Ha nem érzed magadat szeretve, nem vagy szeretve, és ennek számtalan oka lehet

Több évvel ezelőtt történt, hogy egy csoportfolyamat során odaszorítottam az egyik csoporttársamat a falhoz és az arcába ordítottam sírva, hogy “Nincs szeretet!” Egyszerre voltam abban a pillanatban rettentően dühös, kétségbeesett, elveszett, kiábrándult mindenből és mindenkiből, elkeseredett, kilátástalan. Azt éreztem abban a pillanatban, hogy életem egy mély igazságát mondom ki, és azért ordítottam torkomszakadtából, mert azt akartam, hogy valaki végre hallja ezt meg. 

Azóta látom, hogy a mondat tartalma teljesen igaz volt, a formája nem. Van szeretet, csak én nem éreztem szinte sehol sem az életemben. És attól, hogy azt mondogattam nincs is egyáltalán szeretet az egész Univerzumban, ez a nehézség akkora méreteket öltött, hogy jóformán agyonnyomott. Ha azt mondtam volna, hogy “Úgy érzem senki, aki nekem fontos valójában nem szeret engem.”, talán emészthetőbb lett volna, és jobban meg tudtam volna ragadni. De nem ez a lényeg. A szeretethiányom mértékét teljesen hűen kifejezte a mondat úgy, ahogy kimondtam, hogy nincs is szeretet egyáltalán. 

Ugorjunk az időben a mostba. Szeretve érzem magamat, és azt is tudom, hogy van szeretet az Univerzumban. Nem mindig elérhető számomra, nem mindig érzem a testemben, de tudom, hogy van, és főleg azt tudom, hogy sok pici mozdulatból áll össze.  

Attól, hogy ragaszkodunk olyan kapcsolódásokhoz, amikben elvárásaink szerint szeretetnek kellene lenni, mert nem létezik, hogy ott nincs, attól még nem lesz azokban a kapcsolódásokban valódi szeretet. A ragaszkodás önmagában nem építi fel a szeretetet.

Ha nem érzed magadat szeretve, nem vagy szeretve, és ennek számtalan oka lehet. Lehet, hogy nem tiszták a határok kettőtök között, lehet, hogy nem érzed magadat biztonságban, lehet, hogy nem érzed magadat látva, lehet, hogy nem érzed magadat elég szabadnak, lehet, hogy nem ismered be magadnak a szükségleteidet, lehet, hogy a másik süket a szüksélgeteidre hiába mondod ki őket, lehet, hogy túl sok az ítélet abban a kapcsolódásban, lehet, hogy túl sok benned az elnyomott düh, lehet, hogy meg akarsz felelni egy önmagadról alkotott képnek, lehet… bármi. 

Ahhoz, hogy bele tudjak lépni egy olyan kapcsolatba, amelyikben most azt érzem, hogy a velem lévő férfi szeret engem, el kellett engednem egy másikat, amelyikben csak nagyon szerettem volna, ha szeret engem a férfi. De valójában nem éreztem magamat szeretve, viszont nem is léptem, mert fogalmam sem volt, hogy hol hibádzik a képlet, és folyamatosan reménykedtem abban, hogy a következő megtett kilóméter után már nagyon fogjuk szeretni egymást.  

Eddigi életemben voltam már párszor nagyon sarokbaszorított helyzetben. Ezekben tipikusan az volt az alap érzetem, hogy tehetetlen vagyok. Ficánkolok jobbra-balra, megyek önismeretbe, befelé figyelek, meditálok, megfejtek, leírok, kimondok, beszélgetek, és mégsem változik a helyzet. Mindig eljutottam arra a pontra, hogy a másik gátol engem, ő nem akarja meghallani, ami mondok, ő nem lát engem, ő nem cselekszik, ő nem lép. Aztán amikor már tényleg falhoz szorítva éreztem magamat, mindig megtaláltam azt a pontot magamban, ahol valójában én féltem lépni, tenni magamért, tisztelni magamat. És ezekben a pillanatokban végre volt elegendő erőm ahhoz, hogy az önmagam iránti nagyobb tisztelet irányába lépjek, még akkor is, ha ennél félelmetesebbet abban a pillanatban elképzelni sem tudtam. Viszont ezekben a döntő pillanatokban a félelem teljesen más ízű, mint korábban. Derűs félelem, mert keveredik annak tudásával, hogy önmagamért teszek, és az nagyon szívetmelengető érzés. 

Hajlamos vagyok úgy intepretálni a mostani párkapcsolatomat, mint amelyikben végre szembejött egy férfi, aki tud szeretni engem és aki mellett tényleg szeretve érzem magamat. És ez igaz is. Kell hozzá az a sok szeret, ami benne van, és amit megoszt velem, de kellett hozzá az is, hogy ennek helyet csináljak, és kellettek azok a beszélgetések is, amikor kimondtam, hogy mi fáj nekem, amikor határokat egyeztettünk, amikor ő elmondta, hogy neki mi fáj, amikor bocsánatot kértünk egymástól, amikor szembenéztünk, amikor meghallgattunk.

Sok pici mozdulat, nem statikus állapot a szeretet, és mindig el lehet elérni újabb és újabb szintjeit, azáltal, hogy megkülönbözteted egymástól a szeretetet és azt, amit csak szeretetnek akarsz hinni. A legmegbízhatóbb iránytű ebben te magad vagy. Érzed, ha szeretve vagy, és érzed azt is, ha nem.

Állj meg egy pillanatra, itt az olvasás végén. Az írásom mely része szólít meg téged? Ott biztos, hogy van valami fontos a belső világodban, ami arra vár, hogy észrevedd.

Szerethető vagy.

Meghívás további kapcsolódásra

Figyelem, amelyik kapukat nyit meg
Ha úgy érzed, hogy a témád most több és precízebb figyelmet igényel és mélyebb teret, akkor várlak egyéni konzultációra: https://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/. Az egyéni konzultációk lehetőség arra, hogy dolgozz azokon a belső gátakon, amik elválasztanak téged az önazonosságtól, kiteljesedéstől, megérkezéstől.