Tegnap elmentünk megnézni a Szex és pszichoanalízis c. filmet. Szeretek olyan filmeket, ahol látszik a segítő szakember „másik oldala” is, nem pedig csak az, ami az ülések alatt, ahol ő alapvetően a kliensért van ott, a kliens kap teret arra, hogy megosztja magát, és hogy kifejezzen akár nehéz érzéseket is. Ennek a filmnek a kliens főszereplője Margot, aki színésznő, és azért keresi fel Sibylt, a pszichológusnőt mert teherbe esett egy színész kollégájától, akivel éppen forgatnak, és aki mellesleg a producer hölgy pasija. Na, és ez még csak a film kezdete 🙂
A gyerekek nem mindig azzal az apával nőnek fel, akitől megfogantak, a hűség nem mindig tart a sírig, a függőségekbe vissza lehet esni, hiába mászott ki belőlük valaki, előfordul a szex olyan személyekkel, akikkel erkölcsi szempontokat figyelembe véve inkább nem kellene szexelni, és megszegünk olyan szabályokat, amikről a megszegés pillanatában tudjuk, hogy nagyon nem kellene megszegni őket, mégis megtesszük… Hát, Sibyl élete is pont ilyen. A film utolsó képkockája után egy nyugtalan érzés maradt bennem, ahogy ültem a mozi kényelmes székében. Azt hiszem annak a nyugtalansága volt bennem, hogy tudom ilyen is az élet, ami a filmben látható, ilyen érzések is tudnak bennünk lenni, és hogy ennyire kacifántos is tud lenni a szerelem/vonzódás, ami sokszor áthágja a józan ész határait.
Sibyl életére kívülről simán rá lehetett volna húzni egy elvárást, hogy a pszichológusnak milyennek kellene lenni, hogyan kellene viselkedni, milyen határokat nem szabadna átlépni. És értem is ezeket a szabályokat, de valahogy nagyon „életszerű”, emberszerű volt az, ahogy Sibyl ezeket sorra áthágta nagyon hitelesen. Látni őt kilengeni egy ilyen széles skálán nekem engedélyt adott végső soron szembesülni a saját árnyas részeimmel, amik hajlamosak démonizálódni és óriási méreteket ölteni pusztán azért, mert igyekszem őket a normalitás álcájával lefedni. Mindenféle más is normális bennünk, nem csak az, ami társadalmilag elfogadott.
2-3 évvel ezelőtt írtam egy regényt, talán lektűrnek neveznék a könyves szakmában. Ez az egyetlen eddig befejezett regényem, és valamiért azóta is utálom. A „felszínes” szóval illettem és úgy gondoltam, hogy a felszínesség biztosan attól állt elő, mert nincs még elég tapasztalatom ezen a téren. Ez is igaz lehet, de a Szex és pszichoanalízis megnézése után arra jöttem rá, hogy nem mertem közel menni a saját szereplőim negatív – nehéz – maguk által sem elfogadott tulajdonságaihoz. Ettől lett a regény felszínes. Azon a szinten igyekeztem maradni, ami még vállalható, amihez még tudom adni az arcomat, amit „normálisnak” tituláltam. Mintha kihagytam volna a regényből a sót, vagy valamilyen fűszert. Egyel jobban kellett volna akarnom megismerni a saját szereplőimet, és akarni velük barátkozni annak ellenére, hogy a felettes énem szempontjából egész egyszerűen vállalhatatlanok.
Sibylt lehetne gondolni a segítő szakemberek rémének, nekem viszont nagyon tetszett a karaktere, talán az ellentmondásossága miatt. Az, ami önmagamban nem elfogadható, egy ilyen karakter láttán (még akkor is ha csak kitalált figura) eggyel jobban elfogadhatóvá válik. Nekem ez volt a film legnagyobb értéke.