Mi az, ami jobb a konkurencia legyőzésénél?

Mi az, ami jobb a konkurencia legyőzésénél?

Szeretnél olyan munkát, ami inspirál és pozitív hatással van a világra? Simon Sinek szerint ez biztosan nem érhető el azzal, hogy állandóan a konkurenciát akarod legyőzni.

Ha valami olyasmit szeretnél felépíteni, ami maradandó, másként kell gondolkodnod.

Simon Sinek egy olyan világ megalkotásában szeretne segédkezni, amelyikben minden ember azzal az érzettel kel fel és megy munkába, hogy inspirálja őt az, amit csinál, biztonságban érzi magát és a nap végén meg van elégedve az elvégzett munkával. Simon 2009-es TED beszédét „How great leaders inspire action” (Miként inspirálják a nagy vezetők a tetteket) több mint 46 milliószor nézték meg! 

Épp most szerezhető be Simon legutóbbi könyve The infinite game (A végtelen játék). Ebben a könyvben Simon egy már ismert tényt jár körbe, amit viszont az üzleti életben szinte mindenki figyelmen kívül hagy (és persze vannak remek ellenpéldák is), mégpedig az, hogy

igazából egy végtelen játékban veszünk részt az életünk során, csak tévesen azt feltételezzük, hogy véges.

Nem létezik olyasmi, hogy „győztes házasság”. A házasságban nincs nyertes és vesztes ember, nincs győztes barátság, amelyikben valaki nyerne és egészen biztosan nincs győztes vállalkozás sem, pedig nagyon sok vezető épp az ellenkezőjéről próbál meggyőzni minket, amikor olyan kifejezéseket használnak mint „piacvezetőnek lenni”, „legjobbnak lenni”, „legyőzni a konkurenciát”. De ilyen nem létezik! Pusztán abból az okból kifolyólag, hogy nincs meghatározott időkeret, és nincsenek meghatározott mutatók sem, amivel ki lehetne mutatni az abszolút győzteseket. Bizonyos határos időket meg szoktunk szabni, amin belül ki lehet valamit mutatni, de ez egy teljesen önkényes keret. Amikor elhisszük, hogy véges játékokat játszunk, akkor ennek törvényszerűen megvan a böjtje – a bizalom, az együttműködés, az innováció csökkenése és végül a cégek felbomlása. Simon könyvében arra keresi a választ, hogy hogyan érdemes vezetőként viselkedni a végtelen játékokban, valamint rámutat azokra a jelekre, amiből felismerhetjük a véges játékot játszó cégeket. Ezek ugyanis a mi életeinkkel és forrásainkkal játszanak, hogy minél jobb számokat érjenek el a könyvelésükben.

Simon felidéz egy emléket arról, amikor pár hónap különbségével előadott a Microsoftnál és az Applenél. A Microsoftnál szinte kizárólag csak arról hallotta beszélni a vezetőket, hogy miként tudna a cég az Apple fölé kerekedni, az Apple-nál pedig kizárólag arra fókuszáltak, hogy miként tudnak a tanároknak segíteni, hogy oktatni tudjanak, és a diákoknak segíteni, hogy tanulni tudjanak. Az egyik a konkurenciával volt elfoglalva, a másik pedig az előrehaladással. A Microsoftnál Simon kapott az előadása végén ajándékba egy Zune lejátszót, amikor az még nagyon nagy dolog volt. Simonnak nagyon tetszett az eszköz, magasan technológiailag fejlettnek értékelte, és hogy beletúrjon a darázsfészekbe, megemlítette az egyik Apple vezetőnek, hogy szerinte az új Zune sokkal jobb, mint az Apple iPodja (a Microsoft a Zune-t válaszként az iPodra fejlesztette ki). A vezető csak annyit felelt „Ebben biztos vagyok.” és tovább nem is firtatta a témát. Simon szerint az Apple remek példája a végtelen játékot játszó cégnek, amelyik elismeri, hogy vannak dolgok, amik nekik sikerülnek jól, és vannak, amik a konkurenciának. Igazából nem létezik „a legjobb” termék.

A végtelen játékos számára csak az létezik, hogy állandóan saját magánál legyen jobb, és természetesen figyelembe veszi a konkurenciát is, mint viszonyítási pontot, de nem az a célja, hogy legyőzze.

Amikor a végtelen játékban véges világszemlélettel játszunk, akkor szabotáljuk a saját ambícióinkat. A véges játékban a rövid távra koncentrálunk és gyakran megváltoztatjuk a stratégiánkat csak azért, hogy reagáljunk a konkurenciára, dühösek leszünk, ha ők jobban teljesítenek, ami hosszú távon kimeríti az erőforrásainkat, amik lehetővé tennék a hosszú távú túlélést. Az ilyen gondolkodású cégeknél igazából fárasztó dolgozni, és a jó emberek ki is lépnek belőlük. Simon szerint nagyon sok esetben a csőd bizonyos formája a cég öngyilkosságának, képtelenséget jelent a struktúrák építésére, a hosszútávú gondolkodásra, a jó csapatok felállítására. Főleg a nagy cégek hajlamosak arra, hogy a csődért a piacot hibáztassák. Igazából arról van szó, hogy képtelenek voltak előrelátni azt, ami a piaccal történni fog. A zeneipari cégeknek meggyűlt a bajuk, amikor elterjedtté vált az internet és a zenéket le lehetett tölteni. De mégsem a zeneipari cégek álltak elő az iTunes-al, hanem egy számítógépes cég. Az Amazon fejlesztette ki az e-book olvasókat, miért nem a könyvkiadók valamelyike? Miért nem a mozifilm gyártók vagy TV csatornák üzemeltetői találták ki a Netflixet?

Azért, mert túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy megvédjék az üzleti érdekeiket a piacon, és nem voltak hajlandóak irányt változtatni és meglátni a piac igényeiben rejlő lehetőségeket.

Simon megkülönbözteti a stabilitást és a rezilienciát. A stabilitás azt jelenti, hogy jön a vihar, az épület meg sem mozdul. A reziliencia viszont azt jelenti, hogy a változás által él túl nehézségeket egy cég, és közben lehet, hogy teljesen formát vált. A végtelen játékban sokkal fontosabb a reziliencia, mert a stabilitás megtartásához egy bizonyos ponton egészen biztosan elfogy az erőforrás. Ennek legjobb példája a Victorinox cég, akiknek fő tevékenysége a Svájci bicska eladásából származott. Svájci bicskája szinte mindenkinek volt otthon Amerikában, viszont miután megtörtént szeptember 11.-ke, már szinte senki sem vett ilyen bicskákat, ugyanis tiltott lett ezekkel utazni repülőn a biztonsági szigorítások miatt. A Victorinox bevétele rohamosan lecsökkent, de a cég ahelyett, hogy azon kezdett volna el gondolkodni, hogy hogyan tudnak más piacokra terjedni, hogyan tudják máshogy pozicionálni magukat, hogyan tudják az új előírásoknak megfelelőnek varázsolni a bicskákat, egyszerűen profilt váltottak, és ma a Victorinox az utazó bőröndjeikről, óráikról és ruházatukról híres, miközben meghagyták a Svájci bicska profiljukat is, de sokkal kisebb mértékben. A Victorinox hosszútávra rendezkedett be.

Ha keményen dolgozunk valamiért, amiben nem hiszünk, akkor ezt stressznek hívjuk. Ha keményen dolgozunk valami olyasmiért, amiben hiszünk, akkor az szenvedélynek nevezzük.

Ez nem arról szól, hogy mennyi órát fektetünk bele valamibe, hanem arról, hogy valami olyasmi felé haladunk-e, amiben hiszünk, és ami a jövő egy idealizált verziója, amit talán soha sem érünk el, viszont érdemesnek érezzük rááldozni az egész életünket is, hogy afelé haladjunk. Bármelyik vezető, aki a végtelen játék szabályai szerint akar játszani, muszáj hogy fel tudjon ajánlani saját magának és az embereinek egy ilyen víziót. A vízió megfogalmazásában az a fontos, hogy ne valami ellen harcoljunk, hanem valamiért. Ne a szegénységet akarjuk legyőzni, hanem harcoljunk azért, hogy minden emberi lénynek meglegyen a lehetősége arra, hogy el tudja látni magát és a családját. Vagy szokták emlegetni a munkanélküliség csökkentését. Senki sem akar valaminek a csökkentéséért dolgozni! Az inkább inspirál minket, ha valaminek az emeléséért dolgozhatunk.

Alapvető emberi ösztönünk, hogy szeretünk építeni és létrehozni dolgokat, és utána élvezni munkák gyümölcsét.

Simon kitér arra a kérdésre is, hogy a cégekben jelentős mértékben jelen van az „etikai elkenés” (etical fading). Ez sokszor azt jelenti, hogy a cég egy picit átlépi az etikusság határát, érezzük mélyen belül, hogy ez nem oké, de hát olyan kicsi mértékben történt, hogy szemet hunyunk felette. Aztán ehhez hozzáadódik még egy kicsi, másik cég is megteszi, hiszen ez az előző is megúszta, és így végül elkezd elbillenni az etikusság nagyobb mértékben. Mi emberi lények meg vagyunk áldva a racionalizáció képességével, úgyhogy ezeket az etikai csúszkálásokat meg is tudjuk magyarázni: A főnököm mondta, hogy tegyem meg, nem mondhatok neki ellent. Valamiből meg kell élni. Így működik az üzlet, ilyen a piac. Nem illegális, amit csinálunk. És igen, a legtöbb dolog nem illegális, amit a cégek megtesznek, de ez azért is van, mert gyenge etikai keretek vannak belefogalmazva a törvényekbe, nem pedig azért, mert annyira rendben lenne a viselkedésük. És a legszomorúbb az, hogy sok esetben az etikai elkenést alkalmazó cégek és vezetőik nincsenek is tudatában tetteik következményeinek, szentül meg vannak győződve arról, hogy helyesen cselekednek, fel sem merül más opció, hiszen nem sértettek törtvényt! És ez teljes mértékben igaz! A legtöbb etikai félrelépés teljesen legális.

