Őszbe öltözött a völgy. Ahogy Léna sétált az erdőben, szinte nem is látta a lábai alatt a barna földet, mert azt teljesen eltakarták a lehullott sötét levelek. Az erdő békés volt, ismerte a fákat és az útvonalakat benne. Megnyugtató volt látni a jól ismert fa feldolgozó gyárat is a távolban. Kirándulni jöttek a tisztásra az anyjával, húgával és húga jegyesével. Aztán hirtelen ezt a békességet valami feldúlta. A föld előttük megemelkedett, mintha egy óriás készült volna alóla kimászni, a föld felszíne megrepedt hosszú kilóméteres szakaszon. Egyikük sem tudta elképzelni, hogy mi lehetett az, ami ekkora pusztítást okozott. Természeti katasztrófa, vagy egy állat?
Anyja noszogatásra Léna futni kezdett felfelé a dombon, hátha ott biztonságban lesznek. Ahogy haladtak Léna egy kidőlt fa mögül férfi hörgést hallott. A fa törzse teljesen eltakarta előle, de a hangok alapján azt képzelte, hogy a férfi éppen a haláltusáját vívja és nincs neki sok ideje hátra. Anyja többször elismételte, hogy ne nézzen oda, ne menjen oda, csak előre nézzen és haladjon tovább. Hallotta a hangjában a remegő félelmet és azt a vágyat, hogy biztonságba kerüljenek. Léna is biztonságra vágyott, de valami más is vonzotta.
Tovább haladtak és elhagyták a kidőlt fát, de Léna megállt és visszafordult. Mintha csak a bibliai Lót felesége lett volna, aki visszanézett az elpusztult Sodomára és Gomorára. A kidőlt fatörzs mögött valóban egy férfi feküdt a földön, aki rángatózott miközben négy másik férfi lefogta a végtagjait, hogy ne tegyen kárt magában. A férfi ingjét vér áztatta és egy vasdarab állt ki a hasüregéből. Ami még ennél is meglepőbb volt, hogy a szenvedő férfi testének legnagyobb részét Jór fogta le. Az ő Jórja, a szerelme, aki nem próbált menekülni a helyszínről, hanem ott maradt, hogy segítsen a szenvedőkön és sérülteken. Nem látta Lénát, teljesen lefoglalta őt a rángatózó férfi. Bár Léna biztos volt benne, hogy Jór nem rendelkezik orvosi képesítéssel, mégis most mintha egy ismeretlen forrásból kapta volna a tudást arról, hogy mit kell tennie. Látszott rajta, hogy ő is fél, de egyáltalán nem hezitált a cselekedeteiben. Léna hihetetlen büszkeséget érzett, hogy ehhez a férfihoz tartozik.
Ahogy Léna nézte a jelenetet, azt érzete, hogy ő is a gyógyítókhoz tartozik, ő is hasonlóan Jórhoz valamilyen képességgel rendelkezik, ami segíthet a haldoklón. Nem tudta mi lehet ez, csak azt érezte, hogy rá szeretné tenni a kezét a férfi homlokára. Ennek ellenére nem mozdult, mintha visszatartotta volna őt egy erő, amiről úgy érezte, hogy ez anyja féltésének az ereje. Léna érezte testében az egész családjának féltését is, akik nem értették, hogy mit akar csinálni ott a kidőlt fa mögött. Ez a két erő, a család és anyja felől és a vonzás az ismeretlen haldokló férfi és Jór felől, egyelőek voltak, és ő egy helyben állt, az őszbe öltöztetett erdő kellős közepén, mint egy sóbálvány.
Egy másik valóságban, Léna egy kád forró vízben feküdt, próbált ellazulni, hogy képes legyen visszamenni az erdőbe, és el tudjon mozdulni arról a pontról, ahol megmerevedett. Általában ez könnyen ment neki, csak néhány mély levegővétel kellett hozzá és már benne is volt egy másik valóságban, tudatosan féléberségben tartva magát. De most, csak pillanatokra tudott visszamenni, aztán a gondolatai kirántották őt az erdőből és teljesen más irányba vitték el. Visszaterelte a figyelmét az álomra, megint próbálta tovább engedni a történést, de a gondolatai újból kirántották. Nem adta fel, inkább segítséget kért. Négy sámánt hívott, hogy üljenek köré. Egy sámán nőt megkért, hogy üljön a bal oldalára, egy sámán férfit a jobb oldalára, egy sámán nőt a fejéhez és egy sámán férfit a lábához és ő maga is megkereste magában a meditatív pontot. Megkérte őket, hogy csak üljenek, meditáljanak és segítsenek megteremteni ezáltal egy olyan teret, amelyikben képes hozzákapcsolódni az erdőhöz.
