Október elején kezembe került az INFO ingyenes magazin, amelyik listázta az októberben történő programokat Budapesten és közvetlen környékén. A programok különböző irányultságúak: gasztro, szórakozás, trend, kultúra, életmód, utazás. Valahogy az egész magazin számomra iszonyatosan érdekes lett, nem csak a programok miatt, hanem maga a magazin is nagyon igényesen van elkészítve. Az első dolgom az volt, hogy átolvastam az egészet Atól-Zig. Aztán eszembe jutott, hogy kipróbálom “az összes” programot. Tudtam, hogy az összes nem fog összejönni, de akkor legalább annyit, amennyi az időmbe belefér. Nagyon izgi volt ezt csinálni, ugyanis a “minden elve” alapján olyan programokra is elmentem, amiket magamtól nem választottam volna. Megosztok pár programot, amikre így eljutottam és azt is, amit ott találtam.

Október 12-15. között volt az Étteremhét. Ezen a héten körülbelül 70 étteremben lehetett enni 2 vagy 3 fogásos menüket olcsóbban, mint amennyiért egyébként kínálják őket. Nagyon hosszas, éjjelbe nyúló keresés után végül döntöttem a SPOON étterem mellett, amit már nagyon sokszor nézegettem kívülről, ahogy ott lebeg állandóan a Dunán, a Vigadó tér kikötőjében. “Csak úgy” nem ülnék be, de most hogy volt az étteremhét, gondoltam kipróbálom. Annyit- annyit sakkoztam ezen, hogy végül nem mentem el, de egy értékes felismerés is párosult ehhez. Az első kerékkötő gondolat az volt, hogy “nem illek oda“. Elképzeltem, hogy ez biztos szuper luxus étterem, ahová szuper luxus emberek járnak, én pedig nem vagyok ezen a szinten és rosszul érezném magamat ott. Ennek mentén az 5 000 Ft-os 3 fogásos menü is egyre drágábbnak tűnt, mintha virtuálisan nőt volna ennek a számnak a súlya és az értéke, míg végül csillagászati összegnek tűnt. Azt viszont tisztán láttam, hogy bár vágyom rá nagyon sokszor, hogy szép éttermekben egyek, finom ételeket a bensőm nincs ráhangolódva erre és azért nincs jelen ez az életemben (illetve csak nagyon ritkán). Sokkalta jobban rá vagyok hangolódva a gyrosra, a hamburgerre, a pizzára, a kínaira és a kifőzdékre, amik jobbik esetben anyukám által is főzött ételeket kínálnak, bár azok legtöbbször csak úgy néznek ki, de ízben meg sem közelítik azt. És egyébként nem is tudom, hogy a SPOON olyan-e, mint amilyennek elképzeltem, csak a képek alapján alkottam róla egy fantáziát… Az is feltűnt, hogy az étel mégsem annyira kardinális kérdés számomra, mint amilyennek gondoltam, mert nem voltam hajlandó 5 000 Ft kiadni érte. Tehát az én érzelmi határom valahol máshol húzódik meg az igényes étel kapcsán. Na ennyit a gasztronómiáról. Most már tudom, hogy miért nem teljesült eddig az a vágyam, hogy igényes éttermekben egyek rendszeresen. Kicsit finomhangolni kell még hozzá a bensőmet. 

Aztán október 13-15. között volt a Kürtöskalács fesztivál a Gesztenyés kertben, a MOMnál. Erről az volt a fantáziám, hogy biztos lesz pár stand, mert hát hová lehet fokozni a kürtöskalács kérdését? És bakker, ez egy eléggé nagyszabású rendezvény! Ettem egy kürtöskalácsot, amit csillió helyen árusítottak mindenféle kivitelezésben és ízben, fagyival töltve, csokival leöntve, színes cukorkákban meghempergetve, sima fahéjasan, vaníliásan, diósan …. és még sorolhatnám. Lehetett kvízben faszenet nyerni, hogy otthon is jól menjen a kürtöskalács sütés, lehetett saját kürtöskalácsot egyedül megsütni. Szóval nagyon színes és ízes rendezvény volt.

