Zöld kicsi béka, aki az erdőben él. Mindegyik fa sokkal magasabb nála és ő tudja, hogy soha nem lesz akkora, mint ezek a fák, ami azért baj, mert ő számára elérhetetlen marad az a világ, amit a fák látnak, az a szög, amiből  a fák látják a világot, az a magasság, amiből ők kitekinthetnek, és az a méltóság, ami körbeövezi őket. A béka minden nap teszi a dolgát, megfürdik, ételt keres magának, körbejárja az ismerős területet, de folyamatosan szomorú és vágyakozik.

Egy nap találkozik egy tündérrel, aki a gyilkos galóca kalapján ül és a tündér azt mondja neki, hogy teljesíti ezt a kívánságát. Nem kell ezért a békának semmit sem tenni, ő tudja ezt a varázslatot és csak megcsinálja a békával, ha erre igent mond. A béka gondolkodási időt kér, mondja, hogy nemsokára visszajön. De a tündér erősködik, hogy ő nem tud várakozni, vagy most azonal igent mondd a béka, vagy eltűnik ez a lehetőség. Mivel a béka visszaemlékszik arra, hogy már mennyit vágyakozott így is arra, hogy fa legyen, igent mond.

A tündér megsuhintja a békát a varázspálcájával és az azonal  óriás jegenyefává változik. Olyan érzés, mintha valaki ezer darabra akarná szétszakítani a testét, óriás félelem lesz rajta úrrá, hogy a megszokott kicsi méretéhez képest, most hirtelen hatalmas lesz. Fél, hogy szétdurran a teste és ő meghal. Amint a folyamat megtörténik, az új jegenyefa mint egy gumiszalag egyszercsak visszapattan és a béka ismét a tündér előtt áll.

Mondja neki a tündér mérgesen, hogy tényleg akarnia kell a békának az átváltozást, mert mástként ő sem tudja felülírni a béka erejét. Ad neki még egy esélyt. Ezúttal a béka már tudja mire számítson, amikor a tündér megsuhintja a pálcájával, megint elkezd növekedni és hagyja, hogy ez megtörténjen vele. De annyira kényelmetlen ez a pozíció, hogy másodjára is visszapattan az eredeti formájába.

A tündér lemondóan sóhajt. Azt mondja a békának, hogy neki ehhez nincs türelme, és eltűnik.

A béka még szomorúbb lesz, mint addig, mert most már tudja, hogy volt esélye megvalósítani az álmát, és mégsem tudta megragadni. Elrontotta. Beássa magát a földbe és úgy dönt, hogy meghal.

Tényleg meg is hal, a teste a földben elkezd szétmállani, eltűnik fokozatosan a húsa, az izmai, és legvégül a csontjai is, míg nem marad belőle semmi. Már csak a szelleme lebeg az erdő azon része felett, ahol általában a napjait szokta tölteni.

Meglát egy makkot a földön, és kitalálja, hogy ha abba beleköltözteti a testét, akkor ezúttal tölgyfaként tud majd megszületni.

Beleköltözik a kis makkba, és tényleg nagyon otthonos érzete van, kicsi és meleg, békesség honol benne, ahogy az erdő talaján fekszik. A béka szelleme sokáig lakik a kis makkban, sokszor feljönnek benne a béka emlékek, ugrana, de a makk nem mozdul. Úgy dönt mégsem jó ötlet fának lenni, ő inkább ismét béka lesz, de már nem tud kijönni a makkból. A lénye beleszőtte magát a makk rostjaiba, ez a létforma már nem engedi. A legfélelmetesebb, hogy a béka érzi faként nagyon sok évet fog eltölteni, sokkal többet, mint amennyit békaként.

Belenyugszik hát a tölgyfaságba, és minél inkább megnyugszik, annál mélyebbre kerül a makk a földbe, teljes sötétség és csend veszi körül. Még mindig néha ugrana, nem hunyt ki belőle teljesen ez az inger, de már nem ad ennek fontosságot. Csak mint amikor felriad valaki egy álomból majd rögtön vissza is alszik.

Az álmondja, hogy kiabál: ÉN béka vagyok! ÉN béka vagyok! Engedjetek vissza a testembe! De nem történik semmi, így visszaalszik a makkságba. Nagyon sok idő eltelik, amíg már nem jönnek a béka álmok, és amíg a béka teljesen makknak tudja érezni magát, és a békákat akik a felette lévő földön ugrálnak, egy másik fajnak látja, aki nem ő. És amikor teljesen makká válik, akkor elkezd kihajtani, és törekedni a föld fölé.

