Létezik az a betegség, amikor valaki nem érzi a fájdalmat a testében (analgézia). Azt gondolnánk, hogy ez maga a Nirvána, amennyi fájdalom tud kötődni a testhez, mégis a szomorú igazság az, hogy az ilyen diagnózissal rendelkező emberek nem élnek túlságosan sokáig. Mivel nem éreznek fájdalmat, nem tudják felmérni reálisan a veszélyt sem, így nem veszik észre, hogy eltört a lábuk, megégették magukat, betört a koponyájuk vagy vakbélgyulladásuk van. Olyan, mintha állandóan extra erős fájdalomcsillapítóval élnék az életüket, az agyba nem jutnak el azok az ingerek, amik fájdalomként dekódolódnának, és ennél fogva reakcióra késztetnék az illetőt.

Ugyanilyen fájdalomcsillapítást tud véghezvinni a pszichénk is, amikor távoltart tőlünk különösen fájdalmas érzéseket, felismeréseket. Erre szolgál az elhárító mechanizmusok egész tárháza, amelyek a valóságot meghamisítva csökkentik a szorongást, ugyanúgy ahogy a fenti példában a test is meghamisítja a valóságot, csökkentve a fájdalmat. Az Integrál Akadémiás jegyzetben összesen 53 féle elhárító mechanizmus van felsorolva. Ez a lista tartalmazza a pszichológiában általában használtakat (amiket Sigmund Freud és Anna Freud nevezett meg és későbbi pszichológusok), George E. Vaillant hozzátételeit (aki egy jelenkori pszichológiailag képzett pszichiáter) és Ken Wilber által hozzáadottakat, aki pedig a transzperszonális szinteket is megvizsgálta. Az 53 elhárító mechanizmus rengeteg lehetőség arra, hogy megmásítsuk a valóságot, és ne érezzük a fájdalmat.

Az elhárító mechanizmusok akkor működnek teljesen tökéletesen, ha nem vesszük őket észre. Nem tűnik fel, hogy valamit kitakarunk a valóságból, mert ha feltűnne, akkor már nem tudnánk “nem látni”, tehát csődöt mondana az elhárító mechanizmus, ami az én-t védi. Nekem viszont megvan az az élmény, amikor nézem, ahogy működésben van éppen valamilyen elhárítás, mégsem tudok tenni ellene semmit. Olyan érzés ez, mintha látnám, hogy kárt teszek magamban, mégsem hagyom abba, mert nem jön az elég erős inger erre. Azt is észrevettem, hogy nagyon hosszú időn keresztül figyelmen tudok hagyni “jeleket”, amikor olyan helyzetben hagyom magam, ami nem szolgál engem, mégsem változtatok semmin sem, mert nem tűnik veszélyesnek az, ami történik.

Megtörténik, hogy bizonyos idő után “eltörik a mécses”. Ilyenkor mintha egy pillanatra kitisztulna a látásom és rámdől hosszú időszak fájdalma, visszatartása, nem odanézése. Paradox módon ez rendre újabb hárításokat hoz létre, mivel nem tudom hirtelen feldolgozni a rám ömlő tartalmakat, amik mintha egyetlen acélgolyóba összesűrítve érkeznének meg. Ezért megint csak kell az érzelmi tompítás, hogy bírható legyen a golyó becsapódása.

Hosszú időbe tellet, amíg kifejlődött bennem annak a tudása, hogy ezekben a golyó becsapódós pillanatokban nem kell, hogy egyedül legyek, ugyanis azért viselhetetlenek, mert az a zsigeri élményem, hogy teljesen egyedül kell megbirkóznom velük – nincs senki, aki értené, látná, ismerné, felismerné, elbírná, kibírná. Szembemenni ezzel a mintával azt jelenti, hogy ha nem is a valós életben, legalább a belső világomban el tudjak képzelni valakit, aki velem van ebben, lehet kitalált vagy valós személy. Aki ott van, és még csak meg sem kell szólalnia. A golyó becsapódása teljesen más érzés, ha nem egyedül kell elviselnem a fájdalmat. Ez jelenti meghallani a saját segélykiáltásomat.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0