Egyetlen sarok van az egész lakásunkban, amit kértem tőlük, hogy hagyjanak békén. Az én sarkamat. Összebarmolhatják az egész lakást, azzal már az évek során megbékéltem, de hagyják meg nekem az én lelki békém és épelméjűségem zálogaként ezt a sarkat a nappaliban, közel az ablakhoz. Nincs itt más, csak az asztalom, a számítógépem, egy kép a falon, szobanövény az asztal sarkában, színes csíkos szőnyeg a padlónak ezen részén. Sokszor olyannak élem meg a lakásunkat, mint egy indiai gettót, amelyikben hegyén hátán összehányva élnek a dolgok, nincs lehetőség, nincs énerő, nincs tér bármit is másként csinálni, csak túl lehet élni a koszt és a nyomort. Mi nem nyomorgunk, legalábbis nem pénzügyi értelemben, mégis a koszos, összezsúfolt terek energiáját élem meg a lakásunkban. A férjem és a fiam szerint túlzok, látom a szemükön, amikor az agyukra megyek a takarítási igényemmel, és hogy csak azért raknak rendet, hogy hagyjam végre abba a nyomasztásukat. Aztán minden kezdődik elölről. Nyitva hagyogatott fiókok, koszos tányérok és poharak a nappaliban, morzsák a szőnyegen, földre dobált törölközők, sár az előszobában. Egyszer megfenyegettem őket, hogy ortodox minimalista életmódot fogok élni és a lakásunkban csak annyi tárgy lesz, amennyiből képtelenek lesznek káoszt teremteni. Végül nem csináltam meg. Én sem vágyom a minimalizmusra. Úgyhogy takarítok utánuk, ordibálok velük, amikor elfogy az erőm, vagy éppen ülök a szerintem apokaliptikus körülményekben és elfogadom, hogy ez az életem, ők a családom, és ezen nem tudok változtatni.
Végső megoldásnak érződött számomra a tiszta sarkam létrehozása. Háború mentes övezet, ahová nekik nincs bejárásuk, ahol nem tudnak rendetlenséget csinálni, mert csak nekem van jogom oda belépni, én kontrollálom teljes mértékben, hogy a tárgyak a helyükön maradjanak. Ez a békesség és rend szigete, ahol végre szabadon lélegezhetek.
Délelőtt tíz óra volt. Mindketten elmentek otthonról, gondoltam leülök a gépemhez folytatni a munkát. És akkor megláttam a tejes poharat a könyveim tetején. Nem az első eset, hogy a fiam itthagy valamit ebben a sarokban. Tizenhét éves, kétlem, hogy a mentális képességei gátolják őt abban, hogy megértse az egyszerű kérésemet: Ne hagyd a cuccaidat a sarkamban! Hol a büdös zoknija hever a szőnyegemen, hol egy kinyitott könyve, aminek félbehagyta az olvasását, hol a TV távirányítója, mindig megtalálja a módját, hogy nyomot hagyjon itt maga után, és mindig van egy jó magyarázata is hozzá: Csak letettem oda, mit húzod fel magadat, már el is vittem volna, ha nem kezdesz el ordibáni velem! Bocs, tényleg ott felejtettem, nehogy már ez halálos bűn legyen. Te is szereted a könyveket, miért zavar, hogy még egy ott van az asztalodon? A fürdőszobából visszafelé jövet már el is vittem volna. Komolyan nincs emlékem arról, hogy azt otthagytam volna. Lehet, hogy apa tette az asztalodra. Nem segített sem a kiabálás, sem a szépen kérés, sem a “Hagyd békén ezt a sarkat!” felirat az asztalom oldalán, sem a könyörgés, sem a sírás. Csak azt tudom gondolni mindezek után, hogy szándékosan csinálja, vagy tényleg egy rejtett agyi deficittől szenved, amit eddig nem vettünk észre, mert hogy megint itt áll a tiszta sarkamban a tejes pohár, amiből reggel ivott!