Egy iszonyatos erő tolja őt felfelé a földből, már most óriás tölgynek érzi magát, érzi a teljes formáját, amit egyszer el fog érni és ez könnyedén átsegíti őt a kemény földön. Emlékszik arra, aki lesz. Sok év telik el, kis faként, fiatal faként, felnőtt faként, érett nagy faként. Ismerkedik az állatokkal, megéli az évszakok váltakozását, a levelei kihajtását és lehullását, a gyökerei terjeszkedését. Még mindig néha felvillan az a gondolat, hogy milyen volt, amikor béka volt, de a törzse annyira erős, és a fa léte annyira megszilárdult, hogy már nem mozdítja őt ez az emlék. Méltóságteljesnek érzi magát, nagynak, már akkor is, amikor még csak kicsi fa. Királyinak. Együtt lélegzik az erdővel. És amikor óriás fává nő, belátja az egész környéket, nagyon távolra.

Egy nap különös csiklandozást érez a törzsén, és amikor lenéz, akkor látja, hogy egy zöld béka mászik felfelé a törzsén. A tapadó korongjai rátapadnak a törzsére és ő könnyedén hagyja el az egyik ágat a másik után, amíg felér teljesen a legfelső ágig. Ott a béka rátapasztja magát a vékony ágra, hogy le ne essen és élvezettel szétnéz a tájon. Ebben a pillanatban a tölgy és a béka ugyanolyan távolra ellátnak. Aztán amikor a béka megelégelte a szétnézést, lassan lemászik a fáról és megy tovább a dolgára.

A tölgy nevetni kezd. Elég lett volna felmásznom a fára, nem kellett volna ehhez fának lennem! Nem fa akartam lenni, hanem látni akartam azt, amit a fák látnak! De nem sajnálja a fa életet sem, nagyon sokat tanult belőle a szilárdságról. Következőre már tudni fogja jobban, hogyan legyen olyan béka, amire vágyott.

A fiatal lánnyal az oldalamon fejvesztve rohantunk a zegzugos ház szobáin keresztül. Amint rejtekhelyre találtunk és egy pillanatra megálltunk, a sárkány rögtön közelebb ért hozzánk. Csalhatatlan szimattal követett minket. Felfelé rohanva a lépcsőn eszembe jutott a padláson lévő kis ablak.
– Gyere kislány, mutatom az utat! – fordultam hátra a barnahajú lányhoz.
– Nem vagyok kislány! – mordult vissza rám futás közben.
Szó nélkül hagytam a mondatát, tínédzser kori lázadásnak tudtam be, amin nem érdemes fennakadni. Rohantam tovább, hogy minél előbb elérjem a kis ablakot. A lány fürgén kimászott rajta és kisvártatva én is mellette álltam a tetőn. Megszédített a magasság, de ezzel együtt megérkezett egy adag nyugodtság is, hogy ide a sárkány nem fog tudni követni minket. Ahogy elkezdtünk leereszkedni a szürke tetőn, visszapillantva még megláttam a sárkányt, ahogy dühödten beront a padlásra és a kis ablakon keresztül rám néz. Gyorsan elfordítottam a tekintetemet, hogy ne lássam. Hosszú széles lépcső futott végig a ház oldalán és előtte, a tetőtől egészen le a mélybe, szinte körbeölelve a házat.
– Le kell érnünk mielőbb a lépcső aljára és lehasalni a földre. A föld szaga eltakarja a mi szagunkat és a sárkány nem fog ott megtalálni. – utasítottam a lányt. 
A lány szó nélkül követett engem. Az utolsó lépcsőfokról leugorva puha barna földre érkeztünk meg. A rejtekhely biztosnak érződött. Csak amikor megnyugodott a légzésem és körbenéztem vettem észre, hogy ára van az ide bújásnak. Halott és haldokló testek, széttört tárgyak, rothadó növények vettek minket körül. “Nem baj, megéri.” nyugtáztam magamban. 

