A múlt évben véletlenül belebotlottam az interneten egy kísérletről szóló cikkbe, ami az “Ypsilanti három Jézus” néven vált ismertté. 1959-ben csinálta meg Dr. Milton Rokeach, amikor még nem kellett tonnányi engedély és etikai vizsgálat a kísérletekhez. Dr. Rokeach egy elismert amerikai szociálpszichológus volt, aki a kísérlet során összezárt három paranoid skizofrén pácienst. Ez még talán nem is lett volna baj, a csavar az volt, hogy mindhárman Jézusnak képzelték magukat. A kísérlet két évig tartott és Rokeach arra kereste a választ, hogy vajon ez a konfrontáció kizökkenti-e bármelyik Jézust a tévképzeteiből, és hogy meggyőzi-e bármelyik Jézus a többit, hogy ő Isten fia.
Az eredmény: nem, az extrém helyzet csak megerősíti őket, és néha verekednek. Sőt, a végére dr. Rokeach arra jött rá, hogy valójában neki van istenkomplexusa. Mindhárom résztvevő – Joseph, Clyde és Leon gyártott magának egy hihető magyarázatot arra, hogy mit keres a másik kettő Jézus a képben. Clyde úgy gondolta, hogy a másik kettő halott, és gépek mozgatják őket. Leon úgy gondolta, a másik kettő sima csaló, míg Joseph az igazsághoz legközelebb járva azt gondolta, hogy a másik kettő szimpla őrült, és egy elmegyógyintézetben vannak. Saját magát az intézet hős védelmezőjének látta, aki önszántából jár a megtébolyodott lelkek között, megnyugvást nyújtva nekik az őrületben (idézet a cikkből: http://index.hu/tudomany/til/2015/03/28/azt_ismeri_hogy_harom_jezus_beszelget/). Rokeach később kiadta a kísérlet eredményét és lefolyását egy könyvben és bocsánatot kért a három Jézustól a kísérlet etikátlansága végett.
Számomra az a csodálatos ebben, hogy a lelki vagy testi betegségek, valójában a normál viselkedést és működést mutatják eltúlozva és felnagyítva. Mintha a természet láthatóvá szeretne tenni valamit, amit egyébként nem látnánk. A három Jézusról is az jutott eszembe, hogy mindenki így működik, ahogy ők, csak nem vesszük észre magunkon, hacsak nem meditálunk vagy nem végzünk belső munkát, amivel ilyenekre rá lehet nézni. Van egy kialakított identitásunk, amire azt mondjuk hogy “Ez vagyok.” Van egy küldetés tudat, amiből tudjuk, hogy mi a dolgunk itt a Földön és van az a mechanizmus a pszichében, ami szinte meggörbíti a teret körülöttünk, hogy mindenki és minden beleilleszkedjen ebbe a képbe. Ugyanúgy, ahogy a három Jézus MINDEGYIKE talált magyarázatot arra, hogy mit keres a másik kettő a képben, miközben a saját identitás tudatuk egy jottányit sem mozdult.
Ha az az identitás tudatom, hogy sikertelen vagyok, nem vagyok szeretve, nincs szerencsém, nem vagyok vonzó, nem kellek senkinek sem, akkor BÁRMIT ami történik velem megmagyarázom úgy, hogy illeszkedjen a valóságomba! Pontosan ugyanúgy, ahogy a Jézusok tették, csak náluk annyira extrém volt ez a “görbítés” hogy láthatóvá vállt és nem kellett hozzá meditálni sem orvosnak lenni, hogy ez feltűnjön. De egyébként a psziché teljesen hétköznapi működése!
Ma reggel néztem meg egy két perces Byron Katie videó részletet, amitől azonnal volt egy “aha élményem”. Katie munkássága a hiedelmek és önazonosulások megkérdőjelezése körül forog. A videóban egy 35 év körüli nő szerepelt, akinek az volt a fix ideája, hogy a teste nem kívánatos. Erre Katie azt mondta neki, hogy képzelje el, hogy szembe jön vele az utcán egy barátja, aki nagyon vonzó. És ez a nagyon- nagyon vonzó férfi azt mondja neki hogy “Gyönyörű vagy.” Mi történik ez után?
Ahhoz, hogy a nőnek ne kelljen szétrombolni a saját hiedelem rendszerét, teljesen őrültnek vagy hazugnak KELL látnia a férfit! El KELL utasítania a férfit, mert ha nem teszi, akkor feladja a saját önképét! A férfi a nő szemében azonnal valaki olyanná válik, akinek nem lehet hinni, pedig nem tett semmi egyebet, csak elmondta a saját igazságát. Ez az, amit én “térgörbítésnek” neveztem meg. Ha a saját nézetemet veszem a fix pontnak, ami az egyetlen igazság, akkor az elmének valahogy meg kell magyaráznia azt, hogy miért mondta az egyébként “nem vonzó” testemre azt hogy “gyönyörű”. Viszont, ha tiszteletben tudom tartani azt, amit ő gondol rólam és el tudom képzelni, hogy valaki számára az én testem gyönyörű lehet, vagy el tudom mozdítani a fix ideámat, akkor egy teljesen más valóság születhet meg. Ez az, amire szerintem a skizofrén Jézusok nem voltak képesek, de egy normál elme igen, viszont ugyanolyan FÉLELMETES, a skizofrén Jézusnak és a normál embernek is, kilépni a saját identitásából, bármi legyen is az! Az identitás ugyanis valamiből felépült és valamilyen célt szolgál, nem viccből alakítja ki senki sem.
A videó végén Katie mondott egy nagyon szép mondatot. “Let him teach you, what beauty is.” – Hagyd, hogy megtanítsa neked, mi a szépség. Ebben rejlik számomra a kulcs az ön-valóság módosítására. Mert ha meg tudom görbíteni a teret az körül hogy nem vagyok vonzó, akkor az elme ugyanúgy meg tudja görbíteni az körül is, hogy vonzó vagyok, csak be kell ezt a vonzóságot rakni a tér közepébe. Megtanulni valakitől a vonzóságot, hagyni hogy valaki megmutassa nekem, meglátni a gyönyörűséget, meghallani a dicsérő szavakat és beengedni őket, vagy egyszerűen megfigyelni a fix ideámat kívülről és kitalálni, hogy mi célt szolgál. Ez az, ahogy a valóság változni tud… legalábbis az én életemben már párszor megkerülte a nap a holdat, pedig azt hittem, hogy az nem is lehetséges 🙂
Neked mi a „Jézus képzeted” és hogyan csinálod, hogy a többiek elhiggyék? 🙂