Pozitív példának Simon a Patagonia céget nevezi meg, akik nyíltan beszélnek azokról a károkról, amiket a gyáraik okoznak, bűntudatot éreznek emiatt és folyamatosan keresik az utakat, hogy ezeket a károkat csökkentsék. Sokkal mélyebbre ásnak le, mint a legtöbb cég, mert a termékeik alapanyagainak előállításánál is figyelnek az etikusságra és környezetvédelemre. Egy időben futott egy reklámjuk a TVben, amelyikben azt a szöveget használták, hogy „Ne vedd meg ezt a kabátot, csak ha valóban szükséged van rá„. És utána biztosítanak lehetőséget arra, hogy a már nem hordott kabátokat vissza lehessen hozni hozzájuk és ők újrahasznosítják. A végtelen játékra berendezkedett cégekben is vannak etikai félrelépések, nem ezek teljes hiánya jellemzi őket, hanem hogy a cég struktúrájába be van építve az ezekre való reagálás és korrekció. Hajlandóak lemondani arról a haszonról, amit a nem etikus, de közben teljesen legális tevékenység hozna. A legnagyobb etikai félrelépések az óriás cégeknél derülnek ki, ezekről hallunk, ezek kerülnek reflektor fénybe, de ugyanez történik kicsi cégeknél is, ahová nap mint nap bejárunk dolgozni és állandóan érezzük az érzést, hogy „valami nem kerek”.

Vezetni és működtetni egy olyan céget, amelyik egy „igaz ügyért” dolgozik, betartva az etikai elveket, és a végtelen játékra rendezkedett be egyáltalán nem könnyű. Sokkal egyszerűbb olyan cégeket vezetni, ahol a profit és a rövidtávú célok az elsődleges döntő tényező. Százszor könnyebb, és ez tény. Nagyon sok tényező nyom minket afelé, hogy a véges játékra rendezkedjünk be, nem egyszerű ezeknek ellenállni és azt mondani, hogy „nem, én ezt az egészet a végtelen játék szemszögéből fogom nézni.” Ehhez nagyon sok bátorság kell, és Simon szerint ez a bátorság abból származik, ha olyan emberekkel vagyunk körbevéve, akik hisznek bennünk és az ügyünkben, és akik ott vannak a nehéz pillanatokban is.

„Az életeink végesek, de az élet maga végtelen.  Mi vagyunk az élet végtelen játékában a véges játékosok. Mindegy, hogy mennyi pénzt keresünk és mennyi hatalmat birtoklunk, mennyiszer léptetnek minket elő, senki sem jelenthető ki az élet győztesének. Minden más játékban két választásunk van. Annak ellenére, hogy a játék szabályait nem választhatjuk szabadon, szabadon dönthetünk arról, hogy akarunk-e játszani, és hogyan akarunk játszani. Az élet játéka más. Ebben a játékban csak egy választásunk van. Megszületünk és ezáltal rögtön a játék részesei vagyunk. Az egyetlen választás amit szabadon meghozhatunk, hogy véges vagy végtelen gondolkodással veszünk benne részt.” (Simon Sinek)

Forrás: A cikk alapja a következő Marie Forleo videó (angol) : https://youtu.be/FfXEZbSP7w8

SPAR táska az új Dolce&Gabbana

SPAR táska az új Dolce&Gabbana

Szeretek néha végig sétálni az Andrássy út Oktogon és Erzsébet tér közötti részén, mert ott díszeleg a sok elegáns üzlet és étterem és sokat lehet gondolkozni a jólétről és gazdagságról. Főleg este szeretek sétálni, amikor minden kirakat szépen ki van világítva és vidám emberek üldögélnek az éttermek teraszain. A minap is így sétáltam ott és azt éreztem, hogy fényévekre, elérhetetlen távolságban van tőlem a márkás dolgok világa és az, amit képviselnek számomra. A lábamon a sötétkék vászon cipőm volt, amelyik a bal lábujjamnál kilyukadt, de mivel annyira szeretem ezt a cipőt, még nem cseréltem le és néha felfedezem magamban azt is, hogy szeretem a „szakadtságot” ebben a kicsi mértékben. A ruházatom sem volt különösen fancy és a kinézetemet egy SPAR szatyor tette teljessé, mert a cuccaim nem fértek bele a szokásos szebben kinéző papír dísztáskába. Amikor elsétáltam az elegáns ruhákat és táskákat árusító kirakatok előtt, elképzeltem, hogy milyen lenne azokban sétálni most az Andrássyn. Nem kifejezetten azokra a dolgokra vágyom, mert a márkák nekem nem túl sok mindent mondanak, inkább arra az énemre, akit ezekhez a dolgokhoz képzelek. Úgy képzelem, hogy több önbizalmam lenne, sikeresebb lennék, jobban a helyemen érezném magamat, gyakrabban mernék konfrontálódni, szebbnek érezném magamat, lenne egy saját lakásom, amikor ilyen dolgok megvásárlását megengedhetném magamnak. Egyszóval egy életérzés, vagy inkább életvágy párosul ezekhez. 

Aztán valamiért egyszer csak kihúztam magamat, elképzeltem, hogy a SPAR szatyor egy Dolce&Gabbana táska a kezemben és így sétáltam tovább. Mi különbség van az között, hogy egy drága táska tényleg a kezemben van, vagy nincs? Hiszen a belső érzést keresem emögött. Ha megvan bennem az érzés, akkor a drága táska nélkül is végig tudok sétálni az Andrássyn és önbizalommal telinek érezni magamat, meg azt érezni, hogy élvezem az életet. És tényleg így lett. Azt is éreztem, hogy ha ezt a tudatállapotot elég ideig fenn tudnám tartani, és bármilyen ruhában úgy sétálni, mintha gazdag lennék, akkor tényleg elérném azt az állapotot a fizikai világban is. De nem azért, mert vizualizálom, hanem mert energetikailag hozzá igazítom magamat. Erről már mindenféle könyvekben olvastam nagyon sokszor, de ennyire plasztikusan érzésben még nem éltem át.

Két nappal később mintha tovább gyűrűzött volna ez az élmény. A szülinapom nagyon vegyes érzéseket ébresztett bennem és a szülinapi ebédemre már nagyon „izé” állapotban indultam. Két esetben szoktam különös gondot fordítani a külsőmre – ha bálba vagy esküvőre megyek ÉS amikor kifejezetten szarul érzem magamat, de találkozóm van valakivel. Tegnap különös gondot fordítottam a külsőmre, amikor az ebédre mentem és rájöttem, hogy azért, mert ezzel fantáziám szerint falat építek magam köré. A nagyon szép nőkkel, akiknek tip-top a ruházatuk és hibátlan a sminkjük meg a hajuk is ugyanez az élményem. Olyanok, mintha kirakatban lennének, számomra érinthetetlenek és mintha a szépségüket főleg csodálni lehetne, de nem szabadon kapcsolódni hozzá. Úgy érzem, hogy amikor felveszem a bő török nadrágomat és laza kontyba fogom a hajamat, nincs rajtam smink és egy darab ékszer sem, akkor vagyok nagyon nyitott és barátkozó hangulatban. Ez volt legalábbis az eddig fenntartott elképzelésem.

Hazaérkeztem és találkoztam a húgommal, akihez nagyon sokszor szoktam hasonlítani magamat és akit nagyon szépnek látok. Sokszor volt bennem ezért irigység DE tegnap rájöttem, hogy nem a szépségét irigylem, hanem, hogy kihozza a szépségéből a maximumot. Kihasználja a benne lévő potenciált és lehetőségeket, én pedig nem, amikor lezser külsőbe öltöztetem magamat. Tegnap amikor találkoztunk úgy éreztem, hogy végre nincs bennem rossz érzet, mert én is kihoztam a külsőmből a maximumot és megtettem azt az extra két lépést, amit általában nem teszek meg. Na de akkor hogy is van ez? Tényleg falat építek a „szépséggel”? Van igazság abban, amit írtam, de közben az is igaz, hogy amikor szépnek érzem magam nyitottabban kapcsolódom, mint amikor éppen a „bányarém vagyok” érzettel sétálok a világban. Tehát nem az a lényeg, hogy milyen cucc van rajtam, hanem hogy mire használom éppen. A szép külsőt is tudom használni elrettentésre és barátkozásra is, valamint a laza külsőmet is tudom használni elbújásra (fal építésre) és barátkozásra is. A SPAR táskát tudom használni arra, hogy nyomorultul érezzem magamat, meg arra is, hogy büszkén sétáljak vele az Andrássyn. Az, amikor bekategorizálom, hogy a laza külső barátkozást jelent, a szép külső pedig lezártságot igazából bezár engem és magával a kategorizációval építem a falat. Amikor hajlandó vagyok ezek mögé nézni és érzékelni, hogy igazából mi az, ami VAN, akkor jövök ki a világba.

A Dolce&Gabbana táska nekem a lehetőségekről is szól. Mintha valahol mélyen érezném, hogy megvan bennem a potenciál arra, hogy elérjem azt az állapotot, amit ehhez a táskához kötök, DE én nem nyúlok ki érte. Ugyanez az érzés volt bennem akárhányszor a húgomhoz hasonlítottam magamat. Emlékeztetett arra, hogy nem nyúlok ki azokért a lehetőségekért, amik bennem szunnyadnak. És miért? Szerintem azért, mert egyébként az idő nagy részében félek kapcsolódni. A szépség (a külső és a belső is) és a siker pedig vonzza a figyelmet, ezért jó inkább elbújni a szürkeegérségbe. A végső igazság pedig az, hogy nem lehet elbújni, tök mindegy mit csinálok 🙂


A pénz nem akarása jobbá tesz?

A pénz nem akarása jobbá tesz?

Ez a cikk főleg azoknak szól, akiknek nehezükre esik elfogadni a pénzt és keringtetni azt az életükben, mert felsorolok benne néhány hiedelmet és gondolkozás módot, ami ez mögött állhat.

