Teljesen valószínűtlen dolog történt velem szerdán. Bár elég jó a fantáziám, ilyen még onnan sem tud kipattanni. Eltöltöttem pár napot Pesten és közben sikerült kioldanom egy több évvel ezelőtti élményt.
Gondolatban visszamentem pár évet az életemben, egy olyan helyzetbe, amiből úgy éreztem, nincs menekvés. Benne kell maradnom, mert túlságosan félelmetes a kilépés belőle. Jöttek a könnyek, amik vitték a fájdalmas emléket … A korrekciós kép, amit én saját magam alkottam meg az volt, hogy a négy évvel későbbi énem azt mondta “Indulj. Mehetsz.” és áldását adta… Először lélekben kellett hogy megtörténjen ez az „engedélyeztetés” és utána a valós életben is meg tudott jelenni.
Nem volt kedvem Pestről egyenesen hazaindulni, vissza Szlovákiába. Szerettem volna három napra “off-olni”. Semmi számítógép előtt ücsörgés, csak a természet. Eszembe jutott Dobogókő. Igen, láttam a Facebookon, hogy nagy fagyok voltak ott, meg mit tudjam én mi, de nem nagyon érdekelt a hír ezért nem olvastam el. Pedig kellett volna… Megérkeztem és a látvány nem volt valami üdítő. Mint amikor pár éve letarolta a vihar fél Tátrát. Na körülbelül Dobogókő is így nézett ki. Siralmas látvány, de ami még ennél is aggasztóbb volt, hogy egy hotelen kívül semmi sem működött, minden be volt zárva. Még ezt is elviseltem volna, ha nincs a folyamatos motorfűrész hang, mivel nagyban folytak az eltakarító munkálatok. Hát… marha jó, hogy a természetben lennék három napot, de ezzel a zajjal kétlem hogy élvezni tudnám.
Beültem az autóba és elindultam. Ezen a ponton kezdődött az igazi kaland. Annyit tudtam biztosan, hogy egy nyugodt helyet keresek a természetben. Valahol szeretnék megszállni és három napig ott lenni. Ennyi. Nem volt konkrét pont a térképen, ahová meg szerettem volna érkezni, csak mentem az úton. Ha úgy éreztem valahol le kell kanyarodnom, akkor lekanyarodtam. Elérkeztem Esztergomba. És most merre? Egy ideig azt gondoltam, hogy itt maradok. Hiszen milyen szép a Bazilika környéke, meg valahogy az egész helynek nagyon vonzó kisugárzása volt számomra. Útkereszteződés… hmm… menjünk balra…. itt jobbra…. arra a dombok felé valami vonzz, megyek arra… Ilyen stílusban vezetve egyszer csak véget ért az aszfaltozott út. Föld út, kavicsos, de azért jó állapotban van, lehet rajta menni. Miért ne mennék? Először még házak a jobb oldalon, a bal oldalon egy falucska a távolban, a dombok között elrejtve. Útelágazódás….szerintem balra….. megint útelágazódás…hmm… legyen balra. Aztán egyre ritkábban tűntek fel házak és ha voltak is, semmi élet jelet nem láttam bennük. Inkább csak hétvégi házaknak néztek ki, nyaralóknak. A bal oldalon egy tavat láttam meg, nagyon tetszett ez a környék. Már csak az volt a nagy kérdés, hogy hol fogok aludni? Azt a részét a tervnek teljesítettem, hogy a természetben legyek, csak most még meg kellett volna oldani a másik részét is. Az út egyre sárosabb volt, egyre jobban kételkedtem abban, hogy jó ötlet volt-e erre jönni, de meg sem fordult a fejemben visszafordulni. Előrefelé menekültem 🙂 A jobb oldalamon feltűnt egy japán stílusú kis építmény (amúgy kóreai, de én mindent japánhoz sorolok). Nem volt nagy, de kicsi sem. Olyan pont megfelelő méretű. Az volt a furcsa rajta, hogy nem voltak ablakai, csak ajtók, teljesen zártnak tűnt az egész. A kapu tárva- nyitva, emberek sehol, viszont autók parkoltak a füves területen az épület körül, így gondoltam az emberek sem lehetnek messze. Szívesen közelebb mentem volna az épülethez, de nem mertem. Gondoltam biztos magán tulajdon, nem fogok bemászkálni és volt bennem egy kis félelem is, hogy miféle építmény lehet ez itt a nagy semmi közepén. Ráadásul egy számomra szokatlan stílusban felépítve.
