Az interjút Schweder Józseffel készítettem. Az interjúhoz nem volt kidolgozott koncepcióm, egyszerűen csak kíváncsi voltam arra, hogy milyen dolgok foglalkoztatják őt aktuálisan és ahogy kiderült, aktuálisan a szerelem.
„Nagyon sokat dolgoztam már a párkapcsolat témáján, tizenéves munka van e mögött. Valami olyasmi teljesedett ki bennem, amiről egész eddig az volt az élményem, hogy nem megy. Elég sok párkapcsolatban voltam a válásom után, amikben mindig ugyanaz történt. Jöttek a vágyak és a szexualitás és én ezeket azonosítottam a szerelemmel. Most lett egy más rálátásom és tudom, hogy legtöbbször a vágyak vezéreltek, ami miatt elég gyorsan le is csengtek ezek a kapcsolatok. Érzelmi szinten nagyon vastag falakkal vettem körül magamat. Egyik párkapcsolatomat sem bántam meg, mindegyik értékes élettapasztalat volt. Most az az érzés van bennem, hogy ha valaki azt mondaná, hogy holnapután itt a sztori vége, akkor elégedettséggel mennék el a földi életből.”
Milyen érzés számodra, amikor a szíved ilyen módon megnyílik valaki felé?
Gánti Bence Flow táborában éreztem legelőször a szívtér nyílását az egyik folyamatban és utána teljesen spontán módon leborultam az oltár előtt. A könnyeim szó szerint folytak az arcomon. Ezt a szívnyílást egy folyamat előzte meg, ahol nagyon mélyre mentünk a fájdalomban és fél órán keresztül fájdalomból zokogtam. Az ezután következő oltár előtti leborulás szinte ‘akaratomon kívül’ történt. Előzőleg, amikor láttam embereket oltár előtt leborulni, nem értettem, hogy miért csinálják. Az a kérdés merült fel bennem, hogy ‘Nekik meg mi bajuk van?’ A saját tapasztalatom után megértettem azt, hogy van olyan, aki betanult szertartásból megy oda az oltárhoz leborulni és most már tudom, hogy van olyan is, aki azért mert a megnyílt szívterével kapcsolódik Istenhez.
Ezután a tapasztalás után lett egy viszonyítási pontom, amihez tudtam hasonlítani a későbbi hasonló élményeimet. Egyre többször éltem meg az oltár előtt, aztán hozzám közel álló emberekkel a csoportokban, a csoportvezetők felé, a gyerekeimmel, a bennem lévő Isten felé és egy idő után már nagyon kezdett hiányozni, hogy az egyetlen hely, ahol nem éltem meg a párkapcsolatom volt. Ekkor kezdtem el ezen a témán aktívan dolgozni terápiában.
A szívnyílás megtörténésének alap feltétele a bizalom.
Adott esetben megbízni a terapeutában, vagy a vezetőben, megbízni a csoportban. Amíg akár egy ember volt a csoportban, akivel kapcsolatban ellenállást éreztem, bármilyen kicsit is, nem tudott megtörténni, mert valahol a tudatomban mindig ott volt az információ, hogy ő a térben van. Az első szívnyílásos folyamatom egy zárt csoportban történt, ahol feltétlen bizalmat éreztem a vezető és minden egyes csoporttag iránt is. A mostani kapcsolatomban van, hogy 15-20 percig csak nézünk egymás szemébe és ezáltal nagyon mélyen kapcsolódunk egymással. A csoportjaimon is ezt látom, hogy a szemkontaktus egy mély szívnyílást tud létrehozni idegen emberek között is. Valakinek kényelmetlen, zavarban érzi magát attól, ha a másik szemébe kell nézni huzamosabb ideig. Akkor tud létrejönni ez a mély kapcsolódás, ha tényleg jelen vagy, ha nincsenek gondolatok, nincs semmi, csak a puszta jelenlét. Akkor már nem a másikat látod, nem a személyiségével kapcsolódsz, hanem a benne lévő Istennel. A magas tudatállapotú mesterek és tanítók is így működnek, hogy az istenit látják meg a másik személyben.
Mindig is megvolt benned ez az érzékenység? Milyenek voltak a 20as-30as éveid?