A reggeli naplózásomban sorra vettem, hogy milyen hiedelmeket kötök a pénzhez. Aktuálisan ezeket találtam:

  • Bűnös dolog AKARNI a pénzt.
  • Önző vagyok, ha akarom a pénzt.
  • A pénzel való bármilyen manipuláció piszkos dolog. A pénz maga piszkos.
  • Meg kellene tudnom oldani az életemet pénz nélkül is – adományokból, ajándékokból, mások jóindulatából, szolgálat és önzetlen segítség által. Mert ha ezeket jó szívvel tudják nekem adni, az azt jelenti, hogy én is jó vagyok.
  • A pénzt csak titokban szabad kezelni – senki sem láthatja, hogy mennyit kérek a szolgáltatásaimért (ez a hiedelem logikus lépésként született az előző hiedelem „megoldásaként”).
  • A hatóságok azonnal felfigyelnek rám, amint pénz kerül hozzám. Amíg nincs nálam pénz, láthatatlan maradhatok a világ számára.

Ezek a hiedelmek logikai szálakon kapcsolódnak egymáshoz, az egyik megoldásként születik egy másikra.

Ha az alapok rosszak, akkor egyre bonyolultabb, és egy egyre korlátozóbb hiedelmek alakulnak ki.

Szoktam azt gondolni, hogy ha nem kérek pénzt a szolgáltatásaimért akkor: jó vagyok, szent, ügyes, tiszta, szorgalmas, önzetlen, nagylelkű, jámbor, kegyes. Azt is mondhatnám, hogy igazi „példa keresztény”. Meg vagyok keresztelve, volt részem elsőáldozásban és bérmálásban is, és számtalan misén vettem részt.

Most látom, hogy nyakatekert módon magyarázva Isten szavát, sikerült kialakítanom magamban egy képet a jóság (szentség) és a pénz összefüggéséről, mégpedig úgy, hogy ha nem szeretem a pénzt, akkor automatikusan jó ember vagyok.

„Spirituális szupermarket” szerűen kiválasztottam a tanításokból a fontos elemeket és egymás mellé raktam őket, majd kijött ebből az a meggyőződés, hogy pénzzel nem érintkezni illő és üdvös, és PUSZTÁN attól, hogy nem érintkezem a pénzzel automatikusan létrejönnek bennem a pozitív minőségek, amiket felsoroltam feljebb.

Ezzel ellentétben, ha pénzt kérek a szolgáltatásaimért és akarom a pénzt az életemben akkor ezt azt jelenti, hogy valami a szolgáltatásaimban sántít, mert ha az tiszta lenne, akkor nem kellene értük pénzt kérnem, az emberek maguktól fizetnének nekem. Mint a templomban. Azt a tényt itt ügyesen lehasítottam, hogy a pénzes perselyt kirakja az egyház, vagy körbeküldi a kis fonott kosarat, és ki is mondja a kérést, hogy adakozz, ugyanúgy ahogy a buddhista szerzetesek is körbejárnak a tálkájukkal a faluban, tehát aktívan KÉRNEK, nem pedig csak hátradőlve várnak, a javak meg áramolnak hozzájuk. Ettől függetlenül makacsul bírom továbbra is gondolni, hogy az emberek „csak úgy” adakoznak ezeknek a szervezetkenek, mert azok jók és az emberiség üdvét szolgálják. RÁADÁSUL ennyire jó csak az egyház tud lenni, ő Isten földi képviselője, ezért a szellemi magaslatért már „ér” pénzt kérni, minden ami alatta van, azért nem. Ez a hiedelem egyáltalán nem csak az egyházi kontextusban érvényes, ugyanis ez simán igaz arra is, hogy a tanárom, coachom, mentorom, gurum, szellemi vezetőm, jóga tanárom és a többiek elkérhetnek pénzt azért, amit csinálnak, de én nem tartok ott és kitudja, hogy mikor fogok ott tartani, ahol ők.

További hiedelmek ehhez kapcsolódóan: ha pénzt kérek és akarok, akkor kapzsi vagyok, tisztátalan, materialista, „nehéz”, önző, bűnös, földi-világi, romlott. Ezekhez a hiedelmekhez kapcsolódik az a feltételezés , hogy pusztán attól, hogy pénzt akarok ilyenné válok, valamint a fordítottja is, ha nem érintkezek a pénzzel, akkor automatikusan ezektől a negatív minőségektől mentesülök.

Ez meg van spékelve azzal, hogy úgy vagyok hasznos (és jó) a világ számára, ha „nem akarok” (nem vagyok akaratos), csak elfogadom és befogadom, ami jön. Ezt a hiedelmet nőként kifejezetten könnyű felvenni, hiszen a női (yin) energia fő minősége a befogadás, de férfiként is ugyanilyen egyszerű, ha valamiért gyerekkorban kialakult az a tapasztalás, hogy az akarás büntetéssel jár és nem vezet eredményre.

A reggeli naplózás kapcsán vettem észre, hogy mennyire nem árnyaltan gondolkozok a pénzszerzésről, és hogy mennyire össze van mosódva és „egymásra fényképezve” a következő három tárgy: szolgáltatás, amit nyújtok /a pénz, amit ezért kapok /én, aki ez mögött áll.

Az egymásra fényképezés alatt azt értem, hogy nincsenek egymástól jól elhatárolva, ezért egyik túlságosan befolyással van a másik milyenségére és szinte nem is vagyok képes ÖNMAGUKBAN szemlélni őket, függetlenül egymástól. Ha ez nincs meg, akkor rendkívül káros a „minden mindennel összefügg” ezoterikus nézetbe kapaszkodni (ami egyébként igaz), mert még tovább súlyosbítja a helyzetet.

Akkor fog igazán minden mindennel kapcsolatban értelmet nyerni, ha először képes vagyok külön is látni az elemeket.

Az, hogy a pénz rossz, romlott, piszkos egy durván hasított kép, a pénz ugyanis egy semleges eszköz, amit különböző dolgok teremtésére tudunk felhasználni, amikről esetleg utána el tudjuk mondani, hogy az jó vagy rossz volt. Ebbe már nem megyek bele, hogy mennyire szubjektív az is, hogy mi a rossz és mi a jó, mert az egy következő bejegyzés lenne. A lényeg az, hogy „a pénz rossz” egy hasított elképzelés.

Ebből a feltevésből kiindulva a nem diferenciáló gondolkodás azt a következtetést vonja le, hogy a pénz jelenléte „megrontja” a dolgokat. Hiába jó, hasznos, értékes a szolgáltatás, amit adok a világnak, amint pénzt kérek érte, az is „rosszá válik” – mivel ugyebár a kettő között nincs élesen kivehető határvonal. Ha nem kérek pénzt, akkor a szolgáltatás jó, tiszta és szent marad, ha kérek érte pénzt, akkor pont ugyanolyan lesz mint a pénz – rossz, bűnös, piszkos.

Még ha el is fogadjuk axiómaként azt, hogy a pénz rossz, a szolgáltatás akkor is független a pénztől, tehát a szolgáltatás nem fog „megromlani” pusztán attól, mert pénzt kérek érte. Ez a két tárgy egymástól függetlenül is létezik. Meg kell tudni látni az éles határvonalat a kettő között, mielőtt újból összefüggésbe hoznánk őket.

Az Én, ami a szolgáltatás mögött áll és a pénzzel is kapcsolatba kerül ugyanazon a logikán haladva, amit az előbb leírtam is rosszá válik, ha a pénz vagy a szolgáltatás rossz, mert ő is „megromlik” ezektől. Igen, a pénz valóban képes elferdíteni a hajlamot, a rossz szolgáltatás valóban elmond valamit az Én-ről, DE ezek ismételten egymástól függetlenül IS léteznek és számos sokkal „finomabb” kapcsolat is fennáll közöttük, mint az, hogy ha az egyik rossz akkor a közelében minden rosszá válik. Nem is beszélve arról, hogy minden rossz ÉS jó is egyszerre.

Levont tanulságok:

Ha a szolgáltatásomat jónak érzem, akkor pusztán a pénz jelenléte nem fogja se jobbá se rosszabbá tenni. Hasított elképzelés ugyanis az is, ha attól gondolom jónak a szolgáltatást, mert hajlandó nekem fizetni érte valaki! Ebben az esetben sem vagyok képes ÖNMAGÁBAN szemlélni a szolgáltatást, hanem CSAKIS a pénz függvényében.

A pénz akarása és jelenléte az életemben önmagában nem okozza azt, hogy én ettől jó vagy rossz ember leszek. A bűnösséget, kapzsiságot, materialista gondolkozást, „földhözragadtságot” magamban hordozom, a pénz csak felerősíti. Tehát ha nem érintkezek a pénzzel, attól még nem mentesülök ezektől. Ezeken a minőségeket aktívan dolgozni kell belső munka által és állandóan csiszolni az energiaáramlásomat.

Bevezetem magamnak a „jó pénz” fogalmát, ami azt jelenti, hogy a pénz jó, ha olyan dolgokra költöm, ami nekem jó és ezáltal jó dolgokat tudok továbbra is hozni a világra.

Nem leszek jó, tiszta, kegyes, szent pusztán attól, ha lehasítom az életemről a pénz kérdését. Ezeket a minőségeket ki kell művelni, mediációval, gyakorlással, a gondolatok állandó tisztításával. Valamint nem leszek automatikusan rossz, ha a pénz jelen van az életemben akár bőségesen is.

Állandóan érzem, hogy „nagyban” gondolkodom, globális kérdések érdekelnek, a föld sorsa, az Univerzum sorsa, környezettudatos megoldások, stb. de közben most rájöttem, hogy nem igazán tudok ezekért tenni szinte semmit sem, mert egy másik üzemmódomban pedig nagyon lokálisan működöm, és egy nagyon erős vágy hajt afelé, hogy jólétben legyek először is ÉN. El kell ismernem, hogy meg kell oldanom először ezt a nagyon lokális szintet, hogy érdemlegesen tenni tudjak a globális kérdésekben is.

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]

Ez a cikk főleg azoknak szól, akiknek nehezükre esik elfogadni a pénzt és keringtetni azt az életükben, mert felsorolok benne néhány hiedelmet és gondolkozás módot, ami ez mögött állhat.

