/Genpo Merzel Roshi és Ken Wilber tanításai alapján írta Corey deVos, angol eredetiből fordította Pőcz Adriana/

2011 februárjában Genpo Roshi, Buddhista Zen tanító, lemondott tanítói pozíciójáról, miután beismerte, hogy több házasságon kívüli afférját.

A bűnösségének elismerése és a pozíciójából való eltávolítás a megdöbbenés hullámát indította el a Zen közösségben – ő volt a következő tanító, aki beállt azon spirituális tanítók hosszú sorába, akik kiestek a kegyelemből, miután követték az alantas és kevésbé megvilágosodott késztetéseiket.

Legyünk őszinték: nem könnyű spirituális tanítónak lenni. Nehéz találni még egy olyan foglalkozást (ha ezt egyáltalán foglalkozásnak lehet hívni) amelyik ennyire szigorú vizsgálódásnak vetné alá az egyén magánéletének minden aspektusát. Végül is, senkit sem érdekel, hogy a sebésze megcsalta-e a házastársát, amíg továbbra is biztos kézzel tartja a szikét. Még a politikusaink is, azok az emberek akik mindannyiunk életét befolyásoló döntéseket hoznak, és akiknek a kezeik a háború emelő karján pihennek, is csak ritkán vannak felelősségre vonva a személyes bukásaikért – és ha mégis, akkor is gyakran fel vannak mentve a saját választóik által, miután gondosan kiszámolt időmennyiséget töltenek visszahúzódva a nyilvánosság elől és visszatérnek egy megfelelően összeállított bűn beismerő nyilatkozattal.
Végül is, hihetetlenül megbocsájtó (és feledékeny) lények vagyunk, hacsak nem a spirituális tanítóinkról van szó. Miért van ez?

A spirituális tanítóinktól nem csak azt várjuk, hogy segítsenek elérni a megvilágosodott tudatossági szinteket. A jóság, erény és morális tartás példaképeinek is tekintjük őket.

Végül is, mindannyian emberek vagyunk. És az emberek hibáznak. Gyakran. Remélhetőleg tanulunk a saját hibáinkból, és jobb emberekké válunk a hibáink által. Nem kellene megengednünk a spirituális tanítóinknak ugyanezt a szabadságot az élethez, a botláshoz és a saját bukásaikból való tanuláshoz?
Hát, igen is meg nem is.

Tökéletesen érthető, hogy ennyire magas elvárásokat támasztunk a felébredett spirituális tanítóink felé. Mert amikor a 21-ik század spiritualitásáról beszélünk, akkor a felébredés önmagában egyszerűen nem elég.
Igazából a felébredés gyakran a legegyszerűbb része az egész folyamatnak. Hiszen, a tanítóink emlékeztetnek arra, hogy a megvilágosodást “nem nehéz elérni, sokkal inkább nehéz elkerülni” és hogy “közelebb van hozzánk, mint a saját bőrünk.” Ezek a tudatossági szintek mindig jelen vannak, és bárki által bármikor megtapasztalhatóak. A spirituális tanítóink eszközként szolgálnak, hogy felfedezzük és járjuk a megvilágosodás útját. Igen. De a munkájuk itt nem ér véget. Arra is meg kellene hogy tanítsanak minket, miként éljük a felébredett állapotokat.

A spirituális tanítóinktól elvárjuk, hogy ne használják ki a pozíciójukat és ne húzzanak hasznot azokból, akik útmutatásért fordulnak hozzájuk. Ragaszkodunk hozzá, hogy ők maguk is éljék a tanításaikat, hogy ismerjék a saját vakfoltjaikat, és hogy minden pillanatban tudatosan dolgozzanak azon, hogy teljes mértékben és következetesen megtestesítsék a tanításaikat – a szívükben, az elméjükben és a tetteikben egyaránt.
Az igazság az, hogy ezek egyike sem található meg a felébredés útján.

A morális algoritmusaink – a belső számításaink, amelyek alapján eldöntjük, hogy mit helyes megtenni egy bizonyos szituációban – dramatikusan változnak, miközben áthaladunk pszichológiai felnövésünk számos szakaszán.

Az egocentrikustól, az etnocentrikuson át egészen a világcentrikus tudatossági szintig, minden fejlődési hullám tágulást idéz elő az általunk működtetett gondoskodás, együttérzés és törődés mértékében. Ez a felnövés útja. És ezen az úton nincsenek rövidítések.

