Az interjút Szabó Attilával készítettem, aki 25 éves munkaviszony után (ugyanannál a cégnél) döntött úgy, hogy otthagyja a biztos, jól fizető állását, ahol szakmailag is elismerték őt és magánvállalkozó lesz. Akkoriban már gyakorló jelleggel kísérte néhány kliens önismereti útját, tanult az Integrál Akadémián, és ő maga is járta az önismereti útját, mégis elmondása szerint ez a váltás olyan volt, mint “beleugrani a szakadékba“. Beszélgettünk erről a váltásról, a spiritualitásról, a belső szabadságról és arról, hogy mindez milyen hatással volt a házasságára. Az interjú 2016. szeptemberében készült.

Hogyan lett belőled mérnök, ha közben erősen humán irányultságod van?
Olyan családba születtem, ahol nem voltak lelki beszélgetések, minimális volt az érintés, simogatás, ölelés. Ilyen esetben a gyerek két irányba kezdhet el fejlődni. Az egyik az, hogy ő is ugyanilyen érzelmileg

Az hogy egy családi környezetben van valami patológia vagy anomália oda vezethet, hogy a gyermek valamilyen különleges képességgel hagyja el a családi fészket.

Kialakítottam egy nagyon mély kapcsolódást a természettel is. Gyönyörű helyen laktunk, fent a hegyekben, észak Erdélyben. Csodáltam a természetet, ezért biológus akartam lenni, de a tanáraim azt mondták, hogy annyira jól megy nekem a matek meg a fizika, hogy legyek inkább mérnök. Így lettem mérnök. Hamar elkezdődött az elhajlásom a humán irányba, amikor kiderült, hogy nem csak a matek meg a fizika megy jól, hanem az emberek irányítása és motiválása is. Rá tudtam őket venni, hogy ne vérrel-verejtékkel állítsunk valamit elő, hanem játékosan. Végül a projektvezetői pozícióban teljesen kiégtem. Minden projektben vannak ugyanis érdekek és ellenérdekek, és ezek között nagyon nehéz egyensúlyozni. Ezután kezdtem “lean management”-el foglalkozni a cégen belül, aminek szerves részét képezte a vezetők coacholása és tréningek tartása. Ebbe a tevékenységembe csempésztem bele később az Integrál Akadémiás ismereteimet – az érintést, a flow-t, a bodyworkot.

Amikor elkezdtem az Akadémiát, még egyáltalán nem jutott eszembe, hogy kilépjek egy napon a cégből és egyéni tanácsadással foglalkozzak. De az Akadémia közelebb vitt egyrészt az emberekhez (közösség, kapcsolódás, kölcsönös megtartás, megértés), másrészt megváltozott a világfelfogásom. Elkezdtem látni, hogy mi is az, amit az emberek hordoznak mélyen magukban és kialakult bennem egy küldetés tudat, hogy az, akiben megszületik a szomjúság a változásra, annak partnere legyek ebben.

Mi segített neked abban, hogy otthagyd a céget?
Egyrészt segített a terapeutám, aki moderálta a belső vívódásomat, másrészt a szenvedés nyomás volt nagyon hatásos.

Olyan távol kerültek egymástól az előző életem – a 25 év, a biztonság vágya, a szülői minták (“Járt utat a járatlanért el ne hagyj”) és az új irány, amit az önismeretem hozott, hogy ez egy ponton szakadást okozott.

Keményen dolgoztam azon, hogy közelítsem egymáshoz a két világot, mert elég hamar tudatosult bennem, hogy hiba lenne megtagadni a 25 évet. Próbáltam bevinni az integrál pszichológia ismereteimet a munkámba, amire kaptam is bátorítást a főnökömtől. Látták, hogy a tréningjeimbe és a vezetői coachingomba valami olyat hozok be, ami nincs a piacon, vagy csak nagyon kevés helyen. A transzperszonális és humanisztikus szemlélet az üzleti világban elég ritka. Az igyekezetem ellenére mégsem sikerült ezt a két világot összeérintenem, úgyhogy valamit el kellett engednem. Az integrál szemlélet beviteléről az üzleti életbe mégsem tettem le. Most is együttműködöm egy tréning céggel, akikkel vállalati tréningeket és coachingot csinálunk.

