Ami a vlogokat illeti, 2023-ban szinte kizárólag csak női vloggerek csatornáit néztem. De azért folyamatosan olvasok olyan könyveket is, amiknek nők a főhősnői, hogy új mintákkkal szembesüljek, tanuljak tőlük, szabadabban gondolkozzak, inspirálódjak a történeteikből. Íme a TOP női történetek ebből az évből:
Mrs. Dalloway (Virginia Woolf)
Az ehető nő (Margaret Atwood)
A római lány (Alberto Moravia)
Amrita, egy magyar nő, aki india legnagyobb festőművésze lett (Alfredo de Braganza)
Mrs. Dalloway Virginia Woolf írás technikája miatt tetszett nagyon. Olyan, mintha egyetlen hosszú képkockán keresztül néznénk végig egyetlen nap történéseit, miközben ebbe a képkockába belekeveredik a múlt és jövő is. Nagyon izgalmas nemcsak ez az írás stílus, hanem a történet is, amelyikben egy gazdag, de igazából nagyon korlátozott életet élő nő életébe csöppenünk bele.
Elhatároztam, hogy minden Margaret Atwood könyvet elolvasok, ami csak a kezembe kerül. Ebben az évben olvastam Az ehető nőt is, amelyiknek Marianne a főszereplője, egy nő, aki eltévedt annak tekintetében, hogy mitől lesz ő valójában boldog. Igazi csavart tett Atwood a könyv végére, ahol kiderül az is, hogy mit jelent az “ehető nő”, mint szimbólum. Zseni.
A római lány eléggé nehéz olvasmány volt. Még soha nem olvastam olyan könyvet, amelyiknek a névrokonom lett volna a főhősnője, úgyhogy ezügyben debütáltam a könyv kapcsán. A regény központi kérdése, hogy Adriana döntését, hogy prostituált lesz vajon mi kényszerítette ki belőle és lett volna más döntése is? Adrianát sok helyen sajnáltam és együttéreztem vele, és nagyon sok helyen csodáltam bátorságát.
Amrita egészen pontosan indiai – magyar művésznő volt, aki Budapesten született, de élete jelentős részét külföldön töltötte. A regény egy bátor és kísérletező nő életébe enged betekintést, aki kitartóan ment a saját belső hangja után, még akkor is, ha ez visszatetszést váltott ki a közeli és tágabb környezetében.
Ajánlom olvasásra bármelyiket ezek közül a könyvek közül!
Biztos ismered azt az érzést, amikor órákkal (vagy napokkal) később jut eszedbe, hogy mit kellett volna válaszolnod annak a személynek, akivel beszélgettél. Nekem ma évek múltával jutott csak eszembe egy válasz.
A konyhában álltunk én és az expasim és a főzésről beszélgettünk. Valami olyasmi volt a lényege a beszélgetésünknek, hogy nem kéri, hogy külön főzzek neki, de ha már magamnak úgyis főzök, akkor főzzek egy kicsit többet és abból ő is ehet, és akkor meg van oldva az ebédje. Ez így önmagában egy semleges szituáció, amihez még egy csomó kontextust kellene adnom ahhoz, hogy átjöjjön az érzelmi háttere is. Számomra a főzés nem tartozik az örömteli tevékenységek közé, néha rámjön és akkor szívesen főzök, de soha nem főztem rendszeresen (kivéve amikor nagyon kevés pénzből kellett kijönnöm havonta, mert akkor midnen nap főztem). A párkapcsolataimban sem jellemző az az érzés, hogy mindenképpen szeretném étellel táplálni a páromat és a konyhát a lakterünk meleg központjává változtatni. Itt is érvényes, hogy főzök, ha “rámjön a főzhetnék”, de ez se nem rendszeres, se nem gyakori.
Abban az ominózus beszélgetésben is ugyanez volt a helyzet, sarokba szorítva éreztem magamat, ugyanis egyrészt szerettem volna megfelelni ennek a “jóasszony” képnek és szar lett volna nyíltan beismerni azt, amit most leírtam, hogy nekem ehhez nincs affinitásom, másrészt eddigi életemben soha sem vetett fel a pénz különösebb módon, így gazdaságilag is jobban megérte volna, ha főzök mindkettőnkre, szar lett volna kimondani azt, hogy nem érdekel a gazdagi megfontolás én akkor sem főzök, és harmadrészt ott lebegett valami a levegőben, amit nem tudtam megragadni, és ennél fogva nem tudtam kimondani sem, mert nem tudtam, hogy mi zavar abban, amit az expasim mond. Csak ma, évekkel később érkezett meg a válasz, ami ott lemaradt: Tudod, mit? Neked úgyis minden nap el kell menned munkába, és ha már úgyis dolgozol, akkor élek én is a pénzből, amit megkeresel. Nincsenek nagy igényeim, elég lesz az, amit hazahozol. Nem tudom, hogy belementem-e volna ebbe a dealbe (szerintem nem), mert még ez a felállás se csinálta volna meg bennem annak érzetét, hogy én szívesen főzzek, de nem ez a lényeg, hanem hogy végre meg tudtam ragadni AZ ÉRZETÉT annak, ami ott akkor zavart. Azt éltem meg, hogy élősködni akar az energiámon, hogy valami olyasmit akar tőlem elvenni, amit én nem szívesen adok neki és amiből nem érzem azt, hogy túlcsordulnék.
Abban a beszélgetésben nem arról volt szó, hogy ha főzök, akkor ehessen abból ő is, mert ez teljesen természetes. Addig is evett a főztömből. Ez a beszélgetés arról szólt, hogy főzzek többször, ő ehessen többször házi kosztot, és szerintem arról is, hogy megélhesse ennek jóságát és melegét, hogy egy nő gondoskodik róla és főz neki. “Ha főztél múlt hónapban egyszer, és nekem nagyon ízlett, akkor biztos meg tudnád csinálni 5x is. Nem?” Nem. Mert nem szeretem, ha valami olyasmiből kérnek tőlem többet, amiből épp a maximumot adom. Egyszerű és nagyszerű lenne ezt egyenesen kimondani, de nem annyira egyszerű és nagyszerű, ha megfelelés kényszerre szabályozunk. Olyankor ugyanis az első zsigeri reakció a bűntudat (többet kellene tudnom adni) és a félelem (ha nem adom azt, amit kér, elhagy). És innentől kezdve megkezdődik egy párkapcsolati tánc, amiből néha csak évek múltán tekeredünk ki, amikor már rég nem is vagyunk azzal az emberrel.
