Ha a vállalkozói terved jelenlegi státusza hasonlít arra, amit a képre lefirkantottam, akkor neked szól ez a rövid cikk, amelyikből megtudhatod, hogy hogyan kövezd ki magadnak a „hogy a p*ba jutok oda?” részt. Létezik az üzleti terv teljesen logikus és gondosan végiggondolt verziója, amikor valaki kitűzi a célt és meghatározza a lépéseket, amik a cél felé vezetnek, majd megteszi az egyik lépést a másik után egészen addig, amíg eléri a célt. Vannak célok, amiknél ez a megközelítés tökéletesen működik, és vannak azok az emberek, akik ilyen módon tudnak a leghatékonyabban haladni. Ha viszont épp egy olyan cél elérésén munkálkodsz, aminél ez nem működik, vagy nem olyan a természeted, hogy az ilyen jellegű logikus haladás lenne számodra a célravezető, akkor talán jobban fog tetszeni neked az „intuitív business plan„. 

Ha ezt olvasod, akkor valószínűsítem, hogy van egy elképzelésed arról, hogy milyen vállalkozást szeretnél. Ha nincs akkor adj magadnak időt, hogy ezt megfogalmazd. Hogyan szeretnéd érezni magadat benne? Milyen értékeket vagy minőségeket szeretnél adni rajta keresztül az embereknek? Ez a rész kerül bele a te „nagy bubidba”, ahová én is írtam pár dolgot a saját vállalkozásommal kapcsolatosan. 

Az életed eddigi tapasztalatai eljutattak oda, ahol most állsz. Nem a nulláról kezdesz, csomó érték, élmény, tudás és józan paraszti ész van benned már most is.  A legtöbb szakmában nem csak azt a tudást használjuk, amiben specifikusan kiképződünk, hanem integráljuk bele életünk számos más területét is. Szóval még akkor is, ha a megálmodott vállalkozásod még nem találkozott egyetlen klienssel vagy vevővel sem (egyelőre), akkor is rendelkezésedre áll korábbi tudás. Ezért nincs a kis kék kör a szaggatott vonal elején, hanem „már úton van”.  

És akkor most jöjjön a legérdekesebb rész. Hogyan hozd létre az „itt vagyok” és „ide szeretnék eljutni” útvonalat? Sok kicsi lépésből fog állni ez az út, ezt gondolom te is kitaláltad, de mi legyen a következő lépés ezen az úton? 

Ha intuitívan akarod megtalálni, ami egyben azt is jelenti, hogy ezt a lépést nem feltétlenül tudod logikusan megmagyarázni, akkor tedd rá a kezedet a nagy bubira (a vágyott célra), kapcsolódj össze vele lélekben és egyszerűen csak hagyd, hogy felmerüljön benned a következő célodra hangolt lépés. Segíthet, ha valamilyen tárggyal jeleníted meg a vágyott célodat, én például ráraktam egy ametisztet és arra tettem rá a kezemet.  

Az, hogy ráteszed a kezed a ráhangolódást segíti, de bármilyen más módon is összekapcsolódhatsz a céloddal, ami neked jobban megfelel. Az intuitív lépésekre azért kihívásos hallgatni, mert sokszor nem látjuk, hogy hogyan függenek össze a korábbi lépéseinkkel, illetve hogyan függenek össze azzal, amit el szeretnénk érni. Kicsit off topic-nak érződnek, pedig nem azok, és utólag mindig összeáll a kép. 

Intuitív következő lépés lehet az is, hogy azt érzed ki kell menned sétálni, vagy enni egy jó ebédet, vagy éppen az, hogy megírj valamilyen szöveget a weboldaladra. Légy nyitott arra, ami felmerül előtted. Ha pedig kifejezetten meredek következő lépés merül fel benned, akkor nyugodtan aludj rá egyet. Ne vesd el, csak nézd meg, hogy másnap is ugyanaz a gondolat kopogtat-e az ajtódon. 