A sámánok jelenléte segített, de elmozdulni így sem volt képes. A rángatózó embert nézte, mintha valamit keresett volna a tekintetében és a férfi is néha rá nézett, de Léna képtelen volt megérteni, hogy mi történik közöttük.
Kisvártatva a ballján ülő sámán nő megszólalt: „Nem vagy még kész arra, hogy odamenj hozzá.” Lénát ez egy szempillantás alatt kirántotta a képből, eltűnt a haldokló férfi, az őszbe öltözött erdő, és Jór is.
Egy következő képben, Léna és Jór együtt járták az utcákat, és a házakba bezárt embereknek hozták a hírt, hogy hiába vájkálnak a saját lelkükben és pszichéjükben a házból való kiszabaduláshoz az a DÖNTÉS is kell, hogy hajlandóak elhagyni a családi mintáikat.
Léna próbálta összefonni egymással ezeket a valóság foszlányokat. Lelki szemei előtt megjelent egy pap aki megkérdezte tőle: „Ki számodra az a haldokló férfi? Melyik részed haldokol?” Egy következő adandó alkalommal, vissza tudott menni az erdőbe és belebújni a férfi bőrébe, hogy választ találjon a kérdésre. Kétségbeesetten küzdött az életéért. Egyrészt érezte, hogy valami nagy baj van, és hogy valószínűleg meg fog halni, másrészt minden idegszálával kapaszkodott a világba, az erdőbe, a fákba, a családjába és barátaiba és minden alkalommal, amikor hátrahajtotta a fejét látta a lányt ácsorogni nem messze tőle. Irigyelte őt és utálta azért, hogy ő épségben van. Nem értette, hogy miért nem használja ki azt, hogy ő élve maradt? Vadul rángatózott, hogy lerázza magáról a kétségbeejtő valóság terhét. Nem volt hajlandó elengedni a világot, amit ismert, mert nem volt helyette más.
Aztán érezte, hogy a lány közelebb jön és ráteszi a homlokára a kezét. Azonnal megnyugodott és abbahagyta a rángatózást, béke áradt szét a testében. Még mindig iszonyatosan fájt neki, hogy el kell hagynia a testét, de közben megjelent egy másik valóság is. Érezte, ahogy a magas férfi kihúzza a kiálló vasdarabot a testéből. Nem mozdult meg, pedig tudta, hogy fájnia kellene neki, amit csinál. Egy másik férfi lépett oda hozzá, aki összevarrta a hasüregét és átkötötte darabokra tépett ruhadarabokkal. Senki sem mondta azt, hogy ezt túléli, egyszerűen csak megtették, amit meg tudtak tenni ebben a helyzetben.
Amikor Léna kilépett a haldokló férfi valóságából, összeálltak a különböző képek kis darabkái. Felismerte, miként függtek össze ezek az élmények, hogy a család és főleg anya elengedése, pont ugyanolyan érzés volt, mint a világ elengedése a haldokló férfi testében. Ilyen formát öltöttek, hogy a legnehezebb próbátétellel állítsák őt szembe. Amíg ragaszkodik a család és a világ materiális valóságához, addig nem tárulnak fel előtte más dimenziók, addig nem lesz képes elengedni a ház biztonságát, a földi élet megfogható valóságát és nem fedezi fel a saját képességei ennél finomabb rétegeit. És ehhez nem kell, hogy a teste tényleg meghaljon, sokkal inkább belsőleg kell meghalnia egy részének – úgy ahogy annak a férfinak az erdőben.
És bár Léna ezt egy pillanatra meglátta, érezte, hogy még kapaszkodik és rángatózik, nehogy túl gyorsan essen szét a valóság. Senki sem sürgette őt, végül is, talán a sámán nőnek igaza volt, hogy még nem kész a teljes elengedésre és nem is kell, hogy az legyen. Csak figyeld ezt meg…. csak légy az a sóbálvány minden sejtetteddel, látva az összes valóságot, ami ebbe belevetül.