Anyám lánya szerep meghaladása

Anyám lánya szerep meghaladása

A napokban hallgattam meg egy interjút, amiben Dr. Shefali Tsabary az új könyve kapcsán nyilatkozott, aminek címe Radikális felébredés (Radical awakening). A saját keresését és felébredését a kulturális kondicionáltságokból írta meg könyvben és az interjúban arról beszélt, hogy mennyire sötét helyekre került, amikor elkezdett kivetkőzni azokból a szerepekből, amiket éveken keresztül hordozott magán – anya, feleség, jókislány, gondoskodó, kedves, elfogadó és még sorolhatnám a szerepeket, amiket a nők tipikusan magukra öltenek. Ezekbe kapaszkodott, és amikor rájött, hogy ő nem ezek, akkor identitásválságba került.

Megragadott az a rész, ahol arról beszélt, hogy milyen nehéz volt váltani, amikor a lánya szárnyakat bontott és már nem volt úgy rá szüksége, mint addig. Ott vette észre, hogy mennyire identitásának alappillérévé vált addigra az anyai szerep, és amikor effektíve már nem volt erre a szerepre olyan intenzíven szükség, mint addig, válságba került. A szülő – gyerek kötelék soha sem szűnik meg létezni, nem arról van szó, hogy többé már nem anya, de arról viszont igen, hogy nem kell olyan mértékben tartni a gyereket, mint addig.

Ezt a kérdést mindig félválról vettem csak, mert úgy éreztem nem érint engem. Nem vagyok anya, nincs gyerekem, nem kell ebből kilazulnom. A saját anyám viszonylatában eszembe jutott, hogy ő mennyire tud vajon kilazulni a rólam való gondoskodásból, és bőségesen dünnyögtem azon, hogy ha ezt nehezére esett megtenni, az viszont eddig soha nem jutott eszembe, hogy körbenézzek a saját udvarom tájékán. ÉN KILAZULTAM A KISLÁNY SZEREPKÖRBŐL, AMIÓTA FELNŐTTEM?

Letettem azt, hogy anyukám kislánya legyek?

Letettem azt, hogy tőle várjam az oltalmat, a biztonságot, a választ az Univerzum minden kérdésére?

Azt találom, hogy ezen a téren nem végeztem el a munkát teljesen. Nem lazultam ki abból, hogy a kislánya legyek. És itt megint csak nem arról beszélek, hogy miután felnőttem már nem vagyunk szülő-gyerek kapcsolatban. Sokkal inkább a felelősség kérdését vitatom most, és hogy ki hová rakja az identitása súlypontját. Identitásom súlypontját még mindig a kislányságba rakom sokféle képpen.

A kedvesem ilyen gondolatmenetek végén meg szokta kérdezni: És most, hogy erre rájöttél, mit csinálsz ezzel?

Mert általában jól rájövök az ilyen bölcsességekre, aztán minden ugyanúgy marad, mint addig is volt. Van bennem egyrészt jó nagy adag tanult tehetetlenség, hogy erre már baszd meg annyiszor ráláttam, annyiszor kezdtem el másként viselkedni, és mégis újból-és újból azt tapasztaltam meg, hogy még mindig ugyanazon a körön futok, érztem szerint nem léptem feljebb a spirálon. Olyan élmény, mintha ásnék egy gödröt, amit azonnal elkezd valaki betemetni, amint egy pillanatig nem nézek oda, majd megint elkezdem ásni, betemeti, ások, betemeti, ások, betemeti, míg a végén kiborulok, hogy a faszom fog ennyit ásni, és otthagyom a gödröt a picsába. Aztán hiába hagytam ott, rájövök, hogy ez sem segít, majd megint elkezdek ásni, betemeti, ások, betemeti. Nagy valószínűséggel éppen most is a jókislánysából írok.

És most, hogy erre rájöttem, mit csinálok ezzel?

Amikor nem vagyok a jókislányságban, sem az ennek teljes ellenfeszülésében és lázadásban, olyankor egyszerűen csak azt érzem, hogy nem kell bocsánatot kérnem az életemért, sem megmagyaráznom, hogy miért ilyen és miért nem más, vagy miért nem gondolok másokat.

Olyankor egyszerűen csak vagyok, békében önmagammal.


Mérgező szülői viselkedés: Személyes támadásnak érzi a gyerek függetlenedési igyekezetét

Mérgező szülői viselkedés: Személyes támadásnak érzi a gyerek függetlenedési igyekezetét

“Gyerekkora óta fortyogó vulkánt hordozott magában apja miatt, és ha a nyomás elviselhetetlenné vált, az első útjába eső emberre – többnyire a feleségére – ontotta a dühét. Tudtam, hogy mi a teendőnk: felismerni és meggyógyítani a benne élő sérült kisfiút.”

