Biztos ismered azt az érzést, amikor órákkal (vagy napokkal) később jut eszedbe, hogy mit kellett volna válaszolnod annak a személynek, akivel beszélgettél. Nekem ma évek múltával jutott csak eszembe egy válasz.
A konyhában álltunk én és az expasim és a főzésről beszélgettünk. Valami olyasmi volt a lényege a beszélgetésünknek, hogy nem kéri, hogy külön főzzek neki, de ha már magamnak úgyis főzök, akkor főzzek egy kicsit többet és abból ő is ehet, és akkor meg van oldva az ebédje.
Ez így önmagában egy semleges szituáció, amihez még egy csomó kontextust kellene adnom ahhoz, hogy átjöjjön az érzelmi háttere is. Számomra a főzés nem tartozik az örömteli tevékenységek közé, néha rámjön és akkor szívesen főzök, de soha nem főztem rendszeresen (kivéve amikor nagyon kevés pénzből kellett kijönnöm havonta, mert akkor midnen nap főztem). A párkapcsolataimban sem jellemző az az érzés, hogy mindenképpen szeretném étellel táplálni a páromat és a konyhát a lakterünk meleg központjává változtatni. Itt is érvényes, hogy főzök, ha “rámjön a főzhetnék”, de ez se nem rendszeres, se nem gyakori.
Abban az ominózus beszélgetésben is ugyanez volt a helyzet, sarokba szorítva éreztem magamat, ugyanis egyrészt szerettem volna megfelelni ennek a “jóasszony” képnek és szar lett volna nyíltan beismerni azt, amit most leírtam, hogy nekem ehhez nincs affinitásom, másrészt eddigi életemben soha sem vetett fel a pénz különösebb módon, így gazdaságilag is jobban megérte volna, ha főzök mindkettőnkre, szar lett volna kimondani azt, hogy nem érdekel a gazdagi megfontolás én akkor sem főzök, és harmadrészt ott lebegett valami a levegőben, amit nem tudtam megragadni, és ennél fogva nem tudtam kimondani sem, mert nem tudtam, hogy mi zavar abban, amit az expasim mond.
Csak ma, évekkel később érkezett meg a válasz, ami ott lemaradt: Tudod, mit? Neked úgyis minden nap el kell menned munkába, és ha már úgyis dolgozol, akkor élek én is a pénzből, amit megkeresel. Nincsenek nagy igényeim, elég lesz az, amit hazahozol.
Nem tudom, hogy belementem-e volna ebbe a dealbe (szerintem nem), mert még ez a felállás se csinálta volna meg bennem annak érzetét, hogy én szívesen főzzek, de nem ez a lényeg, hanem hogy végre meg tudtam ragadni AZ ÉRZETÉT annak, ami ott akkor zavart.
Azt éltem meg, hogy élősködni akar az energiámon, hogy valami olyasmit akar tőlem elvenni, amit én nem szívesen adok neki és amiből nem érzem azt, hogy túlcsordulnék.
Abban a beszélgetésben nem arról volt szó, hogy ha főzök, akkor ehessen abból ő is, mert ez teljesen természetes. Addig is evett a főztömből. Ez a beszélgetés arról szólt, hogy főzzek többször, ő ehessen többször házi kosztot, és szerintem arról is, hogy megélhesse ennek jóságát és melegét, hogy egy nő gondoskodik róla és főz neki. “Ha főztél múlt hónapban egyszer, és nekem nagyon ízlett, akkor biztos meg tudnád csinálni 5x is. Nem?”
Nem.
Mert nem szeretem, ha valami olyasmiből kérnek tőlem többet, amiből épp a maximumot adom. Egyszerű és nagyszerű lenne ezt egyenesen kimondani, de nem annyira egyszerű és nagyszerű, ha megfelelés kényszerre szabályozunk. Olyankor ugyanis az első zsigeri reakció a bűntudat (többet kellene tudnom adni) és a félelem (ha nem adom azt, amit kér, elhagy). És innentől kezdve megkezdődik egy párkapcsolati tánc, amiből néha csak évek múltán tekeredünk ki, amikor már rég nem is vagyunk azzal az emberrel.
Néha bele szoktam nézni a Soft White Underbelly videókba, amelyekben Los Angeles utcán élő embereit interjúvolja meg Mark Laita. Az interjú alanyok nagy része drogfüggő prostitúcióból élő nő. Az egyik nő mostanra lábraállt, és kiszált a prostitúcióból, viszont egy ideig wellness salonban dolgozott, ahol elvárt volt, hogy a vendégekkel le is feküdjenek. Azt mondta ez a nő, hogy ő úgy érezte a puncija egy bank automata, amibe bedugja a kártyát és csilingel máris a pénz. Azt mondta, hogy hihetetlenül nagy érték ez a testrésze. És utána azt is elmondta, hogy gyakorlatilag tudni kell jól hasítani, érzelmeket elnyomni és eleve traumatizált gyerekkorból jönni ahhoz, hogy valaki prostitúcióból éljen, de ez egy másik sztori. Állítólag vannak escort nők, akik ezt élvezik csinálni. Nem tudom, mit gondoljak még erről.
De vissza a sztorihoz.
Azért említettem, mert vannak “női dolgok”, amiket fel lehet fogni értékként és élni ezzel az értékkel. Most nem a punci prostitúciójára gondolok. Az otthonteremtés képessége, a főzés, a gyereknevelés, a férfiról való gondoskodás, de ezek egyike sem default setting, úgy ahogy a férfiak sem azért vannak a párkapcsolatban, hogy szekrényt szereljenek, mert ők meg milyen jól tudják azt.
Én kiborulok, amikor egy férfi elvárja tőlem “a női funkciókat” és szeretem, amikor nem várja el, de nyitott szívvel befogadja, amikor adom. Szeretem, amikor egy nő imád főzni, mert jó ilyen ételt enni, és szeretem azt is, amikor egy férfi imád barkácsolni mindenfélét. Meg azt is szeretem, amikor egy nő imád barkácsolni és egy férfi imád főzni. Mert abban az érzésben jó részesülni, hogy szeretetet adnak ezeken keresztül.
Sok dolog, amiről írtam a felelősségvállalás kérdését érinti. Ha azon felül, amit elolvastál ebben a cikkben érdekelnek még a téma önismereti vetületei, ajánlom figyelmedbe a Szeretetteli felelősségvállás munkafüzetemet.
