Pár hónappal ezelőtt jelentkeztem a Werk Akadémia Kreatív szépírói képzésére. A kurzusra való belépést egy felvételi beszélgetés előzi meg, amire tegnap került sor és ez az alkalom több kérdést vetett fel bennem, mint választ. A felvételi beszélgetés azt a célt szolgálja, hogy a jelentkező és az iskolát képviselő személy egyeztessék térképeiket és nyugtázzák, hogy a jelentkező igényei és az iskola szándéka megegyeznek. Ha azt vártam volna, hogy a képzés végére megírok egy regényt, akkor ők sajnálattal közölték volna, hogy „nem, erre ne számíts, mi nem ezt ígérjük„. Szerencsére nem ezzel az intencióval jelentkeztem.
Tegnap a felvételi beszélgetés után azzal az érzéssel jöttem ki az interjúról, hogy mégsem akarok menni a képzésre. Akkor merült fel bennem a kérdés, amit végül az FB falamon is feltettem, hogy vajon
hogyan lehet megkülönböztetni egymástól a félelemből való megfutamodást és az intuícióból mondott nemet? Az intucíció alatt itt egy pontos önmagunkra hangolt érzékelést értek, amelyik megbízhatóan vezet minket az utunkon.
Az FBn feltett kérdésemhez szerintem nagyon használható meglátások érkeztek, amiket örömmel megosztok veletek itt is (a hozzászólást megosztók beleegyezésével):
„Amikor nem tudom eldönteni melyik, akkor az az első dolgom, hogy megnyugtatom az idegrendszerem pl. jógával, légzőgyakorlatokkal, kijövök a fejemből bele a testembe és úgy sokkal erősebben tudok kapcsolódni az intuíciómhoz. Az intuitív válasz ráérősebb, puhább, ehhez képest a félelem tipikusan agyalós, hangosan az “azonnal de rögtön különben itt a világvége” üzenetet közvetíti. Ha félelemből jön a nem, ott sokkal több és erősebb fizikai érzetem van a testemben (feszülés, feszültség, levegőtlenség). Az intuitív sugallatoknál is lehet valamennyi testi feszültség, de kevésbé erősek.” (Diriczi Tekla)
„Én a hangom éléből szoktam hallani. Amikor félek, akkor keményen, bántóan, durván mondok nemet. Az olyan, mint egy ütés. A legjobb védekezés a támádás elvén, pusztítok mielőtt a másik bármit tehetne. Amikor nem félelemből mondok nemet, akkor egy semleges, nyugodt, határozott hangon teszem. A szóhasználatom is árulkodó szokott lenni. Ha visszakérdezek magamnak és azt válaszolom, hogy ‘érzem a zsigereimben’, akkor az inkább félelem.” (Jakab Nóra)
Az interjút vezető férfival is megosztottam az aggályomat, amiért eddig nem jelentkeztem semmilyen írói képzésre, mégpedig azt, hogy féltem „elrontják bennem azt, ami eredendően jó„. Eddigi életem során ugyanis sikerült szinte 100%ban olyan módon átmennem a képzéseken, hogy a képzés végére eltávolodtam azoktól a területektől, amik miatt eredendően jelentkeztem. A közgász kiölte belőlem a könyvelés iránti lelkesedésemet, valamint a marketing és a pénzügy iránti érdeklődésemet is. Az Integrál Akadémián majdnem teljesen eltűnt belőlem a lelkesedés az iránt, hogy integrál tanácsadó legyek bármikor is ebben az életemben, és a családállítás képzés is megkérdőjelezte bennem a családállítói ambícióimat. Persze nem mondom, hogy ezek a képzések rosszak, hanem az az egyedi „kémia” ahogy én és a képzések hatunk egymásra teszi meg a dolgát. Innentől fogva a kreatív szépirodalom képzés is azzal fenyeget jelen pillanatban, hogy megutálom az írást, és azt semmilyen szín alatt nem akarom. Inkább nem megyek képzésre. De ebben az esetben is még mindig ugyanaz a kérdés, hogy valójában mi miatt mondok nemet, és hogy ez a nem meggátol-e engem abban, hogy előre haladjak az életemben, vagy hátráltalt jelen pillanatban?
