Melissa gyerekszobája bővelkedett a játékokban. Mindenféle méretű és kinézetű babák, autók, plüssök, ugrókötelek, labdák, társasjátékok foglalták el a szoba különböző zugait. Minden játéknak megvolt a maga helye, és Melissa az összesről tudta, hogy hol találja őket, ha éppen játszani akar velük. A játékai is szerettek vele játszani, mert Melissának mindig csudajó ötletei voltak, és nagyon izgalmas történeteket talált ki.
Egyik nap, miközben Melissa a dobókockás játékával játszott, a dobókocka begurult az ágy alá. Melissa rögtön utána is iramodott, hogy megmentse a kockát a nagy sötétségtől az ágy alatt, viszont miután bemászott és körbenézett, a dobókockát sehol sem látta. Párszor a nevén szólította, de a dobókocka így sem került elő. Melissa elcsüggedt. Utálta elveszíteni a játékait.
Ekkor a sarokból mocorgást hallott, és amikor a zaj forrása felé fordította fejét, meglátott egy kisegeret. Kis piros kötényt viselt és a kezében fakanalat szorongatott. Valamit nagyon próbált elmondani Mellissának, vadul hadonászott a fakanállal is, de Melisssa nem értette őt, csupán halk cincogást hallott.
– Nem értek az állatok nyelvén! – magyarázta a kisegérnek Melissa, de az rendületlenül tovább mondta a mondandóját. Egy kis fa ajtóra mutogatott maga mögött és Melissa ekkor látta meg, hogy a dobókockája egyenesen ezt a faajtót találta el, mindenestül leszakította, és maga a dobókocka pedig feltehetőleg a kisegér otthonában landolt. Most már Melissa teljes mértékben megértette a kisegér feldúltságát, és még az állatok nyelvén sem kellet hozzá beszélnie.
– Nagyon sajnálom az okozott károkat. – kért illedelmesen bocsánatot. – Szólok apukámnak, hogy gyártson neked egy új kisajtót, ígérem!
A kisegér látva Melissa bűnbánó arcát kissé megnyugodott, már nem hadonászott a fakanállal, majd visszabújt odújába és kisvártatva nagy fújtatások és nyögések közepette kitolta a házikójából a dobókockát. Melissa nagyon megörült, hogy visszakapta a játékát, sűrűn hálálkodott a kisegérnek, még egyszer bocsánatot kért, aztán intett neki és kimászott az ágy alól.
Este, amikor a tévé előtt az apukája ölébe kucorodott, hogy elmesélje neki az aznap megélt kalandjait, megemlítette neki a találkozását a kisegérrel is, valamint előadta a kérését is.
– Kisajtót egy kisegérnek? – kérdezte hitetlenkedve az apukája.
– Úgy bizony! – bizonygatta Melissa.
– És lemérted, hogy mekkora ajtóra lenne szükség?
– Oh, azt teljesen elfelejtettem! – kiáltotta fel riadtan Melissa. – Máris megmérem.
Ezzel berohant a szobájába, felkapta az asztalán heverő vonalzót, bemászott az ágya alá és odakúszott egészen a falig. De a lyukat, amelyiken a dobókocka beesett a kisegér otthonába, nem találta. Nem látott sem a törött ajtót, sem ép ajtót, sem semmilyen ajtót. Csak a fehér fal húzódott végig az ágya alatt. Melissa hitetlenkedve nézte ezt a fehérséget. “Dehát…” – mondta szomorúan. “Dehát, a délután még itt volt!”
Orrát lógatva sündörgött vissza a nappaliba. Apukája már messziről látta, hogy valami feldúlta Melissát, ismét az ölébe ültette őt, és tüzetesen kikérdezte a történtekről.
– Nem volt ott, egyszerűen eltűnt … – jelentette ki csalódottan Melissa.
– Talán csak különleges alkalmakkor jelenik meg, vagy épp akkor, amikor feladatod van vele. – vigasztalta az apja.
– Most is lett volna feladatom vele! – kiáltotta Melissa. – Méretet kellett volna vennem róla!
– Nyugodj meg, kincsem, – húzta magához közelebb Melissát az apukája, amikor látta, hogy a kislány arcán két hatalmas könnycsepp gördül le. – A kisajtó egészen biztosan újból meg fog jelenni, csak légy figyelmes, és kész arra, hogy meglásd. És amikor újból megtalálod, akkor majd gyorsan leméred. Megígéred?
Melissa arca felragyogott, becsületszavát adta, hogy így lesz.
Másnap, amikor ismét délután a dobókockával játszott, szándékosan bedobta az ágy alá, hátha ettől ismét megjelenik a kisegér és a hozzá tartozó ajtó. A kocka hangosan koppant, amikor nekiütközött a falnak, de Melissa csalódottan vette tudomásul, hogy ettől nem jelent meg a kisegér ajtaja. Megpróbálta a mutatványt még egyszer, és még ötször, de egyik alkalommal sem történt semmi. Eltelt pár hét, és Melissa meg is feledkezett a kisegérről, a dobókockás játékát pedig olyan mélyre sülyesztette a többi játéka alá, hogy ki sem látszott.
Egy nap, amikor az anyukájával épp bevásároltak, az üzletes néni egy fémes csillogó tárgyra lett figyelmes a padlón és kíváncsian felvette. Egy aranypénz volt.
