Tegnapelőtt írtam egy blogot („40 nap a feltámadásig”) az éppen folyamatban lévő böjti időszakhoz. Ehhez kapcsolódóan elhatároztam, hogy ez alatt a 40 nap alatt elzarándokolok minden nap a Bazilikába, ücsörgök ott egy kicsit, hogy meghalljam, mit akar tőlem az Atya. Nem szeretem a kötött vallásos rituálékat, de valami fontosat megtalálok a templomokban. Szeretem azt a teret.
Ma is elmentem a Bazilikába és ahogy ültem a padon, elképzeltem, hogy pontosan az óriás kupola közepe alatt ülök (nem lehet oda ülni, ha nincs mise, mert pont az a rész le van zárva), és ezen a részen egy tiszta fény oszlop van, amibe ha bemegyek és beviszem oda a nehézségeimet és kérdéseimet, akkor átmosódnak ebben a térben és tisztábban fogok látni. Minden alkalommal meggyújtottam eddig egy gyertyát is, amíg a Bazilikában voltam, hogy fizikailag is jelen legyen a fény.
Velem volt az a Csík zenekar egyik dalának szövege, amit reggel többször meghallgattam, és bár a playlistemen van már egy ideje, még csak ma jutott eszembe utána nézni a szövegének:
Sose lesz vége
Te mondtad régen.
Mint ruhák a szélben,
Betűk az égen.
Fürdök a szóban,
Mint olvadó hóban.
Tűzben megégve,
Mint a mesékben.
Sose lesz egybe,
Aminek kéne.
Engem a földön
Hagyott az ösztön.
Vagy minek is hívják,
Mi fiókba rakná
A jobbik énem,
Elrejtve mélyen.
Az egekig toljuk,
Majd visszafordul.
Agyonnyomná
a vállam, ha hagyná.
A szavak meghaltak,
Temesd a dalba,
Mint magokat földbe:
Lesz élet belőle.
Most szaladj a télbe
És kiálts a szélbe:
Nem kell már félned.
Hát mondd ki, hogy vége.
Nekem az írás olyan, mint testemnek a gyomor – emésztem általa az életemet. Felemésztődök, amikor még leírni sem tudok valamit, megkönnyebülök, amikor meg tudok fogalmazni valamit. Számos dolog emésztetlenül kering bennem évek óta. Főleg azért, mert azok a dolgok maradtak emésztetlenek, amiket egyszerűen nem bírtam megosztani. Néha a szégyen érzete miatt, néha félelem miatt, néha azért, mert nem tudtam volna megírni úgy, hogy az ismerőseim számára ne derüljön ki, hogy kiről is írok és úgy éreztem, hogy magamat kiadhatom, de egy másik embert nem. Ma a Bazilikában megint megerősödött bennem az, hogy írnom kell. Ha nem lehet egy az egyben leírni mint napló vallomás, akkor történetekbe, mesékbe, kitalált eseményekbe csomagolva.
*
Siló egykedvűen nyalta a fagyit, miközben felnézett az impozáns épület legfelső ablakaira. Szerette volna tudni, hogy vajon ki lakik ott és hogyan néz ki a lakás. Az erről való fantáziálás egy időre kiszakította őt a bensőjét kínzó fájdalomból és zavarodottságból. Megszólalt benne Gerzson hangja: – Mi tartozik bele az egymásnak esküdt hűségetekbe? Amikor kimondtad az igent az oltár előtt, mi mindenre mondtál igent?
Silóba beléhasított annak felismerése, hogy soha nem gondolkozott el eddig azon, hogy vajon igent mondtak-e arra, ha bármelyikük szerelembe esik valaki mással. Akkor is tudja szeretni a párját, ha az valaki másba szerelmes? Erre a területre is kiterjed az igenje? A hosszú évek alatt soha sem kellett ezen gondolkodnia.
*