A sárkány a padlásra szorult. Körbe körbe forgott a számára túl kicsi szobában, nehéz farkát többször egymás után a padlónak csapta, amitől megremegett az egész ház. Ordított dühében és figyelte a két távolodó alakot. Szüksége volt rájuk, hogy csillapítsa az éhségét. Nem ételre vágyott, az emberek olyanok voltak számára méretüknél fogva mint egy rizsszem. Pusztán a húsukkal nem lakott volna jól. Neki más kellett. Az emberek szellemi tudása. Bár szerette a férfiakat is, és néha napján azok is útjába kerültek, ő mégis a nőt akarta, aki most kiugrott az ablakon és megszökött előle. A sóvárgás szinte eszét vette, és itt volt még a kidomborodó hasa is, ami még harciasabbá és elszántabbá tette őt.
Erejénél fogva bármikor átszakíthatta volna a tetőt. Sőt, az egész házat romba dönthette volna. De akkor hol lenne az otthona? Hová térne vissza? Szüksége volt erre a biztonságos helyre, így inkább választotta a padlás szobába való bezártságot, mintsem a szabadságot, amit csak romokat maga után hagyva tudott volna megszerezni. 
Lent a földszinten egy idős nő kötögetett a hintaszékében. A ház az ő örökségéhez tartozott és bár egykor még tudott a sárkányról a padláson, mostanra teljesen megfeledkezett róla, és önmagáról is úgy tudta, hogy egy ártatlan idős hölgy, aki békésen kötöget öreg napjaiban. A sárkány a földkerekség legveszedelmesebb élőlényének tartotta a ráncos hölgyet és egyben a legerősebb börtönőrnek, aki valaha fogsága ajtajához kerülhetett. Az öreg hölgyhöz érkező látogatók bármelyike kiszabadíthatta volna őt, ha felkiáltanak, hogy  “a padláson egy sárkány van!”, de egyikük sem tette, mert pillanatok alatt belekerültek az öreg hölgy valóságába, amelyikben sárkányok soha nem is léteztek. 

Egyszer egy bölcs azt mondta, hogy legénynek kell érkezni, aki kiszabadítja majd a sárkányt. A legény meg is érkezett, nem is egy, de a sárkány könnyűszerrel lenyelte őket. 