Akkor kezdtek el jönni a kliensek, amikor elkezdtem hinni magamban és körülbelül 1,5 év után alakult ki olyan klientúra, ami most már fenntarthatóvá teszi ezt az új irányt.

A klientúra növekedése teljesen organikusan történt, egyik kliens átadta az infót a másiknak. A másik érdekes statisztika, hogy főleg női kliensek találnak meg, azon belül is olyanok, akik gyerekkoruban apai figyelem és gondoskodás hiányától szenvedtek, vagy valamilyen más jellegű elakadásuk van az apa témában. Hiba az, hogy a kliens apát vetít rám? Nem. Ez a gyógyulás útja, ez a projekció az, ami az energiát átviszi hozzá, segíti, hogy felnevelődjön ezáltal az ő belső kislánya és majd a megfelelő időben ő maga fog leválni rólam és keres magának egy férfit. Nem az a cél, hogy magamhoz láncoljak embereket, hanem hogy segítsek nekik továbblépni.

Milyen spirituális úton jársz?
A spirituális keresésem még az Integrál Akadémia előtti időben kezdődött. Egyszer megragadt egy hirdetés, amelyikben a jezsuitákhoz közel álló rend, a csobánkai Segítő Nővérek, meghirdettek egy hosszú hétvégét “Evezz a mélyre” címmel. Ez ahhoz a bibliai történethez kapcsolódik, amelyikben Jézus azt mondja a halászoknak, akik üres kézzel térnek vissza a partra, hogy szálljanak vissza a csónakba és evezzenek mélyebbre a tavon. Elmentem hát erre a hétvégére, hogy megtudjam, hogyan kell mélyebbre evezni. Végig sírtam a három napot… A nővérek között ugyanis visszaköszönt az a női minőség, amit gyerek koromban megkreáltam magamnak, majd felnőtt koromban elhagytam. Ez a hétvége mindenféle erőszak nélkül, rendkívüli figyelemmel, elfogadással, megengedéssel felpattintotta a megkeményedett burkot a szívem körül.

Tovább folytattam ezt az utat és elkezdtem járni a jezsuitákhoz foglalkozásokra, illetve beiratkoztam az 1 éves jezsuita lelki gyakorlatra, amin egy lelki vezető kísért végig.
Megj: A jezsuita rend alapítója Loyolai Szent Ignác. A jezsuiták nem monasztikus szerzetesrend, azaz a tagjai nem vonulnak el a világtól (legalábbis nem hosszabb távra), ennek megfelelően nem monostorokban, illetve kolostorokban élnek, hanem ún. rendházakban.
A jezsuita noviciátus leglényegesebb eleme a Szent Ignác lelki gyakorlat. A gyakorlat arra szolgál, hogy a novíciust rendbe hozza lelkileg (ami teher azt letenni, ami seb azt meggyógyítani) és csináljon belőle egy énerővel rendelkező embert, aki kapcsolatban van Istennel. Szent Ignác 500 évvel ezelőtt fektette le ezt a gyakorlatot, ami alapvetően egy pszichológiai módszer. Úgy működik, hogy elolvasunk egy részletet a szentírásból, hagyjuk, hogy hasson ránk, majd elkezdjük imaginálni, hogy mi is résztvevői vagyunk a történetben. Pl. Bartimeus vagyok Júdeában és látom, hogy az úton jön Jézus a kíséretével. Vak vagyok és kéregetek. Ez a gyakorlat valójában a pszichológiában használt KIP (Katatim imaginatív pszichoterápia) 500 évvel ezelőtti változata. A lelki gyakorlat nem elvonulásban történik, hanem mindenki szervesen benne marad a világi életben, azzal a különbséggel, hogy 5-kor volt az ébresztő, utána 1 óra meditáció, szentírás olvasás, délután pedig examen (lelki vizsgálat). Itt meg kell vizsgálni, hogy kivel milyen kapcsolatban voltam aznap, kinek adtam, kitől kaptam, ki sértett meg, kit sértettem meg én, mit kéne változtassak, hogy ez ne forduljon elő, hogy tudnám kiengesztelni ezt a személyt, hogy úgy aludjak el, hogy újra tiszta a lelkem.

