ujjal mutogatni rá, hogy nem ‘rendes ember’. Ha büntethető a mássága, akkor az teljesen rendben van.  

Az önismereti út nem egy olyan út, amin vissza lehet fordulni. Lehet lassítani, lehet körbenézni, lehet sopánkodni, de visszafordulni nem lehet, ezért haladok rajta én is fáradhatatlanul előre.


Szóljak, ha legközelebb írok valamit? Ha igen, katt az alábbi gombra:

Igaz szeretet vagy igazi társ-függőség? – interjú Ferenczy Andreával

Igaz szeretet vagy igazi társ-függőség? – interjú Ferenczy Andreával

Ferenczy Andrea jógaoktató, integrál tanácsadó, anyuka, elvált nő és elkötelezett társa jelenlegi párjának. Ezt tudhatjuk meg róla a honlapját böngészve. Andi abban segíti a hozzá fordulókat, hogy tudatosabb alapokra helyezzék a jelenlegi párkapcsolatukat, vagy azt, amelyikre vágynak. Több beszélgetés előzte meg ezt az interjút, ugyanis idestova két éve ismerjük egymást. Az interjú során beszélgettünk a párkapcsolatokról és arról, hogy mi az, ami egyáltalán nem jó alapja egy kapcsolatnak, még akkor is, ha első ránézésre annak tűnik, valamint Andi ember szeretetéről és nyitottságáról, a “világ dolgaira”.

Azzal a kérdéssel nyitottam az Andival való beszélgetést, hogy mit tart a legfőbb tehetségének, vagy ha úgy tetszik ajándékának? Ez a kérdés ugyanis engem mindig elvezet az emberek hivatásához, valami olyasmihez, ami nagyon mélyről fakad a lelkükből.

“Amire már gyerekkoromból is emlékszem az a dolgok természetének megértése, olyan összefüggések meglátása, amik nem feltétlenül függenek össze a racionális síkon, az intuitív síkon tágabb világszemléletből nézve viszont igen. Ez az adottságom nagyon sokat segít a kliensekkel való munkámban, amikor a kimondott gondolataik alapján eszembe jutnak olyan dolgok, amik látszólag nem függenek össze a történetükkel. És mégis amikor rákérdezek és elkezdünk ezekről beszélgetni, mindig kiderül, hogy nagyon is összefüggenek azzal a problémával, amivel érkeztek. A saját személyiségem fejlődését is segíti ez a fajta gondolkodás, és a visszajelzések alapján van tehetségem ahhoz is, hogy a felismeréseimet érthető módon átadjam másoknak. Abszolút szenvedélyem az emberi psziché “bugyrainak” boncolgatása a saját önismeretemben és ugyanúgy mások önismereti útjának kísérésében is. Ehhez kaptam ajándékba jó nagy adag ember szeretetet és empátiát. Nagyon korán megjelent bennem a transzcendenssel való foglalkozás is.”

A transzcendenssel való foglalkozást valamilyen vallásos háttér hozta az életedbe, vagy vallásos forma nélküli kapcsolatról volt szó az esetedben?

Semmilyen vallásos hátterem nincs, nem vagyok megkeresztelve sem. Gyerekként nyaranta nagyon sok időt töltöttem a két unokanővéremmel, akik mindketten mélyen vallásosak voltak. Nagyon sokat beszélgettem velük Istenről, meg arról, hogy mit gondolok a világról, és bár több mint 10 év korkülönbség volt közöttünk teljes érdeklődéssel és figyelemmel hallgatták a gondolataimat. A reakciójukból sokszor leszűrtem a meglepődésüket, mert nem vártak volna annyi éves gyerektől olyan gondolatokat. A spirituális keresésem tinédzser koromra tetőzött, amikor már nagyon artikuláltan meg tudtam fogalmazni, hogy én az Igazságot keresem.

Éveken keresztül azzal a tudattal éltem, hogy nekem nincs helyem ezen a világon. Idegennek éreztem magamat a Föld nevű bolygón, úgy hogy közben tudtam, nem sok esélyem van reálisan arra, hogy valaki felkapjon és elvigyen magával a tündék erdelyébe, ahová sokkal inkább vonzódtam, mint az emberi közösségekbe. Ez az időszak nehéz volt, és nem is nagyon tudtam erről beszélni másokkal. Volt egy-két hasonló érdeklődésű barátnőm, de ők velem egy cipőben jártak, nekem pedig valami fajta útmutatásra lett volna szükségem. Igazából egy olyan emberre lett volna szükségem, aki most vagyok, aki gyökereket tudott volna nekem adni ebben a folyamatban.

Aki nem veszett volna el velem együtt a témában teljesen azonosulva velem, se nem gondolt volna teljesen hülyének a gondolataim és érzéseim miatt, hanem valaki, aki a kettő között tudott volna állni és azt mondani, hogy

“Látlak, hallak, oké vagy, ez történik veled, minden rendben lesz.”

Ha nem volt ilyen ember a közeledben, akkor mi volt az, ami végül segített megtalálni a helyedet a Földön, és értelmezni a transzcendens tapasztalásaidat?

Ennek a folyamatnak most sincs vége, inkább azt mondanám, hogy átalakult. Bár hiányoltam valaki útmutatását, így visszatekintve örülök annak, hogy a szüleim nem vittek el egy klasszikus pszichológushoz. A klasszikus alatt olyat értek, amelyik nem nyitott a transzcendens megtapasztalásokra. Ismerek olyat, akinek 12 éves korában a pszichiáter felírt Xanaxot, miközben teljesen ép személyiség szerkezettel rendelkezett, csak éppen olyan élményei voltak, amik kevésbé értelmezhetőek a materiális világszemléletben.

Azt gondolom, hogy az idő segített nekem jobban “földelődni”, felnőni. A nagyon intenzív kereséssel töltött időszakomat főleg a gimnáziumi évek tették ki, ahol nem lett volna elvileg más dolgom a tanuláson kívül. Azt viszont nem szerettem abban a formában, ahogy az iskolában történt, így elég sok időm volt más dolgokon gondolkodni, elmerülni a saját világomban, és kapcsolódó témájú könyveket olvasni.

Miután véget ért a gimnázium, el kellett kezdenem elfogadható felnőtthöz illő életet összerakni. Nagyon sokat formáltak rajtam a külföldi kalandozásaim a huszas éveimben. Ez az időszak elsősorban a túlélésről és a helytállásról szólt, ugyanis egyedül támogattam magamat az elejétől fogva. Ez elvitte a figyelmemet a transzcendensről, de részem maradt, csak megtanultam mellette élni és nagyon sokat segített nekem az Integrál Szemlélet is, hogy rendszerben tudjam értelmezni a spirituális énemet és megtanulni az “is” szóval összekötni az egyébként jól funkcionáló felnőtt énemmel. Mindkettő egyszerre érvényes, csak tudni kell a megfelelő módon alkalmazni őket a megfelelő helyen.

Mi vonzott téged külföldben? Mi volt a célod az utazásaiddal?

Mindig is vágyódtam külföldre, de az első kiutazásom mögött a düh és dacosság volt, mert megharagudtam Magyarországra és az itteni helyzetre és be akartam bizonyítani, hogy máshol sokkal jobban lehet élni.

Aztán persze rájöttem, hogy máshol sem egyszerűbb, valamint jó kis leckét kaptam abból is, hogy a saját problémáinkat nem lehet egy bizonyos országban hagyni. Ha hozzád tartoznak, akkor mennek veled külföldre is.

Megtanultam azt is, hogy az emberek mindenhol emberek, más kulturális közegben élnek, más meggyőződéssel, más hit rendszerrel, de ugyanazok az emberek vagyunk külföldön- belföldön egyaránt. Ebből a szempontból a külföldi kalandozásaimat rendkívül hasonlónak érzem Coelho Alkimista című történetéhez, amelyikben a főszereplő elindul megkeresni a kincset, bejárja a világot, majd a kincset megtalálja elásva a hátsó kertben, ahonnan elindult. A felületesebb szemlélő akár azt is mondhatná, hogy fölösleges volt bejárni az utat, de ez mégsem igaz. Engem nagyon nagy mértékben épített mindaz a nehézség, amin keresztül kellett mennem. Azokban a helyzetekben nőttem föl, amikor például majdnem  nem engedtek be Szingapúrba, mert rosszul tudtam a beutazási szabályokat, vagy a világon az összes pénzem 8 font volt és még 14 nap volt hátra fizetésig, megtapasztaltam azt is, milyen egy bőröndből élni, vagy kanapén lakni hat hónapon keresztül.

Ami ebből a felnövésből hiányzott az a biztos pénzügyi alapok kiépítésének igénye és képessége.

Ezt a részt átugrottam mondván “Nekem nem kell a pénz. Minek? Én három ruhából is tudok élni, és tudok kanapén aludni”. Miután visszajöttem Magyarországra, vissza kellett mennem néhány lépést és bepótolni azt, amit megpróbáltam átugrani – igenis megvetni a lábamat az anyagi világban és elkezdeni egzisztenciálisan is megerősödni. Ez durván tíz éves folyamat volt, és nem gondolom, hogy vége van. 