Tovább mentem a sáros úton, mert bíztam abban, hogy az út átvezet egy faluba, vagy valami lakott területre, ahol vagy találok szállást, vagy belövöm végre a GPS-t és egész egyszerűen (és unalmas módon) hazamegyek. Az autó alváza már súrolja a sáros földet…. basszus. Ennek nem lesz jó vége. Kérlek, kérlek, menj át a sáron! Kérleltem az autómat, akivel nagy barátságban vagyunk. És aztán megtörtént az, ami várható volt ezek között a körülmények között. Elakadtam…. se előre, se hátra. Remek! Kiszálltam, hogy megnézzem a helyzetet. Akkora sár volt, hogy azonnal fél csizmám elmerült. A barázda olyan mély volt, hogy épp hogy csak ki tudtam nyitni az ajtót. Az lett volna a poén, ha ki se tudok szállni… Az agyam lázasan elkezdte visszapörgetni az összes MacGyver részt, amit valaha láttam. Próbáltam kitalálni ebből a helyzetből hogyan tudnék kilábalni. Csak az jutott az eszembe, hogy kisebb botokat, faagákat rakok a kerekek elé, hogy esetleg azon meg tudjanak kapaszkodni. Semmi… a kerekek elpörögtek a sárban. Itt már kezdtem kicsit megijedni. Mit tegyek? Mit tegyek? Mit tegyek? Csak ez a kérdés járt körbe-körbe az agyamban. Elindultam gyalog felfelé az úton, hogy legalább megnézzem, vezet-e valahová, vagy a nagy semmibe igyekszek. Többször megcsúsztam és majdnem elestem. Ezek után egyre kisebbnek láttam az esélyt arra, hogy autóval kijöjjek ebből a sárból, ha én magam sem vagyok képes normálisan végigmenni rajta. Kiértem az erdőből és ha lett volna bátorságom kinyitni a számat, akkor egy hangos “Nééééééééém!!!” ordítás hagyta volna el. Az út ugyanis véget ért és úgy nézett ki, hogy nincs tovább. Hiába jöttem errefelé, ez zsákutca! Úristen, akkor mindenképpen vissza kell mennem az úton, amin jöttem!!! Visszasiettem az autóhoz. Iszonyatos nagy erők ébredtek bennem, hogy valahogy kimentsem, ha nem akarok az erdő közepén éjszakázni. Szerintem a saját akaraterőm (és az összes Bódhiszattva, ahogy később megtudtam) mozdította el az autót, mert kijött a sárból és visszatudtam tolatni egy -pár métert. Aztán megint elakadt. Kiszálltam, fát gyűjtöttem, megint aláraktam, de ekkor már tiszta sár volt mindkét kezem, a sáros csizmával szálltam ki-be az autóból tehát az autó belseje is egy sár volt, a kormány és a sebességváltó is, amiket megfogtam. De ezek már nem érdekeltek. Az autó kerekei feldobták a sarat a szélvédőre és az oldalsó ablakokra. Tiszta terepjáró lett szegény autóm. Megint sikerült egy-két métert hátratolatnom, de utána úgy elakadt az autó, hogy éreztem, hogy nem fog megmozdulni, akármit is csinálok vele. Kész, vége a sztorinak… itt maradtam.