Ezt a hangolódás – haladás – hangolódás – haladás folyamatot bármennyiszer megcsinálhatod. És az is lehet, hogy intuitívan megtalálod a teljesen logikus üzleti tervedet is. 🙂 

Maradjunk kapcsolatban

Minden hónapban csinálok egy összefoglaló videót, immáron harmadik éve, a pénzügyeimről. Ez amolyan pénzügyi napló, amiben részben konkrét számokat is mondok (mennyi jött be, mennyi ment ki), részben belső állapotokat, felismeréseket, tapasztalásokat a pénz körül. Az egész Én&pénz FB csoportot ugyanis azért hoztam létre, mert látom és tapasztalom az életemben, hogy a pénzügyi helyzetünk mögött (is) a lelkünk van és annak különböző hullámzásai és az egyik hat a másikra.
(Csatlakozz az ingyenes csopihoz, ha érdekel a téma: https://www.facebook.com/groups/3503844036305913)

Mivel tegnap a hó első napja volt, összefoglaltam a novembert, és az összefoglalás sírással végződött. Nem értem el ugyanis ismét 36-ik alkalommal sem, a kitűzött célokat, és bár 100x elmondtam már magamnak, hogy az értékem nem attól függ, hogy mennyi pénzt keresek meg havonta, vagy hogy ki mennyit fizet nekem egy óra munkámért, MÉGIS ez az alapvető tájékozódási pont számomra.

Ugyanez játszódott le az utóbbi durván huszonot évben a nőiségem körül is, amivel kapcsolatban szintén vagy 100x elmondtam magamnak, hogy az értékem, mint nő nem attól függ, hogy szülök-e gyereket, férjhez megyek-e és lessz-e sikeresnek elismert karrierem, MÉGIS főleg az évtizedes fordulókon (mint a 30 és a 40) rendre sírás lett a vége, hogy ezek még nincsenek az életemben, következésképp csökkentett értékű nő vagyok.

Tegnap azt éreztem, hogy ennek a fajta méricskélésnek véget kell vetnem. Ahogy sírtam a havi elszámolás felett, megláttam, hogy az elvárás rendszerem semmi mást nem garantál, csakis egy dolgot (de azt nagyon kiszámíthatóan), hogy rendszeresen összeomlok. A hó végén és^vagy a kerek szülinapjaimon, esetleg más emberek esküvőjén, gyerek születése kapcsán, fizuemelése kapcsán, tehát minden olyan eseménynél, ami erre emlékeztet engem.

Időközben nagyon jó lettem az érzéseim megtartásában is, egyre több szomorúságot, keserűséget bírok el, mivel kénytelen voltam alkalmazkodni ezekhez. Tegnap viszont elegem lett ebből és azt éreztem, hogy rossz irányba haladok és rossz irányba edzem magamat.
A meditáció is azt csinálja, hogy megtanít ‘átülni’ az érzéseinket és gondolatainkat. Megtanítja az elmét nem reagálni rájuk és nem berántódni. Ennek egyik képi kifejezése az, amikor Buddha a fa alatt meditálva azt látja, hogy egy egész hadsereg közeledik felé, amelyik el fogja őt taposni, de ő meg se moccan és átüli ezt, majd a hadsereg köddé válik. Ugyanezt a motívumot dolgozza fel Jézus megkísértése a Sátán által is. A lényeg az, hogy egyikük se rántódik be a szokásos körökbe.

Ez tehát egy jó irány, de én tévesen használtam önbántásra ezt a fajta ‘nem reagálást’ az önmagam irányába érzet csalódás kapcsán. Átengedni valamit magunkon ugyanis egyáltalán nem annak a dolognak a kibírását jelenti, ami kívülről szintén nem reagálásnak néz ki. Ezt a kettőt nagyon könnyen össze lehet téveszteni.

Valamit kibírni feszült állapot, valamit átengedni kilazult.