A reggeli naplózásomban sorra vettem, hogy milyen hiedelmeket kötök a pénzhez. Aktuálisan ezeket találtam:

  • Bűnös dolog AKARNI a pénzt.
  • Önző vagyok, ha akarom a pénzt.
  • A pénzel való bármilyen manipuláció piszkos dolog. A pénz maga piszkos.
  • Meg kellene tudnom oldani az életemet pénz nélkül is – adományokból, ajándékokból, mások jóindulatából, szolgálat és önzetlen segítség által. Mert ha ezeket jó szívvel tudják nekem adni, az azt jelenti, hogy én is jó vagyok.
  • A pénzt csak titokban szabad kezelni – senki sem láthatja, hogy mennyit kérek a szolgáltatásaimért (ez a hiedelem logikus lépésként született az előző hiedelem „megoldásaként”).
  • A hatóságok azonnal felfigyelnek rám, amint pénz kerül hozzám. Amíg nincs nálam pénz, láthatatlan maradhatok a világ számára.

Ezek a hiedelmek logikai szálakon kapcsolódnak egymáshoz, az egyik megoldásként születik egy másikra.

Ha az alapok rosszak, akkor egyre bonyolultabb, és egy egyre korlátozóbb hiedelmek alakulnak ki.

Szoktam azt gondolni, hogy ha nem kérek pénzt a szolgáltatásaimért akkor: jó vagyok, szent, ügyes, tiszta, szorgalmas, önzetlen, nagylelkű, jámbor, kegyes. Azt is mondhatnám, hogy igazi „példa keresztény”. Meg vagyok keresztelve, volt részem elsőáldozásban és bérmálásban is, és számtalan misén vettem részt.

Most látom, hogy nyakatekert módon magyarázva Isten szavát, sikerült kialakítanom magamban egy képet a jóság (szentség) és a pénz összefüggéséről, mégpedig úgy, hogy ha nem szeretem a pénzt, akkor automatikusan jó ember vagyok.

„Spirituális szupermarket” szerűen kiválasztottam a tanításokból a fontos elemeket és egymás mellé raktam őket, majd kijött ebből az a meggyőződés, hogy pénzzel nem érintkezni illő és üdvös, és PUSZTÁN attól, hogy nem érintkezem a pénzzel automatikusan létrejönnek bennem a pozitív minőségek, amiket felsoroltam feljebb.

Ezzel ellentétben, ha pénzt kérek a szolgáltatásaimért és akarom a pénzt az életemben akkor ezt azt jelenti, hogy valami a szolgáltatásaimban sántít, mert ha az tiszta lenne, akkor nem kellene értük pénzt kérnem, az emberek maguktól fizetnének nekem. Mint a templomban. Azt a tényt itt ügyesen lehasítottam, hogy a pénzes perselyt kirakja az egyház, vagy körbeküldi a kis fonott kosarat, és ki is mondja a kérést, hogy adakozz, ugyanúgy ahogy a buddhista szerzetesek is körbejárnak a tálkájukkal a faluban, tehát aktívan KÉRNEK, nem pedig csak hátradőlve várnak, a javak meg áramolnak hozzájuk. Ettől függetlenül makacsul bírom továbbra is gondolni, hogy az emberek „csak úgy” adakoznak ezeknek a szervezetkenek, mert azok jók és az emberiség üdvét szolgálják. RÁADÁSUL ennyire jó csak az egyház tud lenni, ő Isten földi képviselője, ezért a szellemi magaslatért már „ér” pénzt kérni, minden ami alatta van, azért nem. Ez a hiedelem egyáltalán nem csak az egyházi kontextusban érvényes, ugyanis ez simán igaz arra is, hogy a tanárom, coachom, mentorom, gurum, szellemi vezetőm, jóga tanárom és a többiek elkérhetnek pénzt azért, amit csinálnak, de én nem tartok ott és kitudja, hogy mikor fogok ott tartani, ahol ők.

További hiedelmek ehhez kapcsolódóan: ha pénzt kérek és akarok, akkor kapzsi vagyok, tisztátalan, materialista, „nehéz”, önző, bűnös, földi-világi, romlott. Ezekhez a hiedelmekhez kapcsolódik az a feltételezés , hogy pusztán attól, hogy pénzt akarok ilyenné válok, valamint a fordítottja is, ha nem érintkezek a pénzzel, akkor automatikusan ezektől a negatív minőségektől mentesülök.

Ez meg van spékelve azzal, hogy úgy vagyok hasznos (és jó) a világ számára, ha „nem akarok” (nem vagyok akaratos), csak elfogadom és befogadom, ami jön. Ezt a hiedelmet nőként kifejezetten könnyű felvenni, hiszen a női (yin) energia fő minősége a befogadás, de férfiként is ugyanilyen egyszerű, ha valamiért gyerekkorban kialakult az a tapasztalás, hogy az akarás büntetéssel jár és nem vezet eredményre.

A reggeli naplózás kapcsán vettem észre, hogy mennyire nem árnyaltan gondolkozok a pénzszerzésről, és hogy mennyire össze van mosódva és „egymásra fényképezve” a következő három tárgy: szolgáltatás, amit nyújtok /a pénz, amit ezért kapok /én, aki ez mögött áll.

Az egymásra fényképezés alatt azt értem, hogy nincsenek egymástól jól elhatárolva, ezért egyik túlságosan befolyással van a másik milyenségére és szinte nem is vagyok képes ÖNMAGUKBAN szemlélni őket, függetlenül egymástól. Ha ez nincs meg, akkor rendkívül káros a „minden mindennel összefügg” ezoterikus nézetbe kapaszkodni (ami egyébként igaz), mert még tovább súlyosbítja a helyzetet.

Akkor fog igazán minden mindennel kapcsolatban értelmet nyerni, ha először képes vagyok külön is látni az elemeket.

Az, hogy a pénz rossz, romlott, piszkos egy durván hasított kép, a pénz ugyanis egy semleges eszköz, amit különböző dolgok teremtésére tudunk felhasználni, amikről esetleg utána el tudjuk mondani, hogy az jó vagy rossz volt. Ebbe már nem megyek bele, hogy mennyire szubjektív az is, hogy mi a rossz és mi a jó, mert az egy következő bejegyzés lenne. A lényeg az, hogy „a pénz rossz” egy hasított elképzelés.

Ebből a feltevésből kiindulva a nem diferenciáló gondolkodás azt a következtetést vonja le, hogy a pénz jelenléte „megrontja” a dolgokat. Hiába jó, hasznos, értékes a szolgáltatás, amit adok a világnak, amint pénzt kérek érte, az is „rosszá válik” – mivel ugyebár a kettő között nincs élesen kivehető határvonal. Ha nem kérek pénzt, akkor a szolgáltatás jó, tiszta és szent marad, ha kérek érte pénzt, akkor pont ugyanolyan lesz mint a pénz – rossz, bűnös, piszkos.

Még ha el is fogadjuk axiómaként azt, hogy a pénz rossz, a szolgáltatás akkor is független a pénztől, tehát a szolgáltatás nem fog „megromlani” pusztán attól, mert pénzt kérek érte. Ez a két tárgy egymástól függetlenül is létezik. Meg kell tudni látni az éles határvonalat a kettő között, mielőtt újból összefüggésbe hoznánk őket.

Az Én, ami a szolgáltatás mögött áll és a pénzzel is kapcsolatba kerül ugyanazon a logikán haladva, amit az előbb leírtam is rosszá válik, ha a pénz vagy a szolgáltatás rossz, mert ő is „megromlik” ezektől. Igen, a pénz valóban képes elferdíteni a hajlamot, a rossz szolgáltatás valóban elmond valamit az Én-ről, DE ezek ismételten egymástól függetlenül IS léteznek és számos sokkal „finomabb” kapcsolat is fennáll közöttük, mint az, hogy ha az egyik rossz akkor a közelében minden rosszá válik. Nem is beszélve arról, hogy minden rossz ÉS jó is egyszerre.

Levont tanulságok:

Ha a szolgáltatásomat jónak érzem, akkor pusztán a pénz jelenléte nem fogja se jobbá se rosszabbá tenni. Hasított elképzelés ugyanis az is, ha attól gondolom jónak a szolgáltatást, mert hajlandó nekem fizetni érte valaki! Ebben az esetben sem vagyok képes ÖNMAGÁBAN szemlélni a szolgáltatást, hanem CSAKIS a pénz függvényében.

A pénz akarása és jelenléte az életemben önmagában nem okozza azt, hogy én ettől jó vagy rossz ember leszek. A bűnösséget, kapzsiságot, materialista gondolkozást, „földhözragadtságot” magamban hordozom, a pénz csak felerősíti. Tehát ha nem érintkezek a pénzzel, attól még nem mentesülök ezektől. Ezeken a minőségeket aktívan dolgozni kell belső munka által és állandóan csiszolni az energiaáramlásomat.

Bevezetem magamnak a „jó pénz” fogalmát, ami azt jelenti, hogy a pénz jó, ha olyan dolgokra költöm, ami nekem jó és ezáltal jó dolgokat tudok továbbra is hozni a világra.

Nem leszek jó, tiszta, kegyes, szent pusztán attól, ha lehasítom az életemről a pénz kérdését. Ezeket a minőségeket ki kell művelni, mediációval, gyakorlással, a gondolatok állandó tisztításával. Valamint nem leszek automatikusan rossz, ha a pénz jelen van az életemben akár bőségesen is.

Állandóan érzem, hogy „nagyban” gondolkodom, globális kérdések érdekelnek, a föld sorsa, az Univerzum sorsa, környezettudatos megoldások, stb. de közben most rájöttem, hogy nem igazán tudok ezekért tenni szinte semmit sem, mert egy másik üzemmódomban pedig nagyon lokálisan működöm, és egy nagyon erős vágy hajt afelé, hogy jólétben legyek először is ÉN. El kell ismernem, hogy meg kell oldanom először ezt a nagyon lokális szintet, hogy érdemlegesen tenni tudjak a globális kérdésekben is.

A pénz nem akarása jobbá tesz? II. rész

A pénz nem akarása jobbá tesz? II. rész

Ma reggel tovább folytattam a pénz körüli hiedelmek tisztítását, amelyeket a tegnapi blogban foglaltam össze.

Sorban végigmentem rajtuk újból, megnéztem mi van mögöttük néhány mélyebb rétegben, és helyettesítettem őket olyan hiedelmekkel, amik úgy éreztem hasznosabbak lennének a céljaim eléréséhez.