Elkezdtem most olvasni a Mérgező szülők c. könyvet és rögtön az elején egy Gordon nevezetű férfiról ír a szerző Susan Forward, aki azért érkezik terápiába, mert 6 év után a felesége el akar válni tőle a férfi kontrollálatlan dühkitörései miatt. Az első terápiás ülés alatt kiderül, hogy Gordonnak rendkívül zsarnok apja volt, aki rendszeresen verte a fiát szíjjal, és felnőtt korában pedig érzelmileg zsarnokoskodott felette (például a kitagadással fenyegetőzött, amikor a fia elmondta neki, hogy érdekli őt a természetgyógyászat, ami apja szerint maga a sarlatánság). 

Azok a gyerekek, akiket bántanak a szüleik gyakran önmagukat hibáztatják, mert még mindig elviselhetőbb a bűntudat és annak a fantáziája, hogy kiérdemelték a verést vagy bármilyen más büntetést, mint meglátni azt, hogy az apa (vagy anya) egy olyan személy, akiben nem lehet megbízni. Felnőtt korban is tovább hordozzák a bűntudat és alkalmatlanság érzését. Az első lépés tudatosítani, hogy a gyerek nem felelős azért, amit a szülei tettek vele! Viszont felelős azért, hogy felnőtt korban lépéseket tegyen annak irányába, hogy kezdjen valamit a gyerekkori élmények hatásával. 

A mérgező szülők egyik jele, hogy személyes támadásnak érzékelik, amikor a gyerek vagy fiatal felnőtt önálló akaratát fejezi ki és elkezdi építeni a függetlenségét. Ezt tovább erősíti az, hogy  kulturálisan is belénk ivódott (az egyházak is mind ezt sulykolják), hogy a szüleinknek joguk van irányítani bennünket, pusztán mert életet adtak nekünk: “Ne feleselj az anyáddal!”, “Ne merészelj kiabálni az apáddal!” és hasonlók. Ahogy a gyerek önértékelése sérül a szülőkkel való konfrontálódásban, egyre inkább függővé válik a szülőktől, egyre inkább isteníti őket, és egyre inkább letagadja a szülők felelősségét abban, hogy valójában szevedést okoznak neki. 

Az egyik eszköz, ahogy a gyerek eléri azt, hogy továbbra is tökéletesnek tudja látni a szüleit a tagadás, amivel elkezdi elnyomni a forrongó érzelmeit. A tagadás a szülők részéről is működik, amikor azt mondják, hogy “nem volt az olyan komoly”, “nem is úgy volt az”, amikor a gyerek később próbálja szembesíteni őket a történtekkel. Ezzel gyakorlatilag érvénytelenítik a gyerek észlelését. A másik nagyon hatásos elhárító mechanizmus a racionalizálás: amikor a gyerek megmagyarázza, hogy miért volt valójában jó az, ahogy a szülei bántak vele: “Az anyám azért nem törődött velem soha, mert olyan boldogtalan volt.”, “Csak azért vert, hogy embert csináljon belőlem.”, “Csak segíteni akartak nekem.”Valóban igaz lehet, hogy a szülő maga sem kapott elég szeretetet gyerekkorában, hogy ő is boldogtalan volt, magányos volt, vagy bármi más nyomasztotta őt, és azért bánt úgy a gyerekével ahogy. De ezt külön lapon kell kezelni attól, hogy attól még a bántás megtörtént, és ez fájt a gyereknek, szenvedett tőle, cserbenhagyottnak érezte magát, dühösnek, kiszolgáltatottnak és ezek mind érvényes érzések.

Forrás: Susan Forward – Mérgező szülők

Ingyenes összefoglaló videó sorozat a könyvhöz: https://onmagunklenni.hu/visszanyert-elet/


Hírlevél feliratkozás

Történetek az érzésekről, belső vívódásokról, sikerekről, a környezetünkről, kapcsolatokról, pénzről, a nőiségről minden egyenesen az email fiókodba!

Édes, kávés emlékek

Édes, kávés emlékek

Odajutottam, hogy a Barista tanfolyam már csak emlék… Letelt a hat nap, utánam van, belém épült, részemmé vált. Olyan érzésem van, mintha több évig tartott volna. Két nap alatt sikeresen kigyógyítottam magamat a betegségből és teljes mértékben jelen tudtam lenni. Elkezdtem érezni a kávé illatát, ami régi szép érzéseket keltett bennem. Újból egy kávé gép mögött állhattam, újból készíthettem a kávé alapú italokat és eszpresszókat és újból kötényben feszíthettem. (tovább…)

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0