Néha bele szoktam nézni a Soft White Underbelly videókba, amelyekben Los Angeles utcán élő embereit interjúvolja meg Mark Laita. Az interjú alanyok nagy része drogfüggő prostitúcióból élő nő. Az egyik nő mostanra lábraállt, és kiszált a prostitúcióból, viszont egy ideig wellness salonban dolgozott, ahol elvárt volt, hogy a vendégekkel le is feküdjenek. Azt mondta ez a nő, hogy ő úgy érezte a puncija egy bank automata, amibe bedugja a kártyát és csilingel máris a pénz. Azt mondta, hogy hihetetlenül nagy érték ez a testrésze. És utána azt is elmondta, hogy gyakorlatilag tudni kell jól hasítani, érzelmeket elnyomni és eleve traumatizált gyerekkorból jönni ahhoz, hogy valaki prostitúcióból éljen, de ez egy másik sztori. Állítólag vannak escort nők, akik ezt élvezik csinálni. Nem tudom, mit gondoljak még erről. De vissza a sztorihoz.
Azért említettem, mert vannak “női dolgok”, amiket fel lehet fogni értékként és élni ezzel az értékkel. Most nem a punci prostitúciójára gondolok. Az otthonteremtés képessége, a főzés, a gyereknevelés, a férfiról való gondoskodás, de ezek egyike sem default setting, úgy ahogy a férfiak sem azért vannak a párkapcsolatban, hogy szekrényt szereljenek, mert ők meg milyen jól tudják azt. Én kiborulok, amikor egy férfi elvárja tőlem “a női funkciókat” és szeretem, amikor nem várja el, de nyitott szívvel befogadja, amikor adom. Szeretem, amikor egy nő imád főzni, mert jó ilyen ételt enni, és szeretem azt is, amikor egy férfi imád barkácsolni mindenfélét. Meg azt is szeretem, amikor egy nő imád barkácsolni és egy férfi imád főzni. Mert abban az érzésben jó részesülni, hogy szeretetet adnak ezeken keresztül.
Sok dolog, amiről írtam a felelősségvállalás kérdését érinti. Ha azon felül, amit elolvastál ebben a cikkben érdekelnek még a téma önismereti vetületei, ajánlom figyelmedbe a Szeretetteli felelősségvállás munkafüzetemet.
Szeretném jobban megérteni a hüvelyemben lévő rendellenes működést, ami nem múlik egy éve.
Hunyd be a szemed és engedd meg, hogy a tudatalattid képben mutassa meg ezt a rendellenességet. Képzeld el, hogy megjelenik előtted. Lehet bármi. Személy, szín, forma. Csak engedd, hogy megjelenjen.
Csak egy paca jelenik meg, ami vékony szállal hozzám van kötve. Mintha lebegne a levegőben előttem. Rongy-szerűség.
Milyen a színe? Milyen a formája?
Nem tudom. Amint jobban ráfigyelek, már mintha el is tűnne.
Akkor csak maradj vele olyan távolságban, ahol még meg tudod tartani a figyelmedben.
Átalakult. Egy nagy súlyos kupac. Mintha megdermedt láva lenne, ami először szétolvadt és utána megdermedt, vagy arany, vagy vas. Az a lényeg, hogy nagyon súlyos, és a formáján látszik, hogy először folyós állapotban volt, aztán pedig megdermedt. Mintha száz tonnát nyomna. Benne vagyok ebben a formában, csak a földet látom, nem tudok felnézni, nem látok semmi mást. De az a fantáziám, hogy a táj sivatagos, kiszáradt, a föld, amit nézek is száraz. Nem esett már régen. Azt látom, hogy a kupac tetején van egy repedés. Ezen a repedésen keresztül kicsusszanok. Szellem testem van, mintha csak füst szállna ki ebből a nagyon súlyos kupacból. El akarok távolodni. Nem tudom megemelni ezt a kupacot, nem tudok vele mit kezdeni.
És milyen elmenni innen, kicsusszanni ebből a súlyosságból?
Nem jó. Rendellenes.
Most legyél te a súlyos kupac. Képzeld el, hogy csak ez vagy, és semmi más. Milyen súlyos kupacnak lenni?
Kevés gondolat, és ami van, az állandónak érződik. Minden lassú.
Tudsz a szellem formáról?
Igen.
Milyen a kapcsolat kettőtök között?
Összetartozunk. Nem akarom, hogy elmenjen.
Mond ki neki.
Nem akarom, hogy elmenj és itt hagyj engem.
Gyere most ki a kupacból és legyél megint a szellem forma. Mondd ki a kupacnak, hogy “hozzám tartozol. Nagyon súlyos vagy és nem tudlak megmozdítani, nem tudom, mit csináljak veled, de hozzám tartozol.” És csak hagyd, hogy történjen. Nem kell semmi mást tenned.
Megérintettem a kupacot és elmondtam neki. Átalakult. Az egész kupac felállt és egy palást lett belőle. Fogjuk egymás kezét és egymással szemben állunk. Olyan érzésem van, mintha a figyelmemmel tudnám megtartani a palast formát. Ha elengedem, távolabb megyek, nem kapcsolódok vele, akkor összeesik és nagyon súlyos lesz. De ha a tudatomban tartom, akkor palást. Az erőt jelenti a számomra. Talán védelmet is.
Most képzeld bele magadat ebbe a palástba. Képzeld el, hogy a szellem forma belemegy a palástba. Milyen benne lenni?
Tartást ad. Jelen tudok lenni a világban általa. Van helyem. Van véleményem.
Mit jelent a hüvelyeddel kapcsolatban az, hogy valami megdermedt, ami addig áramlásban volt (folyt)?
Mit jelent neked az, hogy “száraz a föld” miközben a hüvelyi rendellenesség tünete pont fordítottja – a folyás? Lehet, hogy a folyás a szárazságot “öntözi”?
Mit jelent neked az, hogy jelen tudsz lenni a világban? Hol nem voltál eddig jelen? Milyen véleményedbe nem álltál eddig bele?