Ezzel a listával dolgoztam ismét:

  • Bűnös dolog akarni a pénzt.
  • A pénzzel érintkezni piszkos dolog. A pénz piszkos.
  • Önző vagyok, ha akarom a pénzt.
  • Meg kell tudnom oldani pénz nélkül is az életemet – adományokból, ajándékokból, mások önzetlen segítsége által, mert ha jó szívből tudják ezeket adni, az azt jelenti, hogy szerethető ember vagyok.
  • A pénzt csak titokban szabad kezelni – senki se láthatja, hogy mennyit kérek és miért. Amint pénz kerül hozzám, felfigyelnek rám a hatóságok (büntetés fenyegetése). Amíg nincs pénzem, láthatatlan vagyok a világ számára.

Ezekből a végtelenül önromboló mondatokból a belső munka után a következő mondatokat alkottam meg:

Hasznos dolog akarni a pénzt, mert teremtek általa, mert ez az önszeretet egy formája, mert fontos számomra a föld jóléte és a pénzzel IS tudok ezért tenni, mert a gyarapodás természetes.

Nagylelkűség pénzt akarni, mert ez azt jelenti, hogy valamit teremteni szeretnék.

A pénzbeli fizetséget nélkülöző, egyirányú tranzakciók jelenthetik egyrészt a nagyon tiszta szeretet működtetését a másik fél részéről (amolyan Teréz anya szerű), vagy ami sokkal valószínűbb , szülő- gyerek dinamikára épülnek rá. Ez a „pót-szülői” szeretet nem fog engem végleg kigyógyítani, csak löketet tud adni. Istenigazából akkor fogok tudni magasabb szintre lépni, ha erről le tudok akadni és ugyanezt a szeretet felnőtt-felnőtt kapcsolatokban tudom működtetni.

A hiba egy aktuális állapotot tükröz, hibázok egy magasabb cél elérése érdekében, ezért a hibából érdemes és hasznos tanulni.

És itt az út, ahogy ezekhez eljutottam:

#1 Hiedelem: Bűnös dolog akarni a pénzt.

Vajon igaz lehet fordítva is: Hasznos dolog akarni a pénzt? Erre rögtön az a válaszom jött, hogy persze, hiszen a pénz által szép dolgokat lehet megvalósítani és létrehozni, örömet szerezni magamnak és másoknak, kényelmesen élni és kényelmes életet biztosítani másoknak is. Ezt a meggyőződést már próbáltam „beküldeni” a rendszerembe párszor, de mivel mélyebben van az elakadás, eddig nem épült be. Szóval ma reggel mélyebbre ástam.

Azt, hogy hasznos dolog pénzt akarni azért nem tudom elhinni, mert alatta az a hiedelem lapul, hogy minél több pénzem van, annál károsabb jelenség vagyok a föld számára – többet fogyasztok, többet vásárolok, több dolgot használok el, többet szemetelek, többet szennyezek és nem akarok ilyen lenni, mert számomra fontos a földünk jóléte, hiszen az életem függ ettől. Ez a szimpla kérdés, hogy vajon hasznos dolog-e akarni a pénzt és gyarapodni a mélyben az élet-halál kérdésével van összekötve.

A föld védelme érdekében lakhatnék „környezetvédelmi szempontból” édesanyámmal is Szlovákiában, hiszen nagy házunk van, vásárolhatnék Second-Hand ruhákat és azokat is csak nagyon ritkán, ehetnék sokkal kevesebbet, mint amit most eszek, nem kellene kirándulgatnom és számítógépemnek sem kellene, hogy legyen. Néha szégyellem magamat, amikor pl. egy koldust látok elterülve feküdni a földön a Blahán és tudom, hogy nekem van havi jegyem, vannak tiszta ruháim, és éppen igyekszem a villamossal egy szeretetteljes kapcsolatba. Ő meg ott fekszik, koszosan, ittasan, éhesen, hontalanul, BKV jegy nélkül. Hozzá képest milliomos vagyok és néha azt fantáziálom, hogy megvet engem ezért. Erre nincs adat, hogy vajon tényleg ezt gondolja-e, vagy hogy érdeklem-e őt egyáltalán (szerintem nem), viszont az biztosan igaz, hogy ügyesen ráprojektálom azt, hogy valójában én magam ítélem el a gazdagságot és a jólétet, azokért az okokért, amit feljebb említettem. Hiszen egy hontalan nem cseréli le a ruhatárát minden tavasszal, nincs két autója a garázsban, DE arról ügyesen megfeledkezem az ügy érdekében, hogy egy csomó más szempontból pedig nem előremutató egyáltalán az élete a föld védelme szempontjából.

Hiszen egy hontalan fejéből valószínűleg nem fog kipattanni semmilyen környezetvédelmi ötlet, mert ezen gondolkozni a sokadik a listában, ennél sokkal égetőbb kérdések is vannak az életében. Ergo, a globális kérdéseken való gondolkozáshoz paradox módon a jólét szükséges.

Pár évvel ezelőtt hallottam azt is, hogy akkor lesz tényleg világvége, ha a fejlődő országok is elérik az amerikaiak jóléti szintjét, mert akkor végleg kimerítjük a föld forrásait. Annyi jólétet már a föld nem bír el. Na de most akkor mi legyen? A túlélés szempontjából ki kellene irtani a föld népességének felét? És ha nem irtjuk ki, akkor meghalunk? És még mindig csak azt boncolom igazából, hogy „akarni a pénzt hasznos” -e vajon? Van egy olyan idekapcsolódó hiedelmem is, hogy ha mindenki „szegény” lenne, akkor a föld megmenekülne és vele együtt én is. Na de ez tényleg igaz?

Most kezdtem el olvasni Viktor E. Frankl: És mégis mondj igent az életre! című könyvét és ismét rá kellett jönnöm, hogy az életösztön még a koncentrációs táborokban sem szűnik meg. A koldusok sem dobják el a nyomorúságos életüket, inkább napokig fetrengenek az utcákon. Hihetetlen, de így van. Túl akarunk élni. Az tehát nem az előre, amivel már Hitler is próbálkozott, hogy „tisztogatást” végzett egy jobb világ megteremtése érdekében. Azt tudjuk tenni, hogy fejődünk és egyre jobban alkalmazkodunk az emberiség fejlődéséhez. Milliárdokat költenek szervezetek és a kormányok környezettudatos megoldásokat kereső kutatásokra ebben a percben is, tehát igen, a pénz hasznos tud lenni ebben a kérdésben.

Ha jól vagyok, jót akarok másnak és a földnek is.

A megoldás tehát a jólét ÉS a tudatosság növelése. A kérdést boncolva rájöttem, hogy nekem tényleg fontos a Föld jóléte, csak rossz eszközt választottam – a félelmet, valamint nagyon feketén-fehéren szemléltem a kérdést, miközben ez sokkal komplexebb annál.

Miután a környezetvédelmi szempontot kioldottam, még mindig ott lógott a fejem felett az a kérdés, hogy „DE MIÉRT akarok többet annál, mint amim most is van?” A „miért” egy igazi tudatmódosító kérdés. Körülbelül 4-5 miért megválaszolásáig lehet kényelmesen eljutni, eddig tartanak a racionális, jól ismert tények. Ha még megkérdezel 2-3 miértet és tényleg válaszolsz is rá, elkezdenek szétcsúszni a jól ismert válaszok, míg a végén nem marad más, csak a „nem tudom” és egy légüres tér, amiben nem mozdul semmi sem. A legvégső választ ugyanis szerintem senki sem tudja, lehet, hogy az maga a Nirvána, a nonduális lét, vagy valami ehhez hasonló.
Mindenesetre pár „Miért akarok pénzt?” megválaszolása után arra jöttem rá, hogy azért, mert a gyarapodás és a növekedés természetes. Igen, lehet szellemileg is növekedni, de a kettő nem zárja ki egymást szerintem.

Ráadásul a gondoskodás önmagamról, az olyan élet biztosítása magam számára, ami nekem jó és amitől boldog vagyok az önszeretet egy formája. Tehát igazából csak több szeretetet hoznék ezáltal a világba. Ebben a kérdésben eddig tudtam és kellett leásnom most, hogy meg tudjak nyugodni és valamire rátámaszkodni.

#2 Hiedelem: A pénzzel érintkezni piszkos dolog. A pénz piszkos.

Ez abból fakad, hogy az üzlettársam mindig megmosta régen a kezét, miután pénzt számolt. Addig soha nem éreztem a pénzt piszkosnak (bár logikus, hogy az, ha annyi ember kezén átmegy), viszont azután már az volt. Visszagondoltam a tapasztalás előtti énemre és rájöttem, hogy számomra a pénz ilyen módon nem piszkos, és hogy szeretem megérinteni.

#3 Hiedelem: Önző vagyok, ha akarom a pénzt.

Vajon igaz ez megfordítva is?

Nagylelkűség akarni a pénzt, mert ez azt jelenti, hogy valamit teremteni akarok magamnak és másoknak általa.

Azt hiszem, hogy el tudom hinni ezt és jól is hangzik. És ismerek tényleg olyan embereket, akik nagylelkűek a pénzükkel, tehát valóban igaz lehet ez a módosított verzió is. Egyelőre ez alatt nem találtam mélyebb hiedelmeket, amik ezt igyekeznék aláásni.

#4 Hiedelem: Meg kell tudnom oldani pénz nélkül is az életemet – adományokból, ajándékokból, mások önzetlen segítsége által, mert ha jó szívből tudják ezeket adni, az azt jelenti, hogy szerethető vagyok.

Ennek egy részét szétboncoltam az előző bloggbejegyzésben is, de van egy másik rétege is, amihez tegnap még nem fértem hozzá. Ez a hiedelem ugyanis nálam a „szeretet próbájára” vezethető vissza. Ha hajlandó a számomra fontos ember úgy adni nekem valamit, hogy nem kell érte fizetnem (és más módon sem viszonoznom!), ez azt jelenti, hogy szeret és fontos vagyok neki, ha nem akkor nem szeret. Ez rendben is lenne, ha ez nem lenne közben „Ha szeretsz, akkor …..” típusú érzelmi zsarolás.

