Marha sokat gondolkodok mostanában a tanulásról. Olyan sokat, hogy már az álmaimba is belekerült. Az egyik álmomban mamám régi konyhájában voltam és láttam egy jelenetet, amiben a mamám leteremtette az unokatestvéremet Zsuzsit. Arról volt szó, hogy Zsuzsi imádott tanulni és nagyon sokat tanult. Mama reakciója erre az volt, hogy egy széken ülve kijelentette „Rossz vagy!” Az volt az indok, hogy a tanulás túl sok idejét foglalja le és így kevés ideje marad a családra, ami persze szent és sérthetetlen. A szavak után Zsuzsi átváltozott kutyává, aki meghunyászkodva leereszkedett a gazdája lábai elé. Alig mert felnézni, teljesen összetört és csak lapult a konyha padlóján. A jelenet láttán felébredt bennem a düh és mondtam mamának, hogy „TE vagy a rossz!”, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem érti, miért borultam ki…
Forrás: http://www.dresses.ie
A valós életben ez kicsit máshogy csapódott le. Körülbelül egy évvel ezelőtt megláttam egy videót a Facebookon, amiben egy orosz csaj rúd fitneszelt. Bár nekem is a rúd láttán az első gondolatom a rúdtánc volt, ami közben a nők minimális öltözetben egy rúd körül vonaglanak egy bárban a férfiak nagy örömére, ez mégis teljesen más volt. A csaj tornász volt. Profi tornász és olyan dolgokat művelt a rúdon, amihez kurva sok ügyesség, erő, hajlékonyság és gyakorlat kell. Messze volt a mutatvány a puszta rúdtánctól. Amit ő csinált, az már művészet volt és isteni volt nézni. Erre írtam egy kommentet, hogy megyek én is rúd fitneszt tanulni! Teljesen belelkesedtem a látottak után és imádtam volna a testemet ennyire hajlékonynak és erősnek, feszesnek látni és érezni. Nem sokkal ezután érkezett egy igazán jó-baráti lelkesítő hozzászólás, amiben az ismerősöm közölte, hogy erre már gyerek koromban el kellett volna kezdenem gyúrni…
Forrás: http://www.wallpapersource.co
A következő „bátorítót” Pesten vonzottam be a Barista kurzus alatt. Miközben reggel a tanfolyamra siettem az egyik aluljáróban felcsendült a hegedűszó. IMÁDOM ezeket a művészeket, akik csak úgy kiállnak az utcára és zenélnek. Imádom azt az érzést, hogy a zene az utcákban van és hogy nem négy fal közé van szorulva, hanem az emberek között van. Imádom azt, hogy csak egy pillanatra van az életemben, néha csak elsuhanok mellette, de akkor is megmarad egy nagyon jó érzés a lelkemben, hogy zene tölti meg a világomat. Azon a reggelen, a sietős lépteimet egy szempillantás alatt megállította egy hegedűs, aki Vivaldit játszott, a Négy évszakot. A lábaim a földbe gyökereztek és csak elvarázsolva néztem és hallgattam őt. Egy reggel Vivaldival. Aluljáró, sietős emberek, reggeli nyüzsgés, vonatok, buszok érkezése és távozása és a hegedűszó ezek felett…. Szinte egy másik világban éreztem magamat, nem csak a fülemmel hallottam, ott volt az egész testemben. Szerintem én magam is egy vidámító látványt nyújthattam, a lehervaszthatatlan és boldog mosollyal az arcomon, mert többen rám mosolyogtak, ahogy sietve haladtak a saját útjukon 🙂 Aztán a hegedűs befejezte a játékot és én odaléptem hozzá, hogy egy kis apróval háláljam meg a reggeli élményt, amit adott. Azonnal beszédbe elegyedett velem és megkérdezte, hogy én is zenélek-e. Mondtam neki, hogy igen, zongorázni tanulok, de még csak fél évvel ezelőtt kezdtem el. Erre szinte észrevehetetlenül megtekergette a fejét és azt mondta, hogy „Azt már 6 éves korodban el kellett volna kezdeni.”