Kétféle okból szoktam észrevenni a női melleket – és az is lehet, hogy mindkét ok ugyanarra a gyökér okra vezethető vissza. Az egyik verzió az, amikor a sajátomnál nagyobb mell látványa az irigység érzetét ébreszti. Az a gondolat van bennem ilyenkor, hogy “bezzeg ha nekem is ilyen mellem lenne…” és általában a mondat másik fele valamilyen aktuális nehézség az életemben, amiről azt gondolom, hogy a nagyobb mell megoldaná. Valahogy úgy szól ennek a logikai levezetése bennem, hogy a nagyobb mell birtokában több önbizalmam lenne, jobban meg lennék érkezve a testembe, vonzóbbnak érezném magamat és ebből kifolyólag nem érezném ezt a kissebrendűség érzetet, ami éppen bennem van. Ugyanilyen logikai szál mentén voltam egy időben teljesen rákattanva arra az indokra, hogy ha szép dús és hosszú hajam lenne, akkor több kliensem lenne az egyéni üléseken – mert a dús és hosszú hajú nők sikeresek. Gondolom ezzel a teljesen eltévedt eszemfuttatással nem vagyok egyedül, mert ha egyedül lennék, akkor nem virágozna a mellnagyobbítás iparága, sem a hajhosszábító fodrász eljárások. Azért mndom, hogy téves az eszmefuttatásom, mert nem a mell nagyságában sem a haj hosszúságában keresendő ennek a kissebbrendűség érzetnek a gyógyíre.
Szóval az egyik eset, amikor feltűnnek a női mellek az, amikor hihetetlenül alacsonyra esik az önbizalmam és ettől érzelmileg regresszálok. Ide köthető a másik eset is, amit az elején említettem. Ebben az esetben nem irigységet érzek, hanem vágyat arra, hogy megérintsem őket, vagy odabújjak hozzájuk. Nem minden női mell tetszik ilyenkor, van egy specifikus forma, egy specifikus méret, egy specifikus nőn, ami ilyenkor feltűnik. Ezek a nők testalkatukban nem hasonlítanak az anyámra, viszont talán a mellükben van valami, ami rá emlékeztet, vagy úgy egyáltalán a mellük “kisugárzásában” van valami számomra vonzóan anyai. Mintha ez olyan rétegekben lenne kódolva a testemben, amiket nem tudok teljesen tudatosan felfejteni. És az is lehet, hogy az éppen aktuális, a média által erősen sugallt mellforma az, amiről azt gondolom, hogy szép.
Attól, hogy erről most írok, még iszonyatosan nagy ítélet van bennem azon, amikor a női melleket kezdem el figyelni és vágyni rájuk. Mindenesetre az erről való írás segít.
Nem tetszik ennek a mélyen gyökerező vágynak a beszűkültsége. Nem látom ilyen állapotomban az egész nő lényét, a teste többi részét, csak a melle érdekel. Semmi más. És ettől rossznak érzem magamat és érzéketlennek titulálom magamat. Pont ugyanúgy, mint azokat a férfiakat, akik ugyanilyen módon rá vannak kattanva a női mellre és érződik, hogy nem szexuális vágy hajtja ezt, hanem a tejre éhes csecsemő énjük (illetve a kettő elkezd keveredni és már nem is lehet megállapítani, hogy hol kezdődik a szexualitás és hol ér véget a “csecsszopás”). Pedig nincs ebben semmi elitélendő. Ez egy nagyon primér vágy, ami nem lett kielégítve és felüti a fejét. Épp most ilyen formában. Az éhes csecsemő melegségre, szeretetre, megnyugvásra, ölelésre vágyik.
Reggel beültem meditációba és hagytam, hogy ez az éppen aktuális fixáltságom a női mellre mit hoz fel bennem. Először is eszembe jutott, hogy talán azok a nők, akiknek a mellei ilyen időszakomban “beszélnek hozzám” is szenvednek a primáris anyahiánytól. Talán ettől az anyahiánytól fejlődött ki bennük ez a nagyon erős anyai kisugárzás és melegség.
Erről eszembe jutott, hogy ezek szerint bennem is kifejlődött az anyahiány túloldalán egy nagyon erős és meleg megtartás.
Csak mintha a két énrész, vagy ez a két üzemmód nem találkozna egymással. Mintha a bennem lévő éhes csecsemő nem találná az ugyanúgy bennem lévő dúskeblű anyát.
Elkezdtem váltogatni a kettőt. Először beleéreztem az éhes csecsemő énrészbe. Utána váltottam és az anyai énrészbe éreztem bele. Majd megint váltottam. Kíváncsi voltam, hogy ha elég gyorsan váltogatom magamban ezt a két állapotot vajon összeérnek-e. Talán négyszer csináltam meg a váltást, miközben figyeltem arra, hogy érintsék egymást, amikor váltanak és egyszer csak érzékeltem, hogy megvan mindkettő. Mintha a testem körül megteremtődött volna egy energetikai minta, amelyikben benne volt az anya is és a csecsemő is. Együtt. Egy szigeten. Ahogy ültem tovább a meditációban a kép megváltozott. A belső anya melléből tej kezdett el folyni. Kifogyhatatlan forrásnak érződött, ami mindig itt volt, mindig itt lesz és mindig elérhető. És a csecsemő részem megtalálta ezt a mellet és összefonódott ez a két minőség bennem. A mellre éhes csecsemő és a puha, meleg mellű nő.
Megnyugtató volt ülni ebben a képben. Tudatosítani, hogy megvan bennem a gyógyír az éhes csecsemő számára. Rendelkezésemre áll a forrás és az éhség attól van, hogy a kettő énrész vagy minőség nem ér össze egymással. Néha azt érzem, hogy terápiás keretek között jó lenne megélni ezt fizikailag is. Hogy érinthessek női mellet. Néha pedig azt érzem, hogy nem feltétlenül kell ezt fizikailag is megélni, sokkal fontosabb teljesen elismerni ennek a vágynak vagy szükségletnek a létjogosultságát, nem elítélni magamban, és összeérinteni az éhes csecsemőt bennem a bennem lévő anyával. Érdekes mellékszál, hogy ahogy hangolódok ezekre a rétegekre a Violence /Erőszak/ című szám kezdett el járni a fejemben, aminek egyrészt a címe hogy kerül ide? másrészt pedig az a szám kifejezetten az erotikus, szexuális rétegeket hívja meg bennem akárhányszor meghallgatom. Innen is látszik, hogy nagyon nagy összefonódottság van a két réteg között és hogy a szexben sokszor keveredik ezeknek a primér vágynak a kielégítése (is) a nőknél és a férfiaknál is. Mindenesetre reggel a meditációba még nem keveredett bele semmi ebből, vagy legalábbis nem érzékeltem.