Amikor elkezdtem járni pszichológushoz több évvel ezelőtt ez volt az a kérdés, amihez rendszeresen visszatértem. A pszichológus csak azért szeret engem, mert fizetek neki, vagy szeretne akkor is, ha nem tenném? Bár a felvetés logikus, el van jócskán csúszva, ugyanis arra a belső félelemre épül, hogy alapvetően szerethetetlen és értéktelen vagyok és ezért kell a szerethetőségemre való visszajelzés a környezetemtől. Sőt. Annyira értéktelennek érzem magamat, hogy

még a pénznek is nagyobb értéket tulajdonítok, mint saját magamnak, ha azt feltételezem, hogy a pénzemért szeret engem a terapeutám.

Ez egy rendkívül toxikus gondolati kör, ugyanis ebből SOHA nem kerülhet ki jól a másik fél, ugyanis ez egy belső hiány és nem a másik fél hiányos viselkedése okozza. Arról nem is beszélve, hogy ez a hiány alapvetően a gyerekkorhoz kötődik és az igazi szülőtől várható el az ilyen jellegű megtartás, az összes többi emberre csak „rátukmáljuk” ezt az elvárást, miközben a lelkünk mélyén tudjuk, hogy az nem „anyu” és nem „apu”, bármennyire is annak érzem.

Tehát azzal, hogy mások megtartását tesztelem ilyen módon, igazából létrehozok egy nagyon erős kötést, aminek törvényszerűen szülő-gyerek dinamikája lesz. És akik szeretnek, azok tényleg nem fognak hagyni „éhenhalni” engem, csak kérdés, hogy valóban ilyen kötésben szeretnék-e velük lenni? Ehhez most azt az átfogalmazást választom, hogy felnőtt – felnőtt kapcsolatokat szeretnék működtetni, ahol van megtartás, szeretet ÉS pénz is, és így tudunk közösen teremteni.

#5 Hiedelem: A pénzt csak titokban szabad kezelni – senki se láthatja, hogy mennyit kérek és miért. Amint pénz kerül hozzám, felfigyelnek rám a hatóságok (büntetés fenyegetése). Amíg nincs pénzem, láthatatlan vagyok a világ számára.

A „titokban” szó kapcsán arra jutottam, hogy

jobb titokban csinálni a dolgokat, mert addig sem tudnak kritizálni engem.

Ehhez az a belső hiedelemrendszer társul, hogy semmit sem tudok úgy megcsinálni, hogy az jó legyen, és már a folyamat közben is „baszogat” engem valaki folyamatosan kívülről, tehát jobb inkább titokban teremteni, mert akkor legalább háborítatlanul be tudom fejezni, amit akarok.
A „hibázni oké” formulát már többször próbáltam beépíteni az életembe, eddig sikertelenül, mert ismét valahol mélyebben lehet az elakadás. Most annyit tudtam találni korrekciós gondolatnak, hogy „a hiba egy aktuális állapotot tükröz, hibázok egy magasabb cél elérése érdekében, ezért a hibából érdemes és hasznos tanulni”.

A terápia és a pénz

A terápia és a pénz

Az önismereti terep világított rá számomra, hogy „kissé” konfliktusban állnak egymással a szeretet és a pénz kérdései a bensőmben. Először a pszichológusnál tűnt fel a jelenség, de az igazság az, hogy addig is fennállt, csak nem vettem észre.

A terápiás beszélgetések nagyon mélyre tudnak menni. Megeshet, hogy olyan dolgokat is elmondok közben, amit talán senki másnak, mert annyira nehéz, ciki, szégyenletes, „úgy sem értené meg” és egy megtartó közegben ezeket még is ki lehet mondani, meg lehet osztani és ami a legfontosabb, meglehet élni, hogy ezekkel EGYÜTT is elfogadható vagyok. Ezek után teljesen jogosan felmerül az érzés, hogy a pszichológusom (terapeutám, coachom, mentorom, … ) TÉNYLEG szeret engem, nem úgy mint az anyám, apám, tesóm, partnerem, akik folyamatosan basztatnak valamivel. És akkor bummm….. elérkezik az ülés vége és ki kell fizetnem az ülést és a varázslat elszáll. Nekem legalábbis elszállt, elég sok alkalommal. A gondolat, hogy a pszichológus csak azért foglalkozik velem, mert fizetek neki, egyébként magasról tojna rám úgy fészkelte be magát az agyamba, mint egy nyű.

Azt gondoltam, hogy megvásárolom a szeretetét, és akkor szeretne engem IGAZÁN, ha hajlandó lenne beülni velem az ülés helyett a szemközti kávézóba és elbeszélgetnénk egymással, mint két barátnő, majd a végén mindenki maximum a kávéja árát fizetné ki.

Arra nem emlékszem, hogy pontosan hogyan sikerült kitisztáznunk ezt a kérdést, arra viszont igen, hogy a pszichológus megtartotta szilárdan a határokat, nem ment bele a játszmámba és nem hagyta, hogy meggyőzzem őt arról, hogy csak a pénzért szeret engem. Azt hiszem idézte Feldmárt is, aki erről a kérdésről azt mondta, hogy a terapeuta a pénzemnek hála tud ott ülni és nem kell közben azon görcsölnie, hogy miből fog ételt venni magának, vagy kifizetni a lakbért. Megértettem az indokokat, de érzelmileg nem oldódott ki a kérdés, amit többek között akkor vettem észre, amikor én ültem a másik oldalon és hozzám jöttek „beszélgetésre”. Azt éreztem, hogy képtelen vagyok szívből amögé állni, hogy ezért pénzt kérjek, hiszen úgy tudom kimutatni, hogy „igazán szeretem” a klienst, ha nem keverem ebbe bele a pénzt.

Ennek kapcsán eszembe jutott az üzletes múltam, amikor kreatív hobby kellékeket árusítottam. Sokszor éreztem azt, hogy legszívesebben mindenkinek mindent ingyen adnék. Vigyék, amire szükségük van és alkossanak szabadon! Amikor mélyebben belenéztem, hogy ezzel milyen élményt, vagy üzenetet szerettem volna nekik közvetíteni, a következőket találtam:

• a dolgok könnyen elérhetőek és hozzáférhetőek
• elveheted, amire vágysz, tiéd lehet
• szabadon választhatsz a vágyaid szerint

Ez az abszolút bőség állapota és ezt szeretném megélni én is. De aztán bummm…… ott van a kassza és nekem fizetnem kell és hirtelen megszűnik a bőség, elvágódom a vágyaimtól és nem lehet az enyém, amit akarok.

A pénz elválaszt a bőségtől!

Durva ez a hiedelem, nem?! A pénz meggátol abban, hogy megkapjam, amit szeretnék. Tényleg utópia azt gondolni, hogy minden pillanatban teljesülhetnek a vágyaim, de a gubancolódás nem ott van, hogy pillanatnyilag nincs pénzem a vágyam teljesítésére. A fő gubanc ott van, hogy NEM TUDOM, hogyan legyen pénzem! És mivel ezzel a hiedelemmel élek, ezt képzeltem bele a vevőkbe és a kliensekbe. Ezekből pedig az következett számomra megoldásként, hogy csak az ingyenességben tudok IGAZÁN találkozni velük.

Tényleg ingyen elérhető szeretnék lenni? Mint mondjuk egy orvos, aki állami alkalmazásban van, vagy valamilyen más szakember, akit az állam fizet, az emberek meg ingyen elmehetnek hozzá. Há nem… Egyrészt azért, mert úgy érzem, hogy akik tényleg csak az ingyenességet engedhetik meg maguknak, azok olyan mélyen el vannak akadva, amihez nem biztos, hogy vannak eszközeim, és egy-egy ilyen ember megtartása még talán beleférne, de hogy napi szinten több órán keresztül ebben legyek, azt kétlem, hogy elbírnám. Másrészt pedig nem az a célom, hogy megerősítsem őket abban, hogy tényleg csak az ingyenességre telik nekik, hanem pont a fordítottja lennem a célom! Azt szeretném, hogy az emberek érezzék az erejüket és képesek legyenek elhinni, hogy meg tudják teremteni, amire vágynak. Ráadásul ebben a verzióban is VALAKINEK pénzelni kell a szolgáltatást (itt konkrétan az adófizetőknek, akiknek a pénzét az állam tovább osztja), tehát nincs szó ingyenességről egyáltalán, csak áthárul a fizetés valaki másra és nem a terapeutának kell elkérni a pénzt és megteremteni a segítő közeg fenntartását.

És akkor vissza a pénz és a szeretet témájához a terápiában.

Nehéz beismernem, hogy nem tudok mindenkit határtalanul szeretni, mint Teréz Anya. Azt is be kell ismernem, hogy csak bizonyos „korlátok” között tudok figyelmet és szeretetet adni egy kliensnek.

Segítő emberként egyénileg lehet eldönteni, hogy milyen korlátok közé szeretném tenni magamat és miért. Ki lehet próbálni mindenféle határtalanságot. Lehet csinálni azt, hogy nem szabok időkeretet és a kliens addig marad, ameddig kedve tartja, ha 3 órát, akkor 3 órát. Kipróbáltam. Lehet csinálni azt, hogy nem kell a kliensnek fizetni az ülésért és szabadon igénybe veheti a figyelmi teremet és a tudásomat. Ilyen üléseket is csináltam. Lehet csinálni azt is, hogy még csak külön terápiás helyiséget sem bérlek, hanem találkozunk és beszélgetünk egy kávézóban, egy parkban, vagy bárhol. Ilyet is csináltam. Ezek mind módosítják azt, hogy mi születik meg egy ülés alatt, hogy milyen hitrendszert erősítek meg benne és milyet ások alá. Egyrészt jó volt ezeket kipróbálni és máig keresem ebben a saját utamat, másrészt látom azt is, hogy nekem magamnak mennyire nehéz határokat megszabni és megtartani, ennek következtében milyen könnyen belecsúszok a határnélküliségbe, és hogy adott esetben milyen nehéz megfogalmazni azt, hogy én mire vágyom és mire lenne szükségem.