A lelkigyakorlat során tulajdonképpen minden nap kapsz egy jókora ütést a szívedre és ezt 1 éven keresztül.

Az volt az elképzelésem, hogy lelki vezető leszek, de nem fogadták el a jelentkezésemet, mert akkoriban már az Integrál Akadémiára jártam és azt mondták, hogy először fejezzem be, valamint tovább kellett volna képződnöm még 1 évet teológiában. Végül úgy döntöttem, hogy nem lépek erre az útra, mert úgy éreztem, hogy így csak az emberek egy szűk körét szolgálhatom. Lelki gyakorlatra általában a “vérkeresztények” mennek, akik nem a változásért jönnek, hanem hogy megerősítse őket valaki a már kialakított önképükben. Most lelki fájdalmakkal és sebbekkel jönnek hozzám az emberek, és változást szeretnének. Úgy érzem, hogy ezen a területen hasznosabb vagyok.

Ez az egy év például arra is jó volt, hogy szembesültem a sátán kérdésével, amiről nem voltam hajlandó tudomást venni. Azt gondoltam akkoriban, hogy a sátánt mi emberek hoztuk létre, Isten nem teremthetett ilyet. Isten nem teremt rosszat, csak jót. Ez úgy tisztult le, hogy igen,

minden Isten teremtése, még a sátán is, de rajtunk áll, hogy ezt hogyan integráljuk be a teljes egészről alkotott képünkbe, hogyan szüntetjük meg a rossz és a jó dualitását. Azért vagyunk ezen a világon, hogy ebbe a hihetetlenül izgalmas játékba belekapcsolódjunk.

Régen a szinkronicitásokat, furcsa egybeeséseket úgy interpretáltam, mint Isten gondviselését. Ma már nem hiszem, hogy Isten engem személyesen figyelemmel kísér és néha elém tesz egy sziklafalat, néha meg eltöröl egy másikat. Inkább úgy látom, hogy Isten hív, és mintha egy tájon haladnék keresztül. Olyan sebességgel tudok közelíteni felé, amennyire tudatosul bennem a tájban lévő lehetőség vagy akadály.

Belső szabadság
A szüleim kényszeres rendet tartottak otthon, ami benne volt a viselkedésükben, a modorukban, a velünk gyerekekkel való kapcsolatukban is. Én nem vittem ezt a vonalat tovább, de tudtam, hogy akkor lesz békém, ha eleget teszek bizonyos követelményeiknek – jól viselkedem, jól tanulok, „megeszem a tejbegrízt”. Ezeket a dolgokat megtettem, de nem azonosultam velük.

A szabadságunk nem attól van, hogy van-e lánc a csuklónkon, vagy nincs. Azzal már szabad vagyok, hogy a szabályokat nem internalizálom, nem veszek bennük menedéket.

Úgy is lehet ezt szemlélni, hogy mit jelent ez a szűk beszabályozott rendszer az én tág belső világomhoz képest? Például mondhatom azt, hogy igen be kell menni minden nap 9-re dolgozni, de ez nem kelt bennem haragot, mert ez csak egy kis darabkája a világomnak.
A belső szabadság szerintem kegyelem, ajándékba kapja az ember. Gyerekként nagyon beteges és szerencsétlen voltam. Folyton műtöttek, és egy műhiba miatt vak voltam több hétig. Az ilyen eseményektől az ember vagy magába zuhan, megnyomorodik, visszamaradott lesz, és ezt egy életen keresztül hordozza, vagy a kegyelem által ezt az egész negatív sorsenergiát átforgatja valami pozitívba. Én ezt a kegyelmi ajándékot megkaptam.