Mindannyiunknak meghatározó élmény a mell érintése és érzete, mert iszonyatosan korai élmény az életünkben, és nagyon mélyre vésődik be. A heteroszexuális férfiaknál nem furcsa a mellek szeretete, nőként egy kicsit nehezebb érezni ezt a vágyódást, mert egy réteg tiltás meg kényelmetlenség érzet is rögtön megjelenik. Szerencsére az utóbbi évek jócskán lazítottak rajtam ezügyben és már nem akarok kifutni a világból és elsülyedni szégyenemben, amikor megélem a vonzódást a női mellhez. És még most is vissza tudom idézni azt a jó érzetet, amikor összeérintettem magamban a két egymásra vágyó energetikai töltést – az anyai mellet és a meleg szeretetre éhes csecsemőt.
Az is érdekes kérdés, hogy szörnyen sok helyen használja a média a női mellek látványát. El lehet vele adni mindent a fúrógéptől a csillárig. Vagy legalábbis felkelteni a figyelmet. Ha abból indulok ki, hogy a női mell látványa a szexuális énünket szólítja meg, akkor logikus lenne azt gondolni, hogy a sejtelmesen kiduzzadó merev farok az alsónadrágban pedig szuperul eladná a konyhai robotmixert. Mégsem jut senkinek sem eszébe ezt a képet kirakni egy óriás plakátra. Na de miért?! A női mellek mintha univerzálisabb hívó szimbólum lenne, lehet, hogy pont azért, amit az egész írásomban fejtegettem, mert hogy egy nagyom mély tapasztalásunkat és emlékünket hívja elő – teljesen egyformán a nőkben és a férfiakban is.
Az interjút egy kedves ismerősömmel Zsófival készítettem, akivel sokféle módon fonódtak össze az életeink egy meghatározott időszakban. Találkoztunk családállítós folyamatokban, látott engem pucéran a maori masszázsa közben, volt sok beszélgetésünk az életről és a vállalkozásról, ettem nála karácsonyi vacsorát, amikor az öccsével jártam, és egyszer megkértem, hogy meséljen a női létről az ő szemüvegén keresztül. Ebből született az interjú.
“A tested az életed térképe. Minden, ami valaha történt veled, el van benne raktározva.”
Hol tartasz most a saját nőiséged megélésében? Mik a kihívások ebben és mik az örömök?
A női minőség számomra egy mérhetetlen dolog. Ez azt jelenti, hogy nincs mértékegysége és nincs értékegysége, sem a társadalomban, sem saját magamban. A legalsó pontja a megélt nőiességemnek az, amikor bűntudatot érzek pusztán a miatt, hogy nő vagyok. A női lét bűnössége bennem a bibliai történethez kapcsolódik Éváról és Ádámról, amelyikben Éva a bűn elkövetője, mert bűnre csábítja Ádámot. Legerősebben az ehhez kapcsolódó szégyennel és bűntudattal a szülő szobában találkoztam. Gyereket szülni az eredendő bűn érzésével nem egy boldogító dolog, mert ebben a kontextusban a fájdalom lényegében Éva büntetése, amiért rávette Ádámot a bűnre és ezért arra kárhoztatott, hogy fájdalomban szülje gyerekeit. A bibliai történetből az is kiderül, hogy a csábítás és annak az energiája is egy szégyenletes női praktika. Az igazán nagy kihívás eljutni erről a szintről oda, ahol a női energia vállalható, bátran használható és tovább is adható.
Ezen a magasabb szinten már nem a szégyen kapcsolódik a női energiához, hanem az áradás, a határ nélküliség, az élet megteremtése, a világra hozása valaminek és annak a tudata, hogy ez az energia nagyon nagy erejű.
Valahogy ennek a görbének a mentén kell megfejlődnöm, hogy a nőiesség szégyenéből meg tudjam élni a nőiesség örömét és erejét, valamit a női energia egyensúlyba kerülését a férfi energiával bennem és a külvilágban egyaránt.
Hogyan viszonyulnak benned egymáshoz a férfi és a női részeid, ha már említetted ezek egyensúlyba hozását magadon belül? Milyen minőségeket kapcsolsz hozzájuk?
Ahhoz, hogy a női energiát egyensúlyba hozzam a férfi energiával, meg kell keresnem magamban azt a részemet, amelyik képes láthatóvá és egyenértékűvé tenni a női energiák használatát. Hiedelemként él bennem még mindig (pedig a történelemben már lezajlott ez az időszak), hogy a női energiáért maximum a kuplerájban fizettek, a többieknek azt mondták, hogy legyen belőlük jó feleség és maradjanak otthon. Feleségként pedig a női minőségeimnek, mint a gondoskodásnak, rendtartásnak, anyai ölelésnek, nincs kifejezett ‘piaci ára’, ezeknek ellenértéke a gyermekeim mosolya, vagy a férjem elismerése. Ennek következtében nagyon erősen szolgálat centrikussá váltam, és az önmegvalósításban ezért nehéz a szolgáltatásaimért pénzt kérni. Azt szeretném megélni, hogy a női energiámat képes vagyok használni a munkámban, és ki tudom fejezni a piaci értékét bűntudat és negatív ítélet nélkül.
A férfi energia keretez, képvisel, cselekvő, tengelyt biztosít és vertikális iránya van. A női energia illékony, mint a füst vagy a felhők és horizontális a kiterjedése. A bennem lévő férfi teszi láthatóvá ezt az illékony láthatatlan energiát. Ha én mint nő nem tudom működtetni magamban ezt a férfi minőséget, akkor a világon nincs senki, aki láthatóvá tudná tenni mások számára a női minőségeimet. Azt élem meg, hogy a mindennapi életben azért nem tudok megélni a női energiáimra támaszkodva, mert a férfi minőségekhez bennem is tiltás kapcsolódik. A férfi érőhöz számomra a tettesség kapcsolódik.
Az a fantáziám, hogy ha egy nő férfi energiákat használ, akkor nem szerethető, mert az már mindennek a teteje, hogy mindkét minőség megvan benne. Az maga a boszorkányság.
Egy ilyen nőnek mindene megvan és semmi nem állíthatja őt meg. Szóval nőként együtt használni mindkét energiát végkép nem szabad, mert büntetés jár érte.
És te hogy vagy a női erőd használatával? Úgy érzed rejtegetni kell? Vagy meg tudod élni a mindennapokban?
Van egy részem, amelyik azt mondja, hogy azért van a talentumom, hogy használjam. Egy másik részem viszont azt mondja, hogy ha előveszem az erőmet, akkor biztos, hogy kárt teszek másokban. Az ellentmondás ellenére néha használom az erőmet, mint például amikor megszereztem annak idején a férjemet. Egy másik nőt kellet kigolyóznom ehhez az életéből. Sikerült, de mai napig bűntudatom van tőle. Ebből is azt a következtetést vontam le, hogy ha az erőmet használom, akkor automatikusan tettessé válok. A női tettesre gyakran a ‘kurva’ jelzőt akasztják, ami egyenlő azzal, hogy nem szerethető, de ettől függetlenül mindig szabad választásunk van, hogy egy helyzetet tettesként vagy áldozatként élünk meg.