És akkor jöjjön ehhez egy kis tudattágítás. A kürtőskalács az erdélyi magyarság, különösen a székely vidék kedvelt süteménye: egyszerre székely, erdélyi és magyar. Az egyik első ismert receptje gróf zabolai Mikes Mária 1784. évi erdélyi szakácskönyvéből származik. Arról, hogy mikor és hogyan keletkezett létezik természetesen egy egészen a honfoglalásig visszanyúló történet, amely szerint a portyázó magyarok, ha lisztet és tojást zsákmányoltak, tésztát gyúrtak belőle, majd ezt kürtjeikre csavarva megsütötték a tábortűznél. Egy másik verzió szerint pedig a kályhacsőről kapta a nevét, hiszen Székelyföldön a kályhacsövet kürtőcsőnek nevezik. A leleményes székely a keményfa parazsát, amit a főzéshez és melegedéshez használt, még valamire fel akarta használni, ezért az izzó parazsat kivették a kályha tetejére, vagy a kemence elé, és ott a parázs fölött forgatva sütötték meg e finomságot. Talán mindkettő sztori igaz egyszerre 🙂

Október 14.-én a Zöldgömb fesztiválon vettem volna részt, hogy a környezetvédelemről és “zöldségről” okosodjak, ehelyett ezzel teljesen összhangban Anita barátnőm megkérdezte, hogy van-e kedvem túrázni a Rámszakadékban. Úgy éreztem kimenni a természetbe lesz a tényleges Zöldgömb fesztivál nekem. Nagyon sok mindenről beszélgettünk, nagyon sok minden összeállt ennek mentén a fejemben. Például az, hogy azért nem tudok (akarok) elengedni ex-szerelmeket, mert nem tudom elengedni azt, aki voltam mellettük. Nem találom a módját, hogy olyan értékesnek érezzem magamat, mint mellettük éreztem magamat. Aztán felevenedett az az archetipikus történet, ami megjelenik a Jégvarázs-ban is, Elza személyében, aki félelmében használja az erejét és ezzel károkat okoz, majd magát okolja, visszahúzódik a világból, inkább nem is akarja használni az erejét egyáltalán. És ez tényleg nagy dilemma, amikor az erőnk balul sül el és “visszahúzzuk” szinte teljesen, mert negatív visszajelzést kaptunk rá. Hosszútávon ez viszont elszigetelődéshez vezet, az áramlás gátlásához, ahhoz, hogynem tudnak kibontakozni a képességeink. Újra meg kell próbálni varázsolni és addig tanulni és barátkozni az erővel, amíg azt konstruktívan nem tudjuk használni. Meg kell tanulni megülni a sárkányt. Bennem ez ilyen szimbólum rendszerben jelenik meg.