Időközben kiderült számomra, hogy pl. nagyon sok privát szférára van szükségem és arra, hogy ebben a térben ne jöjjenek-menjenek kedvük szerint az emberek, mert ez lefáraszt engem és hogy tudjak olyan időblokkokat megteremteni, ahol senki nem zavar. Ez máris ellentétben van a marha nagy szabadsággal, amit úgy éreztem a kliensekkel való munkában meg kell adnom egy kliensnek. Ezenkívül kitapasztaltam, hogy maximum 1,5 óráig tudom intenzíven adni a figyelmemet, amikor a saját belső sztorijaimat visszahúzom a háttérbe, hogy a másik belső sztorijai kerülhessenek előtérbe. Ez is szembemegy azzal, hogy addig maradjon a kliens, ameddig jól esik neki. Ha túlmegyek a 1,5 órán, akkor már saját magamon taposok és ez sehogyan sem jön össze azzal, hogy neki szeretetet adok, magamtól meg megvonom. Az is az önszeretet egy jele, hogy elkérek az időmért pénzt, amivel biztosítani tudom, hogy még legközelebb is ott tudjak lenni az ülésen, amikor ismét jön hozzám, lehetőségek szerint kiegyensúlyozva és nem agyonstresszelve magamat azon, hogy amíg itt ülök, rám dől az életem. Ezt előszeretettel művelem…

A határtartással való nehézségek megmutatkoznak abban is, hogy nem bízom a kliensben, hogy ki tud engem fizetni, hanem félek attól, hogy tönkreteszem őt anyagilag, nem tudja pótolni a nekem adott pénzt, szűkölködnie kell.

Lehetek együttérző, segíthetek neki valamilyen formában, DE ez nem jelenti azt, hogy helyette kell ezeken aggódnom. Ez azért is káros, mert így a sorok között igazából megerősítem benne az elesettség érzését, vagy azt, hogy ő nem képes a teremtésre, a vágyai elérésére! Hiszen ha hinnék a képességeiben, akkor nem merülne fel bennem, hogy ezen aggódjak. De mivel a saját pénzteremtő képességeimben sem bízom maradéktalanul, jól ráprojektálom ezt őrá is.

Az előző blogban rámutattam arra is, hogy ha el van csúszva a pénz kérdése, akkor ez nagyon könnyen létrehozhatja a függő (gyerek – szülő) dinamikát, amelyikben az a fél, aki anyagilag tartja a helyzetet, belekerül a szülő szerepébe. Ha tehát a klienssel egyenrangú viszonyban akarok lenni, akkor meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy fizessen nekem az ülésért és ettől felnőtt-felnőtt kapcsolatban tudjunk lenni. Ezt még csak fejből tudom, de a bensőm nagyon ágál és nagyon erősen hajlok arra, hogy „de lehetővé kell neki tennem, hogy jöhessen ingyen… ” De vajon miért? Hogy megmenthessem őt?

Miért gondolom azt, hogy csak abból tudom a kliens tudtára adni, hogy fontos nekem, hogy nem kérek tőle pénzt? Ezen hosszan kellett gondolkoznom. Számomra a fontosság kifejeződése az is, hogy pontosan érkezem az ülésre, az ülés közben rá figyelek és nem oldok más dolgokat, nem babrálok a telefonommal és nincs abban az egy órában más fontosabb dolgom, valamint hogy hajlandó vagyok megosztani vele a tudásom legjavát. De mintha mindezt nem gondolnám elégnek és megint bekúszik egy hang „de ha igazán szeretnéd, akkor….” Ezzel érzelmileg zsarolom önmagamat és sokszor egyáltalán nem veszem észre, amikor én csinálom ugyanezt azokkal a terapeutákkal, akikhez én járok. „Ha igazán szeretne, terápiás időn kívül is beszélgetne velem, gondolna rám az ülések között is, ingyen járhatnék hozzá (a többi kliens fizessen, de én mehessek ingyen), ha igényem van rá, akkor maradhatnék akár 30 perccel is hosszabban a megbeszéltnél.” A durván 7 év önismeret közben már mindenféle határtartással dolgozó terapeutákkal és sámánokkal találkoztam, akik különböző mértékben elégítették ki a „ha igazán szeretne, akkor …. ” igényeimet. Csak miután megtapasztaltam ezt a széles spektrumot jöttem rá, hogy

pusztán a tág határtartástól a belső hiányom nem tűnik el, mert annak teljesen más a forrása, nem pedig az, hogy a terapeuta mit hajlandó megtenni értem és mit nem!

Ez egy belső hiány és, ami még fontosabb – az önszeretetet főleg abból tanulom, hogy a terapeuta mennyire szereti magát. Ezért az önmagában nem számít, hogy neki a határ ott van, hogy elmegyek hozzá kéthetente egyszer 1 órára és soha nem lépünk ki a terápiás szobából, vagy ott alszok a házában és reggeli közben „szerel” rajtam ezt-azt. Attól függ, hogy neki mi a hiteles, miben önmaga, hogyan szereti mindeközben önmagát. Tehát én is úgy tudok a legtöbbet adni a kliensnek, ha megkeresem a saját önszeretetem határait és azokon belül mozgok. És persze mindeközben meg kell tanulnom érezni, hogy ez elég.

Utólag jöttem rá arra is, hogy nem biztos, hogy TÉNYLEG lógni szerettem volna a pszichológusommal a terápiás üléseken kívül is. Nem is ismertem őt a magánéletében, csak a segítői szeletet láttam belőle, ami nagyon szimpatikus volt, hiszen folyamatosan engem tartott és támogatott. Valószínűleg inkább arról volt szó, hogy annyira hiányosnak éltem meg ezt a fajta támogatást az életemben és annyira kellett volna nekem nagyobb mennyiségben is, hogy szerettem volna belőle többet. Nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem tudtam önmagamnak adni az ilyen jellegű támogatást.

Szóval, a pénz valóban korlátokat tesz közém és a kliens közé? Valóban meggátolja a szeretet áramlását?
Ezek után azt gondolom, hogy nem. Éppen hogy lehetőséget teremt arra, hogy áramolhasson.

A pénz, a pillanat és a jelenlét

A pénz, a pillanat és a jelenlét

Több témát fogok megnyitni ebben az írásban, amik érdekes módon összeérnek majd: a pénz hiányának érzete; a pillanatban született érzés megörökítése egy fotón, festményen vagy írásban; a hatáskeltés; annak a súlya, hogy „létezem”;  megvárni a saját lelkünket, hogy utolérjen (ahogy az indiánok teszik) és ez mind hogy függ össze azzal, hogy fizetek egy szolgáltatásért, vagy nekem fizetnek érte. Akkor hát megkezdem felgöngyölíteni a szálakat és összefonogatni őket. 

A napokban fejtettem ki, hogy az írásaim nagyon sokszor megelőznek engem és képes vagyok visszaolvasni őket azzal az érzéssel, hogy „ezt meg ki írta?” És ezt nem rossz értelemben gondolom, hanem látom, hogy nagyonis összeszedett, mély és kerek írás az, amivel szemben állok, már-már elképzelhetetlen, hogy ilyen minőség az én kezeimből került elő. Ezt biztos egy magasabb erő sugallta, csak „lecsatornáztam”, stb. stb. Ma észrevettem, hogy ez főleg akkor fordul elő, amikor valami nagy horderejű felismerésről írok, aminek teljes tudatosítása azt jelentené, hogy meg kellene változtatnom a vélekedésemet önmagamról, másokról vagy a világról. A felismerés már megtörtént, hiszen anélkül nem is tudtam volna leírni, viszont a HATÁSÁT semlegesíteni és távolítani tudom azáltal, hogy disszociálom (elkülönítem, leválasztom) magamról azt a tudatállapotot, amelyikből megírtam. És így azt élhetem meg belül, hogy nincs is közöm a saját írásomhoz, igazából nem nekem volt fontos, hanem annak a személynek, aki visszajelzett rá, hogy „Fúúú, Adri, most milyen jó, hogy ezt leírtad, pont ezt kellett most hallanom!”

Pár évvel ezelőtt hobbiból fotóztam és bevállaltam egy-két esemény fotózását is – egy elsőáldozást, egy esküvőt, egy 50-es szülinapi bulit. Óriási para volt, mert ezek megismételhetetlen események. Ha ott nem kapom el a pillanatot, akkor az a pillanat örökre eltűnik. Nem értem máig, honnan merítettem a bátorságot, hogy ezeket bevállaljam, mert tényleg nagyon hiányosak voltak a fotózási ismereteim, főleg ami a beltéri fotózást illeti. Viszont abban biztos voltam, hogy képes vagyok intuitívan megérezni azt a pillanatot, amikor le kell nyomni az exponáló gombot. Az elkészített fotó nyomatékot ad a pillanatnak, mert olyan mintha „kétszer” néznénk rá ugyanarra – egyszer szabad szemmel, amikor történik, egyszer pedig a fényképezőgép által elkészített fotón keresztül. Nagyon sok fotón elkapott pillanatot nem is tudatosítunk szabad szemmel. Ezért nagy misztérium a fotózás és a pillanatfotók készítése (a technikai tudáson kívül, ami kell hozzá). Ugyanilyen érzet a versek írása is. Az az élményem a versekkel, mintha elsuhanna mellettem egy érzet, én pedig megragadom, „visszarántom” és papírra írom. Lefotózom azt, ami csak elsuhanni készült mellettem. Az írásaim nagy része is pont így készül, hogy megjelenik egy érzés, felismerés, hirtelen összeáll valami a fejemben én pedig elkezdem megörökíteni és papírra vetni. Jogosan mondják azt a mobillal állandóan fotózó vagy videózó emberekre, hogy nem élik meg a pillanatot igazán, mert van ebben igazság. Ahhoz, hogy meg tudjak örökíteni egy képet, verset, gondolatot, érzetet szét kell tudni „szakítani” a tudatot: az egyik megörökíti, a másik megéli (ugyanis nagyon sokszor a megélést örökítjük meg, tehát ezek egy időben történnek). Az a feltételezésem, hogy utólag össze lehet forrasztani a kettőt, ha tudatosan feldolgozom az elkészített műt, bevárom a lelkemet, és megengedem, hogy hasson rám az a pillanat. Ha csak ácsorognék és élvezném a pillanatot, akkor nem maradna senki bennem, aki meg is örökítené.  

