A minap, amikor reggel kinéztem az ablakon a szemközti ház kis erkélyén megláttam egy körülbelül 55 éves nőt, aki éppen a virágokat öntözte egy műanyag flakonból. A virágok amolyan „oké” kinézetűek voltak, kicsit kusza volt az összhatás, a nő otthoni papucsban, pizsamában és egy egyszerű köntösben volt kint. Körülbelül ugyanolyan kisugárzása volt számomra, mint a virágainak. Éreztem, hogy megjelenik bennem a szorongás, ahogy néztem őt Az volt a fantáziám, hogy a nő egyedül él abban a lakásban, talán vannak gyerekei, akik viszont már rég nem élnek vele, a férje elhagyta vagy meghalt és az ő napjait a rutin tevékenységek tölti ki – főz valamit magának, tévéz, olvas, felhívja a gyerekeit, elmegy a piacra… A legszorongatóbb a fantáziámban, az a mondat volt, hogy „nincs semmi értelme az életének„. Nagyon egyszerű volt kitalálni, hogy nem ennek a random nőnek az életét viseltem ennyire a szívemen, akiről semmilyen más információm nem volt, azon kívül, hogy van két muskátlija meg egy kék pizsamája. A saját életem pergett le előttem és annak a szorongató érzése, hogy 55 évesen teljesen értelmetlennek fogom érezni az életemet, férj és gyerekek nélkül, és majd öntözgetem fásultan az ugyanolyan fásult muskátlikat az ablakomban.

Emlékszem, hogy először akkor éreztem ezt a furcsán szorongató érzést, ami hasonlít arra, mintha egy koporsóban feküdnék élve eltemetve, amikor betöltöttem a 30-ik életévemet. Ott zuhant rám ugyanis mázsás súllyal az ÖSSZES pillanat az előző 15 évből, amiket azzal töltöttem, hogy kitaláljam, hogyan lesz az életem teljesen tökéletes, miután megkérték a kezemet és szülök két gyereket, majd a férjemmel boldogan neveljük őket. Ezek az ábrándozással és álmodozással töltött percek bumerángszerűen tértek vissza és a szülinapi partimon majdnem agyonnyomtak, ugyanis az a nap volt a végső bizonyíték, hogy ezek a tervek a harmadik X betöltésével sem valósultak meg. Nem voltak se gyerekek, se férj, se közel, se távol.

A 30-ik születésnapom jó alkalom lett volna arra, hogy elengedjem az ilyen jellegű elvárásaimat és egy más szemléletmódot vegyek fel, de nem tettem meg. Makacsul ragaszkodtam továbbra is elképzeléseimhez, és a nehéz érzéseket azzal fedtem el, hogy adtam magamnak „haladékot” 35 éves koromig. Végül is a 35 még belefér, még akkor sincs késő családot alapítani, bár az orvosi statisztikákban már nem szerepelnék előkelő helyen a szülést tekintően (rendkívül nyomasztó ezeket a statisztikákat olvasni egyébként). Nem vettem észre, hogy ezzel legyártottam magamnak egy újabb sziklát, ami alá ügyesen bemásztam a 35-ik születésnapomon… Igen, még akkor sem volt se gyerek, se férj, se közel, se távol. És most itt vagyok, két hónap múlva 37. Se gyerek, se férj, se közel, se távol. Na jó, ígérem, többször nem írom le ezt a mondatot.

Nem tudom, hogy mikor épült belém az a hiedelem, hogy egy nő életének értékét az adja, ha megkéri a kezét „egy rendes ember” és szül néhány gyereket. És ebből az is következik, hogy ha ezek nem történnek meg, akkor azzal a nővel valami baj van. Értelemszerűen a férfival nem, ha ugyanígy alakul a sorsa. Az simán vagányság, hogy nem adta be a derekát egyik nőnek sem. Hiába háborogtam ennek az elképzelésnek az igazságtalansága ellen, képtelen voltam túltenni magamat rajta. A tágabb családomban több példáját is láttam annak, hogy nők egész életükben nem mentek férjhez, vagy nagyon korán (körülbelül az én koromban) elveszítették a férjüket és utána nem is volt másik férfi az életükben – se férj, se szerető, se élettárs, se semmi. Aztán lehet, hogy nem ismerem életük minden részletét, én mindenesetre ennyit láttam azokból az életekből. Nem hallottam, hogy bárki a családból nyíltan vagy bújtatottan valaha megjegyzést tett volna a „vénlányságra”, vagy arra, hogy férjhez kellene menni ezeknek a nőknek, hogy ismét „teljesértékűek” legyenek, szóval nem tudom visszakövetni, hogy hol-mikor-kitől épült belém az a hiedelem, hogy egy nő életének a férfi vagy gyerek adja az értelmét. Az mindenesetre tény, hogy teljesen magamévá tettem és most kénytelen vagyok valamit ezzel kezdeni, ha a hátralévő éveimet nem abban a hangulatban akarom leélni, hogy nagyon fasza, hogy mindenfélét ügyesen írok, meg létrehozok, na DE AZÉRT MÉGIS JÓ LENNE, HA FÉRJHEZ MENNÉK ÉS/VAGY SZÜLNÉK GYEREKET.