Azt látom, hogy egyre nagyobb izmokat növesztettem arra, hogy kibírjam a saját szomorúságomat, pedig azt gondoltam, hogy egyre inkább átengedem magamon.

Illúzió ezen felül az is, hogy nagyon másként érezném magamat, ha a hónapot azzal zártam volna, hogy 1.200.000 forintot kerestem. Innen, ahol most állok egyértelműnek érződik, hogy ‘na akkor meg lennék elégedve magammal!’. Egy tágabb nézőpontból pedig látszik, hogy ha gyökeresen nem változtatok az önértékelési rendszerem alapkövein, akkor talán egy pillanatra majd örülni fogok az 1.2 milliónak, de NAGYON GYORSAN ez is a csalódás tárgyává válik és egy következő számhoz való hozzámérésem lesz a fontos.

Azt már kipróbáltam, hogy milyen elvetni ezt az egész rendszert. Nem számítanak a számok, nem számít mennyit keresek, nem a pénz a lényeg, hanem a szeretet. Ez se működik. Ez ugyanannak a fércműnek a másik oldala és ugyanazt a lelki állapotot hozza létre – nincs földelés, nincs pozitív önkép, nincs lazaság.

Most egy nyitott kérdésnél tartok.
Milyen számok akarom, hogy számítsanak a hó végén?

• Akarom tudni, hogy mennnyi pénzem van.
• Akarok részt venni a pénzügyi rendszerben és használni a pénzt fizető eszközként azokkal, akikkel kapcsolatba lépek.
• Akarok árcédulát tenni a termékeimre és szolgáltatásimra, és néha nem, ha az érződik jónak.
• Akarom kiszámolni és megtervezni, hogy valaminek megvalósításához mennyi pénzt kell keresnem és az mennyi hónapokra vagy hetekre lebontva.
• Visszavonom azt a döntésemet, hogy a megkeresett pénz jelenti azt, hogy mennyi értéket állítottam elő egy hónap alatt.
• Visszavonom azt a döntésemet, hogy a kölcsönkért pénz azt jelenti, hogy valamit rosszul csináltam.
• Visszavonom azt a döntésemet, hogy kevesebb vagyok másoknál, ha valamit nem tudok megengedni magamnak.
• Visszavonom azt a döntésemet, hogy minél többet bírok ki (minél többet szenvedek), annál értékesebb vagyok.
• Egyszerre akarom látni a kettőt. Az értéket, amit létrehozok és ami vagyok, és a pénzt, ami átáramlik az életemen egy hónap alatt.

*
Ha körbenéznél a térmékeim között, kattints ide: https://onmagunklenni.hu/uzlet/www.onmagunklenni.hu

A legtöbb dolog, amit csinálok az önbizalom, önszeretet, belső erő témáira irányul.

a eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti érzelmi nehézségem, aminek tárgya az volt, hogy bár nagyon-nagyon szerettem a pszichológus nőt – Klárit, akihez jártam, és tényleg azt éreztem, hogy törődik velem, lát engem és szeret is, mégis belecsavarodtam abba az elképzelésbe, hogy bizonyára azért szeret, mert fizetek az ülésekért. Ha nem fizetnék, akkor ő nem ücsörögne ott velem, és ebből kifolyólag, bár úgy tűnik szeret, ez mégis hazugság. Erre egyszer rá is próbáltam, és tényleg nem volt hajlandó eljönni kávézni velem, amit utólag tök jónak éreztem, hogy tartotta stabilan és megbízhatóan a keretet, de akkoriban ezt bizonyítéknak éreztem, hogy „tényleg igazam van”.

Dolgoztunk ezzel a témával vele és abban az időben ennek lehántottam egy rétegét, ma viszont egy másik összefüggésben jutott eszembe, ugyanis ez még mindig aktív téma bennem, amit onnan tudok, hogy néha fel szokott bennem merülni egy-egy kliens mellett annak a félelme, hogy vajon mikor fog előhozakodni azzal, hogy „csak a pénzért érdekel engem az, hogy mi van vele„.

