A távolban ácsorgok és onnan nézem a jelenetet. Japán arcvonásokkal rendelkező lányt látok. Gunyoros arckifejezése van, folyamatosan félmosolyra van húzva a szája és fölényesség sugárzik a szeméből. Fenyegetőzik, hogy ismét felvágja az ereit, ahogy már többször megtette a múltban. Az anyjának szövegel, nála valamivel alacsonyabb nőnek, aki szintén japán és aki egy fehér konyharuhát tart a kezében.
“Megteszem. Megint megteszem. Majd meglátod … aztán már hiába fogsz sajnálkozni.” – mondja a lány nyugodt hanggal, de mégis valami hihetetlenül agresszív sugárzik az egész lényéből. Idegesít engem, legszívesebben arcon vágnám őt, hogy hallgasson el végre és vegye észre magát. Az anyja is megelégeli a jelenetet, úgy látom elfogyott a türelme. Dühösen a lányhoz vágja a konyharuhát:
Akkor tedd! Te életed!” 

A szereplők eltűnnek a helyszínről, egyedül maradok az erdőben. Rövid idő elteltével viszont teljes erővel bontakozik ki előttem a történés. Jobbra tőlem egy konyhapult áll, amire a magasból ráesik egy egész vödör vér és nem sokkal utána a japán lány élettelen teste is. Értetlenül állok a tény felett, hogy a lány testének puffanása sokkalta hangosabb, mint a vérrel telített vas vödöré. Körbenézek és a bal oldalamon egy fehér ajtót látok. Nem értem, minek van egy ajtó az erdőben, azt viszont látom, hogy a lány nyilvánvalóan  a közelében volt, ugyanis az egész ajtó teli van véres kéznyomokkal. Látni, hogy szándékosan húzta végig a kezét többször a felszínén, talán még élvezetet is talált ebben a cselekedetben. Körbenézek és még sok helyen felfedezek vérnyomokat. A lány nem sajnálta a fáradtságot, időt, energiát és eszközöket, hogy mindenhol ott hagyja a jelenléte jeleit. Még mindig dühös vagyok rá, hogy ennyire teátrálisan fejezi ki magát. A mozdulatlan testét nézve a konyhapulton az fut át az agyamon, hogy megérdemelte ezt a véget….

*

gesaNagyon közel hozzám egy jelenetet játszódik le. Japán lányt látok, szemben vele az anyja áll. Érzékelem, hogy sok minden történik a felszín alatt, de a felszínen az arcvonásaik csak keveset árulnak el. Rendben van ez így. A japánokhoz nem kötök túl sok érzelgősséget. A jól neveltség, alázatosság, fegyelem kötődik hozzájuk a fejemben.

Feltűnik, hogy az anya bal oldalán valaki áll. Egy összetöpörödött idős nő. Mindenhova követi a lányát, mint egy árnyék, szinte csüng a lényén és nem tágít mellőle egy pillanatra sem. Apró, szapora léptekkel követi, bárhová mozdul. Gyengének tűnik, de kapaszkodni hétszentségesen tud. Hallom az anya gondolatait:
” Fáradt vagyok. Nem bírom tovább. Ezek ketten darabokra szednek engem.”  –  az öreg nő és a lány is a felszínen nyugodtak. Egy réteggel mélyebben viszont látom, hogy mindketten elemi erővel próbálnak megszerezni valamit az anyától. Az öreg nő számára a lánya a támasz, őbenne bízik, hogy gondoskodni tud róla, teljesen ráhagyja magát. A lány pedig nyugodt hangon ugyan, de fenyegetőzik. Figyelmet akar kierőszakolni és hajlandó elmenni bármeddig.