Számomra egy igazi csoda, hogy idáig eljutottam, mert nagyon messziről indultam. Voltak az életemben drogok, nők, nagy pénzek. Szerencsejátékkal foglalkoztam, nyerőgépeket üzemeltettem, amiből dőlt a pénz. Szorongó, önértékelési problémákkal küszködő ember voltam és a pénz egy óriási kompenzációs eszköz volt számomra. Amikor az Integrál Akadémián harmadévben tanultuk a pszichopatológiát, diagnosztizáltam magamat és rájöttem, hogy nárcisztikus vagyok. A sok pénz ehhez a patológiához pont illett, mert tudtam mutatni a külvilágnak, hogy milyen császár vagyok. Nagy ház, nagy autó, nagy hajó, minden megvolt, közben meg legbelül bennem egy sérült gyerek lelke volt, de a rengeteg pénzzel, amit naponta megkerestem könnyedén örömet tudtam szerezni magamnak. Ha más nem, akkor bementem, mint egy plázacica a városba és ruhákat vásároltam magamnak. Vagy mindenféle extrákat vettem az autóba, nézegettem, hogy milyen motorcsónakot vegyek, vagy tervezgettem egy külföldi kirándulást. Körülbelül 30 évesen jutottam el a toppra, ahol már nagyon dőlt a pénz. Ez az időszak 10 évig tartott.
20 évesen tudtam, hogy 30 éves koromra azt akarom elérni, hogy annyi pénzem legyen, hogy ne kelljen sohasem számolgatni. Azt akartam, hogy mindig legyen nálam annyi pénz, hogy meg tudjak venni bármit, amit szeretnék. Ezt sikerült is megvalósítanom. Állandóan erre a célomra gondoltam, viszont
a gondolat önmagában nem teremt. Attól maximum motivációid lesznek. De ha elkezdesz vizualizálni, akkor a belső képhez társul érzés is és ez az érzés fokozatosan átitatja a személyiségedet.
Anélkül, hogy a vizualizáció erejéről bármit is tudtam volna, nagyon aktívan működtettem, mert minden reggel azzal a képpel a fejemben keltem és azzal a képpel feküdtem, hogy milyen lesz az életem 30 éves koromra. Láttam magam előtt, hogy lesz házam, autóm és nagyon sok pénzem. Viszont nem a belső képek miatt valósult meg ez a vágy, hanem azok miatt a döntések miatt, amiket ennek hatására hoztam az életemben. Nem bevonzottam, meg ‘úgy alakult’! Úgy döntöttem és azért döntöttem úgy, mert ez volt a fejemben. Nyilván volt ehhez egy erős szülői minta is a háttérben. Az apám diszkókat üzemeltetett régen és én azt láttam gyerekként, hogy jön haza és a táskájában ott a rengeteg pénz. Láttam, hogy ezt meg lehet csinálni, hogy ennyi pénzt meg lehet keresni! Eszembe jutnak azok, akik szegény családban nőttek fel. Azok az emberek el sem tudják képzelni, hogy milyen ez! Lehet, hogy látják a TV-ben, de az nem a saját életük. Nekem ez a saját valóságom volt, a saját bőrömön tapasztaltam, ebben éltem.
A másik elhatározásom, amit megfogalmaztam az volt, hogy úgy akartam pénzt keresni, hogy ne kelljen 8 órát valahol dolgoznom. Ezt is létrehoztam. 30 évesen összesen 4 napot dolgoztam egy hónapban. Abban az időben még benne voltam az első házasságomban. Kívülről nagy királyságnak tűnt, de bennem ott volt az üresség érzése, viszont azt gondoltam erről, hogy ez így ‘oké’. Egy nárcisztikus személyiség nagyon ritkán megy el terápiába, mert ő úgy éli meg az életét és saját magát is, hogy teljesen oké és nincs hiba benne. Általában akkor megy el terápiába, ha valami komoly trauma éri. Én sem vettem észre, hogy baj van az életemmel. Ráadásul az egész környezetem hozzám hasonló volt és az ő patológiájuk remekül illett az enyémhez. Körülöttem olyan emberek voltak, akiknek az kellett, hogy valakit isteníteni tudjanak, vagy ugyanolyan nárcisztikusok voltak, mint én, akikkel pedig egymást tudtuk szépen emelgetni. Nyilván megvolt az irigység is egymás között, de ezt persze nem mutattuk ki.
Mi volt az, ami kizökkentett ebből az álomszerű életből, ahol megvolt mindened, amire csak vágytál?