– Nézd Melissa! Ezt épp most találtam, hozzon neked szerencsét. – nyújtotta oda a kislánynak, aki épp melette ácsorgott az édességes polc előtt.
– Nagyon köszönöm! – vette el tőle hálásan a pénzt Melissa. – Milyen szerencsét fog nekem hozni?
– Azt nem tudom, kicsim, – vonta meg a vállát a nő, – majd kiderül.
Melissa elhatározta, hogy nagy becsben fogja tartani az aranypénzt és soha semmire nem költi el élete végéig. Este, apja ölébe kucorodva, elmesélte neki, micsoda gazdagság talált rá, és hogy ez lesz ezentúl az ő szerencsehozó talizmánja.
– Soha senkinek nem adom oda, és soha semmire nem fogom elkölteni, apu. – újságolta büszkén. – Ez lesz az én kincsem.
– Rendben, kislányom. – nézett rá szeretettel az apukája és megsimította a haját.
Melissa attól a naptól fogva a párnája alatt tartotta az aranypénzt, és minden este azzal a gondolattal feküdt le, hogy biztos majd a következő nap lesz az, amelyiken a nagy szerencse megtalálja őt. És valóban minden nap történt valamilyen váratlan szerencse vele. Az egyik nap a jó eredményeiért a tanító néni cukorkát ajándékozott neki, egy másik nap anyukája megengedte neki, hogy tovább játszhasson a barátnőivel, mint ahogy általában szokott, megint következő nap a buszsöfőr bácsi megvárta őt a megállóban, és nem indult el egészen addig, amíg Melissa rohanva odanem ért a buszhoz. Nap nap után különböző jó dolgok történtek vele, és Melissa mindezt az aranypénz varázslatos erejének tulajdonította.
Egyik nap nagy takarítást csinált a szobájában, mert az anyukája megkérte őt, hogy válogassa ki azokat a játékokat, amelyekkel már nem játszik, és amelyeket elvihetnek az árvaházba a többi gyereknek. Melissa nagy gonddal nézte végig az összes játékát, és ekkor bukkant rá a dobókockás játékára, amit nagyon hosszú ideje nem vett elő. Rögtön eszébe jutatta a kisegeret és az eltűnt törött faajtót. Úgy döntött tesz egy utolsó próbát. Ha a szerencsepénznek ekkora hatalma van, talán még a kisegeret is elő tudja csalogatni. Aznap este lefekvés előtt kivette a szerencsepénzt a párnája alól, és áthelyezte az ágy alá, pontosan arra a helyre, ahol korábban a kisajtót látta. Biztos volt benne, hogy másnapra a kisajtó megjelenik.
Éjjel, pont amikor legédesebb álmát aludta, halk zörgésre riadt fel. Először nem tudta, hogy mi lehet a zaj forrása, a sötétben és csendben szörnyen hangosnak hallatszott. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy talán ismét a kisegér az. Óvatosan kimászott az ágyából, és a zseblámpájával az ágya alá világított. És valóban! A kisegér és a még mindig törött ajtó ott voltak az ágy alatt! A piros kötényes kisegér éppen a nehéz aranypénzt próbálta arrébb tolni, hogy ki tudjon jönni az otthonából. “Mindig csak bosszúságot okozok neked, ugye?” -kérdezte tőle részvéttel Melissa, és gyorsan odanyúlt a pénzért, hogy segítsen a kisegérnek. Az hálás szemekkel nézett rá, amikor végre szabadon tudott ismét mozogni ki és be a házába.
– Látom még mindig törött az ajtód! – mondta neki Melissa. – Várj, hozok egy vonalzót és méretet veszek, apukám csinál neked egy teljesen újat.
– Meg sem várva a kisegér válaszát Melissa kikászálódott az ágy álól, és már kúszott is vissza a vonalzóval. A kisegér értetlenül bámulta a szerszámot, nem értette mi történik körülötte.
– Készen is vagyunk! – jelentette ki Melissa határozottan.
Intett a kisegérnek és ezután nyugodtan feküdt vissza az ágyába, hogy még édesebb álmokat lásson.
Másnap boldogan újságolta az apukájának, hogy a szerencsepénz visszacsalogatta Egérkét, ő megszerezte az ajtó méreteit, és most már semmi sem áll útjában annak, hogy végre jóvá tegye az általa okozott károkat.
Amikor a kisajtó elkészült, Melissa boldogan rohant az ágyához, hogy megmutassa a kisegérnek és rögtön fel is szerelte a helyére. A kisegér elégedetten nézegette az otthona új bejáratát, gyengéden megsimította a kezével, letörölt egy legördülő könnycseppet a piros köténye sarkával, majd intett Melissának és boldogan becsukta maga mögött az ajtót. Melissa nagyon örült, hogy most már biztonságban tudhatta kisegérkét és az otthonát és elhatározta, hogy ezentúl jobban fog figyelni arra, hogy semmivel se rombolja egérke otthonát. Aznap este ismét az arany pénzzel a párnája alatt aludt és megköszönte neki, hogy segített egérke előcsalogatásában, amit Melissa a legnagyobb szerencsének érzett az összes eddigi közül.