Őszbe öltözött a völgy. Ahogy Léna sétált az erdőben, szinte nem is látta a lábai alatt a barna földet, mert azt teljesen eltakarta a fákról lehullott sötét levelek sokasága. Az erdő békés volt, ismerte a fákat és az útvonalakat benne. Megnyugtató volt látni a jól ismert fa feldolgozó gyárat, ahol férfiak aprították a fát. Sok ember volt az erődben kirándulás céljából. Ő maga is kirándulni jött, anyjával, húgával és húga jegyesével. Aztán egyszer csak ezt a békességet valami feldúlta. Szó szerint… A föld előtte megemelkedett, mintha valami nagy nyomású dolog felnyomta volna, amitől a föld felszíne megrepedt hosszú kilóméteres szakaszon. Nagy volt a rémület, mert senki sem tudta elképzelni, hogy mi lehetett az, ami ekkora pusztítást okozott. Természeti katasztrófa, vagy egy állat? Léna maximum egy óriás sárkányt vagy kígyót tudott elképzelni, aki ilyen pusztítást lett volna képes véghez vinni.
A katasztrófa sok ember életét követelte meg, akik összeomlott házak romjai alatt ragadtak, beleestek a föld repedésbe, kidőlt fák estek rájuk vagy más módon sérültek meg. Mindenki menekülni kezdett. Léna is megindult, főleg anyja noszogatására, akinek rémült hangját maga mögött hallotta és aki kérlelte őt, hogy induljon már felfelé a dombnak. Léna elindult annak ellenére, hogy egész testében érezte a félelmet és mivel nem volt jobb ötlete, engedelmeskedett anyja kérésének, hogy menjenek fel a domb tetejére, a biztonságba.
Ahogy haladtak Léna egy kidőlt fa mögül férfi hörgést hallott a bal oldalán. A fa törzse teljesen eltakarta előle, hogy mi történhet a másik oldalon, de a hangok alapján azt képzelte, hogy egy férfi éppen a haláltusáját vívja, a száján köpi ki a vért és nem kell sok idő, hogy meghaljon. Félt ettől a képtől, még akkor is, ha csak a lelki szemei előtt látta. Anyja többször elismételte, hogy ne nézzen oda, ne menjen oda, csak előre nézzen és haladjon tovább. Hallotta a hangjában a remegő félelmet és azt a vágyat, hogy biztonságba kerüljenek. Léna is remegett és a biztonságra vágyott, de valami más is vonzotta…
Ahogy tovább haladtak és elhagyták a kidőlt fát, megállt és visszafordult. Mintha csak a bibliai Lót felesége lett volna, aki visszanézett az elpusztult Sodomára és Gomorára. A kidőlt fatörzs mögött valóban egy férfi feküdt a földön, aki rángatózott miközben négy másik férfi lefogta a végtagjait, hogy ne tegyen magában kárt. Léna meglepődött, hogy a férfin egy csepp vért sem látott, a hörgés valószínűleg csak a szenvedés és fájdalom miatt volt, nem a vér miatt, ahogy ő gondolta. Ami még ennél is meglepőbb volt, hogy a szenvedő férfi testének legnagyobb részét Jór fogta le. Az ő Jórja, a szerelme, aki nem próbált menekülni a helyszínről sehová sem, hanem ott maradt, hogy segítsen a szenvedőkön és sérülteken. Nem látta Lénát, teljesen lefoglalta őt a rángatózó férfi. Bár Léna biztos volt benne, hogy Jór nem rendelkezik orvosi képesítéssel, mégis most mintha egy ismeretlen forrásból kapta volna a tudást arról, hogy mit kell tennie. Látszott rajta, hogy ő is fél, de egyáltalán nem hezitált a cselekedeteiben. Léna hihetetlen büszkeséget érzett, hogy ehhez a férfihoz tartozik. Hogy ő a másik fele.
Ahogy Léna nézte a jelenetet, azt érzete, hogy ő is oda tartozik, hogy ő is hasonló Jórhoz és valamilyen képességgel rendelkezik, ami segíthet a haldoklón. Nem tudta mi lehet ez, csak azt érezte, hogy rá szeretné tenni a kezét a férfi homlokára. Ennek ellenére nem mozdult, olyan volt, mintha Lót feleségéhez hasonlóan sóbálvánnyá merevedett volna. Mintha visszatartotta volna őt egy erő, amiről úgy érezte, hogy ez anyja féltésének az ereje. Anyja azt éreztette vele, hogy Léna a halála felé rohan, ha nem menekül el a helyszínről. Léna érezte testében az egész családjának féltését is, akik nem értették, hogy mit akar csinálni ott a kidőlt fa mögött. Ez a két erő, a vonzás a család és anyja felől és a vonzás az ismeretlen haldokló férfi és Jór felől, egyelőek voltak, és ő egy helyben állt, az őszbe öltöztetett erdő kellős közepén, mint egy sóbálvány.