Van egy része a női energiának, ami a társadalom által egy teljesen elfogadott és legális rész. Ez a Héra istennői energia, amelyhez a háztűz melegének fenntartása és a családi fészek otthonossá tétele kötődik. Leginkább a keresztény társadalomban van ez a fajta energia megemlítve és elfogadva. Teljesen más lapra tartozik a csábító Afrodité energia, amelynek használata 20 és 30 év között teljesen legális, utána pedig a ‘ne használd’ kategóriába kerül. Annak ellenére, hogy szabad akaratunk van és önmagunk dönthetjük el, hogy mikor melyik archetípusunkat vesszük elő, mindenkinek van egy domináns része, amit az idő nagy részében előszeretettel használ. Számomra az Afrodité energiák megélésében van az életenergia, csak persze erről egy jól nevelt nő nem beszél.
Van egy olyan belső harcom is, amiben a Héra azt mondja az Afroditére, hogy “Büdös kurva.“, az Afrodité a Hérára pedig azt, hogy egy “Földhözragadt idióta.” Tehát a belső világomban mindenki mindenkit nagyon el tud ítélni. Ezek a részeim néha nagyon nincsenek kapcsolatban és nagyon nem lehet megérteni az egyik részemmel a másikat. Állítólag ez attól van, hogy manapság túlságosan nagy a szabadság az egyes személyiségrészeink megélésében. Ha egyes részeinket szabadon megéljük, akkor másik részek elnyomás alá kerülhetnek és ettől létrejön a szétesett személyiség, ami most abszolút divat.
Az egészséges személyiség elő tudja venni a megfelelő archetípust a megfelelő időben, viszont ha a személyiségünkben van egy torzulás, akkor ez a választás már nem annyira egyértelmű, mert vakfoltok jönnek létre.
Az igazi szabadság tudni felvállalni a személyiséget olyannak, ahol éppen tartunk és megteremteni az életben azokat a feltételeket, amelyek között ezt működtetni tudjuk.
Persze ez nem azt jelenti, hogy ezen a személyiség részen ne akarnánk dolgozni és változtatni rajta.
Akkor most beszéljünk arról, amiről egy jól nevelt nő nem beszél, ahogy az előbb mondtad. A szexről és a szerelemről!
Az a nő, akiben nincs meg a férfi minőség, soha nem lesz jó szerető. Csak az a nő tudja pontosan, hogy mi a jó a férfinak, aki meg tudja élni a saját férfi részét is.
Egy szerelmi kapcsolatban lehetőségünk van végig élni a fejlődési szakaszainkat a csecsemőkortól egészen a felnőttkorig. Amikor frissen szerelembe esünk, akkor a belső csecsemőnk van jelen. Ebben a szakaszban nem kellenek szavak, nem kell konkrétan kimondani a kívánságunkat vagy a vágyunkat, mert a másik érzi őket és tudja, anélkül, hogy megneveznénk őket. A következő szakaszban megjelenik a kisgyerek, akinek már vannak szavai. Ebben a szakaszban egy-egy szóból megértjük egymást. A következő szakaszban, ami a fiatal felnőtt, már ki kell álljunk magunkért és azért, amit akarunk. Itt kezdődnek gyakran a nehézségek, mert ha ez a rész valamiért sérült, akkor nem tudjuk jól működtetni, és inkább állandóan abban a szakaszban szeretnék lenni, ahol nem kell felvállalni a felelősséget. Ez a működés képződik le abban, amikor az ember mindig új kapcsolatba lép bele, hogy megélhesse a szavak nélküli időszakot újból és újból, azt amikor a másik a tenyerén hordoz. Ezt a szakaszt úgy lehet meghaladni, hogy eljutunk addig, hogy ki tudunk állni magunkért, meg tudjuk fogalmazni, hogy mire van szükségünk és nem várjuk el a másiktól, hogy magától kitalálja. Ehhez kell egy stabil belső tengely. Fontosnak tartom tudatosítani, hogy bármelyik szakasznál tartunk, az rendben van.Az is lehet, hogy egy olyan sérült belső kicsink van belül, akinek egy egész élet nem elég ahhoz, hogy betöltse a szeretet hiányát.
Tudom rólad, hogy intenzív önismereti utat is jársz egy ideje. Mesélj kicsit erről a részéről az életednek.
A katolikus közösséghez, amit szintén nevezhetünk egy fajta belső keresésnek, annak idején a biztonság megélése miatt csatlakoztam. A szüleim válásának bizonytalanságát akartam ezzel egyensúlyozni. Ez a biztonság nagyon sok évig működött is, de aztán azt éreztem, hogy szűk lett a keret. Egy ponton azt kérdeztem magamtól, hogy ennyi az élet? A két gyerek, a férj és a munkám? Három fő részen éreztem magamat elakadva. Egyrészt volt a diszlexiám, ami miatt nem tudtam jól tanulni fiatalabb koromban, másrészt volt egy nagyon szorongó és befeszülő részem, ami miatt a számomra nehéz helyzetekben egyszerűen nem tudtam hozzáférni agyam azon részéhez, ami normális esetben jól működött. A nőiség témaköre volt a harmadik, amelyikben éreztem, hogy a dolgok valahogy el vannak tolódva. Ekkor indultam el az önismereti úton, ami a pszichiáterrel és gyógyszer szedéssel kezdődött, amihez nem kell túlságosan mélyre merülni az önismeretben, majd jött a pszichológus, a jóga és végül az alternatív terápiák. Sokáig gondoltam magamról, hogy valami nagyon rossz vagyok, ha különbözök a körülöttem lévő emberektől.
Aztán rájöttem, hogy nem vagyok rossz, csak van egy bizonyos személyiségem.
Az önismereti utam során megismertem a személyiség kialakulásának folyamatát, annak a torzulásait és ennek kapcsán rájöttem, hogy körülbelül hol tartok a fejlődésemben, és ebből kifolyólag miért csinálom azokat a dolgokat, amiket csinálok.