-Meddig akarsz itt feküdni? – szólalt meg Asta. – Vissza kell mennünk a házba.
A kérdésére nem érkezett válasz. A mellette fekvő nála idősebb nő megmerevedve nézett maga elé, mintha minden pillanatban azt várná, hogy a sárkány iderohan.
– Hallod! Vissza kell menned! – mondta hangosabban és megrázta a nő vállát.
Tudta, hogy magára maradt és a nőtől nem fog segítséget kapni. Vagy ő elindul, vagy örökre itt maradnak. Lassan négykézlábbra emelkedett, majd felült és leporolta a ruháját. “Nem az én dolgom lenne” dohogott magában, de nem volt más választása, mint nekiindulni az útnak. Elindult felfelé a lépcsőn. Minél közelebb ért a házhoz és mindenhez, ami benne lakott, annál erősebb görcs merevítette meg a testét. A lépcső felénél összecsuklottak a lábai és ő önkéntelenül a földre rogyott. Rettenetesen félt, de közben egy pillanatra sem lankadt az elszántsága, hogy kibogozza az összegubancolódott szállakat. Minden erejét összeszedve lábra állt és tovább ment. Úgy gondolta a ház ajtaján keresztül kell megközelítenie a sárkányt, ezért abba az irányba irányította lépteit.
     Asta nyitva találta a bejárati ajtót és belépett, majd halkan becsukta maga mögött. A ház belseje még félelmetesebb volt, mint a házhoz vezető lépcső. Szabad szemmel semmi olyat nem látott, ami ne tartozott volna egy hétköznapi házhoz, mégis baljós hangulat lengte körül minden egyes tárgyat. Az volt az élménye, hogy ez a nyugodt környezet bármelyik pillanatban megváltozhat és szellemek hada nyelheti őt el. És bár érezte ezeket a szellemeket, síri csend és mozdulatlanság honolt a házban. A félelem átvette a hatalmat a teste felett és bepisilt. A fekete harisnyája és az alsóneműje teljesen átnedvesedett. Asta furcsamód megkönnyebbült ettől, mintha megszabadult volna valamitől, ami eddig megkötözte őt. Lefejtette magáról mindkét vizes ruhadarabot és a földre dobta őket. Végre érezte a levegőt a bőrén a szoknyája alatt, amitől sokkal erősebbnek érezte magát.
     Tudott az idős hölgyről a hintaszékben a belső szobában, és azt is tudta, hogy rajta keresztül vezet az út a sárkányhoz így elindult balra. Tágas szobába érkezett, amelyik étkezőnek szolgált. Hosszú fa asztal foglalta el a szoba nagy részét, amelyik mellett elfért volna akár húsz ember is, de csak az egyik végénél ült egy négy tagú család. Mindannyian fásult arccal ültek a leveses tányérjaik felett, amelyikbe néha belakanalaztak, szürke, beesett szemeik meredtek a semmibe. Asta tudta, hogy a zaj, amit folyamatosan hall a sárkány dübörgése a padláson, minden alkalommal, amikor nekicsapta a farkát a padlónak, a kék mintás porcelánok a vitrinek mögött megremegtek és ugrottak egyet.
– Ti is halljátok ezt a zajt? – kérdezte a családtól.
Az asztalfőn ülő nő felemelte tekintetét és röviden nevetett.
– Miféle zaj?
– Hát az a zaj, amitől megremeg a porcelán is. – pontosította Asta. Alig bírt beszélni, annyira megrémítette őt a helyzet, amibe belecsöppent. Minden porcikája azt üvöltötte, hogy meneküljön. De nem menekülhetett, tovább kellett mennie.
– A porcelán mindig így ugrál. Ez normális.
Asta bensője összecsavarodott. Érezte ahogy veszi át az uralmat a gondolatai felett ez a valóság, amelyikben nincs sárkány, nagy erővel vonzotta őt az ötödik szék az asztalnál, amelyikre leülhetne és belesimulhatna ennek a családnak a valóságába. Összeszedte erejét és kirohant a szobából.
     Továbbmenve néhány érdektelen szobán keresztül, a belső szobában megtalálta a békésen hintázó és kötögető nénikét. A szoba félhomályában is pontosan látta a bútorok formáját és a hosszú sálat, ami a kötőtűk alól folyt ki.
– Hallod a zajt? – tette fel az idős nőnek is a kérdést.
A nő szelíden elmosolyodott. Asta elgyengült, kezdte őt is hatalmába keríteni az a valóság, amelyikben semmilyen zaj nem hallatszott és semmilyen zaj soha nem is volt. A szoba csendjét csak a kötőtűk halk kocogása törte meg, az idős néni pedig a világ legbékésebb lényének nézett ki. Asta már nem hallotta a zajt, csak visszaemlékezni tudott rá, és ebbe az utolsó szálba kapaszkodott. Már önmagát is egy kis unokának látta, amelyik örömmel ül a nagyi lábánál, és hallgatja annak meséit.
Amint Asta belesimult ebbe a képbe, váratlanul az idős hölgy arca helyén egy fekete örvénylő lyuk jelent meg, amely mintha magába akarta volna szippantani Asta teljes lényét. Minden erejével ellenállt, feszítette a testét, húzta magát távolabb az idős nőtől, és most már tisztán hallotta ismét a hangokat, azoknak olyan sokaságát, hogy meg sem tudta őket különböztetni egymástól. Vissza kell menni az időben, vissza kell menni az időben. – parancsolt magára. Azt feltételezte, hogy ha vissza tud menni abba az időbe, amikor az idős hölgy még emlékezett a sárkányra, akkor fel tudja oldani ezt az átkot. Odarohant a magas ingaórához a falnál és belebújt. 

     Öt éves forma kisfiúként bújt elő és megkönnyebülve vette tudomásul, hogy a szoba hangulata sokkal kevésbé hat rá nyomasztóan, mint korábban. A hintaszékben egy középkorú nő ült, kötögetett és vidáman beszélt hozzá. Bár emlékezett korábbi önmagára, ez a kép a háttérbe szorult és előtérbe került a kisfiús léte. Fa autókkal játszott, amiket a földön tologatott, nagyobbá cseperedve pedig megtanulta használni a puskát és katonásat játszott. Az élete könnyűnek, kalandosnak és izgalmasnak érződött. A hintaszékes nő megtiltotta neki, hogy a puskával bármikor is magasabbra célozzon, mint a szeme magassága, és bár a fiú nem értette mi ennek a tilalomnak a magyarázata, nem kérdőjelezte meg. Szentnek és nemesnek érződött ez a szabály és ő örömmel betartotta. 