Észrevettem, hogy „a pszichológusom valójában csak azért szeret mert fizetek neki” pont ugyanaz a hiedelem, mint amit gyerekkoromban gondoltam anyámról, hogy biztos csak azért szeret engem, mert az anyám – egyrészt biológiailag programozott erre, másrészt meg kötelessége, hiszen én vagyok a gyereke. Apám szeretetéről meg nem is elmélkedtem, mintha az nem is lett volna létező fogalom. Csak utólag veszem észre, hogy ebből az elképzelésből hiányzik annak a biztos tudása, hogy szerethető vagyok. Nem azért, mert valakit kényszerítenek erre a hormonok, vagy mert kényszerítem én (azzal, hogy fizetek neki), hanem csak úgy magától, mert egy csomó értéket talál bennem, vagy egy csomó értékes időt tölt el velem. Ennek a belső bizonyosságnak a hiánya többféle módon torzítja a képet.

Az egyik torzítás az, hogy kénytelen vagyok manipulációval megszerezni mások szeretetét, hiszen maguktól nem adják. Az egyik fő manipulációs eszközöm a „jó vagyok” séma – jól viselkedem, nem küldök el senkit sem (hangosan) a picsába, kitalálom, hogy mások mit szeretnének látni rólam és azt szállítom, nem konfrontálok másokat túlságosan, nem mondom nekik, hogy mit ne csináljanak velem (csak ha már oltári módon átlépnek a határaimon, addig pedig egy csomó mindent lenyelek). Mostanában érzetem szerint jelentős elmozdulást tudtam tenni annak érdekében, hogy egyre kevesebb legyen rajtam az ilyen maszk. Ajánló: Teal Swan arról beszél ebben a videójában, hogy a nők legnagyobb akadálya a megvilágosodás útján a pont ilyen jellegű manipuláció, amiről most írtam. A másik torzítás pedig az, hogy a pénzt is a manipuláció eszközének kezdem el tekinteni, amivel én kényszerítek másokat vagy a pénz által érzem magamat kényszerítve, hogy megtegyek dolgokat nekik.

Ha ugyanerre az egész szeretet sztorira rátekintek abból a feltevésből, hogy szerethető vagyok, akkor például Klárival kapcsolatosan fel sem merül, hogy csak a pénz miatt szeret. A pénz egyszerűen csak megcsinálja a keretet, amiben szerethetjük egymást – vele épp ez volt a speciális megegyezett keret, hogy kéthetetne ücsörögtem vele egy órát a terápiás szobájában. Ha megvan annak az érzete, hogy szerethető és értékes vagyok, akkor a pénz mozgása nem a leglényegesebb attribútum kettőnk között, hanem a találkozásunk milyensége és minősége lesz az. Illetve nem pont ő lesz az a személy, akitől elvárom, hogy akarjon velem a terápiás szobán kívül is találkozni és bizonyítsa be, hogy akkor is szeret, mert egyrészt nincs mit bebizonyítani, másrészt pedig ez a kapcsolat nem arra való. Már maga az igény csúszik, mert erendően nem neki szól, hanem anyámnak. De még anyám felé támasztani ezt az igényt is zsákutca, mert ő megadott mindent, amit tudott. A sor végén én magam állok, valójában saját magamtól várom a feltétel nélküli szeretet.

Ennek a kérdésnek az egyre nagyobb tisztázása (mert nem állítom, hogy ezt egykörösen ki lehet oldani és máris tisztában lenni mindennel) azért fontos, mert befolyásolja azt, hogy segítőként hogyan viselkedek a térben, milyen szerepekbe állok bele, hogyan képzem az áraimat, mit gondolok arról a pénzről, ami köztem és a kliens között gazdát cserél.

Korábban is foglalkoztam már ezzel a témával. Ha olvasnál többet, itt megtalálsz egy korábbi bejegyzésemet: A terápia és a pénz