A külföldi útjaid segítették a túlélési izmod megerősődését és a felelősségvállalást magadért. Mi segítette az egzisztenciális alapoknak az építését?

Ennek a folyamatnak az elején az a döntésem állt, hogy elköltözöm a volt férjemtől és az akkor másfél éves kislányunkkal visszamegyek anyukámhoz az 50 négyzetméteres panellakásba. Már nem egy hippi jógaoktató, szingli huszonéves lány voltam, aki senkiért és semmiért nem felelős csak saját magáért – de az meg nem számít annyira – hanem anya voltam gyerekkel. Az egy teljesen másfajta színezetet adott a dolognak.

Annak idején ahhoz, hogy kijussak Angliába 19 évesen egy kaszinóban vállaltam munkát, amihez semmilyen más motivációm nem kötött, csak a pénzkeresés lehetősége. Sok év kellett ahhoz, hogy ráröjjek a pénzkeresés folyamatát akár élvezni is lehet, és onnantól kezdve láttam az egésznek a tudatos teremtésről szóló oldalát is.

Tudom rólad, hogy több évig a jógaoktatással foglalkoztál, aztán azt Integrál Akadémia elvégzése után elkezdtél foglalkozni kliensek önismereti kísérésével is párkapcsolati témában. Beszéljünk kicsit erről is. 

A tudatos párkapcsolatok témájával foglalkozom. A legtöbb ember arra asszociál, hogy csak olyanok fordulhatnak hozzám, akik párkapcsolatban élnek, miközben a hozzám fordulók 95% olyanok, akik egy jó párkapcsolatot szeretnének és arra nézünk rá együtt, hogy ennek esetleg milyen tudatalatti gátjai vannak abban az egyénben. Most értem végére a párkapcsolati tanácsadó képződésemnek is, úgyhogy most már fogok dedikáltan párkapcsolatokkal, párokkal is foglalkozni.

Mit mond neked a “szenvedély” szó?

Párkapcsolati kontextusban elsősorban a szexualitáshoz van köze számomra, ami nekem egy borzasztóan fontos dolog. Ennek ellenére éltem olyan kapcsolatban, ahol hajlandó voltam félretenni a szenvedélyemet annak érdekében, hogy a párkapcsolat fennmaradjon. De ez nem működött hosszú távon, mert a nőtípusok közül az Afrodité típusba tartozom (akit a szerelem és szereret istennőjeként tiszteltek a Görögök és aki nagyon sok szenvedélyes erőt hordoz magában). Soha nem választottam olyan férfit, aki úgy éreztem nem tudja bennem felébreszteni a szenvedélyt, lehet hogy nem ott rögtön a helyszínen, de legalább a lehetőségét kellett, hogy érezzem.

Az erre való erős fókuszom csapdává vált a párkapcsolataim útján, mert nem volt elég tudatosságom az összes többi párkapcsolati összeillés dimenziójának fontosságára.

Azt gondoltam, hogy aki a szenvedély szintjén nálam kvalifikálja magát, azzal már nem lesz gondom a továbbiakban, valójában pedig csak gondom volt belőle,

hogy nem tettem fel másfajta kérdéseket is az egyén értékrendjével, személyiségével, karakterével, egyébirányú hovatartozásaival kapcsolatban. 

Mit mond neked a “szerelem” szó?

Az előbb említett erős Afrodité minőség miatt a szerelem is nagyon fontos nekem. Talán nem is túlzás azt mondani, hogy engem az egész életemben a szerelem foglalkoztatott. 4-5 éves voltam, amikor a Szépség és a Szörnyeteg lett a kedvenc mesém és onnantól kezdve az Igazi társ megtalálásának kérdése foglalkoztatott. Élt bennem egy megingathatatlan bizonyosság, hogy van egy ember, akit meg kell találnom ahhoz, hogy mellette egész életemben boldog lehessek. Mindent, amit párkapcsolat vagy egyéb kapcsolat címszó alatt műveltem a férfiakkal, a Társ keresése hatotta át.

Azóta is hiszek a szerelemben, de megtanultam szétválogatni, hogy mi az, hogy szerelem, és mi az, hogy összeillőség és elkötelezett társszeretet.

Ezek nagyon különböző fogalmak, és ha kicsit korábban világossá válik számomra a köztük lévő különbség, akkor megkíméltem volna magamat és az ex-eimet is néhány arcra eséstől. Azt  gondoltam, hogy akibe szerelmes vagyok, az az Igazi, vele összejövök, és automatikusan el fogunk tudni köteleződni egymás mellett egy életre. Ez egy kimondhatatlanul nagy tévedés!

Ezek után a felismerések után hol tartasz most a szerelem és szenvedély kérdéseivel?

Most ott tartok, hogy minden önismeretem és minden párkapcsolati próbálkozásom célba ért, amihez úgy gondolom a tudatos munkán kívül egyfajta kegyelem is kell az Élettől. Megtaláltam azt az embert, aki mellett egyrészt minden reggel dönteni tudok és akibe nem csak szerelmes vagyok, hanem egy olyan elképesztő elköteleződésben, társzszeretetben és közös szövetségben élek együtt, hogy életemben először úgy érzem a keresés véget ért.

Ami a szerelmet illeti, bizonyos értelemben függőjévé váltam annak az intenzitású szerelemnek, amit a Patrik iránt éreztem a legelején. Amikor összejöttünk, akkor 1,5-2 évig azt éreztem, hogy ha mi valamiért szakítunk, akkor abba biztosan beledöglök.

El kellett érkeznem magamban arra a helyre, ahol el tudtam reálisan képzelni, hogy tudnék vele szakítani. Ez nem azt jelenti, hogy valóban téma lett volna közöttünk a szakítás, hanem azt, hogy belsőleg kellett elérkeznem annak a bizonyosságához, hogy bár ő a mindenem és a legcsodálatosabb férfi, akivel valaha dolgom volt, mégis ha bármilyen okból elválnának útjaink, akkor túlélném.

Az “úristen, mi lenne velem nélküle?” bénító gondolat meghaladása jobbá tette a kapcsolatunkat.

Tudok kapcsolódni ahhoz, amit mondasz, mert nagyon sokáig a szeretet jelének gondoltam azt, ha úgy éreztem nem tudok valaki nélkül élni, vagy a másik nem tud nélkülem normálisan funkcionálni. Pedig ez nem szeretet, hanem társ-függőség.

Nekem ezt a hiedelmet azért volt nehéz lebontani és tartott majdnem 32 évig mire erre rájöttem, mert az apukám így szerette a nőket az életében. Legalábbis én ezt láttam. Ezért bennem a szeretet ennek alapján kódolódott és ezt kellett dekódolnom, hogy a szeretet nem az, amibe beledöglök.

Én azt is gondoltam, hogy ha eltűnik ez a fokú ragaszkodás a másik iránt, akkor ezzel együtt eltűnik maga a kapcsolat is, mert minek legyünk a továbbiakban együtt?

Nem feltétlenül veszik el, de én minden alkalommal szakítottam abban a helyzetben, amikor elveszni éreztem ezt a fokú ragaszkodást. Minden korábbi kapcsolatomból én léptem ki, velem nem szakított soha senki. Ez volt az egyik szembeötlő dolog ami arra sarkallt, hogy álljak meg és nézzek körbe magamban, mert ez biztos nem véletlen.

Meg tud maradni a kapcsolat, ha van mögötte más is, nem csak a ragaszkodás.

Ha annyi tartott minket össze, hogy valamilyen kémiai reakció hatására nagyon egymásba szerelmesedtünk és nincs mögötte sem emberi összeillőség, sem társszeretet, sem egyéb irányú közös értékrend vagy közös jövőkép, akkor az a kapcsolat tényleg véget ért azon a ponton, ahol a megrészegítő szerelem lecsengett.

Mi az első három évet Patrikkal annyi párkapcsolati kihívással csináltuk végig, hogy viccesen azt szoktuk mondani, hogy mi ott kezdtük, ahol egy normális pár 5 év után szokott tartani. Ha teljesen őszinte vagyok, nekem Patrik az első olyan kapcsolatom, ahol nagyon tudatos munka zajlik a háttérben azért, hogy jól legyünk együtt a hétköznapokban. Az alap karaktereink összeillőek (komplementerek), az értékrendünk gyakorlatilag maximálisan egyezik és egyforma dolgokat szeretnénk elérni az életben egymástól függetlenül is, de egymás társaságában szeretnénk őket elérni és ez az első pillanattól kezdve így volt. Mire lejöttem “a cuccról” – ami a megrészegítő hormon koktél szerelem, addigra kiépült közöttünk egy megingathatatlan összetartozás érzés és világos volt, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz vége ezzel.


Andit a következő felületeken találod meg, ha elindulnál önismereti utadon:

Weboldal: www.ferenczyandrea.hu

FB: Andrea Ferenczy – Személyiségfejlesztő Integrál Tanácsadó

Inspiráló vezető – interjú Mogyoróssy Ágival

Inspiráló vezető – interjú Mogyoróssy Ágival

Mogyoróssy Ágit az Inspiráló vezető c. könyve megjelenésének apropójából kerestem meg, mert kíváncsi voltam az írás folyamatára – mi előzte meg, hogyan történt maga az írás és mi van most a megjelenés után? Számomra ez azért hihetetlenül érdekes, mert hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy “neki könnyű! Én nem tartok hozzá képest sehol… ő tehetséges és ezért sikerült neki…” és ehhez hasonlóak, pedig csak el kell beszélgetni azokkal, akiknek sikerült valami és rögtön kiviláglik, hogy egyáltalán nem könnyű nekik sem. Számomra inspirálóak a true story-k, mert erőt adnak a félelmek legyőzéséhez. 