Asta elkezdte érezni, hogy ez a férfi élet teljesen elzárja őt a sárkánytól, és hogy ez az élet spirál csak még távolabb viszi a megoldástól. Sőt elkezdett derengeni benne annak a tudása is, hogy a házban való bolyongás sem fogja közelebb vinni a sárkányhoz, hanem egyre szövevényesebb és kacskaringósabb labirintusba kerül általa, amelyikben egyre kisebb darabokra törik a sárkányról való bármilyen tudás. 

Hagyta, hogy az ijedtség eluralkodjon a teljes testén, mert tudta, hogy arra támaszkodva ki fog tudni jönni a férfiból, a hintaszékes nő közeléből és a házból is. Így is lett, és amint a házon kívülre került, elkezdett rohanni felfelé ugyanazon az útvonalon, ahol korábban lefelé rohantak a nővel. 

Egy pillanatra megtorpant a kis padlás ablak előtt. Félt, hogy akár meg is halhat, a sárkány egy szempilllantás alatt felperzselheti, vagy a fogaival széttépheti. Inkább a sárkánnyal való találkozás, mint tovább folytatni ezt a bolyongást!, határozta el magában. Benézett az ablakon és azonnal szembetalálta magát a sárkány tekintetével. 

Egyikük sem mozdult hosszú időn keresztül. Asta sírva fakadt, határtalan örömet érzett afelett, hogy végre egymásra nézhetnek, hogy találkozhat azzal a tudással, ami a sárkányban lakozott. A sárkány nem tűnt dühösnek, ő is megnyugodott ettől a szembenézéstől. Asta óvatosan bemászott a kis ablakon, de végig figyelt arra, hogy a sárkánnyal való kapcsolata megmaradjon. Amikor már a szoba közepén állt, a sárkány felhördült, kisebb földrengést okozott a farka dühödt csapkodásával és néhányszor megkerülte a padlást. Asta megijedt ugyan, de egy eddig ismeretlen erőbe is meg tudott kapaszkodni önmagán belül. A sárkány nem akarta őt bántani, de próbára akarta tenni a bátorságát és így mondta el, hogy mennyi ideig szenvedett itt a padlásszobában.
Amikor kissé lenyugodott Asta felmászott a pikhelyes hátára és megtalálta a csigolyák közé döfött szöget. Kihúzta és amint ez megtörtént a sárkány hányni kezdett. Először felöklendezte a legyéneket, akik bágyadtak, meggyötörtek, nyálba borítottak és lesoványodottak voltak ugyan, de még éltek. Kihányta a padlás összes bútorát is, amit az évek során lenyelt, és felöklendezett egy legényt is, akinek a mellénye alól kiesett a kurbli. 

Asta azonnal felismerte a tárgyat és nagyon megörült neki. Felemelte a földről és a sárkány feje tetejére mászva megkérte őt, hogy emelje fel egészen addig a lyukig, amelyikből a kurbli kiesett. Ott aztán elkezdte vadul tekerni és minden tekeréssel a padlás teteje emelkedett kicsit, míg végül teljesen kinyílt, mint a kincses láda teteje, és felettük nem volt más, csak a kék ég. Asta kiábálni kezdett örömében, a sárkány nagyon hosszú ideje óta először vett jó mély levegőt, kinyújtotta szárnyait és Astával együtt a magasba reppent. Végre úgy szállhatott fel, hogy közben nem kellett attól félnie, hogy romba dönti a házat. 

A hosszú ideje bezárt erő féktelenül és iránytalanul tört elő. Megtörtént az, amitől Asta félt, és amiről a régi legenda is szólt, hogy a sárkányt azért kell bezárva tartani, mert egyébként pusztítást végez. A sárkány hátán hánykolódva minden kavargott körülötte, nem látta a világot maga körül, csak érzékelte, hogy nekimennek néhány magasabb toronynak és épületnek. “Tényleg igaz volt!”, ijedt meg Asta. “Pusztít!”. 