Több megoldás megfordult a fejemben, többek között az is, hogy megvárom a hajnalt, hátha befagy a sár és ki fogok tudni menni belőle. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg belefagynának a kerekek is (meg én is az autóban ücsörögve). Kezdjek el sétálni? Hová? Meddig? Egész úton idefelé nem láttam szállás helyet. Mélyen belül nem éreztem pánikot, valahogy tudtam, hogy meg fog oldódni, mégis elkezdtek potyogni a könnyek a szememből, mert ez egy olyan helyzet, amiben pánikba kell esni! 🙂 Egy sárba ragadt autó, nem tudom kiszedni, nincsenek emberek körülöttem, erdőben vagyok, nincs nálam hálózsák, takaró, víz…Elkezdtem sétálni lefelé az úton. Ekkor volt fél három körül és tudtam, hogy nemsokára sötétedni fog. Mindegy. Nekiindultam az útnak, majd lesz valami. Ha sötétben kell visszasétálnom az autóhoz, mert nem találtam szállást, az nagyon szar lesz, de bevállalom. Visszaérkeztem a sok ajtós épülethez. Megláttam, hogy füstöl a kémény. Ez melegséget ébresztett bennem, olyan otthonias volt… Odafelé haladva az úton nem mertem megközelíteni, most a szükségtől hajtva bementem a széles kapun és jobbról megkerültem. Egy ajtót találtam, de embereket még mindig sehol sem láttam. Egy felirat állt az ajtón három nyelven: Kérünk az ajtót tartsd csukva. (magyarul, angolul és valami japánnak tűnő nyelven. Kóreai volt amúgy, de ezt akkor még nem tudtam). Óvatosan benyitottam és megálltam. Az ajtót gondosan becsuktam magam mögött, hogy eleget tegyek a kérésnek. Senki, teljes csend. Nem mertem megszólalni. Nem tudom miért… egyszerűen csak volt egy érdekes kisugárzása számomra a helynek, nem amolyan “bekiáltok” hangulata volt. Megfutamodtam. Hogy mertem csak így bejönni ide? Kimentem az ajtón és elindultam a kavicsos úton visszafelé. Nem messze az épülettől megint megálltam és visszanéztem. Ha ide nem megyek be, akkor hová máshová? Visszamentem az ajtóhoz és megint bementem. Ismét megálltam a küszöbön. Olyan érzésem volt, mintha szentségtörést követnék el. Nem tudom miért…. Elhatároztam, hogy addig fogok ott állni, amíg nem jelenik meg valaki. Pár perc után egy nő jött ki halkan egy másik ajtón. Nem láttam rajta meglepődést azon, hogy ott állok. “Beragadtam a sárba.” Csak ennyit tudtam mondani neki. Egy picit elmosolyodott, nagyon kedves és együtt érző mosoly volt. Megmutatta a fürdőszobát, hogy kezet tudjak mosni és azt mondta, hogy szól a szerzetesnek, majd lassan elbicegett.
Leültem egy kis székre és megint elkezdtek potyogni a könnyeim. De most már nem azért, mert illik “pánikba esni egy ilyen helyzetben”, hanem azért, mert úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok. Még nem oldódott meg semmi, de én már megkönnyebbültem. Megnyugtató és barátságos kisugárzása volt a nőnek, a folyosónak, a kabátoknak, amik a fogason lógtak. A kóreai betűből ítélve és az épület stílusa végett azt vártam, hogy az ajtón egy kínai kinézetű szerzetes fog kilépni. Ehhez képest megjelent egy színtiszta európai külsejű, szemüveges, fiatal férfi, szürke szerzetes ruhában. Na ettől még jobban sírhatnékom lett, mert első ránézésre volt valami nagyon közeli benne. Ő sem lepődött meg azon, hogy közöltem, a sárba ragadtam az autóval. Csak annyit mondott, hogy átöltözik és mehetünk is. Pár perc alatt levedlette magáról a szerzetesi ruhát és megjelent teljesen hétköznapi szerelésben. A dharma-teremből egyenesen gumicsizmába ugrott, közben nekem is adott egyet, hogy segédkezni tudjak a mentőakciónál, ha kell. Már mikor beültem az autóba mellé tudtam, hogy én itt akarok maradni arra a három napra. Nem tudtam, hogy mit csinálnak ott bent, nem tudtam, hogy ez milyen templom, egyáltalán semmilyen kiegészítő racionális információm nem volt, csak egy érzés bennem, hogy “megérkeztem”. Mint amikor a GPS bemondja, hogy “Megérkezett úti céljához.” De persze össze kellett szednem jócskán a bátorságomat, hogy ezt egyáltalán meg merjem kérdezni, mert úgy éreztem ehhez nincs jogosultságom, hogy bekéredzkedjek hozzájuk. Míg odaértünk az autóhoz, felmértem a helyzetet. Megkérdeztem, hogy mit csinálnak ott, miért vannak ott, mi ez az egész? Kiderült hogy az Eredeti Fény Templomát sikerült megtalálnom a belső GPS-emmel, ahol a kóreai Zen Buddhizmust gyakorolják és éppen egy három hónapos Kjolcse-n (elvonuláson) vannak (igen, először én is azt gondoltam, hogy rosszul hallok). “Itt maradhatok három napra?” – végre meg mertem konkrétan kérdezni. Röhejes volt a három nap a három hónaphoz képest, de nekem most csak ennyire lett volna szükségem.