“A legnagyobb rettenet számomra megmutatni magamat mások előtt. Ezt a könyv promója kapcsán úgy tudtam kicselezni, hogy megkértem Nórit, aki kezeli a Social Media felületeimet, hogy ő tegye fel a először a könyvvel kapcsolatos  posztjaimat, és így gondolhatom azt, hogy nem is rólam van szó. Én küldöm neki az összes anyagot, és Nóri átnézi és belejavít marketinges szemmel, szóval ez teljes nonszens, mégis könnyebb így megbirkózni a posztolással. Az sem segíti különösebben az önbizalmam építését, amikor a fiam megkérdezi tőlem: Anyu, ezt valaki olvassa?! És az is teljesen más érzés, hogy most nem áll mögöttem egy vállalat, hanem csak én állok magam mögött.” És Ági átküzdötte magát minden akadályon, és a könyvnek életet adott. 

Honnan jött a könyv írásának ötlete? 

Gyerekkori álmom volt a könyvírás, mert mindig azt gondoltam, hogy akik írják a könyveket, azok fantasztikus okos emberek. Sok esetben ez valóban így is van, de mára kiderült számomra, hogy nem kell fantasztikusnak lenni, elég ha van pénzed és máris kiadhatsz bármilyen könyvet. 

Körülbelül két évvel ezelőtt bekerültem egy vállalkozói marketing közösségbe, ahol téma volt a könyvírás lehetősége. Azt éreztem, hogy ez egy vissza nem térő alkalom, főleg, hogy ötleteket tanácsokat is kaptam. Eldöntöttem, hogy belevágok a könyvírásba. Ezután jött a nagy kérdés “Oké, de miről írjak?!” Kitaláltam, hogy szakkönyvet fogok írni, de rögtön meg is akasztott annak a gondolata, hogy mégis milyen témának vagyok a szakembere?  A legelejétől tehát küzdöttem a magammal és a könyvvel szemben támasztott elvárásokkal, amik lebénítottak. Ezek az elvárás hegyek tisztán látszottak az állításban is (megj. Áginak 2019. Októberében vezettem egy állítást, amelyiknek témája a könyv megírása körüli blokkok oldása volt). A tökéletességre való törekvés végig kísért az egész folyamatban, valamint az a kérdés is, hogy “Ki a fenét fogja érdekelni ez a könyv?” 

Azt éreztem, hogy a gyerekkori álmom és az elvárásaim nem elegendőek ahhoz, hogy megszülessen a könyv.

Az állításon megdöbbentő volt látni, hogy a könyv képviseletében álló személy tisztán kifejezte, hogy őt egyáltalán nem érdekli ez a száraz szakmai vonal, amit én kitűztem. Ebben az állításban érkezett meg először annak az érzete, hogy a könyv megszületéséhez kellek én is, nem csak a szakmai tudásom, hanem a saját kudarcaim és sikereim, a saját hangom, a  csak rám jellemző világlátásom és humorom – egyszóval szükséges beleírnom a könyvbe önmagamat is. El kellett rugaszkodnom a részvét nélküli mesélő szemszögétől, ami egyáltalán nem rólam szólt, hanem “az emberekről, akik valamit valahogy csinálnak”. Nagy felismerés volt számomra megérteni, hogy az én konkrét saját tapasztalatom mások számára inspiráló és tanulságos lehet. 

Mivel az elméleti tudás a szervezetek és vezetők fejlődése szempontjából nagyon fontos számomra, ez benne maradt a könyvben, de a saját vezetői evolúciómon keresztül teszem érthetővé az olvasó számára, valamint számos gyakorlati (coaching) technikát is megosztok, amik segítik a vezetők fejlődését. A könyv az eddigi tapasztalataim esszenciája, a bölcs tanú szemszögéből nézek rá a saját hibáimra, tévedéseimre és mutatok utakat ahhoz, hogyan lehetne jobban csinálni.  

Fontosnak tartottam beleírni a könyvbe a következő üzenetet is: “ezt én így látom, te láthatod másképp”. Elérkezni ehhez a fajta megengedéshez, hogy nyitottan tudjam fogadni mások esetleges ellenvetéseit vagy nemtetszését sem volt könnyű. Ezért is vagyok nagyon büszke, hogy végül sikerült megvalósítanom a gyerekkori álmomat és megírtam a könyvet.

A könyv megszületése és saját magam új életre való megszületése egybeesnek egymással.
 

Hogyan élted meg magát az írás folyamatát? Hogyan képzeljük el a könyv születésének útját?

A könyv négy hónapnyi kemény meló volt, amikor szinte minden nap elővettem és írtam. Az első megtorpanásom után egy hosszabb szünet következett, utána viszont annyira hajtott belülről a lelkesedés, hogy meg sem álltam, amíg be nem fejeztem. A könyv írása egy nagyon komoly önismereti folyamat is volt. Fejben tudtam, hogy az önismeretünk életünk végéig tartó folyamat, de több évnyi intenzív önismeret után azt éreztem, hogy “kész vagyok”, az ahová eljutottam nekem bőven elég az életemhez. És akkor jött ez a könyv, ami olyan mélységekbe vitt el, amikről nem is tudtam, hogy bennem vannak. 

A könyv feltárta az értékesség témakörét: Mennyire vagyok értékes? Mennyire értékes az, amit csinálok? A legmélyebb egzisztenciális kérdéseket is érintette – Akarok itt lenni? Jogom van itt lenni? 

Nagyon sok idekapcsolódó rögzülésem nyilván a gyerekkorból jön, de volt egy-két olyan munkahelyem is, ahol  az nem számított, hogy  valamit jól csinálok. Nagyon kevés olyan pillanatot tudok visszaidézni, amikor egy felettesem azt mondta nekem, hogy “Figyi, ezt jól csináltad!” Egy mondat végig kísért a szakmai pályámon, amit az egyik volt főnököm mondott nekem: “Magának nő létére még esze is van.” Elismerésnek szánta… 
Állandó bizonytalanság volt bennem, hogy jól csinálom-e azt, amit csinálok, és ebből fakadóan állandóan bizonyítási vágy is, hogy van létjogosultsága annak, amit én tudok. 

Amikor le kellett adnom a kész kéziratot tördelésre, szinte pánikrohamba ment át a bizonytalanságom. Leizzadtam, és csukott szemmel nyomtam meg a Küldés gombot. Ott éreztem nagyon erősen, hogy ez most már tényleg komoly, ez meg fog történni, az emberek látni fognak engem, miközben folyamatosan az zakatolt a fejemben, hogy “úristen, szabad ennyire megmutatni magam mások előtt?” Borzalmas volt. Azzal nyugtattam magamat, hogy ha senkit sem fog érdekelni a könyv, majd polcnak használom a kinyomtatott példányokat. Az is aggasztott, hogy közben rájöttem, hogy a könyv tartalma nem csak a női vezetőknek lehet érdekes, hanem a férfiaknak is, és vajon kiben mit fog kiváltani, hogy nőként beszélek a vezetésről? 

Az eltűnési vágyamat jól példázza a borító kiválasztása is. Amikor megérkeztek azok a grafikai verziók, amiken rajta volt a fotóm, egyértelműen kijelentettem, hogy “na ez biztos nem lesz a borítója!” Aztán megkérdeztem számomra fontos embereket és mindenki egyértelműen azt mondta, hogy az a borítóterv, amin rajta vagyok én is, az legyen a befutó. Végül én is megszerettem. Volt olyan is, hogy megérkeztem egy eseményre és nem raktam ki  a könyvet magam elé. A szervezők szóltak, hogy “esetleg nem tennéd ki a könyvet az asztalra?” 

Szóval nagyon kemény menet volt belsőleg megérkezni oda, hogy Ez én vagyok, én ilyen vagyok! és tudni nyugodt szívvel vállalni, azt is, ha valakinek tetszik az, amit csinálok, és azt is, ha nem. Attól én még ugyanaz maradok. Nagy út volt az, ahogy az állításban még a könyvvel perlekedtem és vitatkoztam, és ahogy innen elérkeztem az alázathoz és a könyv hangjának (és ezzel együtt a saját hangom) elfogadásához. Az állítás kezdetekor a könyvet  kívülről figyeltem, mintha semmi közöm sem lenne hozzá és csak arról voltam gondolataim, hogy milyennek KELLENE lennie. Aztán magamhoz tudtam ölelni, és eggyé válni vele. 

Ebben az önismereti folyamatban  jöttem rá, hogy a könyv valójában én magam vagyok. Magamat megszülni egy újabb szinten volt ilyen nehéz. 

Kísért valaki ebben az önismereti folyamatban? 