Ismerem ennek a felállásnak a végkimenetelét, ezért létrehozok egy erőteret az öreg nő mellé. Egy erős férfi energiát. Az öreg nő azonnal felfigyel rá, mintha régi ismerősét látná meg benne és ekkor az energiatér átváltozik egy idős bácsivá, aki remegő kézzel ugyan, de lefejti a nénit a lányáról. Az öreg nő azonnal megfeledkezik a jelenetről, megpihen az ismerős ölelésben és visszavonja gyerekes ragaszkodását.

Látom, hogy az anya azonnal megkönnyebbül. Egészen eddig a túlélésre játszott és nem látott mást, csak azt, hogy a lány még a maradék erejét is próbálja elvenni tőle. Miután eltűnik mellőle az öreg nő ragaszkodása, elegendő energiája marad, hogy egy réteggel mélyebbre lásson. A felszínen továbbra is látja a gunyoros mosolyt, a fenyegetőzést és ignoranciát a lánya szemében, de érzékeli az egyel mélyebben meghúzódó réteget is. Tisztán látja, hogy súlyos baj van kettőjük között. Ezzel párhuzamosan belenézek a lányba is. Kétségbeesés és elveszettség van benne. Igen, valamit ki akar erőszakolni az anyából. Egy gesztust. Látom, ahogy a lány fejében lejátszódik a jelenet, amelyikben az anya hozzávágja a fehér konyharuhát és az ezután következő érzelem hullámot is:
“Elhagyott…. nem szeret többé…. most már tényleg elhagyott…nem akar engem.” – olyan mély ez a fájdalom és felismerés, hogy nem marad más megoldás, csak egy még nagyobb figyelemfelkeltési cselekedetet létrehozni. Lecsapolni egy vödör vért és bedobni a konyha kellős közepébe az élettelen testével együtt. Eltűnik az előzőleg érzett ellenszenvem a lány felé. Látom, hogy milyen szenvedés húzódik meg a cselekedete mögött és hogy igazából mennyire vágyik az anyai ölelésre.

“Tessék.” – nyújtja ki a kezét az anya és átadja a fehér konyharuhát a lánynak. Nyugodt a mozdulata.
“Miért adod oda?”  – kérdi a lány összezavarodottan.
“Befejeztem a harcot.”
“Feladod?” – emeli fel a hangját a lány azt várva, hogy beigazolódik a fantáziája.
Igen. A harcot feladom, de maradok.

398782_420841344609693_100000514927390_1548819_1701821405_nSokáig állnak némán egymással szemben. Érzékelem, hogy a lánynak túl hirtelen az átmenet. Nem ehhez volt szokva éveken keresztül, nem bízik, kételkedik, nehéz elfogadni ezt a más minőséget. Idő kell… Végtelen idő van…. az anya engedélyt ad, hogy akár az idők végezetéig is hajlandó várakozni. Nincs jelentősége annak, hogy mikor milyen testben találkoznak egymással. Ez a minőség örök. A lány ellenállása egyszer csak megtörik… A fehér konyharuhát szorongatva, mint egy játék babát, a földre borul, az anya lábaihoz kuporodik és zokogni kezd. Évek elrejtett fájdalma és hiánya tör utat magának a felszínre. A sok magányos perc, a sok félelem, a sok halálos pillanat, amikor úgy tűnt, nincs menedék, nincs szeretet most szabadon kifejeződhet, mert van kinek. Az anya csak áll, nem hajol le, hogy magába burkolja a lányt az ölelésével. Majd amikor a sírás alább hagyott, a jelenet megváltozik. Az anya leül a földre, az egész lénye olyan, mint egy ezer éves tölgy fa. Mély gyökereivel generációk sokaságához kapcsolódik, égbe nyúló ágaival a fényességet gyűjti magába. Nem éli ki anyaságát, csak megéli. Nem táplálkozik abból, hogy valakinek kétségbeesetten szüksége van rá, csak megadja a menedéket. A mélyére lehet hatolni és mégsem fenyeget az örök bennragadás veszélye. Lazán ölel, szilárdan támaszt…

“Nem kell többé véremet ontanom, hogy anya szeressen.”

 

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0