Közben odaérkeztünk az autóhoz. A szerzetes teljesen rutinosan és könnyedén kihúzta a sárból a dzsipjével. Később megtudtam, hogy nem én vagyok az első, akivel ez megtörtént, volt több ilyen hozzám hasonló szerencsés ember, úgyhogy már szerzett némi gyakorlatot a sárból kimentésben. A templomhoz már a saját kimenekített autómon mentem vissza. Mikor levetettem a gumicsizmát az ajtóban, még egyszer megkérdeztem, hogy maradhatok-e, mert hogy én tényleg komolyan gondolom, nem vicceltem. Nem volt bennem kétség, hogy bármi vár rám, képes vagyok végigjárni. Nem tudom honnan jött ez a bizonyosság. Egyszerűen csak volt. Az addigi meditációs rekordom a 30 perc volt, amit kb. 4 héttel ezelőtt iktattam be az életembe. Ehhez képest ők napi 8 órát nyomnak a kjolcse alatt! Mégis azt éreztem, hogy “I can do it.” A szerzetes rábólintott. Azt mondta, hogy elmagyaráz még nekem egy-két dolgot, hogy azért tudjam, mibe megyek bele, aztán eldönthetem, hogy tényleg maradni akarok-e. „Rendben”. – válaszoltam, de úgyis tudtam, hogy maradni fogok, bármit mond is nekem. 🙂
És így vette kezdetét egy nem mindennapos 3 nap, amikor sikerült úgy elvonulnom, hogy még én magam is meglepődtem, milyen tökéletes helyet találtam erre….
Amikor utólag végig gondoltam a könnyeimet rájöttem, hogy nem a pánik és ijedtség hozta ki őket belőlem, hanem a szégyen. Azonnal megjelent előttem egy kép, amiben valaki azt mondja nekem, hogy nem vagyok teljesen normális, hogy úttalan-utakon autózok és én elhiszem neki, amit mond. Aztán amikor már biztosra tudtam, hogy egyedül nem fogom tudni megoldani a helyzetet megjelentek a bensőmben férfi hangok, amik azt mondták “Nők…. ilyenre csakis egy nő lehet képes.” Jön, segít, megoldja a helyzetet, de közben dünnyög és mormogja, hogy ő egyszerűen nem érti, hogy egy nő ilyenre hogyan képes. Semmilyen épeszű teremtmény ilyet nem csinálna. Süllyedek szégyenemben, el akarok tűnni, azt akarom, hogy a föld megnyíljon alattam és én örökre eltűnjek. Csendben lépkedek mellette és nem szólok semmit, mert tudom, hogy egyedül nem vagyok képes megoldani a helyzetet és szükségem van a segítségére. Ezért csak végig hallgatom, amiket mond, elhiszem neki, hogy teljesen hülye vagyok és a végén még meg is köszönöm, hogy segített rajtam. Ezért sírtam, ettől féltem, hogy megint egy férfi segítségére leszek rászorulva, aki az amúgy is szar helyzetet még tetőzni fogja. De amikor a kis széken ülve megláttam a szerzetest, egy mikromásodperc elég volt arra, hogy tudjam, ő nem fog semmi ilyesmit mondani nekem. Millió százalékra biztos voltam benne. És nem is mondott… csak kihúzott a sárból és amikor a végén megköszöntem neki, csak annyit válaszolt “Én köszönöm, hogy segíthettem.”
…