Egy-egy különösen nehéz ponton a szupervízorom, Nemes Antónia segített át, aki a könyv szaklektora is egyben. 
Magam is meglepődtem, hogy mennyire belsőleg vezérelt tudtam lenni ebben a négy hónapban. Korábban mindig külső nyomásra írtam a szakdolgozataimat, vagy bármi mást, mert kellett a diploma vagy oklevél megszerzéséhez. A könyvkiadással kapcsolatos feladatok erőt adtak nekem a korona vírus időszaka alatt is, amit az általános korlátozásokon kívül az is nehezített, hogy az öcsém és az anyám is kórházba kerültek komoly betegségekkel. Az írásba tettem bele az összes bizonytalanságomat és nehézségemet és transzformáltam át alkotássá. 

A maximalizmusomnak jól esett volna, ha a könyv tökéletesre sikerül, de a sok átolvasás és lektorálást követően  is maradtak benne helyesírási hibák. Végül ezekre is azt tudtam mondani, hogy “ez van” és a könyvet elfogadom ezekkel a hibákkal együtt. 

Nagyon jó érzés volt, amikor pozitív visszajelzéseket kapok az olvasóktól. Különös értékként cseng a mondata valakinek: emberileg és szakmailag is mennyire segített neki a könyvben  lévő gondolatok.  

Mi történt a könyv kiadása után?

A COVID-19 miatt nem tudtam a könyv megjelenése után  offline könyvbemutatót szervezni, viszont online könyvbemutatókat csináltam. Az első egy velem készült interjú volt a könyvvel kapcsolatban. Nagyon izgultam. Majd három további bemutatót csináltam, ahol már én kérdeztem egyre felszabadultabban azokat az embereket, akik támogattak a könyvem megjelenésében. 
A könyv kapcsán  rengeteg emberrel találkozom és elindult a könyvnek egy saját élete. Vannak terveim azzal kapcsolatban, hogy majd írok egy bővített verziót is és szeretnék tréningeket is csinálni a témában. Most még azt élvezem, hogy a könyv elkészült. 

Visszatérek egy témára, amit korábban érintettél, csak nem fejtettük ki bővebben – a nők és a vezetés témaköre. Hogyan látod a női vezetőket? 

Ez a téma nagyon izgat engem, a coaching szakon is a női vezetőkről írtam a szakdolgozatomat, és mivel nő vagyok, sok saját tapasztalom van ezen a területen. A szocializmusban nevelkedtem, arról egy külön fejezetben írhatnék,  hogy ott hogyan élték meg a nők a vezetői szerepüket. Azt látom, hogy nagyon sok függ attól, hogy milyen vállalatról beszélünk, és hogy a női vezető a vállalati hierarchiában hol helyezkedik el. 

A könyvben írtam pár gondolatot arról, hogy igazából nincs értelme megkülönböztetni a női és a férfi vezetőt, inkább érdemes beszélni a nőies, illetve férfias vezetésről. A COVID alatt részt vettem egy nagyon jó online konferencián, ahol elhangzott többek között a “nice leadership” fogalma is. Ezt a fajta vezetési stílust nevezem én a könyvemben “inspiráló vezetőnek”.

A tudásban ma már nincs különbség női és férfi vezető között. Vannak olyan vezetési technikák, amiknél teljesen mindegy, hogy férfi vagy nő a vezető. A lényeg, hogy empatikus legyen. 

A nőies vezetés arról szól, hogy a vezető  nem a sereghajtó, és nem lovagol kilóméterekkel az emberei előtt, hanem együtt halad velük. Ez alatt én a folyamatos párbeszédet értem a vezető és az emberek között. Ettől függetlenül a vezető valamilyen formában elöl megy, de nem elsődlegesen a saját karrierjét építi és nem fenyegetéssel éri el az eredményeket, hanem együtt az emberekkel hoz létre értéket. Nagyon divatos manapság a “tribe” (törzs) kifejezés, ami érezteti ennek a lelkületét. Persze vannak olyan vállalatok, ahol ilyesfajta vezetést nehéz megvalósítani, de mindenhol lehetséges a vezetői stíluson finomítani. 

Az alapvetően patriarchális környezetben mennyire lehet sikeres vagy elismert a nőies típusú vezetés?  

Azt gondolom, hogy Magyarországon a vállalati kultúra legtöbb helyen nem a nőies vezetésről szól. Pedig jó lenne, ha több helyen megjelenne, mert ha megnézzük, akkor látszik, hogy azok, akik 15-20 évet lehúznak egy multinál, szinte biztos, hogy pszichés vagy szomatikus gondokkal küzdenek a kimerítő törtető környezet miatt. Törvényszerű, hogy ennek így kellene lennie? Valóban csak úgy lehet fenntartani a világunkat, hogy még többet állítunk elő valamiből  a jövő héten? Nem feltétlenül tudom ezekre a kérdésekre a végső válaszokat, de számomra nagyon fontos, hogy legalább feltegyük őket. 

Azt is látom, hogy nagyon sok esetben nem kizárólag a férfiak tehetnek arról, hogy a patriarchális berendezkedés fennmarad. Sok nő választja a gyereknevelést, családi életet a szakmai karrier helyett, tehát nem is kerül és nem is vágyik vezetői pozícióba. És ez rendben is van. Olyan is van, hogy a nők egymást gáncsolják el. Ha egy nő sikeres vezető lesz, figyeld meg, hogyan reagál a többi nő. Szolidárisak? Támogatóak? Nagyon sok tehetséges nő egyszerűen nem hiszi el magáról, hogy jó vezető tudna lenni, és amíg nem ébred rá a saját erősségeire és a gyengeségeire nem erőforrásként tekint, akkor nem is lesz belőle inspiráló vezető. 

Nyilván hozzájárul a nők vezetéshez kapcsolt mentalitásához a több száz éves elnyomás is, ezért ebből a paradigmából nem könnyű kijönni, de ezen nem a férfiak fognak változtatni, illetve ők maguk nem tudnak rajta változtatni. Ehhez kellenek a nők is. A változást együtt tudjuk elérni. Együtt sikerül.


A könyv megrendelhető itt: https://mogyorossyagnes.hu/konyv/

Ágival ezeken a felületeken találkozhatsz:

Mogyoróssy Ágnes üzleti coach FB oldal

Inspiráló Vezető Klub – Mogyoróssy Ági vezetői klubja


Életem végéig mindig legyen valami, amit felfedezhetek – interjú Szabó Attilával

Életem végéig mindig legyen valami, amit felfedezhetek – interjú Szabó Attilával

Az interjút Szabó Attilával készítettem, aki 25 éves munkaviszony után (ugyanannál a cégnél) döntött úgy, hogy otthagyja a biztos, jól fizető állását, ahol szakmailag is elismerték őt és magánvállalkozó lesz. Akkoriban már gyakorló jelleggel kísérte néhány kliens önismereti útját, tanult az Integrál Akadémián, és ő maga is járta az önismereti útját, mégis elmondása szerint ez a váltás olyan volt, mint “beleugrani a szakadékba“. Beszélgettünk erről a váltásról, a spiritualitásról, a belső szabadságról és arról, hogy mindez milyen hatással volt a házasságára. Az interjú 2016. szeptemberében készült.

Hogyan lett belőled mérnök, ha közben erősen humán irányultságod van?
Olyan családba születtem, ahol nem voltak lelki beszélgetések, minimális volt az érintés, simogatás, ölelés. Ilyen esetben a gyerek két irányba kezdhet el fejlődni. Az egyik az, hogy ő is ugyanilyen érzelmileg

Az hogy egy családi környezetben van valami patológia vagy anomália oda vezethet, hogy a gyermek valamilyen különleges képességgel hagyja el a családi fészket.

Kialakítottam egy nagyon mély kapcsolódást a természettel is. Gyönyörű helyen laktunk, fent a hegyekben, észak Erdélyben. Csodáltam a természetet, ezért biológus akartam lenni, de a tanáraim azt mondták, hogy annyira jól megy nekem a matek meg a fizika, hogy legyek inkább mérnök. Így lettem mérnök. Hamar elkezdődött az elhajlásom a humán irányba, amikor kiderült, hogy nem csak a matek meg a fizika megy jól, hanem az emberek irányítása és motiválása is. Rá tudtam őket venni, hogy ne vérrel-verejtékkel állítsunk valamit elő, hanem játékosan. Végül a projektvezetői pozícióban teljesen kiégtem. Minden projektben vannak ugyanis érdekek és ellenérdekek, és ezek között nagyon nehéz egyensúlyozni. Ezután kezdtem “lean management”-el foglalkozni a cégen belül, aminek szerves részét képezte a vezetők coacholása és tréningek tartása. Ebbe a tevékenységembe csempésztem bele később az Integrál Akadémiás ismereteimet – az érintést, a flow-t, a bodyworkot.

Amikor elkezdtem az Akadémiát, még egyáltalán nem jutott eszembe, hogy kilépjek egy napon a cégből és egyéni tanácsadással foglalkozzak. De az Akadémia közelebb vitt egyrészt az emberekhez (közösség, kapcsolódás, kölcsönös megtartás, megértés), másrészt megváltozott a világfelfogásom. Elkezdtem látni, hogy mi is az, amit az emberek hordoznak mélyen magukban és kialakult bennem egy küldetés tudat, hogy az, akiben megszületik a szomjúság a változásra, annak partnere legyek ebben.