A pszichológiai és interperszonális tisztaságunkat a különböző árnyékaink ássák alá – megemésztetlen élmények és letagadott identitások, amik a tudatosságunk pincéjében bujkálnak. Legjobb esetben ezek az árnyékok az egészségünket, a boldogságunkat és a jólétünket szabotálják. A legrosszabb esetben azt okozzák, hogy óriási mennyiségű bántást követünk el másokon, gyakran tudattalanul, és meggátolnak minket abban, hogy felelősséget vállaljunk a fájdalomért, amit okozunk vele. Ezek az árnyékok nem látszanak a meditációs párnáról, csakis a kockázatos és csapdákkal teli megtisztulás Útját járva ismerhetőek fel és oszlathatóak el.

Ezért mondtuk azt, hogy a “felébredés” nem elég. Az utazásunk során, ez az egyik út, de nem az egyetlen. Ezért, ha az az ambíciód, hogy spirituális tanítóvá válj (ne is beszéljünk ennek a paradoxonáról!), akkor járnod kell a felnövés és a megtisztulás útját is, másképpen az, hogy teljes mértékben átültesd a gyakorlatba a felismeréseidet és hogy hitelesen tudj megjelenni a világban és a tanítványaid előtt, erősen veszélyeztetett lesz.
Genpo története egy csodálatos esettanulmány, hogy lássuk mennyire fontos együtt járni a Felébredés, Felnövés, Megtisztulás és Tanítás útjait (Wake up, Grow Up, Clean up, Show up), amelyek közül mindegyik szükséges alapfeltétele annak, hogy valakiből hatékony spirituális tanító váljon a mai világban.

Szóval ez az, amit el kellene, hogy várjuk a tanárainktól – hogy ne csak a felébredés útját hangsúlyozzák, hanem dolgoznak a felnövés, megtisztulás és tanítás témáin is a saját életükben és gyakorlásukban. Bármi, ami ennél kevesebb, az magában hordozza a fájdalom, keserűség és csalódás megteremtésének kockázatát, mert folytatni fogjuk a legmagasabb ideáljaink és törekvéseink vetítését a tanáraikra, és állandóan csalódottak leszünk minden egyes esetben, amikor ezek az ideálok és törekvések visszatükröződnek egy törött és homályos tükörben.

Tökéletesen érthető az, hogy miért olyan kevés ember képes megfelelni ezeknek a magas elvárásoknak. Még egyszer, emberek vagyunk, még azok is közülünk, akik isteninek látják magukat.
Akkor tehát mit tegyünk, amikor egy tanítónk komoly hibát követ el?
Ez egy mélyen személyes kérdés, amelyikre mindannyian különböző válaszokat adunk, a helyzetünk, tapasztalataink és traumáink függvényében, valamint attól függően, hogy hol tartunk éppen a Felébredés, Felnövés és Megtisztulás útjain.

Valaki számára ez “egy rossz dobásod van és kiestél” játszma és a tanító első hibája elég ahhoz, hogy a tanuló örökre elveszítse a tanítóba vetett bizalmát. Mások megpróbálják szétválasztani a jót a rossztól a kapcsolatukban a tanítóval, értékelve a tanító erősségeit (például hogy közvetíteni tud bizonyos tudatállapotokat) miközben figyelmen kívül hagyják a hibáit. Nincs univerzális megoldás, ami mindenki számára megfelelő lenne.

Elvárhatjuk a spirituális tanárainktól a lehető legmagasabb normáknak való megfelelést, miközben elegendő teret engedünk nekik ahhoz, hogy hibázzanak és tanulhassanak a hibáikból – amíg ezt valódi alázattal teszik, megbánással, és megingathatatlan elköteleződéssel, hogy helyrehozzák a helyzetet.

