Hiszti az utcán, tehetetlenség a köbön

Hiszti az utcán, tehetetlenség a köbön

A minap kint ácsorogtam az utcán és feltűnt egy anyuka a körülbelül 4 éves kislányával. Persze hogy azért tűntek fel az egyébként is zajos utcán, mert a kislány hisztizett. Egy piros buszt szorongatott a kezében és míg az anyja balra húzta őt a villamos megálló felé, a kislány egész testsúlyával belenehezedve jobbra akart menni és ordított. Érdekfeszítve figyeltem a jelenetet, bár az első másodperctől kezdve tudtam, hogy mi lesz a végkifejlete, ahogy elnéztem kettőjüket.

Először is feltűnt a fiatal anyuka távolba meredő tekintete, és ez nem csak annak szólt, hogy a távolban figyelte a villamos megérkezését. A lényének egy része nem volt jelen a helyzetben, és nagyon hiányzott, hogy nincs ott. Az egyik kezével erősen szorította a kislánya kezét, hogy az ne tudja kitépni magát és közben egy érdekes táncot jártak ők ketten. Amikor a kislány nagyon ordított, akkor hagyta, hogy egy picit elhúzza őt magával abba az irányba, amerre ő szeretett volna menni, amitől egy picit alábbhagyott az ordítás, majd amikor elért valamilyen fajta képzeletbeli határt, ő kezdte el húzni a kislányt a villamos megálló felé. Erre a kislány megint éktelen ordításba kezdett, ami elért megint egy képzeletbeli határt az anyukánál, aki ismét hagyta, hogy elhúzza őt pár lépéssel az ellenkező irányba. És végig az arcán volt ez a távolba révedő tekintet, amiről pontosan le lehetett olvasni, hogy mi lesz a helyzet kimenetele: “Mindegy mit csinálsz, akkor is felszálunk a villamosra.” Valójában indifferens volt számára a gyerek akarata, és talán azért ragadott magával ez a helyzet, mert a fiatal anyuka mindeközben egyáltalán nem volt látványosan erőszakos. Egyszerűen csak húzta a gyereket maga után, a hisztit a világ érthetetlen dolgai közé sorolva, mint valami olyan jelenséget, amit majd a gyerek egyszer kinő.

Engem teljesen lefagyasztott ez a hideg távolságtartás, amiben az anyuka volt. Le se bírtam venni róla a szememet. Egy ponton felemelte a kislányt és odébbvitte 3 méterrel, ami aztán végképp kiakasztotta a lányát. Rúgkapált, visított, feszítette magát. Láttam rajta, hogy az ő belső világának ez a lehető legkiszolgáltatotabb helyzet, mert nem érnek le a lábai a földre, nem tud abba az irányba haladni, amerre ő akarna, nem tud erőt kifejteni, hanem egy “monstrum” felkapta és cipeli akarata ellenére. Az anyuka közben teljesen nyugodt hangon magyarázta neki, hogy “Mindjárt jön a villamos.“, amit a gyerek értelemszerűen még véletlenül se hallott meg, és ha hallotta is, csak rontott az érzelmi helyzetén ez az információ.

Megérkezett a villamos, ezen a ponton az anyuka már semmiféle táncot nem járt, hanem mindegy is volt mit csinál a kislány, a karjánál fogva húzta őt maga után, fel a villamosra, ahol leültette egy székre, majd a villamos ajtói becsukódtak és ők eltűntek az életemből. Amíg nem csukódtak be az ajtók, addig hallottam, hogy a kislány ordít, és utána már csak a hang nélküli ordító arcát láttam az ablakok mögött, amikor a villamos elhaladt mellettem. Erre egy férfi hang megszólalt közvetlenül mögöttem: “Látod, hogyan hisztizett az a kislány? Az anyukának így nagyon nehéz. Te okos voltál és nem hisztiztél.” Amikor elhaladtak mellettem, láttam, hogy egy apukához tartozott ez a hang, aki kézen fogva sétált a körülbelül 6 éves fiával, aki valamilyen játékot szorongatott a hóna alatt és megszeppenve figyelte az apja szavait. Az előző jelenet után, ez már csak hab volt a tortán.

Szuper, az egyik szülő felrángatja a gyereket a villamosra, a másik meg letöri a hisztijét, még mielőtt az egyáltalán megjelenhetne. – gondoltam magamban. Ez a szuper ítéletes hangnem bennem, amelyik egyáltalán nem érez együtt a szülővel, és erre az apuka kapcsán jöttem rá, aki viszont együttérzett a nővel, mindegy is milyen ok miatt.

Elképzeltem, hogy ez az anyuka érkezne hozzám egyéni konzultációra és csak ebből a szemszögből ránézve tudtam egyáltalán elkezdeni gondolkozni azon, hogy vajon ő milyen helyzetben lehet? Ő hogyan élte meg a helyzetet, vagy hogy úgy egyáltalán milyen lehet az élete? Mivel küzdhet? Ilyen hidegen a távolba révedő tekintetet, és ennyire nem kapcsolódást a gyerek érzéseihez senki sem produkál jódolgában.