Mi segített neked abban, hogy otthagyd a céget?
Egyrészt segített a terapeutám, aki moderálta a belső vívódásomat, másrészt a szenvedés nyomás volt nagyon hatásos.

Olyan távol kerültek egymástól az előző életem – a 25 év, a biztonság vágya, a szülői minták (“Járt utat a járatlanért el ne hagyj”) és az új irány, amit az önismeretem hozott, hogy ez egy ponton szakadást okozott.

Keményen dolgoztam azon, hogy közelítsem egymáshoz a két világot, mert elég hamar tudatosult bennem, hogy hiba lenne megtagadni a 25 évet. Próbáltam bevinni az integrál pszichológia ismereteimet a munkámba, amire kaptam is bátorítást a főnökömtől. Látták, hogy a tréningjeimbe és a vezetői coachingomba valami olyat hozok be, ami nincs a piacon, vagy csak nagyon kevés helyen. A transzperszonális és humanisztikus szemlélet az üzleti világban elég ritka. Az igyekezetem ellenére mégsem sikerült ezt a két világot összeérintenem, úgyhogy valamit el kellett engednem. Az integrál szemlélet beviteléről az üzleti életbe mégsem tettem le. Most is együttműködöm egy tréning céggel, akikkel vállalati tréningeket és coachingot csinálunk.

Akkor kezdtek el jönni a kliensek, amikor elkezdtem hinni magamban és körülbelül 1,5 év után alakult ki olyan klientúra, ami most már fenntarthatóvá teszi ezt az új irányt.

A klientúra növekedése teljesen organikusan történt, egyik kliens átadta az infót a másiknak. A másik érdekes statisztika, hogy főleg női kliensek találnak meg, azon belül is olyanok, akik gyerekkoruban apai figyelem és gondoskodás hiányától szenvedtek, vagy valamilyen más jellegű elakadásuk van az apa témában. Hiba az, hogy a kliens apát vetít rám? Nem. Ez a gyógyulás útja, ez a projekció az, ami az energiát átviszi hozzá, segíti, hogy felnevelődjön ezáltal az ő belső kislánya és majd a megfelelő időben ő maga fog leválni rólam és keres magának egy férfit. Nem az a cél, hogy magamhoz láncoljak embereket, hanem hogy segítsek nekik továbblépni.

Milyen spirituális úton jársz?
A spirituális keresésem még az Integrál Akadémia előtti időben kezdődött. Egyszer megragadt egy hirdetés, amelyikben a jezsuitákhoz közel álló rend, a csobánkai Segítő Nővérek, meghirdettek egy hosszú hétvégét “Evezz a mélyre” címmel. Ez ahhoz a bibliai történethez kapcsolódik, amelyikben Jézus azt mondja a halászoknak, akik üres kézzel térnek vissza a partra, hogy szálljanak vissza a csónakba és evezzenek mélyebbre a tavon. Elmentem hát erre a hétvégére, hogy megtudjam, hogyan kell mélyebbre evezni. Végig sírtam a három napot… A nővérek között ugyanis visszaköszönt az a női minőség, amit gyerek koromban megkreáltam magamnak, majd felnőtt koromban elhagytam. Ez a hétvége mindenféle erőszak nélkül, rendkívüli figyelemmel, elfogadással, megengedéssel felpattintotta a megkeményedett burkot a szívem körül.

Tovább folytattam ezt az utat és elkezdtem járni a jezsuitákhoz foglalkozásokra, illetve beiratkoztam az 1 éves jezsuita lelki gyakorlatra, amin egy lelki vezető kísért végig.
Megj: A jezsuita rend alapítója Loyolai Szent Ignác. A jezsuiták nem monasztikus szerzetesrend, azaz a tagjai nem vonulnak el a világtól (legalábbis nem hosszabb távra), ennek megfelelően nem monostorokban, illetve kolostorokban élnek, hanem ún. rendházakban.
A jezsuita noviciátus leglényegesebb eleme a Szent Ignác lelki gyakorlat. A gyakorlat arra szolgál, hogy a novíciust rendbe hozza lelkileg (ami teher azt letenni, ami seb azt meggyógyítani) és csináljon belőle egy énerővel rendelkező embert, aki kapcsolatban van Istennel. Szent Ignác 500 évvel ezelőtt fektette le ezt a gyakorlatot, ami alapvetően egy pszichológiai módszer. Úgy működik, hogy elolvasunk egy részletet a szentírásból, hagyjuk, hogy hasson ránk, majd elkezdjük imaginálni, hogy mi is résztvevői vagyunk a történetben. Pl. Bartimeus vagyok Júdeában és látom, hogy az úton jön Jézus a kíséretével. Vak vagyok és kéregetek. Ez a gyakorlat valójában a pszichológiában használt KIP (Katatim imaginatív pszichoterápia) 500 évvel ezelőtti változata. A lelki gyakorlat nem elvonulásban történik, hanem mindenki szervesen benne marad a világi életben, azzal a különbséggel, hogy 5-kor volt az ébresztő, utána 1 óra meditáció, szentírás olvasás, délután pedig examen (lelki vizsgálat). Itt meg kell vizsgálni, hogy kivel milyen kapcsolatban voltam aznap, kinek adtam, kitől kaptam, ki sértett meg, kit sértettem meg én, mit kéne változtassak, hogy ez ne forduljon elő, hogy tudnám kiengesztelni ezt a személyt, hogy úgy aludjak el, hogy újra tiszta a lelkem.

A lelkigyakorlat során tulajdonképpen minden nap kapsz egy jókora ütést a szívedre és ezt 1 éven keresztül.

Az volt az elképzelésem, hogy lelki vezető leszek, de nem fogadták el a jelentkezésemet, mert akkoriban már az Integrál Akadémiára jártam és azt mondták, hogy először fejezzem be, valamint tovább kellett volna képződnöm még 1 évet teológiában. Végül úgy döntöttem, hogy nem lépek erre az útra, mert úgy éreztem, hogy így csak az emberek egy szűk körét szolgálhatom. Lelki gyakorlatra általában a “vérkeresztények” mennek, akik nem a változásért jönnek, hanem hogy megerősítse őket valaki a már kialakított önképükben. Most lelki fájdalmakkal és sebbekkel jönnek hozzám az emberek, és változást szeretnének. Úgy érzem, hogy ezen a területen hasznosabb vagyok.

Ez az egy év például arra is jó volt, hogy szembesültem a sátán kérdésével, amiről nem voltam hajlandó tudomást venni. Azt gondoltam akkoriban, hogy a sátánt mi emberek hoztuk létre, Isten nem teremthetett ilyet. Isten nem teremt rosszat, csak jót. Ez úgy tisztult le, hogy igen,

minden Isten teremtése, még a sátán is, de rajtunk áll, hogy ezt hogyan integráljuk be a teljes egészről alkotott képünkbe, hogyan szüntetjük meg a rossz és a jó dualitását. Azért vagyunk ezen a világon, hogy ebbe a hihetetlenül izgalmas játékba belekapcsolódjunk.

Régen a szinkronicitásokat, furcsa egybeeséseket úgy interpretáltam, mint Isten gondviselését. Ma már nem hiszem, hogy Isten engem személyesen figyelemmel kísér és néha elém tesz egy sziklafalat, néha meg eltöröl egy másikat. Inkább úgy látom, hogy Isten hív, és mintha egy tájon haladnék keresztül. Olyan sebességgel tudok közelíteni felé, amennyire tudatosul bennem a tájban lévő lehetőség vagy akadály.

Belső szabadság
A szüleim kényszeres rendet tartottak otthon, ami benne volt a viselkedésükben, a modorukban, a velünk gyerekekkel való kapcsolatukban is. Én nem vittem ezt a vonalat tovább, de tudtam, hogy akkor lesz békém, ha eleget teszek bizonyos követelményeiknek – jól viselkedem, jól tanulok, „megeszem a tejbegrízt”. Ezeket a dolgokat megtettem, de nem azonosultam velük.

A szabadságunk nem attól van, hogy van-e lánc a csuklónkon, vagy nincs. Azzal már szabad vagyok, hogy a szabályokat nem internalizálom, nem veszek bennük menedéket.

Úgy is lehet ezt szemlélni, hogy mit jelent ez a szűk beszabályozott rendszer az én tág belső világomhoz képest? Például mondhatom azt, hogy igen be kell menni minden nap 9-re dolgozni, de ez nem kelt bennem haragot, mert ez csak egy kis darabkája a világomnak.
A belső szabadság szerintem kegyelem, ajándékba kapja az ember. Gyerekként nagyon beteges és szerencsétlen voltam. Folyton műtöttek, és egy műhiba miatt vak voltam több hétig. Az ilyen eseményektől az ember vagy magába zuhan, megnyomorodik, visszamaradott lesz, és ezt egy életen keresztül hordozza, vagy a kegyelem által ezt az egész negatív sorsenergiát átforgatja valami pozitívba. Én ezt a kegyelmi ajándékot megkaptam.