Pár héttel ezelőtt összefutottam egy ismerősömmel a városban. Megkérdezte tőlem, hogy már elkezdtem-e praktizálni a kineziológiát. Mondtam neki, hogy nem, mert hogy nem érzem azt, hogy elég ismeretem lenne hozzá, DE hogy ennek orvoslására elkezdtem most egy sulit Pesten… „Úristen! Még egy suli! Mikor fogsz így a nyugdíjas éveidre spórolni? Már ne tanulj! Csinálj valamit!” Ennek a beszélgetésnek a „csinálj valamit” része nagyon inspirálóan hatott rám és előre mozdított, szóval volt pozitív mozzanata is a párbeszédnek, de a „ne tanulj már” része annyira nem volt üdítő.
Aztán kitaláltam, hogy szeretnék néptáncot tanulni. Ne kérdezd, hogy honnan jönnek nekem ezek az ötletek, ezek egyszerűen csak rám találnak valahogy…. fogalmam sincs hogyan…. Mindenesetre nagyon lelkesen elmentem az első próbára, ahol szembesülnöm kellett azzal, hogy nagyon sok munkámba, energiámba és időmbe fog kerülni, ha fel akarok zárkózni a csoporthoz. Ugyanis kezdő csoport nem létezik, csak nagyon haladó…. De ez így önmagában nem lett volna baj. A gubancot az okozta, hogy valaki leült mellém egy csinos kis székre és közölte, hogy „Ezt már gyerek korodban el kellett volna kezdened tanulni, hogy fel tudjál zárkózni. Vagy esetleg van esély, hogy felzárkózz, ha őstehetség vagy, de akkor is már tini korodban el kellett volna kezdened ezzel foglalkozni…”
Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy ezeknek ellenére nem hagytam ott sem a zongorázást, sem a pesti sulit, sem a néptáncot és továbbra sem fogok gátakat szabni semmilyen új dolog megtanulásának, elsajátításának. Szerintem én még 90 éves koromban is valamit tanulni fogok, hisz annyi érdekes dolog van a világban! :)))) Imádok tanulni. De a hallottak azért mégiscsak bogarat ültettek a fülembe. Egy kérdés jelent meg bennem: „Mit akarnak ezzel mondani nekem?” Mert nekem az „ezt már gyerek korodban kellett volna elkezdeni…” típusú mondat azt sugallja, hogy csak a gyerekek képesek megtanulni valamit igazán. Hogy gyerek korban még megvan az új dolgok tanulásának képessége, de ez a képesség fokozatosan eltűnik, ahogy haladunk előre az életben. Minél idősebb vagyok, annál kevesebb az esélye annak, hogy én valami újat megtanuljak. A másik gondolatom meg arról szólt, hogy ezek szerint van egy „elérendő, jó, értékes” eredménye a tanulásnak, minden ami ez alatt van, azzal már nem is érdemes foglalkozni. Ha belőlem nem lesz zongora művész, profi táncos, egy kib…tul jó terapeuta, vagy nem fogok tudni fejjel lefelé lógni egy rúdon úgy, hogy csak a combjaimmal tartom magamat akkor minek tanulom egyáltalán? Ebben hol van helye magának a folyamat élvezésének? Ez cél orientált gondolkodás, ebben nincsenek köztes lépések és elveszik az, amit a lélek közben igazán meg akar tapasztalni. Ez a fajta hozzáállás elvárásokat támaszt, értékel, pont mint a suli…
