… akkor csípőből megtettem valami olyasmit, amivel azonnal szabotáltam is magamban ezt az elhatározást. Érdekes módon csak napokkal később vettem észre, hogy a belső Szabotőröm ismét akcióba lendült és nehéz tüzérséggel támadott.
Már rég motoszkált az online naplózás gondolata a fejemben. Imádok írni és a naplózás 11 éves korom óta jelen van az életemben. A szekrény mélyén sorakozik a sok teleírott füzet, amik végig kísérték az eddigi életemet. Imádok e-maileket is írni és ha nagyon “ereszd el a hajadat” kedvemben vagyok, akkor iszonyatosan hosszú e-maileket tudok írni. Szinte kifogyhatatlan a szó-táram, amit “kilövök” a másikra. Ettől sajnos gyakran olyan érzésem van, hogy zaklatom a másikat (hozzá teszem, hogy ilyen visszajelzést SOHA nem kaptam, mégis makacsul bennem van ez a gondolat, hiába próbálom kiirtani) és azt feltételezem, hogy a fogadó fél a háta közepére sem kívánja, hogy véget nem érő szóáradatot olvasson tőlem. Amúgy milyen érdekes, csak most tűnt fel, hogy pontatlan ez a kifejezés, mivel a szó áradatom minden esetben egy bizonyos ponton véget ér 🙂 Azért én is ki tudok fulladni és le tudom zárni a témákat … néha…. 🙂
Szóval az online megosztás már rég felmerült bennem, mint lehetséges megoldás erre a helyzetre. Az emberek, akik kíváncsiak rám, akik szeretnek olvasni engem, bármikor elérhetnek, én meg bármikor és bármennyit írhatok, anélkül az érzés nélkül, hogy “direkt marketinget” folytatok. Na de, a “felmerült bennem a gondolat”-tól még nagyon hosszú út vezet a “tényleg meg is csinálom”-ig, pedig hajszál vékony a mezsgye, ami elválasztja őket. Egy konkrét lépés, csak ennyi… Ebben az esetben annyi lett volna, hogy csinálok egy weboldalat és elkezdek írni. Kész. És én mit csináltam? Az helyett, hogy a saját oldalamon kezdtem volna el dolgozni, piackutatást csináltam. Vajon mások mit írnak? Milyen témákról? Hogyan teszik ezt? Milyen a stílusuk? Milyen szabályok és törvények vonatkoznak a blogolásra? Mit kell szem előtt tartani és betartani? És a legfontosabb…. erre az emberek mit mondanak? Mi az, ami tetszik nekik? Mi az, amit elutasítanak? Kapásból kinyitottam Oravecz Nóra weboldalát, akire még a múlt évben figyeltem fel. Azóta már több könyvet kiadott, blogol, Amerikában utazgat. Ez volt a pont az i-re nálam, ami azonnal befullasztotta a saját elhatározásomat. Oravecz Nórához hasonlítottam magamat, aki SOHA az életben nem leszek, mivel én nem Oravecz Nóra vagyok. Ezután már jöttek sorban a jól ismert gondolatok. Ha nem vagyok képes olyan szintet megütni most, mint amilyet ő, akkor inkább nem is kezdek neki, hogy ne fárasszam az embereket, akik esetleg olvasni fognak engem. Bassza meg! Én soha nem leszek ezen a szinten. Ő sokkalta érdekesebb nálam, én hozzá képest egy jelentéktelen pont vagyok a térképen. (Azta! Most váltott a zene egy nagyon király számra! Klingande – Jubel. Na most aztán fognak áradni belőlem a szavak! Katt a képre, ha te is szeretnéd meghallgatni!)
A belső Piackutatóm, tökéletesen elvégezte a munkáját. Felmérte a helyzetet és a kezembe adott egy értékelést arról, hogy jobb lesz, ha bele sem kezdek az egészbe. Hát bele sem kezdtem 🙂 Aztán eltelt pár nap és csak nem hagyott nyugodni a gondolat. Jött a “Mi a jó francnak végeztem piac kutatást????” kérdés. Mintha leesett volna a tantusz, hogy ez nem a dolgok menete!!! Igen tudom, sok marketinges könyv ezt ajánlja, mielőtt az ember belefog egy cég megalapításába és én szinte szent szövegként kezeltem ezt. Először mérd fel a piacot, keresd meg a rést és tedd oda magadat. De tényleg ez a dolgok menete? Hogy a francba lehet felmérni valami olyasmit, ami még nincs is? Honnan tudhatom meg, hogy annak, amit én akarok csinálni lesz helye a világban? Szerintem, ha csinálok neki helyet, akkor lesz helye. Sőt, ez a hely ELEVE LÉTEZIK pusztán attól, hogy mindenki teljesen egyedi és képtelenség pontosan ugyanolyat alkotni, mint amit már valaki más megcsinált, így egészen pontosan 0% az esélye annak, hogy zavarni fogjuk egymást a világban. Szóval egy jó tanács a jövőre nézve saját magamnak. Ha valami újba akarok belefogni nem a piac kutatás az első lépés!!! A fejlesztésben már esetleg jöhet az is, de nem azt kell felmérni, hogy mi nincs és olyat csinálni, hanem belefogni és csinálni, mert olyan, amilyen én vagyok úgy sincs még egy! Azt hiába fogom keresni és én sem leszek soha olyan, mint akikhez hasonlítom magamat. Nem tudom ezt hová írjam fel, hogy ne felejtsem el, mert egy következő adandó alkalommal azt hiszem megint kapásból a piackutatót fogom előszedni magamból :)))
A maradék kétségemet és rossz érzésemet egy egyszerű pszichológiai trükkel oldottam fel (erre van szakkifejezés is, de arra nem emlékszem). A történet úgy zajlik, hogy egy kliens besétál a pszichológushoz és azt mondja, hogy iszonyatosan zavarja, hogy izzad . Szégyelli levetni napközben a zakót magáról, mert tudja, hogy óriási izzadság foltok vannak az ingén. Erre a pszichológus azt feleli “Kedves uram. Miután hazament, mérje le az izzadság folt sugarát és a legközelebbi alkalommal ezt próbálja meghaladni. Jó lenne 1 cm-rel fölé menni, de még jobb lenne a 2-3 cm.” És mi történik? Az izzadtság folt csökken! Mert amikor túlságosan erőlködünk, akkor szinte lökjük el magunktól azt, amit próbálunk elérni. Aztán lehet, hogy vannak olyan bajnokok, akik mégis tudnak egy nagyobbat izzadni – mondjuk magamról ezt el tudom képzelni, mert engem valószínűleg bestresszelne az elvárás és attól izzadnék 🙂 De ezt nem tudom biztosan, még nem próbáltam…
Elhatároztam, hogy szembe megyek azzal, ami visszahúz. Ha eddig olyan érzésem volt, hogy untatom a másikat az írásommal, mert annyira hosszú és nem írok benne semmi érdekeset, akkor itt ezen a weboldalon annyit fogok írni, ami a csövön kifér 🙂 Még többet, még hosszabbat, még több gondolatomat, még több elmémben zajló játékokat… Én akkor is fölé izzadok! 🙂
Szóval…. így született meg ez a weboldal. Csak azért, hogy még jobban untassalak az írásommal és még több felesleges gondolat kerüljön ki a fejemből. Azért, hogy szembemenjek azzal, ami rémít, hogy elinduljak egy úton, amiről a Piackutatóm azt mondta, hogy jobb lenne nem arra menni…. 🙂