A kereszténység, amit a templomban látunk és a belső misztikus utak
A kereszténységnek ma az a rákfenéje, hogy nem képezik önismeretben és pszichológiában azokat akik a hívekkel foglalkoznak. Nagyon sok hívő tudatosságban magasabb szinten áll, mint a pap, akihez jár.
A transzperszonális nyitás a világban a hatvanas években jelent meg. A keresztény egyház életében az 1960-tól eltelt idő mákszemnyi időszak, mert egy világot átfogó egyház óriási tehetetlenséggel rendelkezik.
A kereszténységnek viszont van egy belső útja is, a misztikus út. Loyolai Szent Ignác, Szent Benedek és Avilai Szent Teréz, és még sokan mások, akik a “nagyjai” ennek a szemléletnek és a rendek amiket alapítottak – a jezsuiták, a bencések, a karmeliták, köszönő viszonyban nincsenek azzal, amit a templomban látunk. Ezeknek a rendeknek a vezető szerzetesei és papjai az elmúlt évszázadokban szellemileg nagyon magasan voltak. A jezsuiták használták elsők között Európában az Enneagramot és a mai napig nagyon sok misztikus elemmel dolgoznak. Ezek a rendek tudnak kapcsolódni mondjuk akár az Integrál Akadémiáról érkezett emberekkel is, de a templomban a papok nem tudják ugyanezt megtenni, mert a képzésük még nem készíti őket fel erre.
Ha bemegyek gyónni bármelyik katolikus templomba és azt mondom, hogy “Atyám, ma az imámban ott voltam a Genezáreti tó partján és találkoztam a Mesterrel. Megölelt és szólt hozzám, végtelen hála és egységélmény vett erőt rajtam. És a Mester azt mondta, hogy haladjak tovább az utamon“, akkor a pap nagy valószínűséggel kiakad. Számára azok lesznek a fontos kérdések, hogy mikor voltam utoljára gyónni, vagy hogy járok-e rendszeresen templomba.

Ez azt jelenti, hogy neki magának nincsenek ilyen személyes élményei Istennel? Mert az a fantáziám, ha lennének, akkor megértené.
Egyrészt ezt nem kapja meg a képzésben, másrészt a papok csak néhány évente tudnak elmenni egy hét elvonulásra, ami azt jelenti, hogy az önismeretükben nem nagyon tudnak fejlődni. A hívők pedig folyamatosan ontják rájuk a dolgaikat – a kicsinyes fröcsögést, sarazást, panaszkodást. Ezt nagyon nehéz fogadni, és megfelelő módon visszaforgatni.
Gánti Bence (az Integrál Akadémia alapítója) is azért hangsúlyozza, hogy integrál tanácsadóként legyen egy spirituális utad és forrásod, mert máskülönben kiégsz rövid időn belül. Hiszem azt, hogy a papoknak nagyon erős hitük van, amiből erőt meríthetnek, de azt is látom, hogy primitív elhárító mechanizmusokkal védik magukat (hasítás, elfojtás). Az aki az önismeretben magasabban van, az fejlettebb elhárító mechanizmusokat tud használni, jobban tud bánni a “rá ontott” energiákkal és ezeket megfelelő módon vissza tudja forgatni a kliens felé.
Megj: Primitívnek nevezzük azokat az elhárító mechanizmusokat, amelyek a személyiségfejlődés korai stádiumában alakulnak ki. Az (el)hárító mechanizmusok tudattalan lelki működések. Funkciójuk megakadályozni az „én”-t személyesen negatívan érintő, az önértékelést fenyegető, szorongáshoz, stresszhez vezető felismeréseket. Miközben az énképet jótékonyan védik a hibáival való bántó szembesüléstől, eltorzíthatják a valóság megfelelő érzékelését. (Wikipédia)

Hogyan hatott az önismereti és spirituális utad a házasságodra?
Mielőtt bekövetkezett a szívnyílásom, standard polgári életem volt. Riával (a feleségemmel) nagyon szerettük egymást, szerelemből házasodtunk, az első gyermekünk szerelem gyerek volt, és ahogy ez meg van írva a nagykönyvben, ez az idill két év után szertefoszlott a pénzhajhászásban, a karrier építésében, a különböző anyagi javak megszerzésében.
2011 táján volt az, amikor elkezdődött a belső keresésem, aminek hatására megbillentem magamban, amitől ő is megbillent magában és az elmúlt 5-6 évben nagyon sokszor kimondtuk, hogy elválunk. Sok olyan időszakot éltünk meg ezalatt, amikor kölcsönösen elviselhetetlenné váltunk egymás számára. Az ember egy csomó mindent, amivel nem akar szembesülni beletesz az árnyékába (megj: elsüllyeszti a tudatalattiba), és akkor olyan mintha az nem is lenne. De ha ez az árnyék elkezd mozogni és energetikailag instabillá válik, akkor az ami addig az árnyékban volt, elkezd ráprojektálódni a másikra. Ennek következtében én például Ria nem elfogadó „apja” lettem, ő pedig az én gyötrő, fojtogató „anyám”. A sima polgári kapcsolatunk tehát zaklatottá vált és elkezdett rángani.
A változást az hozta, amikor egyszer tényleg mindent kimondtunk az utolsó cseppig egymásnak, a tiszta kommunikáció, a terápiás kommunikáció és a radikális őszinteség eszközeit használva. Ettől kienyhült a kapcsolatunk és azóta is tartjuk a radikális őszinteség elvét. Továbbra is vannak olyan dolgok, amik nem tetszenek egymásban, most viszont ezt meg tudjuk beszélni. Hálás vagyok neki, hogy partnerem volt abban, hogy ne csak külön – külön magunkat, hanem a párkapcsolatunkat is tisztítsuk.

Mik azok az alap pillérek, amikre a kapcsolatban most támaszkodtok?
Alapvetően az, hogy nem függünk egymástól. Én önmagamban meg tudok állni, és ő is önmagában meg tud állni. Ha ez a feltétel teljesül, akkor nem tud kialakulni az a dinamika, hogy a másik valamit elvesz, vagy nem ad meg. Innentől kezdve önkéntesen tudunk adni valamit bele a közösbe és ebből a közösből pedig születik egy magasabb kapcsolati szint, ami már nem „üzleti” alapú (én adok valamit, és ezért cserébe kérek tőled valami mást). Azért vagyunk együtt, mert megvan a szabadságunk, hogy elmenjünk, de a szívünk visszahoz.
Átlagban naponta 1-2 órát beszélgettünk az elmúlt 6 évben, amikor konfliktusos időszakunk volt akkor akár 6-ot is. Mindketten tanultuk a pszichológiát és ezért átláttuk a másik játszmáit, ami még nehezebbé tette a dolgot.

Gyakorlatilag teljes lélektani fegyverzettel tudtuk támadni egymást és próbáltuk egymást legyűrni. Ennek az lett a tanulsága, hogy nem tudom meggyőzni a páromat, hogy ő az én szempontomból valamit rosszul csinál.
A vitázásban az a fő szabály, hogy figyelni kell közben a másikra, nem pedig igyekezni megnyerni a csatát.

Az elején ez úgy nézett ki, hogy ha elég gyorsan és elég sokat olvasok a fejedre, akkor megnyerem a fejreolvasó versenyt és képződik bennem egy jó érzés hogy “na akkor most jól megaszontam neked és lám, bűnös vagy”. Most a vitáinkban az a szabály, hogy ha kimondok valamit, azt azért mondom, mert tőled reakciót várok rá. Persze, ha elszabadulnak az indulatok ez nem mindig jön össze, de már sokat gyakoroltuk és egész jól működik. Alapvetően konfliktuskerülő vagyok. Odamegyek hozzád, megmondom, hogy csúnya vagy és elszaladok. Meg kellett tanulnom, hogy ne szaladjak el, hanem várjam ki, hogy te erre mit reagálsz.

Ha nem kell a másik a boldogságodhoz, akkor mi az, ami összetart titeket?
Ahhoz, hogy én legyek, ő nem kell, de a mi-re nagy szükségem van. Most már a kapcsolatunkban el lehet mondani egymásnak azt, hogy ezen vagy azon a csoporton megéltem a kapcsolódást azzal a férfival/nővel, intimitásban voltunk és akár szexuális energia is megjelent kettőnk között. Ezt már nem kell elrejteni, és paradox módon ettől emelkedett a kapcsolatunk minőségi szintje.

A kettőnk alap törése, sérülése mintha ugyanaz felé csatornázna minket az életben, valahogy talán a sorsunk ugyanoda visz. Mára eljutottunk arra az elhatározásra, hogy mindketten emberekkel akarunk foglalkozni. Amikor ez először felmerült azt mondtam, hogy Riával ezen a téren nem csinálnék semmit sem közösen, mert ha a másik olyat tud tenni, ami engem könnyen kiborít, megborít, megzavar, akkor inkább ne legyen mellettem, mert a terápiás helyzet egyébként is energia és figyelem igényes. Ez mostanra megváltozott. Mindketten úgy gondoljuk, hogy ha egyszer majd érettnek fogjuk érezni magunkat, hogy csoportot vagy párterápiát vigyünk együtt, akkor megtesszük.