Ma megyek egy önismereti csoportra és napok óta az a gondolat gyötört, hogy ha nem kellene kifizetnem a pénzt ezért az alkalomért, akkor megvehetném magamnak a júniusi havi bérletet. Ezért eszméletlenül tudom sajnálni magamat és lelki szemeim előtt meg is jelent egy kép, ahogy ezt a nyitó körben elmondom. Közben feltűnt, hogy amikor ilyen képeket látok a fejemben, az pont ugyanolyan tudatállapot, mint amikor álmodom éjjel, csak itt tudatos vagyok ezekre, tehát mintha ébren álmodnék. Erre azért volt fontos rájönnöm, mert súlyuk lett ezeknek a képeknek. Nem csak képzelgések, hanem a tudatalattim éppen működik és szállítja az értékes anyagot. Szóval láttam, ahogy könnyek közt mondom a csopvezetőnek, hogy kifizetem ugyan az alkalmat, de így most már nem tudom, hogy lesz bérletem. Aztán figyeltem ebben a képben, hogy miként reagál a csopvez. Együttérzéssel hallgatott, de nem rendült meg. Nem uralkodott el rajta az az érzés, hogy ő most valami nagyon rosszat csinál velem éppen, mert elveszi tőlem a pénzt, nem kérdőjelezte meg az általa tartott csoport értékét, sem azt, amennyit elkér egy alkalomért. Sőt, még csak az én pénzkeresési képességeimet sem kérdőjelezte meg. Egyszerűen csak ült és hallgatott engem, teljes bizonyossággal, hogy meg fogom tudni oldani ezt a helyzetet, és hogy rendben van az, hogy kifizetem a csoportot és viszem ennek a súlyát. Azt gondoltam, hogy az esne a legjobban nekem ebben a helyzetben, ha nem kellene kifizetnem a csoportot – mert most nehéz, mert most jobban kellene másra, mert nem vagyok biztos abban, hogy profitálok-e annyit a csoportban megéltek és hallottakból, mint amennyit kifizetek érte. Egy alternatív valóságban végignéztem, ahogy visszaadta nekem az általam befizetett pénzösszeget, hogy „könnyítsen” a helyzetemen. Addig is nehéz volt, addig is sírtam, de ezután végképp összezuhantam, ugyanis a pénzvisszaadási gesztusával megerősített abban, hogy valami nagyon nagy baj van éppen, hogy képtelen vagyok a segítsége nélkül megoldani a helyzetet, hogy tényleg rászorulok arra az összegre, hogy nincs elég erőm és kreativitásom ahhoz, hogy kilábaljak a helyzetből, és hogy a pénzt nincs körforgásban, hanem lineárisan halad és ha egyszer eltűnt, akkor soha többé nem tér vissza.

Még szerencse, hogy képekben rugalmasan lehet dolgozni, mert ezután végig tudtam nézni a másik alternatív verziót is, amelyikben nem adta vissza a pénzt. Ez lenne egyébként az, amit valóban megcsinálna az igazi életben is ez a csopvezető. Az előző verzió, az én vágyott verzióm volt, ami teljesen jól mutatja, hogy miért ő a csopvezető és nem én, ugyanis az én verzióm nem oda vezet, ahová el szeretnék jutni. Beengedtem magamba azt a képet, ahogy a csopvez néz rám, nem rendül meg attól, amit mondok, és biztos abban, hogy a csoportja érték és megéri azt a pénzt, amennyit kér érte. Az már teljesen más kérdés, hogy én mennyit tudok befogadni és kihozni abból, amit ő ad… Ezen a ponton ugrott ki a tudatom és ezt a felismerést le akartam azonnal írni és megosztani. Aztán mégsem tettem, mert feltűnt a „kiugrás”. Nyakoncsíptem azt a pillanatot, amikor inkább leírtam volna a felismerésemet, mint hogy engedtem volna, hogy tényleg hasson rám.  Disszociáltam. Ebből született volna meg az „ezt meg ki írta?” írás. Vártam, engedtem, hogy hasson rám a felismerés. Rájöttem, hogy a képben a csopvez igazából én vagyok, úgy mint ahogy az álmokban is az összes szereplő mi magunk vagyunk. Engedtem, hogy hasson rám ez az érzés, hogy ezt nem ő csinálja, nem ő ilyen (bár ez is igaz, hogy ő is ilyen a való életben), hanem bennem megvan ugyanez az üzemmód és a képben ő valójában én vagyok, csak azáltal, hogy őt képzelem oda elhatárolom magamat az élménytől. De mit jelent ez akkor?

Például azt, hogy ez az én nagyon is aktív belső küzdelmem, hogy mennyit szabad és ér elkérni a szellemi produktumokért – egy önismereti ülésért, egy csoport alkalomért. Megfoghatatlan az eredménye, hiszen arra semmilyen ráhatásom nincs, hogy a kliens mit csinál azzal, amit adok neki és egyáltalán felhasználja-e, ráadásul teljesen szubtilis, éteri az élmény, aminek nincs kézzel megtapintható formája, és ha ez nem lenne elég, az önismereti csoportok és ülések hatását lehet előszeretettel lehasítani, letagadni és eltemetni, ugyanis az ott ért hatások és felismerések nagyon kényelmetlenek tudnak lenni. Tehát az eredményekbe való kapaszkodás nagyon ingatag talaj ebben a műfajban, egyenesen kontraproduktív sok esetben, mert nem az a cél, hogy az elvárásoktól terhelt klienst még több elvárással terheljem. Ráadásul néha pont az az elkerülés, ha a kliens túlságosan együttműködő és jók az eredmények, mert félő, hogy csak meg akar felelni a terapeutának. Szóval ezen a területen nem tudom hasznosítani azokat az ismereteket, amiket a kézzel fogható termékek árusításában szereztem.  

A csoport szinte összes alkalmát valamilyen módon szabotáltam. Az egyik alkalom felét végig aludtam, egy másik alkalomra el se mentem, mert akkora volt bennem az ellenállás, a többi alkalmon, ahol jelen voltam pedig állandóan a csoport pénzügyi súlyát éreztem, ami teljesen betemetett és képtelen voltam koncentrálni arra, hogy igazából mit ad. De mire volt jó ez? Hát hogy eltávolítsam magamtól a csoport hatását! Amikor engedtem, hogy ez a csopvez a belső képben összeolvadjon velem és tudatosítottam, hogy az ő attitűdje megvan igazából bennem is, akkor visszamenőleg megjelent előttem az összes csoport alkalom, az információk, amiket hallottam, a gyakorlatok, amiket megéltem. Ha elhiszem, hogy teljesen rendben van, hogy én ezekért x összeget kifizettem, és hogy ezeknek tényleg van értéke, akkor meg kell engednem azt is, hogy változzak, hogy az élmények változtassanak engem. Ez kurva félelmetes! Ha nincs pénz a tranzakcióban, vagy ha bagatelizálom a pénz súlyát, esetleg állandóan szenvedek attól, hogy túl sokba kerül, akkor könnyebben el tudom hinni, hogy ezek az alkalmak „meg sem történtek„, vagy „oké, megtörténtek, de nem számítottak„. Ha beengedem teljesen az érzetét annak, hogy x pénzt fizettem ki érte, akkor el kell komolyan gondolkoznom azon, hogy mit adott és ezzel valamit kezdnem kell. És ha a csoport valamit adott, akkor van hatása, ha pedig van hatása, akkor létezik és megtörtént velem. Evidenciák, tudom… csakhogy pont ezeket az evidenciákat igyekszem teljesen lehasítani.

Ha pénzt kérek egy szolgáltatásért, amit nyújtok, nagyon gyakran azt érzem, hogy „rosszat” teszek a másikkal, megrövidítem őt, elveszem a pénzét, amitől nehézségei lesznek (mondjuk megvenni a bérletét, vagy bármit, ami fontos az élethez) és legszívesebben visszaadnám neki ezt az összeget, vagy még én fizetnék neki, amit meg is teszek valóban, amikor ingyen csinálok meg valamit. Nem akarom, hogy pénz is legyen a tranzakcióban, mert akkor könnyebben lehet semmisnek tekinteni a találkozót és megfeledkezni róla, mintha mi sem történt volna. Megfeledkezni azért kell, mert ha nem tenném, akkor el kellene ismernem, hogy hatással vagyok a környezetemre és hogy akár olyan változásokat is tudok hozni, amik nem kellemesek, illetve, hogy a másik személy is hatással van rám és ezáltal változom. Ha hatással vagyok, akkor az azt jelenti, hogy LÉTEZEM. Igen, evidencia ismét, tudom, de egy dolog ezt érteni, egy teljesen más dolog beengedni az ezzel járó hatásokat. Két teljesen ellentétes hajtóerő csap össze bennem. Az egyik hatást kelt a puszta lényével, a másik meg mindent megtesz, hogy ez a hatás ne látszódjon és söprögeti a nyomokat, elfedi a kitüremkedő részeket. Az egyik tudatállapotomban aránytalanul jobban rádőlök a környezetemre, mint amit feltételezne a korom és a képességeim, tehát súlyosabb vagyok a kelleténél, a másikkal pedig eltakarom magam elől ezt a tényt és próbálom semmisnek tekinteni. És még mindig ugyanaz a nyomógomb – ha nem takarnám ezt el, teljes mértékben hagynom kellene, hogy hasson rám.

Azáltal, hogy egy szolgáltatásért pénzt kérek, megörökítem a pillanatot, nem lehet csak úgy kitörölni az emlékezetből (minél nagyobb összegről van szó, annál inkább igaz ez), létezővé teszem, lehúzom a földre, súlyt adok neki, mert a másiknak erőfeszítést kell tenni, hogy kifizesse és nekem erőfeszítést kell tennem, hogy ott legyek (létezzek). Én is súlyosabb leszek ezáltal, a jelenlétem hatását nem tudom többé elbagatelizálni, fel kell vállalnom, hogy ott voltam, és valamit csináltam, valami megtörtént.

Ezt az írásomat most nem disszociáltam. Bevártam a lelkemet, hogy utolérjen és csak ezután írtam le.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0