40 éves koromban jött a nagy változás, amikor elváltam. Egy darabig működött, hogy a pénzzel próbáltuk fenntartani azt a látszatot, hogy milyen jól élünk. Ha egy olyan nővel lettem volna, akinek szintén le vannak hasítva az érzései, akkor lehet, hogy még eléldegéltünk volna egymás mellett egy darabig, de az exfeleségemben volt igény az érzelmek megélésére. Folyamatosan kérte tőlem, hogy próbáljak hozzá kapcsolódni. Ez nekem nem ment, nem tudtam kapcsolódni se testileg, se lelkileg, nem tudtam őt megdicsérni, nem adtam neki ajándékokat, nem érintettem őt, érzelmileg le voltam fagyva.
Az anyám alkoholista volt, így nem kaptam meg tőle gyerekként azt a gondoskodást és szeretetet, amire vágytam volna. 14 éves koromban öngyilkos lett. Ez akkora sokk volt, hogy 14 éves korom előtti életemből alig vannak élő emlékeim és teljesen lehasítottam az érzéseimet. Anyám temetésén azt éltem meg a barátok és rokonok előtt, hogy ciki az egész temetés és az, hogy meghalt az anyám. Gyerekként úgy tudtam megadni magamnak az örömöt, hogy önkielégítettem. Ez óvodás koromban elkezdődött és végig kísért, hiába voltak kapcsolataim vagy feleségem. Jött a pornó, aztán amikor nagyon elhidegült a kapcsolat a feleségemmel, akkor elkezdtem kifelé is kacsingatni a házasságunkból.
Az elhagyástól való félelem óriási volt, nem akartam elválni sem a feleségemtől, sem a gyerekeimtől, fenn akartam tartani a látszatot, úgyhogy a legjobb megoldásnak a ‘kurvázást’ láttam. Kurvával lefeküdni olyan, mint önkielégíteni a pornóra, csak 3D-ben csinálod. Annyira titokban tartottam ezt, hogy még a haverjaimnak sem mondtam el, akik közül a nagy része szintén járt kurvákhoz. Amikor este elmentünk bulizni és a piázás után elhangzott a bűvös mondat ‘na jó, menjünk kurvázni’, az én válaszom az volt, hogy ‘De gyerekek, ne hülyéskedjetek, hiszen tudjátok, hogy nekem erre nincs szükségem.’ és ezzel a lendülettel ők elmentek a kurvákhoz én meg a következő sarkon befordultam és mentem a saját kurvámhoz.
Rengeteg elfojtás volt bennem és ennek valahol ki kellet robbanni. Legtöbbször a feleségemen vezettem le, mert mindig a legközelebbi embert választottam ki és sajnos a nagyobbik fiam is kapott a dühkitöréseimből. Hiába hasítottam le a legtöbb érzésemet, a bűntudattól nem tudtam megmenteni magamat. Rengeteget zokogtam a párnába a dühkitöréseim után. ‘Atya úristen! Mit csinálok? Ugyanolyan vagyok, mint az apám?‘Amikor a feleségem kért, hogy öleljem őt, vagy hozzak neki virágot, akkor ezeknek a kéréseknek úgy próbáltam megfelelni, hogy fejből megcsináltam. Odamentem hozzá és megöleltem őt, de az olyan volt, mintha egy oszlopot öleltem volna. Semmilyen érzés nem jött. Amikor fejből próbáltam változni, az általában nem tartott tovább két hétnél.
Ha egy ember a másikért próbál változni, ha nem önmagáért, és nem belülről, akkor az nem tarthat sokáig.
Fejből nem fog menni, mert ellenállás kapcsolódik hozzá. El tudom képzelni, hogy a feleségemnek milyenek lehetettek ezek az ölelések, mert néha érzem férfiaktól ezt a fajta ölelést csoportokban. Érezni az izomtónusán, hogy nincs benne a lelke az ölelésben.