Na de… ezek a kommentek arra voltak jók, hogy nagyon sok gondolatot ébresztettek bennem. Miért tudnak a gyerekek jobban, könnyebben elsajátítani valamit? Miért esik nehezére egy 50 éves embernek munkát váltani és megtanulni valami teljesen újat? Mert amúgy az általános prax tényleg azt mutatja, hogy idősebb korban már nehezebb megtanulni valami újat vagy váltani. Szerintem a 80 éves mamám azt hinné, hogy teljesen megzavarodtam, ha felajánlanám neki, hogy kezdjen el franciául tanulni. Valószínűleg teljesen elképzelhetetlennek tartaná. DE ÉN NEM!!! Arra jöttem rá, hogy bármelyik felnőtt könnyedén el tud sajátítani bármit, ha közben a „gyermeki csatorna” van használva. Azt figyeltem meg magamon, hogy teljesen mindegy hány éves vagyok, az agyam ugyanazokra az ingerekre reagál, mint kiskoromban! Reagál például a mesére és a meséből fakadó tanulságra. A mese egyenesen a lelkemhez szól, mindegy, hogy 31 éves vagyok vagy akármennyi. Eperke kalandjai!!!!! Istenem de imádom és Eperke minden részben mond valami okosat. :)))) Vagy például az agyam ugyanúgy reagál a színekre, az egyszerű mondókákra, az interaktív dolgokra, a játékos tanulásra, a képzelet használatára… Semmi sem változott, egyáltalán semmi sem. Az egyetlen, ami kell hozzá, hogy tanulás közben nyitott legyek. Ne legyenek koncepcióim, hanem pusztán csak élvezzem, amit csinálok, kíváncsi legyek, fel akarjak fedezni valami újat, szeressek…. Igen, ezt is észrevettem, hogy a szeretet olyan mint egy kapu, ami megnyissa az utat. Ha szeretek valamit, akkor előbb és könnyebben meg tudom tanulni, mert a szeretet nyitottá tesz ez felé a dolog felé, összeköt vele. És ha már össze vagyunk kötve, akkor az új dolog egyszerűen csak átáramlik belém.
Elindulva ezen a vonalon rájöttem arra is, hogy talán a felnőttek egy téves képet kapnak a saját képességeikről, amikor felnőtt korban elkezdenek tanulni valamit. Nem megy annyira könnyen, a gyerekek gyorsabban haladnak, előbb megtanulnak valamit… stb… épülnek a hiedelmek hatezerrel az agyba (amúgy ez is eleve egy fékező tényező). De belegondoltam, hogy amikor egy gyerek megszületik, akkor egyáltalán nem ismeri a nyelvet. Beszélnek hozzá és ő csak néz ki a fejéből. Hangok halmaza, maximum a hangsúlyt, a mimikát tudja értelmezni, hogy valamit kedvesen vagy haragosan mondanak neki. Körülbelül egy évig meg sem szólal! És utána is eltelik még jó sok idő, míg „értelmesen” tud megnyilvánulni. Ez alatt az idő alatt, RENGETEGSZER elismétlik neki a nevelők az egyes szavakat. Annyiszor van elismételve, hogy szinte beleég az agyába. Ráadásul a szeretet csatornáján érkezik a tanulás, mivel a szülőktől tanul, tehát teljesen nyitott.
Forrás: http://creativehealth.ca
Az agy tanulás közben „teremti” magát, tanulás közben alakítja ki az új idegpályákat, különít el egész agyterületeket arra, hogy a tanult dolognak tartsa fent! Nem létezik egy eleve rendelkezésre álló kapacitás, hanem új kapcsolatok jönnek létre! Amíg egy gyerek tanulja például a színeket, vagy ezerszer megkérdik tőle, hogy „Bálintka, milyen színű az ég?” Valós dolgokhoz van kötve a tanulás, valós történésekhez, az élethez… Persze hogy maximálisan beépül az agyba 🙂 És először csak beszélnek a gyerekek, nem tudják leírni, hogy mit mondanak. Ehhez képest, ha valaki elmegy egy felnőtt képzésbe, eleve minden sokkalta gyorsabban zajlik, mint gyerek korban. Rengeteg információ zúdul az emberre és párhuzamosan zajlik az írás és beszédfejlesztés. Igen, a felnőtt agy már képes ezt a megnövekedett információ mennyiséget is befogadni, ebben nem kételkedek, de ha nem a „gyermeki csatornán” érkezik, ha nincsenek színek, viszonyítási pontok, sok ismétlés, sok játék, sok vidámság, öröm és nagyon sok szeretet, akkor persze hogy nehezen épül be az agyba! Aztán jön a hibás konklúzió levonása, hogy „Ehhez én már öreg vagyok.” és kész. Be is van fejezve a kaland. Pedig a felnőtt agyat is újra kell teremteni ahhoz, hogy valami újat tudjon megtanulni. Egy új agyterületet kell hozzá az agynak elkülönítenie és gyakorlással erősödnek a kapcsolatok benne. A gyerekeknek íródott zongorás könyvet például „bevágtuk” Marika nénivel kb. 2 hónap alatt. Egy gyerek 1 éven keresztül foglalkozott volna vele. Ez százszorta több ismétlést jelent. És igen, valószínűleg eluntam volna az életemet, ha egy éven keresztül azzal a könnyel foglalkoztunk volna, nem ezt akartam ebből kihozni, hanem azt, hogy megvan a „miért”-je, hogy miért annyira tökéletesek a gyerek korban elsajátított dolgok. Szerencsére én a gyerek kori énemet nagyon is intenzíven tudom élni, tehát nekem például segít pusztán az, hogy nagyon-nagyon szeretem a zongorázást, a tanulást és Marika nénit is :)) Ezért tudok haladni gyorsan (vagy gyorsabban mint egy gyerek), mert nagyon nagy a szeretet faktor (és sokat gyakorlok, csak hogy senki se gondolja, hogy Isten adta tehetség vagyok:))) És persze ennek fordítva is működnie kell. Az, aki tanít engem is kell hogy szeresse magát a tanítást. A csatornának mindkét irányból átjárhatónak kell lennie.
Forrás: http://www.koreasanha.net
Ha egy 60 éves ember munkát vált és nem képes megtanulni valamit, akkor az valószínűleg azért van, mert az agya „ellustult”. Nem azért, mert már elhalt az agysejtjei nagy része és nem képes új információt befogadni! Egyszerűen csak elfelejtett tanulni, mert sokáig volt benne ugyanabban a témakörben.
Nem azzal van a baj, hogy az ember valamit nem gyerek korában sajátít el, hanem azzal hogy nem úgy sajátítsa el mint egy gyerek. És ez nagy különbség! Azért el kell mondanom, hogy ez az iromány nem egy tudós értekezlet. Nincsenek bizonyítékaim, nem csinálok tudományos agykutatást és felmérést sem csináltam. Csak a gondolataimat, saját tapasztalataimat és érzéseimet írtam le. De hogy kipróbáljam mennyire igaz, amit írok, tegnap elhatároztam, hogy elkezdek tanulni spanyolul. Mesékből, gyerek dalokból, gyerekeknek szóló egyszerű versikékből :))) Csak azért, hogy kipróbáljam működik-e, amiről írtam. És miért éppen a spanyol? Mert a spanyolhoz az égadta világom semmi közöm sincs. Soha nem tanultam, soha nem foglalkoztam vele, soha sem voltam még csak olyan területen sem, ahol spanyolul beszélnek az emberek. Szóval tökéletes… mintha most születtem volna bele egy spanyolul beszélő családba és csak nézek ki a fejemből bambán, de azért szeretettel és kíváncsian :))
Szóval hajrá tanulni vágyó! Én hiszek abban, hogy bármilyen korban, bármit meg lehet tanulni, lehet élvezni és akár nagyon profi szintre fejleszteni. Tőled függ! 🙂