A küzdelmem arról szól, hogy felmásszak a tudatlétrán egy kicsit magasabbra, ahonnan nagyobb a kilátás, nagyobb a rálátás az életemre, és ahonnan azt tudom látni, hogy az élet több annál, mint amilyen helyzetbe éppen beragadva érzem magamat. Az életben egy csomó olyan dolog van, amihez alacsonyabb tudatszint kell. Például elmenni bevásárolni. Amikor felveszem ezt a tudatszintet, akkor néha azt élem meg, hogy az életem elviselhetetlen. Aztán elmegyek egy csoportba, ami kiráz, és egy magasabbra szintre segít fellépni. Onnan már látom, hogy nem csak az a szint van, amit aktuálisan megélek, hanem egy csomó más is. A magasabb tudatszinten működő részeimről nem is volt tudomásom, mielőtt elkezdtem az önismereti utat, pedig nagyon fontosak, mert ezek a részek jóval szabadabbak mint a társadalom keretei. Ezért járok egyéni terápiára, csoportokra, jógázni és ezért próbálok minél többet foglalkozni emberekkel a Nia órákon, a masszázsban és a kozmetikában, mert ők ösztönöznek arra, hogy egy magasabb tudatszinten működjek. Aztán néha lemászni is nagyon nehéz egy magasabb tudatszintről és belezökkenni abba, hogy 1 kg kenyér és 70 dkg vaj kell otthonra.
A magasabb tudatszintből szemlélve gyönyörűen el tudom fogadni, hogy a személyiségem ott tart, ahol éppen tart és ez rendben van. Egy alacsonyabb tudatszintről, a dobozból szemlélve, meg azt érzem, hogy ez nincs rendben. Onnan az látszik, hogy nem lehet úgy élni, ahogy éppen vagyok, innen származik az ítélet magam felé. A dobozból nem lehet kimenni, hiszen azért van maga a doboz, mert abban kell élni. A dobozban lévők számára, minden ami kilóg a dobozból irritáló. Az igazán irritáló személy az, aki a saját személyiségének megfelelően él és mindezt jogilag nem büntethető keretek között teszi. Arra az emberre csak dühösnek lehet lenni és ujjal mutogatni rá, hogy nem ‘rendes ember’. Ha büntethető a mássága, akkor az teljesen rendben van.
Az önismereti út nem egy olyan út, amin vissza lehet fordulni. Lehet lassítani, lehet körbenézni, lehet sopánkodni, de visszafordulni nem lehet, ezért haladok rajta én is fáradhatatlanul előre.
Szóljak, ha legközelebb írok valamit? Ha igen, katt az alábbi gombra:
Ferenczy Andrea jógaoktató, integrál tanácsadó, anyuka, elvált nő és elkötelezett társa jelenlegi párjának. Ezt tudhatjuk meg róla a honlapját böngészve. Andi abban segíti a hozzá fordulókat, hogy tudatosabb alapokra helyezzék a jelenlegi párkapcsolatukat, vagy azt, amelyikre vágynak. Több beszélgetés előzte meg ezt az interjút, ugyanis idestova két éve ismerjük egymást. Az interjú során beszélgettünk a párkapcsolatokról és arról, hogy mi az, ami egyáltalán nem jó alapja egy kapcsolatnak, még akkor is, ha első ránézésre annak tűnik, valamint Andi ember szeretetéről és nyitottságáról, a “világ dolgaira”.
Azzal a kérdéssel nyitottam az Andival való beszélgetést, hogy mit tart a legfőbb tehetségének, vagy ha úgy tetszik ajándékának? Ez a kérdés ugyanis engem mindig elvezet az emberek hivatásához, valami olyasmihez, ami nagyon mélyről fakad a lelkükből.
“Amire már gyerekkoromból is emlékszem az a dolgok természetének megértése, olyan összefüggések meglátása, amik nem feltétlenül függenek össze a racionális síkon, az intuitív síkon tágabb világszemléletből nézve viszont igen. Ez az adottságom nagyon sokat segít a kliensekkel való munkámban, amikor a kimondott gondolataik alapján eszembe jutnak olyan dolgok, amik látszólag nem függenek össze a történetükkel. És mégis amikor rákérdezek és elkezdünk ezekről beszélgetni, mindig kiderül, hogy nagyon is összefüggenek azzal a problémával, amivel érkeztek. A saját személyiségem fejlődését is segíti ez a fajta gondolkodás, és a visszajelzések alapján van tehetségem ahhoz is, hogy a felismeréseimet érthető módon átadjam másoknak. Abszolút szenvedélyem az emberi psziché “bugyrainak” boncolgatása a saját önismeretemben és ugyanúgy mások önismereti útjának kísérésében is. Ehhez kaptam ajándékba jó nagy adag ember szeretetet és empátiát. Nagyon korán megjelent bennem a transzcendenssel való foglalkozás is.”
A transzcendenssel való foglalkozástvalamilyen vallásos háttér hozta az életedbe, vagy vallásos forma nélküli kapcsolatról volt szó az esetedben?
Semmilyen vallásos hátterem nincs, nem vagyok megkeresztelve sem. Gyerekként nyaranta nagyon sok időt töltöttem a két unokanővéremmel, akik mindketten mélyen vallásosak voltak. Nagyon sokat beszélgettem velük Istenről, meg arról, hogy mit gondolok a világról, és bár több mint 10 év korkülönbség volt közöttünk teljes érdeklődéssel és figyelemmel hallgatták a gondolataimat. A reakciójukból sokszor leszűrtem a meglepődésüket, mert nem vártak volna annyi éves gyerektől olyan gondolatokat. A spirituális keresésem tinédzser koromra tetőzött, amikor már nagyon artikuláltan meg tudtam fogalmazni, hogy én az Igazságot keresem.
Éveken keresztül azzal a tudattal éltem, hogy nekem nincs helyem ezen a világon. Idegennek éreztem magamat a Föld nevű bolygón, úgy hogy közben tudtam, nem sok esélyem van reálisan arra, hogy valaki felkapjon és elvigyen magával a tündék erdelyébe, ahová sokkal inkább vonzódtam, mint az emberi közösségekbe. Ez az időszak nehéz volt, és nem is nagyon tudtam erről beszélni másokkal. Volt egy-két hasonló érdeklődésű barátnőm, de ők velem egy cipőben jártak, nekem pedig valami fajta útmutatásra lett volna szükségem. Igazából egy olyan emberre lett volna szükségem, aki most vagyok, aki gyökereket tudott volna nekem adni ebben a folyamatban.
Aki nem veszett volna el velem együtt a témában teljesen azonosulva velem, se nem gondolt volna teljesen hülyének a gondolataim és érzéseim miatt, hanem valaki, aki a kettő között tudott volna állni és azt mondani, hogy
“Látlak, hallak, oké vagy, ez történik veled, minden rendben lesz.”