Ennek kapcsán tűnt fel az is, hogy kizárólag a gyerekkel azonosultam ebben a jelenetben, eszembe se jutott a felnőtt pozíció, ami szintén egy jellegzetes mozzanata a hétköznapjaimnak. Nagyon könnyen belecsúszok a belső gyerek pozícióba, és ott megélem a teljes elveszettséget, és azt is, amit az a kislány, hogy hiába rúgkapálok és adok bele minden erőmet, egy “magasabb erő” vonszol maga után olyan irányba, amelyikkel én nem tudok azonosulni, és még csak a kapcsolódást sem érzem kettőnk között. Ebbe a tudatba belefagyva leledzek egy felnőtt testben, miközben fel kellene vennem a felnőtt léttel járó felelősségeket is.

Ilyen értelemben egyáltalán nem állok távol ettől az anyukától sem a viselkedésétől. Mert én nem csak a gyerek vagyok, aki szenved, hanem a felnőtt is, aki vonszolja őt. Én is pont ugyanilyen hidegvérrel bele tudom rángatni magamat helyzetekbe, amikről tudom, hogy annak úgy kell lennie és kész. Ilyenkor nem figyelek az érzéseimre, mert tudom, hogy ha egy pillanatra is beleengedném magamat, akkor elsodornának mint a lavina, vagy egyszerűen csak nem tudom mit kezdjek velük, vagy nem is akarok kezdeni velük semmit sem, mert látom a két szememmel, hogy az ellenkező irányba rángatnak, mint amerre haladni szeretnék. A jelenetet figyelve pont az esett a vakfoltomra, amivel a legtöbb dolgom van – a felnőtt, kapcsolódó jelenlét.

A gyerek pont ugyanazt az érzelmi világot állítja elő a szülőben, amiben ő maga is van.

Tehát ha a gyerek tehetlennek érzi magát, akkor olyan hangon fog visítani, hogy a szülő is kellő mértékben tehetetlennek érezze magát. És a tehetetlenség érzése egy EGYÁLTALÁN nem egyszerű önismereti téma. És itt már tudok is kapcsolódni a szülő szemszögéhez, mert végtelenül mély helyekre katapultál engem is rendszeresen a tehetetlenség érzése, és én is rángatok ebből, elég rendesen.

Egy ilyen helyzetben nem az a kérdés, hogy hogyan valósuljon meg bármelyik résztvevő akarata. Nem az a kérdés, hogy a gyerek el bírja-e húzni a szülőt abba az irányba, amerre ő akar menni, sem az, hogy a szülő el bírja-e húzni a gyereket. Az együttműködésük az egyetlen kérdés, és hogy milyen mélységben tudnak kapcsolódni egymáshoz. A szülő-gyerek viszonylatban a szülő hordozza ennek felelősségét, mert a gyerek nem tart ott, hogy marhára empatizálni tudjon a szülővel, ott meg végképp, hogy átlássa az egész helyzetet, vagy hogy irányba tudja állítani az érzéseit. Ezekre mind a szülő tudja megtanítani, elsősorban azzal, hogy ő mit csinál a saját érzéseivel, például a tehetetlenségével.


ÖNISMERETI RÉTEGEK

Nem ennek a bejegyzésnek a kapcsán készítettem, mégis ide illeszkedik egy videó, amiben az online állítással raktam helyre magamban egy belső hisztit. Az online állítás felületén énrészekkel lehet dolgozni, amik jellemzően oppozícióban állnak egymással amikor nehéznek élünk meg egy helyzetet – lényünk egy része jobbra menne, egy másik meg balra.

A videót itt tudod megnézni: https://www.youtube.com/watch?v=k_yg_-1iYGc&t=340s

Ha vettél már részt állításon, akkor magadat is végig tudod vezetni egy ilyen folyamaton, ha pedig még nem, akkor ajánlom először a vezetett állítást. Részletekért katt ide: https://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/

 


Hogyan váljunk meg a szégyentől, ha ön-reklámról van szó

Hogyan váljunk meg a szégyentől, ha ön-reklámról van szó

Nagyon sokan vagyunk azok, akik hiába rendelkeznek remek képességekkel, jó ötletekkel, értékes szolgáltatásokkal vagy termékekkel, mégis nehéz ezekről beszélni, egyáltalán tudatni a világgal, hogy létezünk, mert állandóan előjön az ezzel kapcsolatos szégyen, bizonytalanság, tanácstalanság és társai. Szerencsére a kedvenc coachom Marie Forleo ezzel kapcsolatosan is készített videót, ugyanis ha téged is gyötörnek az ön-reklámmal kapcsolatos kérdések, nem vagy egyedül.  