A nehéz érett kamasz test alatt fekszem, annyira szorongat engem, hogy meg sem bírok moccanni. Ütöm őt, kiabálok, tolom el magamtól, és minél nagyobb erőt fejtek ki, ő annál szorosabban fog. Nem szól semmit sem, mintha nem az ő nyelvén beszélnék. Elfogy a fizikai erőm, megtörök, mert azt érzem, hogy ebből a helyzetből nem tudok kiszabadulni. Ernyedten fekszem alatta, a fejemet oldalra fordítottam, nem is akarom őt látni. Akkor legyen a testem az övé, ha ennyire ragaszkodik hozzá. Ebben a végső reménytelenségben átszakad bennem egy gát, ami eddig megfogta a kimondhatatlan szavakat. Túl kegyetlennek éreztem őket, de most már minden mindegy. Ebben a pokolban már azok is elférnek.
Te utolsó kibaszott fasz. Nem bírsz felfogni egy annyira egyszerű kérést, hogy ne hagyd a kibaszott cuccaidat abban az egyetlen sarokban? Az egész lakásban mindenhol ott van a nyomod, csak annyit kértem tőled, hogy azt az egy kibaszott sarkat hagyd békén! Te idióta fasz! Annyi mindent feláldoztam már miattad! Tönkretetted a testemet. Szétbasztad a puncimat, kirongyoltál rajta, mintha az nem lett volna egy élő szövet. A bőrömön striák lettek. A valaha gyönyörű sima bőrömöt bemocskoltad. Szétharaptad és szétszívtad a melleimet. Kegyetlen fájdalmat okoztál és még csak kérdőre sem vonhattalak téged semmiért, mert hát csak egy gyerek vagy és ez az élet rendje, hogy te kiszívod belőlem az életet! Közém és Gergő közé furakodtál a kis ártatlan testeddel. Egy kibaszott nyugodt éjszakát nem tudtunk eltölteni évekig. Az ordításoddal kikészítetted az idegrendszeremet. Kibaszottul dühös vagyok mindezekért!
Ahogy szűretlenül végre kimondhattam mindent, kezdtem megtölteni a saját testemet, amelyikből tudtomon kívül fokozatosan kiköltöztem az évek alatt. Észre sem vettem, hogy mikor és hogyan csináltam. A dühöm által új csontjaim nőttek. A kezem a fiam köré fonódott, éreztem, hogy ezek az új csontok adnak neki tartást és úgy fogják őt, mint az acél oszlopok a felhőkarcolót. Egy teljesen felnőtt 17 évest fogtam a kezemben úgy, mintha még mindig 2 éves lett volna. És a lelke valóban egy kétévesé volt, megragadva az időben, és folyamatosan nyomokat hagyva maga után a lakásban. Az “acél” kezeim keretet adtak a testének, amitől ő elernyedt és végre nem fojtott. Felülhettem szabadon. Soha addig nem adtam neki ezt a stabil keretet, amibe végre ellazíthatja magát. Végre levegőhöz jutottam én is.
A férjemhez fordultam és felé is kiengedtem a szavakat a mélyen feltörő és tiltott dühből. Észrevettem a különbséget közte és a fiam között. Neki nem kell keretet adnom, nem dolgom az ő acél oszlopainak lenni. A vele való kapcsolatban arra van szükség, hogy saját magamban érezzem az acél oszlopokat.
Próbáltam megkeresni a dühöm forrását. Honnan jött? Hol kell keresnem, ha megint elveszik? Nem találtam. Talán a felháborodásom fűtötte, vagy az engedély, amelyikkel kaput nyitottam neki és egy hang azt mondta, hogy “most engedheted, biztonságban vagy”.
A sarkamat azóta tiszteletben tartják. Nem azért, mert leordítottam mindkettőjük fejét, hanem azért, mert a dühöm által megérkeztem. Már nem kell titkos üzeneteket hagyni nekem a szoba sarkában, hanem megtalálnak a nappaliban, hálószobában, konyhában, előszobában, és a testemben.