Ha nem volt ilyen ember a közeledben, akkor mi volt az, ami végül segített megtalálni a helyedet a Földön, és értelmezni a transzcendens tapasztalásaidat?
Ennek a folyamatnak most sincs vége, inkább azt mondanám, hogy átalakult. Bár hiányoltam valaki útmutatását, így visszatekintve örülök annak, hogy a szüleim nem vittek el egy klasszikus pszichológushoz. A klasszikus alatt olyat értek, amelyik nem nyitott a transzcendens megtapasztalásokra. Ismerek olyat, akinek 12 éves korában a pszichiáter felírt Xanaxot, miközben teljesen ép személyiség szerkezettel rendelkezett, csak éppen olyan élményei voltak, amik kevésbé értelmezhetőek a materiális világszemléletben.
Azt gondolom, hogy az idő segített nekem jobban “földelődni”, felnőni. A nagyon intenzív kereséssel töltött időszakomat főleg a gimnáziumi évek tették ki, ahol nem lett volna elvileg más dolgom a tanuláson kívül. Azt viszont nem szerettem abban a formában, ahogy az iskolában történt, így elég sok időm volt más dolgokon gondolkodni, elmerülni a saját világomban, és kapcsolódó témájú könyveket olvasni.
Miután véget ért a gimnázium, el kellett kezdenem elfogadható felnőtthöz illő életet összerakni. Nagyon sokat formáltak rajtam a külföldi kalandozásaim a huszas éveimben. Ez az időszak elsősorban a túlélésről és a helytállásról szólt, ugyanis egyedül támogattam magamat az elejétől fogva. Ez elvitte a figyelmemet a transzcendensről, de részem maradt, csak megtanultam mellette élni és nagyon sokat segített nekem az Integrál Szemlélet is, hogy rendszerben tudjam értelmezni a spirituális énemet és megtanulni az “is” szóval összekötni az egyébként jól funkcionáló felnőtt énemmel. Mindkettő egyszerre érvényes, csak tudni kell a megfelelő módon alkalmazni őket a megfelelő helyen.
Mi vonzott téged külföldben? Mi volt a célod az utazásaiddal?
Mindig is vágyódtam külföldre, de az első kiutazásom mögött a düh és dacosság volt, mert megharagudtam Magyarországra és az itteni helyzetre és be akartam bizonyítani, hogy máshol sokkal jobban lehet élni.
Aztán persze rájöttem, hogy máshol sem egyszerűbb, valamint jó kis leckét kaptam abból is, hogy a saját problémáinkat nem lehet egy bizonyos országban hagyni. Ha hozzád tartoznak, akkor mennek veled külföldre is.
Megtanultam azt is, hogy az emberek mindenhol emberek, más kulturális közegben élnek, más meggyőződéssel, más hit rendszerrel, de ugyanazok az emberek vagyunk külföldön- belföldön egyaránt. Ebből a szempontból a külföldi kalandozásaimat rendkívül hasonlónak érzem Coelho Alkimista című történetéhez, amelyikben a főszereplő elindul megkeresni a kincset, bejárja a világot, majd a kincset megtalálja elásva a hátsó kertben, ahonnan elindult. A felületesebb szemlélő akár azt is mondhatná, hogy fölösleges volt bejárni az utat, de ez mégsem igaz. Engem nagyon nagy mértékben épített mindaz a nehézség, amin keresztül kellett mennem. Azokban a helyzetekben nőttem föl, amikor például majdnem nem engedtek be Szingapúrba, mert rosszul tudtam a beutazási szabályokat, vagy a világon az összes pénzem 8 font volt és még 14 nap volt hátra fizetésig, megtapasztaltam azt is, milyen egy bőröndből élni, vagy kanapén lakni hat hónapon keresztül.
Ami ebből a felnövésből hiányzott az a biztos pénzügyi alapok kiépítésének igénye és képessége.
Ezt a részt átugrottam mondván “Nekem nem kell a pénz. Minek? Én három ruhából is tudok élni, és tudok kanapén aludni”. Miután visszajöttem Magyarországra, vissza kellett mennem néhány lépést és bepótolni azt, amit megpróbáltam átugrani – igenis megvetni a lábamat az anyagi világban és elkezdeni egzisztenciálisan is megerősödni. Ez durván tíz éves folyamat volt, és nem gondolom, hogy vége van.
A külföldi útjaid segítették a túlélési izmod megerősődését és a felelősségvállalást magadért. Mi segítette az egzisztenciális alapoknak az építését?
Ennek a folyamatnak az elején az a döntésem állt, hogy elköltözöm a volt férjemtől és az akkor másfél éves kislányunkkal visszamegyek anyukámhoz az 50 négyzetméteres panellakásba. Már nem egy hippi jógaoktató, szingli huszonéves lány voltam, aki senkiért és semmiért nem felelős csak saját magáért – de az meg nem számít annyira – hanem anya voltam gyerekkel. Az egy teljesen másfajta színezetet adott a dolognak.
Annak idején ahhoz, hogy kijussak Angliába 19 évesen egy kaszinóban vállaltam munkát, amihez semmilyen más motivációm nem kötött, csak a pénzkeresés lehetősége. Sok év kellett ahhoz, hogy ráröjjek a pénzkeresés folyamatát akár élvezni is lehet, és onnantól kezdve láttam az egésznek a tudatos teremtésről szóló oldalát is.
Tudom rólad, hogy több évig a jógaoktatással foglalkoztál, aztán azt Integrál Akadémia elvégzése után elkezdtél foglalkozni kliensek önismereti kísérésével is párkapcsolati témában. Beszéljünk kicsit erről is.
A tudatos párkapcsolatok témájával foglalkozom. A legtöbb ember arra asszociál, hogy csak olyanok fordulhatnak hozzám, akik párkapcsolatban élnek, miközben a hozzám fordulók 95% olyanok, akik egy jó párkapcsolatot szeretnének és arra nézünk rá együtt, hogy ennek esetleg milyen tudatalatti gátjai vannak abban az egyénben. Most értem végére a párkapcsolati tanácsadó képződésemnek is, úgyhogy most már fogok dedikáltan párkapcsolatokkal, párokkal is foglalkozni.
Mit mond neked a “szenvedély” szó?
