Évekkel ezelőtt jártam egy pasival, akivel kapcsolatosan a legátütőbb élményem a jó szex mellett, mert ez szeretői viszony volt, amik híresek a jó szexről, a rá való várakozás volt.
Várok, hogy elhagyja a barátnőjét és végre összejöjjünk.
Várok, hogy megérkezzen.
Várok, hogy helyet csináljon nekem a szobájában miután odaköltöztem.
Várok, hogy kifessük a falat.
Várok, hogy megérkezzen és elkezdjük díszíteni a karácsonyfát.
Várok, hogy elkészüljön és végre indulhassunk a karácsonyi vacsorára.
Várok, hogy megértse nem vagyok boldog és nem viccből akarok szakítani vele.
Várok, hogy oldja fel a letiltásomat a Facebookon.
Várakozni rá fos volt.
Unatkoztam, miközben várakoztam, mert ezt az időt már neki szántam, ő pedig nem volt ott. Azt éreztem meg vannak kötve a kezeim. Sokszor feldühödtem és faképnél akartam hagyni, de ezzel együtt akkor lemondtam volna a találkozóról is, amire viszont vágytam (a jó szex ugye), úgyhogy inkább maradtam a várakozásban (és a dühösségben). Néha megalázottságot is éreztem. Ebben a konkrét szeretői viszonyban elég sokszor. Bizonytalanságot. Kitettséget.
Nem minden várakozás az életemben ilyen. Néha oké várakozni a másikra, néha örömteli még a várakozás is.
Azért jutott eszembe ma a várakozás téma, mert a könyv, amit elkezdtem olvasni (Alwill Leyba Cara: Girl On Fire – How to Choose Yourself, Burn the Rule Book, and Blaze Your Own Trail in Life and Business) a „Legyél önjelölt” fejezettel kezdődik. A szerzőnő arról ír, hogy miután egy csomót várakozott arra, hogy valaki elég jónak érezze a könyvét, választja őt és kiadja azt, úgy döntött saját magát választja és kiadja a könyvét. Abbahagyta a várakozást. Nem csak a könyvkiadás kapcsán, hanem úgy általában. Úgy döntött, nem a különböző életterületek kapuőreitől fogja várni azt, hogy beengedik-e őt oda, ahová vágyik, hanem egyszerűen besétál a kapun. Nekem ez úgy hangzik, mintha rájött volna, hogy a kapuőr egy belső szereplő, és megszüntette a tőle való félelmet.
„Ki lennék, ha nem várakoznék tovább?
Mit osztanék meg a világgal, ha nem lenne szükségem hozzá engedélyre?
Ki lennék, ha szimplán kurvára belevágnék?”
Amikor reggel feltettem magamnak a kérdést, hogy „melyik részem várja, hogy validálják, hogy engedélyt adjanak neki?”, akkor a spontán válaszom a „kreatív énem” volt. Bár csinálom a videóimat, megosztok fotókat, írásokat, állandóan van bennem várakozás ezekkel kapcsolatosan.
Várakozás, hogy szeressétek őket, és akkor majd én is elismerem az értéküket.
Várakozás, hogy felfedezzen engem egy kiadó.
Várakozás, hogy felfedezzen engem a Youtube népe.
Várakozás, hogy feltaláljak valamilyen szuperhatékony önismereti módszert, amitől a szakma szája tátva marad és mindenki könnyes szemmel gratulál majd nekem, hogy nem is tanultam pszichológiát egyetemen és mégis milyen ügyes vagyok, megítélik nekem a tiszteletbeli egyetemi kolléga titulust.
Várakozás, hogy majd törszgyökeres budapestinek fogom érezni magamat. Várakozás, hogy végérvényesen kiderüljön, hogy most akkor szlovák vagyok vagy magyar?
Arra iszonyatosan büszke vagyok, hogy az első regényemmel kapcsolatosan abbahagytam a várakozást és kidatam én magam. De egy részem még itt is várakozik, hogy a kiadói szakma elismerje ezt a lépésemet. Arra várakozok, hogy az önmagam által kiadott könyvek annyira sikeresek legyenek, hogy a kiadók észrevegyenek engem. Tehát még mindig várakozok ugyanarra ezzel kapcsolatosan, csak stratégiát váltottam (és lefoglaltam magamat a könyv megjelentetésével várakozás közben).
Ezt a várakozást azt teszi még elbaszottabbá, hogy közben érkeznek hozzám pozitív visszajelzések tőletek, a klienseimtől, a szeretteimtől, de ezekről mindig eldöntöm, hogy nem elegek. Ezzel valójában fenntartom a várakozást továbbra is. Mert mintha maga a várakozás lenne a mélyen ülő vágyam, miközben utálom is. Ráadásul a legtöbben azok közül, akikre várakozok, nem is tudják, hogy rájuk várok.
Évek óta hadilábon állok a marketinggel. A marketing arról szól, hogy elmondd a világnak, hogy van nálad valami jó. És itt véget is ér sztori számomra, mert ezt nem tudom elmondani. A legtöbb dologról, ami kikerül a kezem közül azt gondolom, hogy talán jó. Majd akkor lehetünk biztosak benne, ha az érdeklődők megtalálják, használják és azt mondják rá, hogy jó. Várakozok, hogy felfedezzenek engem. Várakozok, hogy elismerjenek. Várakozok, hogy mások akarják és akkor én is elhiszem, hogy jó. Ezzel a kör bezárul. Mert a várakozás nem arról szól, hogy megmutatom a világnak azt, amit megalkottam és elmondom, hogy miért lelkesedek érte.
A magányt valósítom meg a várakozáson keresztül. Azt érzem, hogy valamikor jó régen leszakadt a várakozó részem a világról, és most már nem is érdekli őt a kapcsolódás. Szóval erről szól a várakozás.
„Ki lennék, ha nem várakoznék tovább?
Mit osztanék meg a világgal, ha nem lenne szükségem hozzá engedélyre?
Ki lennék, ha szimplán kurvára belevágnék?”