Szeretek néha végig sétálni az Andrássy út Oktogon és Erzsébet tér közötti részén, mert ott díszeleg a sok elegáns üzlet és étterem és sokat lehet gondolkozni a jólétről és gazdagságról. Főleg este szeretek sétálni, amikor minden kirakat szépen ki van világítva és vidám emberek üldögélnek az éttermek teraszain. A minap is így sétáltam ott és azt éreztem, hogy fényévekre, elérhetetlen távolságban van tőlem a márkás dolgok világa és az, amit képviselnek számomra. A lábamon a sötétkék vászon cipőm volt, amelyik a bal lábujjamnál kilyukadt, de mivel annyira szeretem ezt a cipőt, még nem cseréltem le és néha felfedezem magamban azt is, hogy szeretem a „szakadtságot” ebben a kicsi mértékben. A ruházatom sem volt különösen fancy és a kinézetemet egy SPAR szatyor tette teljessé, mert a cuccaim nem fértek bele a szokásos szebben kinéző papír dísztáskába. Amikor elsétáltam az elegáns ruhákat és táskákat árusító kirakatok előtt, elképzeltem, hogy milyen lenne azokban sétálni most az Andrássyn. Nem kifejezetten azokra a dolgokra vágyom, mert a márkák nekem nem túl sok mindent mondanak, inkább arra az énemre, akit ezekhez a dolgokhoz képzelek. Úgy képzelem, hogy több önbizalmam lenne, sikeresebb lennék, jobban a helyemen érezném magamat, gyakrabban mernék konfrontálódni, szebbnek érezném magamat, lenne egy saját lakásom, amikor ilyen dolgok megvásárlását megengedhetném magamnak. Egyszóval egy életérzés, vagy inkább életvágy párosul ezekhez.
Aztán valamiért egyszer csak kihúztam magamat, elképzeltem, hogy a SPAR szatyor egy Dolce&Gabbana táska a kezemben és így sétáltam tovább. Mi különbség van az között, hogy egy drága táska tényleg a kezemben van, vagy nincs? Hiszen a belső érzést keresem emögött. Ha megvan bennem az érzés, akkor a drága táska nélkül is végig tudok sétálni az Andrássyn és önbizalommal telinek érezni magamat, meg azt érezni, hogy élvezem az életet. És tényleg így lett. Azt is éreztem, hogy ha ezt a tudatállapotot elég ideig fenn tudnám tartani, és bármilyen ruhában úgy sétálni, mintha gazdag lennék, akkor tényleg elérném azt az állapotot a fizikai világban is. De nem azért, mert vizualizálom, hanem mert energetikailag hozzá igazítom magamat. Erről már mindenféle könyvekben olvastam nagyon sokszor, de ennyire plasztikusan érzésben még nem éltem át.
Két nappal később mintha tovább gyűrűzött volna ez az élmény. A szülinapom nagyon vegyes érzéseket ébresztett bennem és a szülinapi ebédemre már nagyon „izé” állapotban indultam. Két esetben szoktam különös gondot fordítani a külsőmre – ha bálba vagy esküvőre megyek ÉS amikor kifejezetten szarul érzem magamat, de találkozóm van valakivel. Tegnap különös gondot fordítottam a külsőmre, amikor az ebédre mentem és rájöttem, hogy azért, mert ezzel fantáziám szerint falat építek magam köré. A nagyon szép nőkkel, akiknek tip-top a ruházatuk és hibátlan a sminkjük meg a hajuk is ugyanez az élményem. Olyanok, mintha kirakatban lennének, számomra érinthetetlenek és mintha a szépségüket főleg csodálni lehetne, de nem szabadon kapcsolódni hozzá. Úgy érzem, hogy amikor felveszem a bő török nadrágomat és laza kontyba fogom a hajamat, nincs rajtam smink és egy darab ékszer sem, akkor vagyok nagyon nyitott és barátkozó hangulatban. Ez volt legalábbis az eddig fenntartott elképzelésem.
Hazaérkeztem és találkoztam a húgommal, akihez nagyon sokszor szoktam hasonlítani magamat és akit nagyon szépnek látok. Sokszor volt bennem ezért irigység DE tegnap rájöttem, hogy nem a szépségét irigylem, hanem, hogy kihozza a szépségéből a maximumot. Kihasználja a benne lévő potenciált és lehetőségeket, én pedig nem, amikor lezser külsőbe öltöztetem magamat. Tegnap amikor találkoztunk úgy éreztem, hogy végre nincs bennem rossz érzet, mert én is kihoztam a külsőmből a maximumot és megtettem azt az extra két lépést, amit általában nem teszek meg. Na de akkor hogy is van ez? Tényleg falat építek a „szépséggel”? Van igazság abban, amit írtam, de közben az is igaz, hogy amikor szépnek érzem magam nyitottabban kapcsolódom, mint amikor éppen a „bányarém vagyok” érzettel sétálok a világban. Tehát nem az a lényeg, hogy milyen cucc van rajtam, hanem hogy mire használom éppen. A szép külsőt is tudom használni elrettentésre és barátkozásra is, valamint a laza külsőmet is tudom használni elbújásra (fal építésre) és barátkozásra is. A SPAR táskát tudom használni arra, hogy nyomorultul érezzem magamat, meg arra is, hogy büszkén sétáljak vele az Andrássyn. Az, amikor bekategorizálom, hogy a laza külső barátkozást jelent, a szép külső pedig lezártságot igazából bezár engem és magával a kategorizációval építem a falat. Amikor hajlandó vagyok ezek mögé nézni és érzékelni, hogy igazából mi az, ami VAN, akkor jövök ki a világba.
A Dolce&Gabbana táska nekem a lehetőségekről is szól. Mintha valahol mélyen érezném, hogy megvan bennem a potenciál arra, hogy elérjem azt az állapotot, amit ehhez a táskához kötök, DE én nem nyúlok ki érte. Ugyanez az érzés volt bennem akárhányszor a húgomhoz hasonlítottam magamat. Emlékeztetett arra, hogy nem nyúlok ki azokért a lehetőségekért, amik bennem szunnyadnak. És miért? Szerintem azért, mert egyébként az idő nagy részében félek kapcsolódni. A szépség (a külső és a belső is) és a siker pedig vonzza a figyelmet, ezért jó inkább elbújni a szürkeegérségbe. A végső igazság pedig az, hogy nem lehet elbújni, tök mindegy mit csinálok 🙂