Az október 15-ke extra telített volt. Ezen a napon volt a Fittparádé a MOMSport-ban, a Vegan Sunday piac és a Víg özvegy a budapesti Operettszínházban. Hát ezekről mind ódákat tudnék írni, de megpróbálom kivenni a számomra fontos részeket. A Fittparadé volt az igazi tudatfeszegető számomra, mert a testépítő világ valahogy nagyon távol áll tőlem, itt pedig koncentráltan a testen volt a hangsúly, annak szépségén, kigyúrtságán, szabályosságán, ügyességén. Láttam a rúdtánc verseny egy részét. Ott az egyik versenyző “Mónika” szavai szólítottak meg: “Nem is a verseny a fontos, hanem az odavezető út, és ami utána van.” Voltak versenyzők, akiktől odaszögelődtem a székhez és iszonyatos erős lett a fókuszom. Úgy éreztem, hogy valószínűleg ez azért van, mert maga a versenyző is pont ugyanezt éli meg. Aztán megnéztem a férfi Testépítő bajnokságot, belenéztem a női kategóriába is, és láttam egy részét a FitMom (fit anyukák) versenynek is. Testalkatilag az anyukák és a nem anyukák között zéró különbség volt. De ezt csak margóra írom. Egyrészt nagyon távol áll tőlem ez a világ, másrészt meg láttam benne az elhivatottságot is, hogy ennyire “gyúrják” magukat ezek az emberek. Nem tudtam nem nézni azokat a testeket, amik ott mászkáltak a sportcsarnokban. Ha nem szégyellettem volna magamat, nyíltan bámultam volna őket, így csak lopva próbáltam megfigyelni egy-egy testet, amelyik elhaladt mellettem. Nem tudta nem odavonzani a szememet magához a női fenék, amire pont olyan fürdőruhát terveztek, pont úgy csillogott, pont annyit láttatott, hogy az nagyon vonzó legyen. Nem tudtam nem bámulni a férfiak kigyúrt felső testét. Viszont azt is észrevettem, hogy szinte transz-szerűen rá vagyok fixálódva a testükre és egy idő után iszonyatosan nehéz lett számomra ettől az egész légkör. Mindenesetre azt megláttam, hogy nálam ez mennyire el van mozdulva a másik irányba, hogy leesik a figyelmemről a testem. Ja, és érdekes szinkronicitások is történtek. A FitMom (fit anyuka) verseny közben elveszett egy gyerek a sportcsarnokban és a színpadról jelentették ezt ki, hogy ha valaki látja, akkor szóljon. A férfiak testépítő versenye alatt, amikor egyáltalán nem tudtam kapcsolódni ennek az egésznek a lelkiségéhez, eszembe jutott, hogy vajon milyen szemmel nézném ezt a versenyt, ha ott lenne a színpadon az apám, vagy a szerelmem? Akkor már “nem csak” a testet látnám, hanem társulna hozzá a lélek is. E gondolat után 1 másodperccel egy kislány kezdett el mögöttem skandálni: Hajrá apu! Hajrá apu! :)))

A Vegan Sunday piacot is megnéztem és meg is kóstoltam ezen a napon. Az egyetlen, ami ott feltűnt az ugyanaz a “fanatikusság” volt, mint a FittParadé versenyen, a testre való szuperkoncentrálás, de ez csak most utólag esett le nekem. Csupa bio-tej-liszt-cukor-ízfokozó-génmódosított-és még sorolhatnék ide párat mentes ételt lehetett ott enni. Az az érzetem is volt, hogy ez a mentes-fanatikusság nem az árusoktól jön, hanem a vevőktől, azok allergiásak mindenre, míg végül űrkajákat kell elkészíteni, hogy semmi káros adalékot ne tartalmazzanak. Kicsit sarkítok, ítélkezek is, de közben szörnyen sok jó dolog is van ebben a tudatosságban. Csak valahogy nekem túl koncentrál formában jött. Figyeltem azt a tendenciát magamban, hogy miközben megettem egy hiper-egészséges ebédet, utána a nap hátralévő részében csak a McDonaldson járt az eszem, és azon, hogy nekem mindenképpen kell ennem egy hamburgert az egyensúly kedvéért 🙂 Mintha lenne egy beállított szintje az “egészségességnek” bennem és a túl egészséges kaják kiverik a biztosítékot. A Vegan Sunday legszuperabb pillanata az volt, amikor megtaláltam ezt a névjegykártyát: 