A kereszténység, amit a templomban látunk és a belső misztikus utak
A kereszténységnek ma az a rákfenéje, hogy nem képezik önismeretben és pszichológiában azokat akik a hívekkel foglalkoznak. Nagyon sok hívő tudatosságban magasabb szinten áll, mint a pap, akihez jár.
A transzperszonális nyitás a világban a hatvanas években jelent meg. A keresztény egyház életében az 1960-tól eltelt idő mákszemnyi időszak, mert egy világot átfogó egyház óriási tehetetlenséggel rendelkezik.
A kereszténységnek viszont van egy belső útja is, a misztikus út. Loyolai Szent Ignác, Szent Benedek és Avilai Szent Teréz, és még sokan mások, akik a “nagyjai” ennek a szemléletnek és a rendek amiket alapítottak – a jezsuiták, a bencések, a karmeliták, köszönő viszonyban nincsenek azzal, amit a templomban látunk. Ezeknek a rendeknek a vezető szerzetesei és papjai az elmúlt évszázadokban szellemileg nagyon magasan voltak. A jezsuiták használták elsők között Európában az Enneagramot és a mai napig nagyon sok misztikus elemmel dolgoznak. Ezek a rendek tudnak kapcsolódni mondjuk akár az Integrál Akadémiáról érkezett emberekkel is, de a templomban a papok nem tudják ugyanezt megtenni, mert a képzésük még nem készíti őket fel erre.
Ha bemegyek gyónni bármelyik katolikus templomba és azt mondom, hogy “Atyám, ma az imámban ott voltam a Genezáreti tó partján és találkoztam a Mesterrel. Megölelt és szólt hozzám, végtelen hála és egységélmény vett erőt rajtam. És a Mester azt mondta, hogy haladjak tovább az utamon“, akkor a pap nagy valószínűséggel kiakad. Számára azok lesznek a fontos kérdések, hogy mikor voltam utoljára gyónni, vagy hogy járok-e rendszeresen templomba.

Ez azt jelenti, hogy neki magának nincsenek ilyen személyes élményei Istennel? Mert az a fantáziám, ha lennének, akkor megértené.
Egyrészt ezt nem kapja meg a képzésben, másrészt a papok csak néhány évente tudnak elmenni egy hét elvonulásra, ami azt jelenti, hogy az önismeretükben nem nagyon tudnak fejlődni. A hívők pedig folyamatosan ontják rájuk a dolgaikat – a kicsinyes fröcsögést, sarazást, panaszkodást. Ezt nagyon nehéz fogadni, és megfelelő módon visszaforgatni.
Gánti Bence (az Integrál Akadémia alapítója) is azért hangsúlyozza, hogy integrál tanácsadóként legyen egy spirituális utad és forrásod, mert máskülönben kiégsz rövid időn belül. Hiszem azt, hogy a papoknak nagyon erős hitük van, amiből erőt meríthetnek, de azt is látom, hogy primitív elhárító mechanizmusokkal védik magukat (hasítás, elfojtás). Az aki az önismeretben magasabban van, az fejlettebb elhárító mechanizmusokat tud használni, jobban tud bánni a “rá ontott” energiákkal és ezeket megfelelő módon vissza tudja forgatni a kliens felé.
Megj: Primitívnek nevezzük azokat az elhárító mechanizmusokat, amelyek a személyiségfejlődés korai stádiumában alakulnak ki. Az (el)hárító mechanizmusok tudattalan lelki működések. Funkciójuk megakadályozni az „én”-t személyesen negatívan érintő, az önértékelést fenyegető, szorongáshoz, stresszhez vezető felismeréseket. Miközben az énképet jótékonyan védik a hibáival való bántó szembesüléstől, eltorzíthatják a valóság megfelelő érzékelését. (Wikipédia)