A fent idézett nagyon jó orientációs eszközökön kívül, amik segíthetnek eldönteni a kérdést még szükséges egy másik lépés is számomra, mégpedig rájönni, hogy mitől traumatizáló ennyire egy képzés, és hogyan intézem el, hogy odajussak, amit már felvázoltam. Ennek néhány eleme nagyon jól látszik már most is:
- a képzés alatt kialakítok egy ideát a fejemben arról, hogy milyen egy jó könyvelő, marketinges, családállító, integrál tanácsadó (mentálhigiénés szakember, pszichológus) és ettől az ideától már a nulladik pontban összetörök, hogy mennyire nem hasonlítok rá és soha nem is fogok
- megfeleléskényszerből viszonyulok a legtöbb tanárhoz és tantárgyhoz. Ez nem eredményezi feltétlenül azt, hogy kitűnő eredményeim lesznek, csak azt, hogy nagyon rossz szájízzel tanulok
- idealizálom a tanárokat, degradálom önmagamat, aztán váltok és idealizálom magamat és degradálom a tanárokat
- azt, amit tanítanak a NAGYBETŰS TUDÁSNAK tartom, ami a végső igazság, és ezt vagy muszáj elfogadnom, vagy lázadok ellene. Nagyon keveset és nehezen tartózkodok a középső sávban, ahol ezek egyszerűen információk, amit belátásom szerint illesztek vagy nem illesztek a saját világomhoz
- amikor fárasztó a képzés (ezt viszont objektív szempontnak tartom sok esetben, hogy az egészséges érdeklődést és lelkesedést romboló módon folyik az oktatás sokszor), akkor annyira felhúzom magamat rajta, hogy ettől teljesen lefáradok – mert vagy abba rakom az energiámat, hogy dohogok, vagy abba, hogy próbálom megakadályozni, hogy a dühöm kirobbanjon
- a sok információ, ami rám van „öntve” eláraszt. Amikor sorozatossá válik annak az élménye, hogy nem tudom tartani a tempót, nem tudom elolvasni azokat a könyveket, amiket ajánlanak, nem tudom átnézni (vagy memorizálni) a leadott anyagot, akkor egyszer csak túlcsordul a türelem poharam és a „menjetek a picsába!” felkiáltással belekezdek a heves ellenállásba mindennel szemben, ami az oktatásban elémkerül
- a „na, és most menj és csináld” pillanatokban rendszeresen összeomlok a vélt vagy valós elvárásoktól és az az élményem, hogy nem vagyok kész, túl keveset mondtak el nekem arról, amit tudnom kellene, túl kevésszer mutatták meg, nem is tanítottak meg rá, és hogy merészelik most számon kérni rajtam, hogy csináljam. Akkora lesz a neurotikus nyomás, hogy vagy nem csinálom egyáltalán, vagy csinálom, de olyan feszült vagyok közben, hogy következőre már elkerülöm, ha lehet.
- bár fejben belátom, hogy az áldozati pozícióm fos és kiszolgáltatottá tesz, érzelmileg mégsem tudok kilépni belőle és ez tovább rontja a helyzetet, mert így paszív maradok és nem lépek aktívan a tettek mezejére, hogy tegyek magamért.
A saját privát elakadásaimtól függetlenül van véleményem az oktatásról is. Évek óta szeretném elkészíteni a videós véleményemet az Integrál Akadémiáról, de valahogy soha sem mertem kimondani. Szerintem eljött az idő, mert a kritika megfogalmazása is kihozna engem abból a nagyon szerencsétlen mentális pozícióból, amelyikben az oktató intézmény és a benne lévő tanárok a rossz autoriter bácsik és nénik, én pedig a szenvedő áldozat. Ebből az alapfeltevésből jelen pillanatban a Werk akadémiából is tortúra válna, akármennyire is szeretem az irodalmat és az írást.
Azzal is valamit kell kezdenem, hogy bár a szavak szintjén nagyon józan elvárásokat fogalmazok meg egy-egy oktató intézménnyel vagy tanárral szemben, nem kimondottan, meglapulva a sötétben viszont érzelmileg 10x akkora elvárások és fantáziák vannak bennem, amik szépen sorban általában elkezdenek összetörni és akkor nagyon pipa vagyok mindig. Jó lenne megspórolni a Werkkel ezeket a köröket és tudni koncentrálni arra, ami a lényeg – a tanulásra és fejlődésre azon a területen, amit szeretek.