A Víg özvegy több felismerést is hozott. Az egyik az volt, hogy nem kell ahhoz nagy befektetés, hogy ilyen élményekben legyen részem, mert 1000 Ft-ért vettem meg a jegyemet 🙂 A Víg özvegy után víg voltam az élménytől. Jót tesz a léleknek a kultúra. Érdekes összefüggés volt, hogy ha nagyon kisarkítom és lecsupaszítom a történést, akkor lényegében ugyanazt láttam, mint délelőtt – “kigyúrt” (de itt hangra kigyúrt) emberek mászkálnak flitters ruhákban a színpadon. Ugyanis a Víg özvegyben is a nők nagyon dekoratív, csillogó-villlogó, a női bájokat kihangsúlyozó estélyi ruhákban voltak, amik mondjuk többet takartak, mint a flitteres bikinik, de akkor is volt némi hasonlóság bennük. Oszvald Marika (aki 65 éves) még cigánykerekeket is vetett a színpadon és komolyan elgondolkodtam azon, hogy több életerő és életkedv van benne, mint bennem, aki feleannyi éves mint ő. Akármennyire is egyeztek a flitteres ruhák a két eseményben, az operett után azért lényegesen “telítetebbnek” éreztem magamat, mint a Fittparadé után, valahogy több szellemi mélység volt számomra mögötte, jól lakott a lelkem tőle.

És miközben néztem az operettet, eszembe jutott, hogy mennyire érdekes, hogy a halandósága kellős közepén az ember így szórakoztatja magát. Láttam, hogy itt vagyunk a Földön, utazva egy kurva nagy univerzumon át, egy kis golyón, amin olyan emberek élnek, akik TUDJÁK, hogy meghalnak az utazás végén és ennek fényében azt is lehetne gondolni, hogy mégis MINEK fektessünk energiát abba, hogy bármit is csináljunk és mégis… Emberek órákat gyakorolnak, kosztümökbe öltöznek, színpadot építenek, szövegeket, történeteket és énekeket adnak a szereplők szájába, a színpad alatt fahangszereken húrokat pengetnek, miközben egy seregnyi további ember mindezt türelmesen nézi egymás mellé rendezett széksorokból. Volt egy pillanat, amikor feltűnt ennek az egésznek a groteszksága és előjött a szokásos fantáziám, hogy ha most leszállna egy űrhajó és az UFOk meglátnák ezt, akkor biztos azt gondolnák, hogy az emberiség teljesen meggágyult. Majd rögtön ezután bevillant egy spirituális tanító Thomas Hübl előadása, amelyikben elmondta, hogy mindenféle külső dolgokra vagyunk hajlamosak kivetíteni a belső késztetéseinket, mint például a saját kegyetlenségünket vetítjük rá a mesterséges intelligenciára, amelyik majd uralkodik felettünk. Ekkor jöttem rá, hogy az UFO fantáziám is ilyesmi lehet, hogy a saját ítélkezésemet vetítem szegény nagyfejű lényekre, hogy majd ŐK gondolják rólunk emberekről (és ezáltal rólam is), hogy megőrültünk, visszamaradott és  csökött lények vagyunk. Pedig ezt igazából én gondolom…. senki más. És ettől valami feloldódott bennem. Az operett után kint sétálva az utcán, könnyes lett a szemem az emberi NAGYSÁG láttán, hogy a halál tudatának ellenére hajlandó táncolni, énekleni, alkotni és élni… Átfordult bennem valami és ezt többé nem gágyultságnak láttam, hanem nagyon nagy szellemi értéknek. És érdekes, hogy hirtelen az UFOkról is el tudtam képzelni, hogy ezt az értéket ők is képesek lennének meglátni. 

Budapest, Operett Színház. Lehár Ferenc:A víg özvegy. r.: Szabó Máté

Innen folytatom egy másik bejegyzésben, mert kicsit hosszúra nyúltam. Hátra van még októberből az, hogy megnéztem egy filmet, a DJANGO-t  Palya Bea koncetrjével egybekötve, az Utazás című színdarabot, A World Press Photo kiállítást (na az kurva megindító volt), egy cipő kiállítást és a magyar kultúrát bemutató kiállítást a Néprajzi múzeumban. Jövök még!

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0