Hogyan hatott az önismereti és spirituális utad a házasságodra?
Mielőtt bekövetkezett a szívnyílásom, standard polgári életem volt. Riával (a feleségemmel) nagyon szerettük egymást, szerelemből házasodtunk, az első gyermekünk szerelem gyerek volt, és ahogy ez meg van írva a nagykönyvben, ez az idill két év után szertefoszlott a pénzhajhászásban, a karrier építésében, a különböző anyagi javak megszerzésében.
2011 táján volt az, amikor elkezdődött a belső keresésem, aminek hatására megbillentem magamban, amitől ő is megbillent magában és az elmúlt 5-6 évben nagyon sokszor kimondtuk, hogy elválunk. Sok olyan időszakot éltünk meg ezalatt, amikor kölcsönösen elviselhetetlenné váltunk egymás számára. Az ember egy csomó mindent, amivel nem akar szembesülni beletesz az árnyékába (megj: elsüllyeszti a tudatalattiba), és akkor olyan mintha az nem is lenne. De ha ez az árnyék elkezd mozogni és energetikailag instabillá válik, akkor az ami addig az árnyékban volt, elkezd ráprojektálódni a másikra. Ennek következtében én például Ria nem elfogadó „apja” lettem, ő pedig az én gyötrő, fojtogató „anyám”. A sima polgári kapcsolatunk tehát zaklatottá vált és elkezdett rángani.
A változást az hozta, amikor egyszer tényleg mindent kimondtunk az utolsó cseppig egymásnak, a tiszta kommunikáció, a terápiás kommunikáció és a radikális őszinteség eszközeit használva. Ettől kienyhült a kapcsolatunk és azóta is tartjuk a radikális őszinteség elvét. Továbbra is vannak olyan dolgok, amik nem tetszenek egymásban, most viszont ezt meg tudjuk beszélni. Hálás vagyok neki, hogy partnerem volt abban, hogy ne csak külön – külön magunkat, hanem a párkapcsolatunkat is tisztítsuk.

Mik azok az alap pillérek, amikre a kapcsolatban most támaszkodtok?
Alapvetően az, hogy nem függünk egymástól. Én önmagamban meg tudok állni, és ő is önmagában meg tud állni. Ha ez a feltétel teljesül, akkor nem tud kialakulni az a dinamika, hogy a másik valamit elvesz, vagy nem ad meg. Innentől kezdve önkéntesen tudunk adni valamit bele a közösbe és ebből a közösből pedig születik egy magasabb kapcsolati szint, ami már nem „üzleti” alapú (én adok valamit, és ezért cserébe kérek tőled valami mást). Azért vagyunk együtt, mert megvan a szabadságunk, hogy elmenjünk, de a szívünk visszahoz.
Átlagban naponta 1-2 órát beszélgettünk az elmúlt 6 évben, amikor konfliktusos időszakunk volt akkor akár 6-ot is. Mindketten tanultuk a pszichológiát és ezért átláttuk a másik játszmáit, ami még nehezebbé tette a dolgot.

Gyakorlatilag teljes lélektani fegyverzettel tudtuk támadni egymást és próbáltuk egymást legyűrni. Ennek az lett a tanulsága, hogy nem tudom meggyőzni a páromat, hogy ő az én szempontomból valamit rosszul csinál.
A vitázásban az a fő szabály, hogy figyelni kell közben a másikra, nem pedig igyekezni megnyerni a csatát.

Az elején ez úgy nézett ki, hogy ha elég gyorsan és elég sokat olvasok a fejedre, akkor megnyerem a fejreolvasó versenyt és képződik bennem egy jó érzés hogy “na akkor most jól megaszontam neked és lám, bűnös vagy”. Most a vitáinkban az a szabály, hogy ha kimondok valamit, azt azért mondom, mert tőled reakciót várok rá. Persze, ha elszabadulnak az indulatok ez nem mindig jön össze, de már sokat gyakoroltuk és egész jól működik. Alapvetően konfliktuskerülő vagyok. Odamegyek hozzád, megmondom, hogy csúnya vagy és elszaladok. Meg kellett tanulnom, hogy ne szaladjak el, hanem várjam ki, hogy te erre mit reagálsz.

