Büszkén, de azért kicsit félve és aggodalommal jelentem be, hogy megkezdtem a tanulmányaimat az Integrál akadémián ezen a hétvégén. Ha jól emlékszem, akkor körülbelül két éve emésztettem magamban ezt a kérdést. Menni vagy nem menni? Csatlakozni vagy kihagyni? Végül a mérleg elbillent és én ott találtam magamat az Integrál akadémia falain belül. És hogy milyen most már belül lenni? Mesélek most erről egy kicsit 🙂

Szombaton volt az első előadásos nap. Különböző adminisztratív kérdések oldása, tájékoztatás az iskola működéséről, a felénk irányuló elvárások és az akadémia által kínált lehetőségek voltak az előtérben. Aztán ebéd után Bence belecsapott a lecsóba rendesen, mert az előadása részét képezte egy film is (mivel a vallások témájával kezdtünk el foglalkozni). Megnéztük a „Baraka” című filmet (katt a képre, ha te is megnéznéd).

barakaMoziban láttam a „Samsara”-t, ami nagyon hasonló volt ehhez. A Baraka hatása a lelkemre ugyanolyan elsöprő volt, mint a Samsara hatása. Azt éreztem, hogy a film teljesen magába szippant, eggyé válok vele, szinte én vagyok maga a film. A felépítés nagyon cselesen van megoldva mindkét esetben. Először jöttek a szép képsorozatok a természetről, vízesésekről, fákról, gyönyörű varosokról, törzsi rituálékról, a napfelkeltékről és szabadon élő állatokról. Aztán amikor már teljesen megnyitottam a lelkemet és lehullottak a gátak, jött a fekete leves. Megérkeztek a képek a pusztításról, a háborúról, a nyomorról, a szomorúságról, az emberi kegyetlenségről… Képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Önkéntelenül csurogtak végig az arcomon, ahogy néztem a képsorokat és hallgattam a nagyon szuggesztív zenét. Képtelen voltam elszakadni a képsoroktól, pedig tudtam, hogy bármelyik pillanatban becsukhattam volna a szememet, vagy kimehettem volna a teremből. Tudtam, hogy ha nem látnám a képsorokat, akkor nem lennék szomorú. Eszembe jutott azonnal anyum, aki valószínűleg csatornát váltott volna, vagy elment volna aludni és nekem is ugyanezt tanácsolta volna, mert önkínzásnak és felesleges gyötrelemnek tartotta volna a helyzetben maradást. Én mégis azt éreztem, hogy az érzés elől, ami bennem van, nem tudok elmenekülni.

samsara

Forrás: http://filmjunk.com

A szomorúság bennem volt, valahol nagyon mélyen magamban éreztem és tudtam, hogy nem tudnám semmissé tenni azzal, hogy nem veszek róla tudomást. Az, amit láttam létezik, akár tudomást veszek róla, akár nem és nekem talán pont az fáj a legjobban, hogy nem akarok tudomást venni róla, nem akarom megnevezni az érzést, nem akarom látni és úgy akarok tenni, mintha nem is lenne. De ez csak önámítás…. Én inkább azt szeretném tudni, hogy ezt hogyan bírjam el. Hogyan csináljam meg azt, hogy lássak, és mégse semmisüljek meg a látottaktól? Hogyan csináljam meg azt, hogy érezzek, és mégse temessenek maguk alá az érzések? Talán pont ezért is találtam magamat az Integrál akadémián.