Egy másik valóságban, Léna egy kád forró vízben feküdt, próbált ellazulni, hogy képes legyen visszamenni az őszbe öltözöttt erdőbe, hogy engedni tudja tovább történni a cselekvést, hogy el tudjon mozdulni arról a pontról, ahol sóbálvánnyá merevedett. Általában ez könnyen ment neki, csak néhány mély levegővétel kellett hozzá és már benne is volt egy másik valóságban, tudatosan féléberségben tartva magát, hogy kísérni tudja önmagát. De most, csak pillanatokra tudott visszamenni, aztán a gondolatai kirángatták őt az erdőből és teljesen más irányba vitték el. Visszaterelte a figyelmét az álomra, megint próbálta tovább engedni a történést, de a gondolatai újból kirántották. Nem adta fel, inkább segítséget kért. Négy sámánt hívott, hogy üljenek köré. Egy sámán nőt megkért, hogy üljön a bal oldalára, egy sámán férfit a jobb oldalára, egy sámán nőt a fejéhez és egy sámán férfit a lábához és ő maga is megkereste magában a meditatív pontot. Megkérte őket, hogy csak üljenek, meditáljanak és segítsenek megteremteni ezáltal neki egy olyan teret, amelyikben képes hozzákapcsolódni az erdőhöz.
A sámánok jelenléte segített, de elmozdulni így sem volt képes. A rángatózó embert nézte, mintha valamit keresett volna a tekintetében és az is néha rá nézett, de Léna képtelen volt megérteni, hogy mi történik vele.
Kisvártatva a ballján ülő sámán nő megszólalt: “Nem vagy még kész arra, hogy odamenj hozzá.” Lénát ez egy szempillantás alatt kirántotta a képből, eltűnt a haldokló férfi, az őszbe öltözött erdő, minden. Csak a hang maradt, hogy erre még nem kész.
A valóság egy következő rétegében Léna Jórral az utcákat járták, teljes szabadságban és a házakba bezárt embereknek hozták a hírt, hogy hiába vájkálnak a saját lelkükben és pszichéjükben a házból való kiszabaduláshoz kell egy DÖNTÉS, hogy elhagyják a családi mintát.
És mikor Léna próbálta összefonni egymással ezeket a valóság foszlányokat, megjelent egy pap aki megkérdezte tőle: “Ki számodra az a haldokló férfi? Melyik részed haldokol?” Egy következő adandó alkalommal, már saját magát megtartva vissza tudott menni az erdőbe és belebújni a férfi bőrébe, hogy választ találjon a kérdésre. Kétségbeesetten küzdött az életéért. Egyrészt érezte, hogy valami nagy baj van vele és hogy valószínűleg meg fog halni, másrészt minden idegszálával kapaszkodott a világba, az erdőbe, a fákba, a családjába és barátaiba és minden alkalommal, amikor hátrahajtotta a fejét látta a lányt ácsorogni nem messze tőle. Irigyelte őt és utálta azért, hogy ő épségben van. Nem értette, hogy miért nem fut el, miért nem megy biztonságba, miért nem használja ki azt, hogy ő élve maradt? Vadul rángatózott, hogy lerázza magáról a kétségbeejtő valóság terhét. Nem volt hajlandó elengedni a világot, amit ismert, mert nem volt helyette más.
Aztán érezte, hogy a lány közelebb jött és rátette a homlokára a kezét. Azonnal megnyugodott és abbahagyta a rángatózást, egy ismeretlen béke áradt szét a testében. Még mindig iszonyatosan fájt neki, hogy el kell hagynia a testét, de közben megjelent egy másik valóság is. Érezte, ahogy a magas férfi kihúzza a kiálló vasdarabot a testéből. Nem mozdult meg, pedig tudta, hogy fájnia kellene neki, amit csinál. Egy másik férfi lépett oda hozzá, aki összevarrta nagyjából a hasüregét és átkötötte darabokra tépett ruhadarabokkal. Senki sem mondta azt, hogy ezt túléli, egyszerűen csak megtették, amit meg tudtak tenni ebben a helyzetben.
Amikor Léna kilépett a haldokló férfi valóságából, valahogy összeálltak a különböző képek kis darabkái. Tudta, hogy most eddig volt képes elmenni, hogy hagynia kell ezt pihenni, hogy talán egy következő alkalommal tovább tudjon vele menni. Felismerte, miként függtek össze ezek az élmények, hogy a család és főleg anya elengedése, pont ugyanolyan érzés volt, mint a világ elengedése a haldokló férfi testében. Mi van, ha mindkettő csak “illúzió”? Ilyen formát öltöttek, hogy a legnehezebb próbátétellel állítsák őt szembe. Amíg ragaszkodik a család és a világ materiális valóságához, addig nem tárulnak fel előtte más dimenziók, addig nem lesz képes elengedni a ház biztonságát, a földi élet megfogható valóságát és nem fedezi fel a saját képességei ennél finomabb rétegeit. És ehhez nem kell, hogy a teste tényleg meghaljon, sokkal inkább belsőleg kell meghalnia egy részének – úgy ahogy annak a férfinak az erdőben.
És bár Léna ezt egy pillanatra meglátta, érezte, hogy még kapaszkodik és rángatózik, nehogy túl gyorsan essen szét a valóság. És ezzel minden szereplő egyet értett, senki sem sürgette őt, végül is, talán a sámán nőnek igaza volt, hogy még nem kész a teljes elengedésre és nem is kell, hogy az legyen. Csak figyeld ezt meg…. csak légy az a sóbálvány, teljesen, minden sejtetteddel, látva az összes valóságot, ami ebbe belevetül.