Marie egy követőjétől a következő kérdést kapta: Szia Marie, érdekel, hogy van-e valami tipped ön-reklámmal kapcsolatosan. Hogyan beszéljek jól a termékemről/szolgáltatásomról, hogy érződjön az elhivatottságom? Hogyan ne féljek attól, hogy a saját hangomon szóljak? Úgy tűnik, hogy nektek ott USA-ban ez sokkal jobban megy, mint nekünk itt Ausztráliában. Mindig szorongok, amikor a saját bizniszemet kell népszerűsítenem, mert azt érzem, hogy kérkedek vele. Victoria

Marie válasza: Gyakran halljuk a “szégyen nélküli ön-reklám”  (shameless self promotion) kifejezést, mintha a szégyen az önmagunk népszerűsítésének kötelező eleme lenne. Le kellene lassítanunk és megnézni, hogy hol tanultuk meg azt, hogy önmagunk népszerűsítése helytelen, és ami ennél fontosabb, miért fogadjuk ezt el igazságként?  Intelligens, gondolkodó emberi lényekként, miért rossz ha valami olyasmiről beszélünk, amit csinálunk, vagy amit a múltban véghez vittünk? És miért kapcsoljuk össze az öröm, önbizalom, büszkeség vagy siker érzéseit a szégyennel?  Ez őrült dolog! Én pont fordítva gondolkodok erről. Szerintem akkor kellene szégyent érezned, ha nem népszerűsíted magadat!

3 átkeretezés, hogy kicsit jobban érezd magad, amikor saját magadról beszélsz:

1. Fókuszálj arra, amit adhatsz, ahelyett amit kaphatsz

a világnak szüksége van arra a különleges ajándékra, amit te hordozol magadban, és ha visszatartod ennek népszerűsítését, akkor igazából meglopod azokat, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá.

Ideje elkezdeni úgy gondolkodni önmagad népszerűsítéséről mint szolgálatról, amit a közjó szolgálatába állítasz.

2. Ne törődj vele! – Nagyon sokan azért riadnak meg önmaguk népszerűsítésétől, mert attól félnek, hogy az emberek nem fogják őket szeretni, megítélik majd őket, vagy hogy teljesen idegesítőnek fogják őket gondolni. Az igazság az, hogy az emberek már most sem szeretnek téged, már most is ítélkeznek feletted és vannak olyanok is, akik számára idegesítő vagy. Ez igaz mindannyiunkra. Az igazi kérdés “Kinek a kedvéért éled az életedet?” Én magabiztos vagyok önmagam népszerűsítésében, de nem azért, mert Amerikában nőttem fel, hanem azért, mert sokkal fontosabbnak tartom a gondolataim megosztását, és azt hogy ezekkel a lehető legtöbb embernek segítsek, mint hogy úgy próbálnám élni az életemet, hogy mások ne ítéljenek meg engem, ami egyébként is lehetetlen. Kérdezd meg magadtól a következő kérdést. Mi legyen ráírva a sírkövedre, ha egyszer meghalsz? Mit mondjanak rólad az emberek a temetéseden? Hogy ” _____ nem sok vizet zavart?”

3. Ne legyél egy beakadt lemez – “Olyan csodálatos vagyok… olyan csodálatos vagyok… olyan csodálatos vagyok.” Mond el a világnak, hogy csodálatos vagy és azt is, hogy miért, de legyenek más témáid is. Gondolj csak bele. Ha állandóan a gyerekeidről beszélnél és semmi másról, vagy ha én a Trónok harcáról beszélnék állandóan, akkor ez nagyon unalmassá válna rövid idő alatt. Legyenek a tarsolyodban más témák is, figyelj arra is, hogy mások sikereit is tudd ünnepelni, és minden rendben lesz.
Az, ahogy érzel az ön-reklám kapcsán nem azért van, mert Ausztráliában születtél. A legtöbbünk abban nevelkedett, hogy az önfényezés és ön-dicséret nem kívánatosak. Azt gondolom, hogy itt az ideje, hogy mindannyian elkezdjük szétválasztani egymástól a szégyent és az önbizalmat, amikor a képességeink megosztásáról van szó. Ezt elkezdhetjük azzal, hogy emlékeztetjük magunkat

Ahelyett, hogy szégyen nélküli ön-reklámról beszélnénk,
felejtsük el teljesen ebben az összefüggésben a szégyent.

Tovább gondolást segítő kérdések:

1. Visszatartottad magadat valaha attól, hogy megoszd másokkal azt, hogy ki vagy, vagy mivel foglalkozol? Milyen félelem vagy aggodalom tartott ettől vissza?

2. Az ön-reklám témájában, melyik gondolatot lenne szükséged a leginkább beépíteni ebből a cikkből magadba és miért?

Az eredeti videót, amiből a fordítás készült itt tudod megnézni: 
https://youtu.be/dOnn2DEGUAc

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0