luz ao fundo do tunel

Forrás: http://novossentidos.blogspot.sk

Az első este egy beavatás is megtörtént, amin nem volt kötelező részt venni, én mégis elmentem. Soha nem vettem részt semmilyen beavató bulin sem a középsuliban, sem a fősulin. Most eljött ennek is az ideje, mert tudtam, hogy Gánti Bencében és az integrál szemléletben megbízhatok és hogy a lélek építését, nem az önbecsülés lehúzását tűzték ki célul. A beavatás úgy történt, hogy az akadémiát már elvégzett diákok, néhány harmadikos és másodikos egy élő folyosót alkottak meg, amin az elsősöknek végig kellett haladni. A folyosó biztonságot nyújtott, mert tudtuk, hogy csupa olyan emberek alkotják, akiknek segítő szándékuk van, akik megtartanak, támogatnak, buzdítanak,akik már végig járták és megtapasztalták a saját bőrükön azt, amire mi még csak készültünk. A folyosóból kiérve a tanárok vártak, akik üdvözöltek az új világban. Közben a háttérben egy nagyon szép mantra szólt, ami minden sejtet a testemben megrezegtetett. Akik „csak úgy” voltak jelen az esten és nem voltak sem volt, sem leendő diákok, sem tanárok, azok egy kört alkotva „tartották a teret” (ez a kifejezés a hétvégén ragadt rám és nagyon megtetszett). Az egész este folyamán jelen voltak a sámán dobok és az általuk keltett misztikus hangulat. Nagyon érdekes érzés volt látni az iskola „fejét”, Gánti Bencét, egy sámán dobbal a kezében, ahogy vezeti az egész estét és teljesen benne van a dolgok sűrűjében. Hiába…. ez nem egy hagyományos suli 🙂

Másnap csoport nap volt. Összesen körülbelül hetvenen kezdtük ezt az évet, így egy egész napos program volt az, hogy mindenki bemutatkozott. Pár évvel ezelőtt nagyon utáltam a bemutatkozó köröket. A „mondj egy pár szót magadról” mondat volt a halálom. A sok csoportozás és egyéni terápia meghozták a hatásukat és már nem okozott akkora gondot, mint annak idején, de ezúttal egy új dimenzióba lépett a bemutatkozás aktusa számomra. Azt hittem, hogy már nem tud újabb meglepetés érni, de Gánti Bence képes volt ezt is megcáfolni. inta

Három koncentrikus kört alkottunk meg, a legbelső körben ült Bence és rajta kívül még tizenöt ember. Ezek az emberek körbeadták egymásnak a „beszélő botot” és akinél éppen volt, az három percben elmondhatott mindent magáról, amit fontosnak tartott. Aztán a belső kör lecserélődött és újabb tizenöt ember érkezett. Szerintem százszorta könnyebb lett volna kiállni egy színpadra hetven ember elé, mint a legbelső körben ülni és érezni hetven ember figyelmét magamon. Nagyon koncentrált volt így a figyelem, olyan érzés volt, mintha összeroppantott volna engem a tér és nem volt menekvési útvonal. Három koncentrikus kört áttörni elég nagy feladat! Úgy gondoltam, ha majd rám kerül a sor, elmondom, ami éppen magamról eszembe jut és kész. Végül nem mondtam el magamról szinte semmit, csak azt, hogy úgy érzem magamat, mintha büntetésben lennék, mert tényleg a nagy figyelemtől az az érzésem támadt, hogy valami rosszat csináltam és most a többiek várják a beismerő vallomásomat. Végül is…. elmondtam, ami abban a pillanatban a legfontosabb volt a számomra, úgyhogy mégis csak eleget tettem az elhatározásomnak. 🙂

inta2Ismét szembesültem azzal is, hogy az elköteleződés a frázt hozza rám. Egy szerződés aláírásával kellett tanúsítanunk azt, hogy tényleg az Integrál akadémia diákjai kívánunk lenni. Nehezemre esett aláírni. Három év? Bassszus! Elkötelezve lenni valami iránt is ugyanazt az érzést kelti bennem, mint a koncentrikus körök közepén ülni. Összeroppant, megfojt, gátol a szabad mozgásban, nem hagy menekülési útvonalat, büntet, nem biztonságos…. Csak az segített, hogy aláírtam aztán többet nem gondoltam rá. Most sem merek belegondolni a három évbe. Csak így tudok ebben a pillanatban a helyzetben maradni, hogy elmenekülök 🙂

Na szóval, összegezve, aláhúzva…. This is a begining of a beautiful friendship :)))

 

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0