De ugyanaz a belső erő, ami már korábban is átsegítette őt a nehéz helyzeten most is megszólalt benne, és arra intette, hogy ne adja fel, tanulja meg uralni a sárkány erejét, és  ha most nem teszi meg, vállalva a károkat, amiket közben létrehoz, akkor megint hosszú időre elszakadnak egymástól. Asta behunyta a szemét és csak arra az egy pikkelyre figyelt, amit mindkét kezével markolt, és a két combja közötti sárkány testre, amit minden erejével szorított, hogy ne essen le. Lélekben bocsánatot kért minden egyes alkalommal, amikor hallotta az omló épületek zaját és csak arra koncentrált, hogy magasabbra emelkedjenek, és hogy a lakott területtől messzebbre kerüljenek. “Emlékszek magamra. Hajlandó vagyok emlékezni magamra.”, ismételte el többször és kinyitotta a szemét. 

A sárkányt egyre biztosabb tudattal uralta, kiismerték egymást, és minél jobban együttműködött vele, annál szabadabbnak érezték magát. Amikor teljesen biztosan tudta, hogy összekapcsolódtak, visszairányította őt a házhoz. A nyitott háztetőn keresztül puhán leereszkedtek a padlóra, ahol a mellényes legény nagy örömmel fogadta őket. 

– Van sárkányod! – kiáltott fel. – Én is kipróbálhatom? Repülhetek veled? 

– Igen. – mosolygott rá vissza Asta. – De csak akkor repülhetsz velem, ha megígéred, hogy te is megkeresed a saját sárkányodat. 

A legény bólintott és lelkesen a sárkány hátára mászott. Asta és ő sok kalandot megéltek a sárkány hátán utazva. Asta sokat kalandozott egyedül is, és mindig visszatért a most már puha szalmával borított padlásra, amelyik este mindig becsukta a tetejét. Visszament a házba is és gondosan elkerülve a balra eső szobákat, amikről tudta, hogy még vissza kell beléjük térnie egyszer, elindult a fa lépcső felé, hogy szabaddá tegye a padlásra vezető csapóajtót. Sikerült újból mozgásba hoznia, és ezentúl nyitva tartotta, hogy szabad átjárás legyen a ház és a padlás között. 

A sárkány kerek hasából két tojás került elő, amelyekből két kis sárkány bújt ki, akik nagy örömmel repültek velük együtt. Asta büszkeséget érzett és elhatározta, hogy soha többet nem fogja letagadni a sárkányok létezését. 

Egy idő után eszébe jutott a nő, aki a lépcső alján feküdt a földön. Mostanra már csak a csontváza maradt meg belőle. Asta fehér lepedőbe tekerte őt és elindult vele felfelé a lépcsőn. Annak ellenére, hogy csak a csontok zörögtek a lepedőben, Asta nagyon nehéznek érezte és komoly erőfeszítésébe került felhúzni őt akár egyetlen lépcsőfokra is. Ezúttal sem adta fel, és a súlyt fokról fokra emelte. Mire felért vele a padlásig, a csontokra inak és izmok teremtődtek, amiket betakart a bőr, a nőnek ismét haja nőtt és élő emberré lett. 

Hangok szűrödtek be hozzám a távolból. Megmozgattam az elgémberedett tagjaimat, és ahogy egyre inkább szabadultam ki a sötétségből, kezdtek visszaáramolni az emlékek. Félelem öntötte el a testemet, felismertem a szagot, a környezetet, a házat, a sárkányt, akivel most farkasszemet néztem. Mérhetetlen düh sütött a szeméből, és az első gondolatom az volt, hogy ismét kereket oldok. A barna hajú lány tekintete tartott a padlás szobában, aki ellentmondást nem tűrően nézet rám és láttam a szemében, hogy szinte megtiltja nekem, hogy kimeneküljek a helyzetből. A fejemben hallottam a hangját, amelyik azt mondta, hogy vállaljam, amit tettem, mert ha nem teszem, soha sem ér véget ez az átok. 

Minden pillanatban attól féltem, hogy a sárkány felfal. Jogosan. Én tettem a kurblit a legény mellénye alá, én etettem meg vele a legényt, és így gyakorlatilag a szabadulása kulcsát is. Én hitettem el vele, hogy a legény tehet mindenről. Én tettem, és megvolt hozzá az én történetem is, amit egy következő alkalommal mesélek el, de attól függetlenül, hogy volt rá okom, a szenvedést én okoztam neki. A beismerésem visszabillenttte az egyensúlyt, de nem tüntette el a sárkány haragját, aki még jó ideig dühöngött. De már nem szakadtunk el egymástól.