Pár nappal ezelőtt olyan iszonyatos magány érzet tört rám, hogy nem is láttam az alját. Jól viselem az egyedüllétet, szeretek olvasni, írni, firkálni, terveket szőni, szemlélődni, sétálni, ezért tudom, hogy ez a magány érzés nem abból fakadt, hogy épp nincs senki sem a közelemben. Abból fakadt, hogy úgy éreztem elveszítem a kontrollt az életem felett és nem tudom belepréselni magamat a saját elvárásomba az életem értelméről, ugyanis se férjet, se gyereket nem lehet létrehozni „izomból”. Ezen felül be kell látnom, hogy igazából NEM TUDOM RACIONÁLISAN MEGÉRTENI, hogy miért alakul egyes emberek élete így, másoké meg amúgy. Miért találkozik valaki élete szerelmével az egyetemen, másik meg nem csak az egyetemen nem találja, hanem azon kívül sem. Miért születnek különösebb nehézségek nélkül gyerekek érzelmileg szétesett kapcsolatokba, egy másikba pedig, ahol minden feltétel adott a boldog családi élethez pedig nem. Vagy miért nem keveredik egy szuper humoros, nagyon intelligens, barátságos nőnek az életébe egyetlen olyan férfi sem, akivel leélhetné az életét. Ezeket jobb híján a karmával szoktam magyarázni, mert egy élet viszonylatában egyszerűen teljesen felfoghatatlanok ezek a dolgok, és nagyon sok alázat kell hozzájuk, valamint egy kilazult test, amelyik meg tud hajolni az Élet nagysága előtt.

Ebben a mélységesen elveszett és magányos érzésben végül beleírtam egy mondatot a naplómba: Megengedem magamnak, hogy érezzem életem értelmét akkor is, ha nincs se gyerekem, se férjem.

Miért élek? Mert az Élet élni akar… Rajtam keresztül is. És az Életet kurvára nem érdekli, hogy van-e férjem vagy gyerekeim, vagy a pusztában élek szüzen. Teljesen mindegy… Csak annyi a dolgom, hogy felkeljek minden reggel és gondozzam a Kertet. Bármit is takarjon az én életemben a „kert” fogalma. Az Élet velem van szerződésben. Nem azokkal a férfiakkal, akikkel vagyok. Az életemben megjelenő embereknek azokra a dolgokra van szükségük, amik rajtam keresztül valósulnak meg, nem arra, hogy legyen férfi vagy gyerekek az életemben.

Amikor írtam pár hónappal ezelőtt az Útmutatót Csipkerózsikának, akkor sokat foglalkoztam a mesével is. Ennek kapcsán találtam meg azt is, hogy mi a nő küldetése az Életben: Bár azt feltételezhetnénk, hogy a nő legmagasabb küldetése a gyerekszülés, és ha nem szül gyereket, akkor valami fontosról lemarad, a mesék nem ezt tartják a legfontosabbnak egy nő életében. A mesék szerint a nő küldetése, hogy finomítson a világon, hozza vissza („váltsa meg”) és tartsa itt azokat az értékeket, amelyeknek itt van a helyük, csak valamilyen módon elvarázsolódtak – vagyis őrizze a Rendet.

Egyáltalán nem egyszerű kijönnöm ebből a nagyon erős keretgondolatból, hogy csak a férfi függvényében vagyok értelmezhető mint nő, és ez a képzet iszonyatosan régre nyúlik vissza. Már tinédzser koromban is emlékszem, sőt szerintem már az óvodában is tudtam, hogy egyszer lesz férjem és gyerekeim és ez így van rendjén. A legnehezebben viselhető dolog számomra annak az iszonyatos kettőssége, hogy több nő van körülöttem, akik nem a standard férj-gyerek életet élik és vagy már kifutottak abból az időből, hogy születhessen gyerekük (igen tudom, Indiában 60 évesen is simán szülnek, de azért ez nem minden nő valósága) vagy egyszerűen úgy alakulnak a kapcsolataik, hogy mindennek lehet őket nevezni, csak nem standard kapcsolatoknak. Ha csak ezeket a nőket nézem a mindenféle belémépült hiedelemrendszert figyelmen kívül hagyva, akkor tisztán érzékelem az értéküket, azt a sok mindent, amit megvalósítanak, ami rajtuk keresztül ölt testet, és ez lehet akár egyetlen érintés is, ami aznap valakinek megsimogatja a lelkét. És mindezek ellenére valahol mélyen rejtetten bennem ott van az a gondolat, hogy „de azért mégis valami nincs rendben az életükkel…” És ez végtelenül szomorú számomra, mert az Élet sokkal színesebb annál, mint hogy egy Nő életét bele lehetne préselni egy unifikált sablonba, ami mindenkire illik. Most gondolatban meghajlok saját magam és minden nő sorsa előtt, akinek az élete nem a kulturális elvárások szerint alakult, és engedem, hogy lássam ezeknek a női életeknek az értékét, létjogosultságát, szépségét és mélységét. Engedem, hogy lássam ezeket a nőket ragyogni önmaguk fényében, ami nem pusztán a férfi fényének visszatükröződése, hanem ami saját jogon is létezik, ugyanúgy, ahogy a férfi fénye is.   


Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0