Párkapcsolati kontextusban elsősorban a szexualitáshoz van köze számomra, ami nekem egy borzasztóan fontos dolog. Ennek ellenére éltem olyan kapcsolatban, ahol hajlandó voltam félretenni a szenvedélyemet annak érdekében, hogy a párkapcsolat fennmaradjon. De ez nem működött hosszú távon, mert a nőtípusok közül az Afrodité típusba tartozom (akit a szerelem és szereret istennőjeként tiszteltek a Görögök és aki nagyon sok szenvedélyes erőt hordoz magában). Soha nem választottam olyan férfit, aki úgy éreztem nem tudja bennem felébreszteni a szenvedélyt, lehet hogy nem ott rögtön a helyszínen, de legalább a lehetőségét kellett, hogy érezzem.
Az erre való erős fókuszom csapdává vált a párkapcsolataim útján, mert nem volt elég tudatosságom az összes többi párkapcsolati összeillés dimenziójának fontosságára.
Azt gondoltam, hogy aki a szenvedély szintjén nálam kvalifikálja magát, azzal már nem lesz gondom a továbbiakban, valójában pedig csak gondom volt belőle,
hogy nem tettem fel másfajta kérdéseket is az egyén értékrendjével, személyiségével, karakterével, egyébirányú hovatartozásaival kapcsolatban.
Mit mond neked a “szerelem” szó?
Az előbb említett erős Afrodité minőség miatt a szerelem is nagyon fontos nekem. Talán nem is túlzás azt mondani, hogy engem az egész életemben a szerelem foglalkoztatott. 4-5 éves voltam, amikor a Szépség és a Szörnyeteg lett a kedvenc mesém és onnantól kezdve az Igazi társ megtalálásának kérdése foglalkoztatott. Élt bennem egy megingathatatlan bizonyosság, hogy van egy ember, akit meg kell találnom ahhoz, hogy mellette egész életemben boldog lehessek. Mindent, amit párkapcsolat vagy egyéb kapcsolat címszó alatt műveltem a férfiakkal, a Társ keresése hatotta át.
Azóta is hiszek a szerelemben, de megtanultam szétválogatni, hogy mi az, hogy szerelem, és mi az, hogy összeillőség és elkötelezett társszeretet.
Ezek nagyon különböző fogalmak, és ha kicsit korábban világossá válik számomra a köztük lévő különbség, akkor megkíméltem volna magamat és az ex-eimet is néhány arcra eséstől. Azt gondoltam, hogy akibe szerelmes vagyok, az az Igazi, vele összejövök, és automatikusan el fogunk tudni köteleződni egymás mellett egy életre. Ez egy kimondhatatlanul nagy tévedés!
Ezek után a felismerések után hol tartasz most a szerelem és szenvedély kérdéseivel?
Most ott tartok, hogy minden önismeretem és minden párkapcsolati próbálkozásom célba ért, amihez úgy gondolom a tudatos munkán kívül egyfajta kegyelem is kell az Élettől. Megtaláltam azt az embert, aki mellett egyrészt minden reggel dönteni tudok és akibe nem csak szerelmes vagyok, hanem egy olyan elképesztő elköteleződésben, társzszeretetben és közös szövetségben élek együtt, hogy életemben először úgy érzem a keresés véget ért.
Ami a szerelmet illeti, bizonyos értelemben függőjévé váltam annak az intenzitású szerelemnek, amit a Patrik iránt éreztem a legelején. Amikor összejöttünk, akkor 1,5-2 évig azt éreztem, hogy ha mi valamiért szakítunk, akkor abba biztosan beledöglök.
El kellett érkeznem magamban arra a helyre, ahol el tudtam reálisan képzelni, hogy tudnék vele szakítani. Ez nem azt jelenti, hogy valóban téma lett volna közöttünk a szakítás, hanem azt, hogy belsőleg kellett elérkeznem annak a bizonyosságához, hogy bár ő a mindenem és a legcsodálatosabb férfi, akivel valaha dolgom volt, mégis ha bármilyen okból elválnának útjaink, akkor túlélném.
Az “úristen, mi lenne velem nélküle?” bénító gondolat meghaladása jobbá tette a kapcsolatunkat.
Tudok kapcsolódni ahhoz, amit mondasz, mert nagyon sokáig a szeretet jelének gondoltam azt, ha úgy éreztem nem tudok valaki nélkül élni, vagy a másik nem tud nélkülem normálisan funkcionálni. Pedig ez nem szeretet, hanem társ-függőség.
Nekem ezt a hiedelmet azért volt nehéz lebontani és tartott majdnem 32 évig mire erre rájöttem, mert az apukám így szerette a nőket az életében. Legalábbis én ezt láttam. Ezért bennem a szeretet ennek alapján kódolódott és ezt kellett dekódolnom, hogy a szeretet nem az, amibe beledöglök.
Én azt is gondoltam, hogy ha eltűnik ez a fokú ragaszkodás a másik iránt, akkor ezzel együtt eltűnik maga a kapcsolat is, mert minek legyünk a továbbiakban együtt?
Nem feltétlenül veszik el, de én minden alkalommal szakítottam abban a helyzetben, amikor elveszni éreztem ezt a fokú ragaszkodást. Minden korábbi kapcsolatomból én léptem ki, velem nem szakított soha senki. Ez volt az egyik szembeötlő dolog ami arra sarkallt, hogy álljak meg és nézzek körbe magamban, mert ez biztos nem véletlen.
Meg tud maradni a kapcsolat, ha van mögötte más is, nem csak a ragaszkodás.
Ha annyi tartott minket össze, hogy valamilyen kémiai reakció hatására nagyon egymásba szerelmesedtünk és nincs mögötte sem emberi összeillőség, sem társszeretet, sem egyéb irányú közös értékrend vagy közös jövőkép, akkor az a kapcsolat tényleg véget ért azon a ponton, ahol a megrészegítő szerelem lecsengett.
Mi az első három évet Patrikkal annyi párkapcsolati kihívással csináltuk végig, hogy viccesen azt szoktuk mondani, hogy mi ott kezdtük, ahol egy normális pár 5 év után szokott tartani. Ha teljesen őszinte vagyok, nekem Patrik az első olyan kapcsolatom, ahol nagyon tudatos munka zajlik a háttérben azért, hogy jól legyünk együtt a hétköznapokban. Az alap karaktereink összeillőek (komplementerek), az értékrendünk gyakorlatilag maximálisan egyezik és egyforma dolgokat szeretnénk elérni az életben egymástól függetlenül is, de egymás társaságában szeretnénk őket elérni és ez az első pillanattól kezdve így volt. Mire lejöttem “a cuccról” – ami a megrészegítő hormon koktél szerelem, addigra kiépült közöttünk egy megingathatatlan összetartozás érzés és világos volt, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz vége ezzel.
Andit a következő felületeken találod meg, ha elindulnál önismereti utadon:
