Megnéztük a hétvégén az Avatart – A víz útja, és rá kellett jönnöm, hogy nagyon könnyen belemanipulálható vagyok abba, hogy egy filmben, kit kell sajnálni és ennél fogva félteni az életét, és kit nem kell egyáltalán sajnálni, és egyenesen drukkolni azért, hogy megöljék őt. Közben magamat egy mélyen együttérző, érzékeny lénynek tartom, de most feltűnt, hogy ez az érzékenység nem terjed ki a “gonoszokra”. 

Az Avatar gyönyörűen felöltöztetett öldöklés, ami annyira szépen van animálva, és annyira szép a köré font sztori, hogy azt szinte észre se vesszük, hogy a Mindenség Anyjával mélyen összekapcsolódott Pandora lakók is halomra ölik az embereket. Önvédelemből. És a természet védelme miatt. Közben pedig valahol rögtön a film elején elhangzik, hogy “az ölés, még akkor is, ha jogos, ölést szül.” és ezért nem kéne ölni. De közben én is elgondolkodtam azon, hogy ha az égi lények (az emberek) jönnek és elfolglalják a területeket, felperzselik az erdőket, pár csepp “fiatalság elixírért” ölik a tulkunokat (bálnaszerű lények), akkor nem lehet csak ácsorogni, muszáj védekezésből öldökölni azokat, akik egyébként őket ölnék meg. De ettől ez még ölés marad, akárhonnan is nézem. 

És itt jött számomra egy érdekes felismerés, hogy simán könnyeztem a moziban, amikor “a jókat” ölték meg éppen, de teljesen hidegen hagyott, amikor “a rosszakat”. Mert ők megérdemlik, és könnyű volt átengedni az érzékenységem szűrőjén az ő halálukat. Pedig ha beleképzelném magamat A Mindenség anyja szerepébe, és MINDEN lényre sajátomként tekintenék, akkor ugyanúgy fájna bármelyik megölése. De a film alatt egyáltalán nem fájt azok esetében, akiket rosszaknak könyveltem el. Talán az is segít ezen, hogy a hőst mindig iszonyat közelről szemléljük, látjuk minden botlását és sikerét, megértjük a motivációit, KÖTŐDÜNK hozzá ennél fogva, látjuk a szociális kapcsolatait (akik szintén kötődnek hozzá) és elhisszük, hogy a jó ügyért harcol. Míg a legtöbb leöldökölt “sorkatona” csak felvillan a történetekben, nincs hozzájuk különösebb sztori, és el van nekünk adva, hogy őket nem kell sajnáni, mert úgyis rosszak voltak és csak pusztítást hoztak. Nem tudom, hogy mit gondoljak erről. Nehéz ügy. 

Az viszont nagyon tetszett, hogy a történet kifejezetten egyenrangúan kezeli a nőket. Minden Na’vi vezér mellett nem csak szép dísz a felesége, hanem egy olyan nő, akinek komoly státusza van a törzsben, a férje tanácsot kér tőle és egyeztet vele, nem pedig teljhatalmúan uralkodik apelláta nélkül. Még a több hónapos terhes törzsfőnök asszony is kimegy a csatatérre harcolni, mert úgy gondolja, hogy ott a helye, a férfje pedig nem áll neki érzelmileg megzsarolni őt azzal, hogy veszélyezteti a közös gyerekük életét. Hagyja, hogy a nő döntsön, és tegyen saját belátása szerint. Ez szimpatikus mozzanat volt. 

A film spirituális vonulata továbbra is tetszett. Nagyon szép a szöveg, amelyik által a vízzel barátkoztatják össze az erdőlakó Na’vikat. Valahogy úgy szól az útmutatás, hogy a víz útjának nincs eleje és nincs vége, a tenger körbevesz és kitölt. Az volt az érzésem, hogy ennek a szövegnek (ami a filmben sokkal csodálatosabb, mint ahogy itt visszaidéztem) az a célja, hogy elfogadtassa a tenger mivoltát. Egyszer voltam egy izzasztókunyhóban, és a ceremónia vezetője azt mondta, hogy barátként kell elfogadni a hőt, mert másként fullasztó lesz. És valóban. A legnehezebb pillanatokban, amikor azt hittem, hogy nem bírom tovább, elmondtam magamnak a mantrát, mely szerint a hő a testvérem, a barátom, a szövetségesem, és ez könnyített a fulladás élményen, mert onnantól kezdve a hő nem olyasmi volt, ami az életemre tör, hanem ami támogat az utamon. 

 Összességében véve a film tetszett, ezt az ölés kérdés meg elvittem magamnak további gondolkozásra. 

 

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0