Hogyan tudod eldönteni, hogy valamit el kell engedni, vagy az az előre, hogy megtartsd?
Ennek eldöntése is tulajdonképpen egy Szent Ignáctól származó alapelv, ami azt javasolja, hogy ha van két alternatíva, akkor hagyd mind a kettőt nyitva, tedd bele a bizalmamat és az energiádat egyformán mindkettőbe és kérd meg Istent, hogy ő billentse el a mérleg nyelvét. És el fog jönni az a pont, ahol Ő megbillenti. Ez nem azt jelenti, hogy nem vállalom fel a felelősséget és sodródom az életben, hanem inkább az önátadásról szól.
Létezik egy ima is, ami úgy szól hogy

“Istenem adj nekem erőt ahhoz,
hogy ne akarjam inkább az egészséget, mint a betegséget,
a gazdagságot, mint a szegénységet,
a tiszteletet, mint a gyalázatot,
a hosszú életet, mint a rövidet.”

Ez a radikális rábízása magunknak az Isteni tervre, mert lehet hogy az én sorsomban a betegség az út, amit végig kell járnom. Ezt az önátadást nem lehet megérteni bal agyféltekével, nem lehet dekonstruálni, darabokra szedni, bekategorizálni. A jobb agyféltekén keresztül vezet az út, mert ezt nem érteni hanem érezni kell. Az elmúlt évek jobb agyfélteke dominánssá tettek, míg előtte mérnökként bal agyfélteke domináns voltam.

Volt bennem régebben egy félelem, hogy a fejlődésünk megáll valahol az életünk közepén. És valóban ha ránézünk a szüleinkre, vagy jó ismerőseinkre, akik betöltötték az 50-70 életévüket, azt látjuk, hogy életükben van egy megállás. “Én már nem megyek strandra, én már nem megyek moziba…” Határai persze vannak a világunknak, csak az a kérdés, hogy van-e energiánk ezeket tágítani, vagy éppen hullunk magunkba és az életterünk egyre szűkül. Én azt a kegyelmet kérem magamnak, hogy életem végéig mindig legyen valami, amit felfedezhetek, amiben előre léphetek. És hiszem, hogy a világ úgy van megalkotva, hogy ez kínálkozik is benne.

Attila és Ria 2017-ben elváltak. Attilától ígéretet kaptam arra, hogy mesél az azóta megtett útjáról, illetve arról, hogy végül miért döntöttek a válás mellett. Azt mondta, hogy bárhogy is alakult az élet azóta, az interjúban elhangzott gondolatai továbbra is igazak és kitart mellettük 🙂

Mi az, ami lenni szeretnél? – Gubacs-Collins Klárival

Mi az, ami lenni szeretnél? – Gubacs-Collins Klárival

Gubacs-Collins Klárival 2015 nyarán találkoztam először életemben egy Balatoni nyaralás során. Beszélgettem vele a vágyakról és ránk hagyományozott családi mintákról, a felelősségvállalásról és a célok eléréséről.   

Milyen projekten dolgozol most aktuálisan?

Most a veteránok coacholása a  legnagyobb projektem, ez mellett érzem, hogy nagyon szívesen megírnám a könyvemet és persze teljes állású torna tanár vagyok (megj. Klári azóta tényleg megírta a könyvet, az interjú végén találsz hivatkozást rá). Ebbe az állásomba viszem bele mindazt, amit az álláson kívül tanulok, mert

a diákjaimnak nem csak a tananyagot szeretném átadni, hanem az élethez való hozzáállást is.

Szeretnék segíteni nekik megérteni, hogy egy része a jövőbeli hivatásuknak mint tornatanároknak az lesz, hogy megtanítsák a saját diákjaiknak, hogyan legyen elég önbizalmuk a játék közben rádobni a labdát a kosárra és nem meghátrálni.

Milyen technikákat használsz, hogy magabiztosságra tanítsd őket és hogy hallgassanak a belső hívásukra?
Az első dolog, amit megcsináltatok minden diákommal a szemeszter elején a “Vágyak táblája”. Így tudod te is elkészíteni: Találj egy nyugodt helyet, ahol senki sem zavar majd kérdezd meg magadtól: Egy ideális világban, mi az, ami igazán lenni szeretnék, ha meglenne hozzá a szükséges pénz, segítség, felelősség és kompetencia érzetem és nem lenne bennem bűntudat bármiért is? Mi az, amit igazán csinálni szeretnék? Mi az, amit igazán el szeretnék érni? Mi az a dolog, ami miatt örömmel ugranék ki az ágyból akár korán reggel is? Ami válaszként megérkezik, azt mindenképpen építsd be valamilyen formában az életedbe, még akkor is, ha nem kapcsolódik a szakmádhoz, mert ez a dolog az, amire a belső bölcsességed azt mondja, hogy a feladatod. Számomra ez a versenyzést jelenti saját magam vagy egy csapat nevében, teljesen mindegy milyen sportágban.

A vágyaink időről időre változhatnak, de a legmélyebb késztetéseink nagy valószínűséggel stabilak maradnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

Clara Gubacs – Collins

A fő vágyadat írd bele a Vágy tábla közepébe. Használhatsz képeket, feliratokat, színeket és ábrákat, hogy megjelenítsd a vágyaidat és kívánságaidat. A múlt évben meg szerettem volna nyerni a golf bajnokságot, úgyhogy fogtam egy trófeát ábrázoló képet és a táblám közepére ragasztottam. Minden nap a meditációmban elképzeltem, hogy ezt a trófeát a magasba emelem és megcsókolom. Ha családot szeretnél, akkor írd fel a tábládra, hogy mennyi gyereket szeretnél, hogy szeretnél élni, milyen házban szeretnél élni, milyen autód legyen. Aztán tedd a táblát az ágyad mellé, hogy ez legyen az első dolog, amit reggel ébredés után meglátsz. Ilyen módon a fő célodat egyenesen a tudatalattidba programozod be.

Pár évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy kilépjek a biztonságos iskolai környezetemből és embereknek kezdjek el beszélni a Facebookon. Ilyen módon ezt fel sem tudtam volna tüntetni a Vágy táblámon. Ahogy elkezdtem dolgozni az elakadásaimon, megnyílt előttem ez a mélyen eltemetett vágyam is, úgyhogy nagyon fontos közben dolgozni a régi traumáinkkal és elakadásainkkal is.

Mi volt a te hátráltató tényeződ abban, hogy megmutasd magadat a nyilvánosság előtt?
Állandóan másoknak akartam megfelelni. Még mindig megvan ez a működésmódom, de már képes vagyok észrevenni, még mielőtt teljesen hatalmába kerítene. Ez egy gyakori beakadás az emberek többségénél. Miközben felnövünk, nagyon gyorsan megtanuljuk, hogy annak érdekében, hogy túléljünk, félre kell tenni a saját vágyainkat és álmainkat és rá kell jöjjünk, hogy milyen vágyaik vannak velünk kapcsolatban a szüleinknek. Aztán hozzá idomulunk ezekhez az elképzelésekhez, hogy szeretve legyünk és elfogadjanak.

Amikor rájössz, hogy azok az emberek, akik tényleg szeretnek téged, el fognak fogadni olyannak amilyen vagy, akkor végre ki tudsz jönni a megfelelési kényszerből és elkezdheted járni a saját utadat. Ez nem könnyű lépés, mert egyrészt túl kell lépned a saját félelmeden, hogy nem leszel elfogadva és szeretve, másrészt ott van annak a félelme, hogy teljesen egyedül maradsz, mert az emberek nem értenek majd meg. 
Ha egész életedben próbáltál megfelelni másoknak, figyelj arra, hogy ne ess ezután a ló túloldalára mondván: “Leszarom, hogy tetszem-e neked vagy sem.” mert ez sem igaz.
Társas lények vagyunk és szeretjük, ha emberek vannak körülöttünk, akik szeretnek és elfogadnak minket.

Miért döntöttél úgy, hogy Magyarországról Amerikába költözöl?
Három fő okom volt erre. Mindig is nagyon közel éreztem magamhoz a nővéremet, Christinát. Olyan volt számomra, mint az anyám, mert 13 év korkülönbség van kettőnk között. Nagyon sok mindenben szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Ő a stílus és a női szépség megtestesülése. Még a zöldségeshez sem megy le anélkül, hogy ne öltözne fel szépen. Én egyáltalán nem vagyok ilyen, de mindig volt kettőnk között egy erős, eltéphetetlen kapocs. Nyolc éves koromban költözött ki Amerikába. Az egyik legmélyebb elhagyási élményem pont ehhez a történéshez kapcsolódik. Az első ok tehát az volt, hogy közelebb legyek hozzá.

A szüleim 12 éves koromban váltak el, és mire 18 lettem a második nővérem is kiköltözött Amerikába. Az anyám a nővéreimmel szeretett volna lenni és persze ők is állandóan hívtak minket, hogy költözzünk ki, tehát ez volt a második indok, amiért eldöntöttem, hogy én is kiköltözöm. Nem terveztem a végleges letelepedést, csak tudtam, hogy szeretném látni Amerikát.