Ha nem kell a másik a boldogságodhoz, akkor mi az, ami összetart titeket?
Ahhoz, hogy én legyek, ő nem kell, de a mi-re nagy szükségem van. Most már a kapcsolatunkban el lehet mondani egymásnak azt, hogy ezen vagy azon a csoporton megéltem a kapcsolódást azzal a férfival/nővel, intimitásban voltunk és akár szexuális energia is megjelent kettőnk között. Ezt már nem kell elrejteni, és paradox módon ettől emelkedett a kapcsolatunk minőségi szintje.

A kettőnk alap törése, sérülése mintha ugyanaz felé csatornázna minket az életben, valahogy talán a sorsunk ugyanoda visz. Mára eljutottunk arra az elhatározásra, hogy mindketten emberekkel akarunk foglalkozni. Amikor ez először felmerült azt mondtam, hogy Riával ezen a téren nem csinálnék semmit sem közösen, mert ha a másik olyat tud tenni, ami engem könnyen kiborít, megborít, megzavar, akkor inkább ne legyen mellettem, mert a terápiás helyzet egyébként is energia és figyelem igényes. Ez mostanra megváltozott. Mindketten úgy gondoljuk, hogy ha egyszer majd érettnek fogjuk érezni magunkat, hogy csoportot vagy párterápiát vigyünk együtt, akkor megtesszük.

Hogyan tudod eldönteni, hogy valamit el kell engedni, vagy az az előre, hogy megtartsd?
Ennek eldöntése is tulajdonképpen egy Szent Ignáctól származó alapelv, ami azt javasolja, hogy ha van két alternatíva, akkor hagyd mind a kettőt nyitva, tedd bele a bizalmamat és az energiádat egyformán mindkettőbe és kérd meg Istent, hogy ő billentse el a mérleg nyelvét. És el fog jönni az a pont, ahol Ő megbillenti. Ez nem azt jelenti, hogy nem vállalom fel a felelősséget és sodródom az életben, hanem inkább az önátadásról szól.
Létezik egy ima is, ami úgy szól hogy

“Istenem adj nekem erőt ahhoz,
hogy ne akarjam inkább az egészséget, mint a betegséget,
a gazdagságot, mint a szegénységet,
a tiszteletet, mint a gyalázatot,
a hosszú életet, mint a rövidet.”

Ez a radikális rábízása magunknak az Isteni tervre, mert lehet hogy az én sorsomban a betegség az út, amit végig kell járnom. Ezt az önátadást nem lehet megérteni bal agyféltekével, nem lehet dekonstruálni, darabokra szedni, bekategorizálni. A jobb agyféltekén keresztül vezet az út, mert ezt nem érteni hanem érezni kell. Az elmúlt évek jobb agyfélteke dominánssá tettek, míg előtte mérnökként bal agyfélteke domináns voltam.

Volt bennem régebben egy félelem, hogy a fejlődésünk megáll valahol az életünk közepén. És valóban ha ránézünk a szüleinkre, vagy jó ismerőseinkre, akik betöltötték az 50-70 életévüket, azt látjuk, hogy életükben van egy megállás. “Én már nem megyek strandra, én már nem megyek moziba…” Határai persze vannak a világunknak, csak az a kérdés, hogy van-e energiánk ezeket tágítani, vagy éppen hullunk magunkba és az életterünk egyre szűkül. Én azt a kegyelmet kérem magamnak, hogy életem végéig mindig legyen valami, amit felfedezhetek, amiben előre léphetek. És hiszem, hogy a világ úgy van megalkotva, hogy ez kínálkozik is benne.

Attila és Ria 2017-ben elváltak. Attilától ígéretet kaptam arra, hogy mesél az azóta megtett útjáról, illetve arról, hogy végül miért döntöttek a válás mellett. Azt mondta, hogy bárhogy is alakult az élet azóta, az interjúban elhangzott gondolatai továbbra is igazak és kitart mellettük 🙂

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0