Ma reggel tudatosítottam, hogy egy ideje nincs bennem lelkesedés semmilyen hosszútávú cél iránt. Vannak a lokális lelkességek, amiket szeretek csinálni, de nincs bennem tiszta kép, hogy ezek miért jó, hogy vannak az életemben, azon felül, hogy szeretem csinálni őket. És talán nem is kell, hogy vezessenek bárhová, elég lenne élvezni őket. Mégis elszigetelt szigetekként léteznek, amik nem tudnak egymásról. És mondhatnánk azt is, hogy “vezetett” az életem, nem kell tudnom pontosan hová fogok megérkezni, minden halad az útján és én bízhatok ebben. Ezt sem érzem. Halad valahová az életem, még az is lehet, hogy tökéletes irányba, de nem vagyok benne biztos, hogy a legfelsőbb jó történik velem.

A legtökéletesebben ezt az állapotot az példázza, ahogy a választások eredményére reagáltam. Rögtön itt előrebocsátom, hogy nem voltam szavazni, mert nem vagyok magyar állampolgár, de itt élek már hat éve és ezért hatással van rám a politikai hangulat (is). Nem követem a híreket, és a tárgyilagos információk megszűrve érkeznek hozzám azokon az embereken keresztül, akik körülöttem vannak, figyelik a politikát és beszélnek róla. Ettől függetlenül a magam számára teljesen tökéletesen tudok navigálni az érzeteim szerint. Amikor szembejön bármilyen kormány által legyártott szöveg akár plakáton, akár máshol, idiótának érzem magamat, illetve azt, hogy a másik oldalon lévő “lény” valamit el akar hitetni velem, ami egy orbitálisan megcsavart valóságkép. Akárhányszor elolvastam bármilyen kutyapárti szöveget intelligensnek éreztem magamat, illetve azt, hogy a másik oldalon lévő “lény” számításba vesz engem, miközben beszél. Én eszerint navigáltam ezen a politikai térképen és ez nekem bőven elég.

Egy éve benne voltam egy csoportban, ahol állításokkal és egyéb más módszerekkel a nemzet kérdéseivel dolgoztunk – múltbéli traumák emésztése (azt akartam leírni, hogy gyógyítása, de aztán megijedtem, hogy ezt nem szabad leírni. Mindegy, most leírtam), párbeszéd az aktuális helyzetről. A cél a választások energetikai támogatása volt, hogy a lehető legjobban alakuljanak és hogy ne a trauma rángassa az energetikai térben a nemzetet. Ahogy ültem reggel a fotelben és gondolkodtam a választási eredményen dühöt éreztem elsősorban. Impotensnek éreztem az ebbe beletett erőfeszítéseimet. Nem magát a kört, ami megalakult, sem nem a többieket, sem nem az állításokat, amiket csináltunk, hanem saját magamat. Most egy év után látszott igazán tisztán, hogy minimálisan használtam azt a potenciált, amit önmagamban érzek. Nem léptem ki a körből, hogy keressek egy másik platformot, ahol jobban bele tudtam volna magamat tenni, nem léptem be emellett egy másik körbe, akikkel szimpatizáltam (például nem lettem kutyapárti passzivista), nem hoztam be az ajándékomat ebbe a körbe és ami a legfontosabb, nem léptem ki, amikor ki lehetett volna lépni. Maradtam – szolidaritásból, elkötelezettségből, mert megígértem, mert végig el akartam hinni, hogy fontos, amit ott csinálok. De közben kurvára nem volt fontos, mert az elkötelezettség álcája alatt az idő nagy részében lelketlenül pörgettem a facebookot, vagy igyekeztem kilépni a testemből, hogy bárhol másutt lehessek, csak ne a találkozóinkon.

A választási eredmény kapcsán azt gondoltam reggel, hogy szerintem egy rakás ugyanilyen ember mint én él ebben az országban. Aztán a bennem lévő düh lecsillapodott, a hullámok kisimultak és én belesülyedtem ugyanabba a passzív figyelésbe, amiben addig voltam. Egyetlen csepp szökött ki onnan, ez a bejegyzés arról, hogy ezek egyáltalán megtörténtek bennem.

Nem tudom miért, de teljesen élénken máig bennem van az az emlék, amikor Szlovákiában sokadszorra választották meg a három királyt – Fico, Slota, Mečiar. Emlékszem a nagy várakozásra anyámék részéről, hogy vajon az a választás el tudja-e hozni a változást és Mečiar csillaga végre lehullik-e az égről. Nem hullott le. Amikor reggel felébredtem és kiderült a választási eredmény, ijedten kérdeztem meg anyáméktól, hogy most akkor ez azt jelenti-e, hogy el kell költöznünk az országból? Meg voltam győződve arról, hogy nincs maradás. Emlékszem anyám nevetésére és arra, ahogy mondja, hogy azért nem ennyire sötét a helyzet, továbbra is Szlovákiában maradunk. Ami ebből az emlékből megmaradt, az a várakozás érzete. Majd a következő választásokkor…

Kell egyáltalán foglalkoznom a politikai helyzettel vagy másba kellene fektetnem az energiámat? Semmi sem emelkedik ki jelentős mértékben az óceánból, semmilyen irány sem tűnik vonzóbbnak a másiknál, illetve a több látszódó irányból egyiket sem érzem fontosabbnak a másiknál. Beugrik, ahogy mondom az egyik kliensemnek, hogy szerintem ez nem igaz, amit mond, hogy nem tudja eldönteni, merre tovább. Azt sokkal inkább igazabbnak érzem, hogy szinte teljesen le van blokkolva benne annak a képessége, hogy meghallja a saját belső hangját, ami megbízhatóan vezetné. Ott van az a hang, de mintha valaki egy óriás duzzadó folyó forrásához odabaszott volna egy rohadt nagy sziklát. És amint a tiszta víz kibuggyan a földből és elkezdené táplálni a kibaszottul nagy folyót a szikla leblokkolja az útját. A víz megkerüli a sziklát, szétbomlik több kisebb vízsugárra, amik hamar el is tűnnek a földben.

Hát így.

Most láttam egy cikket a WMN oldalán, ahol a szerkesztőség több tagja leírja, hogy miért maradnak Magyrországon, bármi is történjen ezzel az országgal.

Én miért nem megyek el vagy miért nem érkezek meg ide még inkább?

Ez két külön kérdés, amiből a második sokkal érdekesebb számomra most. És nem tudom, hogy létezik-e a magyarban olyan kifejezés, hogy “még inkább megérkezni”. Mély kérdés, amit nem most fogok megválaszolni, mert ügyesen elmegyek fogorvoshoz, és azért sem, mert egy csomó nehéz érzést hoz fel bennem. De épp ezért fogom azért is megválaszolni. És mert talán pont az, hogy ezt megfolgamazon fog segíteni tisztábban látni az irányokat. Hogy mit is akarok hosszútávon és miért pont azt.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0