A harmadik ok az apám volt. 5 éves korában  volt egy nagyon traumatikus élménye, ami érzelmileg teljesen lezárta őt. Míg mellette éltem, nagyon sok szeretetet tapasztaltam meg, de ugyanakkor sok dühöt is, ami egy bizonytalan környezetet teremtett meg számomra. Olyan személy vagyok, aki a stabilitásban virágzik. Ha biztos talajt kapok a lábam alá, akkor kezdek el igazán kibontakozni. Az otthonom Magyarországon nem volt biztonságos a családi környezet. Soha sem voltam biztos abban, hogy mi történik a következő pillanatban. Féltem attól, hogy egyedül maradok apámmal, ha az anyám is elköltözik Amerikába. Ez volt tehát a harmadik döntő ok, hogy végül én is kiköltöztem. 
Mostanra megtanultam, hogyan beszéljek az apámmal és ő is megtanulta, hogyan hallgasson meg engem és ilyen módon képes vagyok előhozni a jó oldalát. Amikor elkezdi ontani a negatív energiáját, akkor csak ráteszem a kezemet a vállára és azt mondom: “Apa, ideje abbahagyni mások és saját magad bántását.” és ettől lenyugszik. Egyszer évente apám eljön Amerikába, és most már olyan mint egy kabaré show számomra, hallgatni anyám és apám  párbeszédét.

Azt mondtad, hogy nem akartál letelepedni Amerikában. Miért döntöttél mégis másképp?
Soha nem terveztem, hogy megszerzem itt a doktorátust vagy a professzori titulust, de amikor megkaptam az ösztöndíjat, azt láttam, hogy egy professzor élete nem is olyan rossz. Nagyon sok munka, de van benne sok szabadság is, amit nagyon szeretek. A második évemben azt javasolták nekem, hogy mindenképpen szerezzem meg a doktorátust is és mivel négy különböző ösztöndíjat kaptam, és egyáltalán nem kellet fizetnem a tanulmányaimért azt mondtam magamnak “Miért ne?” A doktorátus alatt találkoztam az első férjemmel és akkor döntöttem el, hogy letelepedek Amerikában. Az első házasságom nem működött, elváltunk, de utána találkoztam Ron-al és most már nincs egyáltalán semmi okom elhagyni ezt a helyet.

Mennyire sikerült beilleszkedned az idegen környezetbe?

Meg kell tanulnod felismerni, hogy a körülötted lévő kultúra, az emberek alkotta törvények, az emberek véleménye vagy az, ahogy rád néznek igazából nem képesek kontrollálni az életedet.

Nagyon sokat költöztem az életem során és ebből kifolyólag el kellet fogadtatnom magamat  különböző környezetekben és helyzetekben. Ha képes vagy azt mondani: “Ez az Univerzum és én ide tartozom. Bárhová is vezessen az utam, oda tartozom.” akkor sokkal könnyebb túllendülni ezeken a helyzeteken.  Mondjuk, hogy valaki szerinted csúnyán néz rád és te védekezni kezdesz. Abban a pillanatban lépjél egyet hátra és kérdezd meg magadtól, hogy miért védekezel? Ki az, aki megalkotja ennek a helyzetnek a magyarázatát? Rá fogsz jönni, hogy te vagy az, aki a történetet megalkotja.
Minden nehéz helyzetben három választási lehetőséged van: elfogadod a feltételeket és átadod magadat nekik, megváltoztatod a helyzetet, ha meg tudod változtatni vagy kilépsz a helyzetből. Mindhárom a te felelősséged és szabadon választhatod bármelyiket. 

Ha megtanulod felvállalni a felelősséget azáltal, hogy elengeded vagy elfogadod a kialakult helyzetedet, akkor visszaszerzed az irányítást az életed felett.

Semmi szükség arra, hogy állandóan a múltadban kutakodj. Néha fontos kideríteni, hogy mi történt a múltban, de még ha be is azonosítod a kiváltó okot, a következő lépésben úgyis rá fogsz jönni, hogy az, aki ezt okozta neked, nem szándékosan tette! Ő is a saját védekező állásából cselekedett és ilyen módon visszamehetsz a 15.-ik században élő őseidig, ahol ez az egész elkezdődött, de igazából semmi értelme, hogy ezt megtedd. A kérdés az, hogy a következő 15 hónapodat azzal szeretnéd eltölteni, hogy analizáld a védekezésed gyökereit, vagy szeretnéd megváltoztatni ezt a reakciót és továbblépni? Már most felvállalhatod a felelősséget azért, hogy ezt a védekező attitűdöt ne add tovább az utánad következő generációknak.

Három évvel ezelőtt a szokásos balatoni nyaralásunkat töltöttem itt Magyarországon. Az idősebbik unokahúgom, aki egy fantasztikus ember, nem válaszolt egy kérésemre olyan gyorsan, ahogy én azt elvártam volna tőle. A saját neveltetésemből kiindulva rákiáltottam és ő erre sírva fakadt. Abban a pillanatban teljesen összetört a világom és azt mondtam: “Úristen! Most lettem hivatalosan a nagyanyám és a nagyapám!” Azt mondtam magamnak, hogy ez nem ismétlődhet többet. Abban a pillanatban nem mentem vissza egészen a nagyszüleimig, hogy hibáztassam őket, egyszerűen csak azt mondtam, hogy ebben a pillanatban elvágom a köldökzsinórt! Bocsánatot kértem az unokahúgomtól és megkértem, hogy jelezzen nekem vissza, ha még valaha ugyanilyen lennék. Mi emberi lények, nem arra lettünk teremtve hogy undokok legyünk, zsarnokok vagy hogy aláássunk mindent.

Arra lettünk teremtve, hogy szeressünk!

Ez azt jelenti, hogy teljesen elvágod magadat az őseidtől? Mert lehet, hogy jó dolgok is származnak tőlük.
Amikor a saját közvetlen családoddal vagy, akkor 4-6 ember vesz téged általában körül, akikkel megalkottok egy egyedi energia egyveleget és néha már képtelen vagy megkülönböztetni, hogy mi a tiéd és mi nem. Ezért kötődik sok ember számára félelem ahhoz az aktushoz, hogy energetikailag elvágják a köldökzsinórt, ami az őseikhez köti őket, mert azt gondolják, hogy ilyen módon elvágják a szeretetet is. Fontos megérteni, hogy ennek a teljes ellentéte fog megtörténni! Ha sikerül leválasztanod magadat arról az energiáról, amelyik kontrollál téged, akkor képes leszel meglátni, hogy egyik rokonod sem szándékosan okozott neked fájdalmat, ők csak tovább adták neked azt az energiát, amit ők maguk örököltek az előző generációktól. Amikor ennek tudatába kerülsz, akkor megnyugszol, és ha megnyugszol, akkor már nem tudnak behúzni téged a régi minták. Ekkor teremtődik meg a belső béke.

Amint elvágod a köldökzsinórt, képes leszel megnyitni magadban egy másik csatornát, amelyen keresztül békés energiákat tudsz fogadni és küldeni és ekkor visszamehetsz a családodhoz és elkezdheted begyógyítani a régi sebeket. Kimehetnék a világba és óriási változásokat segíthetnék elő másokban, de a legfontosabb dolog, hogy változást hozzak a saját életembe, a saját Univerzumomba, a saját kapcsolataimba és csak másodsorban kezdjem el gyógyítani a többieket.  

Hogyan áll ehhez a változáshoz a család?
Amikor a családod látja, hogy már nem húznak be téged a régi minták, akkor úgy érzik, hogy már nem vagy egy közülük többé. Akár még neheztelhetnek is: “Úgy érzed, hogy jobb vagy nálunk?” Ez teljesen normális és várható része a folyamatnak. Minél jobban fújtatnak, annál kitartóbban mond azt, hogy “Anya, apa, minden rendben, megértelek.” Ha nem húznak be a játszmák, akkor nem is fogod felemelni a hangodat. Ha nem emeled fel a hangodat, akkor nem fogsz belebonyolódni az érzelmeidbe. Ha nem bonyolódsz bele az érzelmeidbe, akkor nem húz be a helyzet és nyugodt tudsz maradni. Ha pedig nyugodt maradsz, akkor nekik nem marad más választásuk, mint hogy elfogadjanak téged. Persze ez nem egy éjjel alatt történik meg. A jó dolgok nem érkeznek meg azonnal, mert nagyon sokat tanulsz azon az úton, amely elvezet hozzájuk.

Mi az az üzenet, amit a készülő könyveddel közvetíteni szeretnél?
A fő üzenet az, hogy

megvan a megoldásod mindenre, amire most panaszkodsz.

A legtöbb ember nem jön rá, hogy a kezében volt egész életében a megoldás, amíg nem fekszik a halálos ágyán. Ez az én fő üzenetem, hogy van egy út, ami elvezet a megoldáshoz és én leszek a legboldogabb ember, ha ezt a megoldást megtalálod magadban, még mielőtt túl késő lenne, hogy élvezni tudd annak a szépségét, hogy élsz.

Az interjú alanya: Klára Gubacs – Collins, http://www.klaragubacs.com/, Könyv: https://www.amazon.com/How-Survive-Lifes-Perfect-Storms-ebook/dp/B07CKW8FF1

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0