A napokban hallgattam meg egy interjút, amiben Dr. Shefali Tsabary az új könyve kapcsán nyilatkozott, aminek címe Radikális felébredés (Radical awakening). A saját keresését és felébredését a kulturális kondicionáltságokból írta meg könyvben és az interjúban arról beszélt, hogy mennyire sötét helyekre került, amikor elkezdett kivetkőzni azokból a szerepekből, amiket éveken keresztül hordozott magán – anya, feleség, jókislány, gondoskodó, kedves, elfogadó és még sorolhatnám a szerepeket, amiket a nők tipikusan magukra öltenek. Ezekbe kapaszkodott, és amikor rájött, hogy ő nem ezek, akkor identitásválságba került.

Megragadott az a rész, ahol arról beszélt, hogy milyen nehéz volt váltani, amikor a lánya szárnyakat bontott és már nem volt úgy rá szüksége, mint addig. Ott vette észre, hogy mennyire identitásának alappillérévé vált addigra az anyai szerep, és amikor effektíve már nem volt erre a szerepre olyan intenzíven szükség, mint addig, válságba került. A szülő – gyerek kötelék soha sem szűnik meg létezni, nem arról van szó, hogy többé már nem anya, de arról viszont igen, hogy nem kell olyan mértékben tartni a gyereket, mint addig.

Ezt a kérdést mindig félválról vettem csak, mert úgy éreztem nem érint engem. Nem vagyok anya, nincs gyerekem, nem kell ebből kilazulnom. A saját anyám viszonylatában eszembe jutott, hogy ő mennyire tud vajon kilazulni a rólam való gondoskodásból, és bőségesen dünnyögtem azon, hogy ha ezt nehezére esett megtenni, az viszont eddig soha nem jutott eszembe, hogy körbenézzek a saját udvarom tájékán. ÉN KILAZULTAM A KISLÁNY SZEREPKÖRBŐL, AMIÓTA FELNŐTTEM?

Letettem azt, hogy anyukám kislánya legyek?

Letettem azt, hogy tőle várjam az oltalmat, a biztonságot, a választ az Univerzum minden kérdésére?

Azt találom, hogy ezen a téren nem végeztem el a munkát teljesen. Nem lazultam ki abból, hogy a kislánya legyek. És itt megint csak nem arról beszélek, hogy miután felnőttem már nem vagyunk szülő-gyerek kapcsolatban. Sokkal inkább a felelősség kérdését vitatom most, és hogy ki hová rakja az identitása súlypontját. Identitásom súlypontját még mindig a kislányságba rakom sokféle képpen.

A kedvesem ilyen gondolatmenetek végén meg szokta kérdezni: És most, hogy erre rájöttél, mit csinálsz ezzel?

Mert általában jól rájövök az ilyen bölcsességekre, aztán minden ugyanúgy marad, mint addig is volt. Van bennem egyrészt jó nagy adag tanult tehetetlenség, hogy erre már baszd meg annyiszor ráláttam, annyiszor kezdtem el másként viselkedni, és mégis újból-és újból azt tapasztaltam meg, hogy még mindig ugyanazon a körön futok, érztem szerint nem léptem feljebb a spirálon. Olyan élmény, mintha ásnék egy gödröt, amit azonnal elkezd valaki betemetni, amint egy pillanatig nem nézek oda, majd megint elkezdem ásni, betemeti, ások, betemeti, ások, betemeti, míg a végén kiborulok, hogy a faszom fog ennyit ásni, és otthagyom a gödröt a picsába. Aztán hiába hagytam ott, rájövök, hogy ez sem segít, majd megint elkezdek ásni, betemeti, ások, betemeti. Nagy valószínűséggel éppen most is a jókislánysából írok.

És most, hogy erre rájöttem, mit csinálok ezzel?

Amikor nem vagyok a jókislányságban, sem az ennek teljes ellenfeszülésében és lázadásban, olyankor egyszerűen csak azt érzem, hogy nem kell bocsánatot kérnem az életemért, sem megmagyaráznom, hogy miért ilyen és miért nem más, vagy miért nem gondolok másokat.

Olyankor egyszerűen csak vagyok, békében önmagammal.