Van néhány minőség, amelyek jelenléte bizonyíték arra, hogy a bukott tanító a saját megváltásán dolgozik. Elég bátor ahhoz, hogy “a kereszttűzben” üljön és szembesüljön a hibájával, felvállalva a felelősséget azért a serelemért, amit okozott? Vagy próbálja elkerülni a felelősségvállalást azáltal, hogy áldozatnak állítja be magát, és sekély indoklások és üres közhelyek mögé bújik? Mutat valódi sebezhetőséget, bűntudatot és megbánást azért, ahogy a viselkedése hatott másokra, vagy másokat hibáztat azért, hogy nem értik és nem értékelik az ő eredendően jó megvilágosodási útjait? Megfigyelhető a rossz magatartás befejezése vagy a minta álladóan ismétli magát? Törődik azzal, hogy gyógyítsa a saját belső sérüléseit, ugyanúgy ahogy azokét, akiket megbántott, vagy ehelyett inkább megduplázza saját árnyékai számát? Az őszintesége igazi vagy hamis? Hajlandó tenni azért, hogy felfedezze a mélyen lévő és nehéz bölcsességet az árnyékai mögött, vagy csak “spirituális rövidítést” keres a nem kiérdemelt bűnbocsánathoz?

Mindenki szereti a megváltás történetét. A zsigereinkben van az, hogy támogassuk az elesetteket, még akkor is, ha előzőleg ez az elesett volt maga az uralkodó. Az élet egy állandó fejlesztés alatt álló projekt, és az utazásunk a felébredés, felnövés, megtisztulás és tanítás útjain sohasem fejeződnek be. Nem létezik célvonal, nincs olyan elért eredmény, amely után kijelenthetnénk, hogy “megérkeztünk”. Ennek az egyszerű igazságnak a megértése utat nyit az együttérzésnek. Óriási bölcsesség rejtőzik a sebeinkben, és a gyengeségeink sokkalta nagyobb felismerésekhez vezethetnek minket, ha hajlandóak vagyunk elfogadni a hibáinkat, azonosítani a vakfoltjainkat, és éber tudatossággal ránézni a sekélyes késztetéseinkre és vágyainkra.

Ezzel vissza is érkeztünk Genpo Merzel Roshi történetéhez. Amióta 2011-ben nyilvánosan megfosztották pozíciójától, Genpo hosszú és nehéz utat járt be, megismerve saját bűnös oldalait és démonait, miközben próbálta megtalálni a saját megváltása útját. Ez az igyekezete egy nemrég kiadott könyvben öntött formát, amelynek címe: Kiköpni a csontokat (Spitting Out the Bones). A könyv végigköveti élete eseményeit amíg spirituális tanító volt, megvilágítva annak magasságait és mélységeit egyaránt, hogy fényt derítsen arra a bölcsességre, amire életének eme nehéz fejezete által tett szert. Genpo nyilvánvaló igyekezete, hogy szembesüljön a saját gyengeségeivel és felvállalja a felelősséget a károkért, amiket elkövetett dicséretreméltóak – de persze annak eldöntése a szívedben és elmédben, hogy eleget tett-e azért, hogy jóvátegye tetteit, teljesen tőled függ.

Gyakran mondjuk, hogy ” a következő buddha a sangha (közösség)”. Ez nem azt jelenti, hogy alacsonyabbra kellene építenünk a pulpitusokat vagy lerombolni a szakértelemből fakadó természetes hierarchiát, vagy összenyomni a spirálokat körökké. Néhány ember jobb nálunk bizonyos dolgokban, beleértve a spirituális felismeréseket, és egyáltalán semmi probléma nincs azzal, ha ezeket az embereket megtesszük szerep modellekké, hogy tanulni tudjunk tőlük, ameddig ők folyamatosan bizonyítják, hogy eléggé érettek és “tiszták”, hogy megfeleljenek bizonyos alap normáknak és etikai követelményeknek.

A “következő buddha a sangha” azt jelenti, hogy a tanárainknak csak annyi hatalmuk van, amennyit hajlandóak vagyunk nekik adni, ami azt kívánja, hogy mindannyiunknak ki kell művelni az egészséges megkülönböztetés képességét, hogy képesek legyünk észrevenni a saját projekcióinkat, és gyakorolni a szerető együttérzést minden pillanatban, miközben soha nem habozunk megkérdőjelezni az etikai ellentmondásokat. Nincs szükség arra, hogy “lenyeljük egészben a halat” és teljes mértékben átadjuk a hatalmat egy tanítónak vagy tradíciónak. Ehelyett

mindannyiunk személyes szabadságában áll “kiköpni a csontokat” bármikor, amikor olyannal találkozunk szembe, amit túl nehéz vagy veszélyes lenne lenyelni.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0