Addig- addig romboltam tudattalanul a házasságunkat, azzal, hogy lefagyasztottam az érzéseimet, meg a menekülésemmel otthonról, hogy a feleségem a végén azt mondta, hogy váljunk el. Egyébként én is már szabadulni akartam az egészből, de a váláshoz gyáva voltam. Az életem legjobb döntése az volt, hogy a felvetésére rábólintottam és nem hagytam, hogy a félelmeim vezéreljenek. Később kiderült, hogy ő azért dobta be a válás gondolatát, mert bízott benne, hogy megijedek és megváltozok. Amikor szembesültem a döntésem súlyával, hogy ezentúl nem leszek a gyerekeim napi életének része és elveszik az egész családi életünk, akkor padlóra kerültem. Azt éreztem, hogy egyedül nem tudom ezt az élethelyzetet megoldani. Elmentem pszichológushoz. Volt pénzem, úgyhogy megkerestem a legjobbat. Tari Annamáriához mentem el pszichoanalízisbe, amivel elkezdődött egy nagyon hosszú önismereti folyamat. Annamáriához 8 évig jártam terápiába. A karakteremben megmaradt a nárcizmus, de úgy érzem, hogy most már átalakult és tudom használni a jó oldalát, amikor csoportokat vezetek.
Nem hiányzik az az anyagi bőség most, amiben akkor éltél?
Aki nem élte meg, az legtöbbször nem érti, de minél több mindenem volt, annál több gondom is volt az életben. Nagyon sok meló fenntartani az egész rendszert. Folyamatosan kellet gondolkodni az autók és a hajó fenntartásán, össze kellet hangolni a takarítókat, a kertészeket és karbantartókat. Rengeteg időm elment erre! Persze mellette megvolt a szórakozás is, meg a hedonizmus kiélése, de hiányzott belőle az, hogy élvezzem azt, amim volt. Hiába voltam a több milliós hajómon kint a Dunán, nem azzal foglalkoztam, hogy a Dunán vagyok, hanem hogy hogyan szervezzem oda a haverokat, hogy megkapjam tőlük a figyelmet, amire annyira vágytam.
Minden arra épült föl, hogy azért teszem a dolgom, hogy a külvilág szeressen. Azért adtam, hogy szeressenek. Nem azért adtam, mert annyira kiteljesedett ember voltam, hanem hogy jó fej embernek tartsanak. Csak kívülről tűnt úgy, hogy élvezem az életemet és a vagyonomat. Még én magam is elhittem, hogy így van. Utólag látom, hogy nem tudtam élvezni szinte semmit, mert az elmémben mindig máshol voltam. Állandóan pörgött az agyam, soha sem voltam az itt és most -ban. A helyzetet nem segítette a perfekcionizmusom sem. Képes voltam a kertészek után kimenni a kertbe és térden csúszva megigazítani a füvet. Az Audimban soha nem lehetett poros a szőnyeg, ha észrevettem akár egy kicsi koszt is, akkor megálltam egy benzinkútnál és kiporoltam vagy kiporszívóztam. Hol volt annak a megélése, hogy élvezem az autót? Nagyon kevés olyan gazdag ember van, aki meg tudta magát haladni. A legtöbb olyan, mint amit most magamról mondok, ezért tudok együtt érezni velük.
Hihetetlen néha visszagondolni az akkori énemre. Borotvált fej, kigyúrt test, a haverokkal vonultunk az utcán, ment a káromkodás meg a ‘Na mi van te köcsög?’, ami alatt a szorongás volt. Amikor szembe jött velünk egy ugyanilyen másik brigád, akkor féltem tőlük, mindegy volt, hogy én is pont ugyanúgy néztem ki, mint ők.
Ezekután milyen volt az önismereti térbe bekerülni – egyéni terápia, csoportok?
Nagyon furcsa volt először az önismereti csoportokon szembesülni a különböző érzésekkel. Néha nem értettem a többieket, ‘Ők meg miért örülnek ennyire?’ , tanulnom kellet az érintést. Először a testvéremmel kezdtem, akinek felvezettem az egyik egyéni terápiám után, hogy ‘Figyelj tesókám, ölelés feladat van’. Az első ölelés nagyon furcsa volt, azután fokozatosan kezdett oldódni. Jelenleg 1500 óra csoportozás van mögöttem és 10 év egyéni terápia. Bagdi Emőke csoportján éltem meg életem első megosztását a nap végén. Összeszorított kézzel ültem, míg rám került a sor, izzadtam és a megosztásom után másfél órával is még remegtem. Most meg én tartom a csoportokat.
Ezt azt jelenti, hogy mindenki számára van remény a változásra!
Schweder Józseffel jóga óráin, önismereti jóga táboraiban, önismereti csoportjain vagy egyéni személyiségfejlesztő üléseken találkozhatsz.
https://www.integralszemelyisegfejleszto.hu/
https://www.szentendrejoga.hu/