Elég sokszor előfordul velem, hogy kiveszik belőlem „az irány” – az az érzet, hogy tudom merre akarok menni az életemben, hogy van hozzá erőm és inspirációm, és tudom, hogy működni fog. Nem annak bizonyossága van meg bennem, hogy semmilyen akadályok nem fognak elém gördülni, vagy hogy pontosan tudom, hová fogok megérkezni. A lépés bizonyossága van meg bennem, a határozotott erő ahhoz, hogy most lépjek egyet és CSINÁLJAK valamit, amit jónak érzek. Az önbizalom a létezéshez.
Amikor ez nincs meg, akkor hiába nézem a projektjeimet, egyik sem beszél hozzám, egyik sem hív, az összes egyforma. Olyan mintha színvakság törne rám, és egyszerűen nem tudok megkülönböztetni egymástól árnyalatokat. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mit szeretnék, nem tudok rá válaszolni. Még ha lenne egy dzsinem, akitől bármit lehetne kívánni, annak se tudnám megmondani, hogy mit tehetne értem. (vagy talán a tisztánlátást azt kérhetném tőle így is, vagy az erőt ahhoz, hogy kibírjak gondolni egy kívánságot).
Megnézem az odalaimat és semmi nem jut eszembe, sokszor az sem jut eszembe, hogy mi akartam velük, amikor megcsináltam őket? Leülök írni a regényemet és nincs irány. A szereplők beletekerednek a tanácstalanságba, minden áll. Ez nagyon fos érzés, nagyon nem szeretem. Lehet, hogy mások ezt hívják inspiráció hiánynak. Nem tudom, de ilyenkor beleveszek hosszabb rövidebb időkre a téblábolásba. És a hosszabb alatt néha heteket értek.
Ezen a héten is pár napja ez van velem és ma leültem, hogy most már aztán valamit kezdek ezzel. Segített, hogy a délelőtt hosszan magyaráztam valakinek, hogy ahhoz, hogy megtegye a lépést, amire vágyik erőforrásokra van még szüksége. Annyi erőforrásra, hogy egyértelművé váljon a lépés megtétele. Néha erőforrást képez bennünk az, hogy lefekszünk aludni, néha a kaja, néha bátorítás, néha a pénz, néha jogi háttér. Sokminden és bármi lehet az, amitől ismét erőben érezzük magunkat. Lehet ez egy szellemi segítő meghívása vagy támogatása is.
És lehet, hogy az hiányzik, hogy visszavegyük az irányítást az életünk felett, amit valaki más kezébe adtunk ki. Legtöbbször félelemből.
Leültem egy székre (csináld nyugodtan meg te is ezt az állítós gyakorlatot), és megéreztem, hogy hol van a térben az a hely, vagy személy, akinek vagy akiknek a kezébe adtam az életem feletti irányítást. Én úgy érzékeltem, hogy mögöttem jobbra van. Ezt a helyet lejelöltem egy tárgyal. Egyáltalán nem kell detektíveset játszani és pontosan megfejteni, hogy ki az. Elég, ha formát ölt és érezhető. Aztán megfigyeltem, hogy mi az, ami valójában bennem történik.
A képlet viszonylag egyszerű:
Ha a kezemben tartom az irányítást és irányítok, akkor oltári baj van ebből. (konfliktusok, büntik, szeretet megvonás, veszekedések, békétlenség). Legalábbis nekem ez a zsigeri félelmem.
Ha kiadom a kezemből az irányítást, akkor nyugi van a kapcsolati dimenzióban, de bennem hót zicher, hogy nincs béke. Erre onnan jöttem rá, hogy rövid idő után szinte „öntudatlanul” felálltam a székről és inkább kimentem a balkonra. A balkonról visszatekintve tűnt fel, hogy így menekülök ki az életemből is.
Amikor más (mások) kezében raktározzuk a saját életünk feletti irányítást, akkor rendkívüli módon kitettek vagyunk a helyzetnek. És ez a kitettség hosszú távon elég nehezen viselhető. Bennem például passzív katatóniát okoz. Iránytalanságot. Feladást. Meghasonlást.
Visszaültem a székre és ránéztem arra a helyre, ahová kiadtam az irányítást. Szembenéztem vele, de nem csak vele, hanem önmagam tettével is. Hiszen én adtam fel az irányítást. Amíg nem tudunk ránézni az ilyesmire, addig nem tud kilazulni.
Elkezdtem ismételni, mint a rózsafüzért (nem ártana szerintem tényleg a rózsafüzérbe egy ilyen szakasz is):
Visszaveszem tőled az életem feletti irányítást, és vállalom ennek az árát.
Visszaveszem tőled az életem feletti irányítást, és vállalom ennek az árát.
Visszaveszem tőled az életem feletti irányítást, és vállalom ennek az árát.
Visszaveszem tőled az életem feletti irányítást, és vállalom ennek az árát.
addig ismételtem, amíg érezhetően valami a bensőmben megváltozott. Egy másik frekvenciára való áthangolódásnak tudnám a leginkább leírni.
Miközben nyúltam a tárgyért, ami számomra ebben a pillanatban a saját átadott erőmet képviselte megszületett egy másik mondat is:
Köszönöm, hogy eddig hordoztad azt a felelősséget, amit én nem vállaltam.
Köszönöm, hogy eddig hordoztad azt a felelősséget, amit én nem vállaltam.
Köszönöm, hogy eddig hordoztad azt a felelősséget, amit én nem vállaltam.
Köszönöm, hogy eddig hordoztad azt a felelősséget, amit én nem vállaltam.
És ezt is sokszor elismételtem.
Megnyugtató volt ezeket mantrázni.
Megnyugtantó volt kezembe venni az irányítást.
Megnyugtató és izgalmas egyszerre.
Amikor nézed a youtubereket és azt mondod magadnak, hogy „az ő csatornája annyira profi, én inkább a youtube közelébe se megyek” átadtad ennek a személynek az irányítást az életed felett. Amikor attól félsz, hogy mások mit fognak gondolni arról, hogy úgy döntesz elválsz, akkor a kezükbe adtad az irányítást. Amikor azért nem veszel fel valamit, mert mit szólnak a szomszédok, a kezükbe adtad az irányítást. Amikor az anyád azt mondja, hogy szerinte menj a jogi karra, pedig egyáltalán nem akartál ügyvéd lenni, a kezébe adtad az irányítást. Amikor megbántott téged valaki, és te úgy döntöttél az összes pasi szemét, te inkább egyedül élsz, akkor annak az egy férfinak a kezébe adtad az irányíást, aki megbántott.
Nincs ezzel semmi baj. Mármint az irányítás átadással.
Van, hogy pihennünk kell.
Van, hogy idő kell, hogy erőt gyűjtsünk.
Csak olyan veszi át tőlünk a felelősséget, akinek szintén megfelel ez a „csere” valamilyen szempontból.
Szóval chill. Nem csináltál semmi rosszat.
Csak tudd, hogy van lehetőséged visszaveni.
