Interjú Archives - Oldal 2 a 3-ből - Az önazonosság művészete

Járt utat a járatlanért – interjú Lukácsi Judittal

Szerző: Pőcz Adriana | júl 18, 2017 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút barátnőmmel Judittal készítettem. Az interjú fő témája Judit kilépése volt a cégből és annak félelmével való szembesülés, hogy most már egyedül kell megteremtenie a saját útját.

Miután a 2016-os nyarat azzal kezdte, hogy felmondott a testvére cégében elhatározta, hogy a nyáron csak azt fogja csinálni, amihez kedve van. Ennek örömére elment meglátogatni a lovardát, ahol lovagolni szokott, mert rég látta a csapatot. A rajtaütésszerű látogatása azt eredményezte, hogy belecsöppent egy libanoni páros lovas túrája kellős közepébe. Már volt felfogadott túravezetőjük, aki viszont azon nyomban Judit nyakába ugrott, amint meglátta őt közeledni, és kérte hogy tartson velük, mert ő még bizonytalan a túra útvonalakat illetően. Így alakult, hogy Judit lemondta az elkövetkezendő 3 nap programjait és a kis csoport mellé szegült túravezető segítőnek, tolmácsnak és ahogy végül kiderült marketingesnek is, ugyanis a túra közben készített fényképeket és a lovasokkal készített rövid interjúkat feltöltötte a lovarda 2 éve nem frissített weboldalára.

Miután véget ért a nagy kaland, egy napba sem telt bele és már ismét hívták őt a lovardából, hogy érkezne egy ausztrál csapat, de a lovarda nem tudja őket fogadni, mert az összes kapacitásuk foglalt a nyári táboroztatások miatt. Az egyetlen megoldás az lenne, ha Judit bevállalná… és Judit bevállalta.

„Gyakorlatilag magától alakult az egész, annyira egyértelmű volt, könnyen ment, gördülékenyen, egymásba kapcsolódások mentén bontakozott ki a történet. Éreztem, hogy jó úton haladok. Nem került erőfeszítésembe és egész végig jól éreztem magam.”

Ahogy Judit tovább mesélte a történetet, tényleg úgy tűnt, hogy nincs az az akadály, ami ne tudna természetes módon elgördülni az útból. Az ausztrálok érkezése napján szakadt az eső és mivel a lovardában nincs fedeles pálya, nem tudtak kimenni lovagolni. Előkerült viszont egy kovács, aki a francia légióban szolgált, folyékonyan beszélt franciául, szinte kimeríthetetlen ismeretei voltak a lovakról és kovácsolásról és még humoros is volt. A társaság teljesen oda volt érte és mire végeztek a sztorikkal meg a fotózkodással, az eső elállt és Judit meg tudta tartani az órát.

Este egy közeli borpincészetbe látogattak el borkóstolóra, ami szintén nagyon jól sikerült, bár az elején a borász teljesen kiakadt azon, hogy az érkező vendégek nem magyarok, majd két pohár bor után bevallotta azt is, hogy egyenesen utálja a külföldieket. De hát ezeket az ausztrálokat még ő sem tudta utálni, mert teljesen nyitottak voltak, barátkozósak, érdeklődőek és még a poénok mentén is teljesen egy húron pendültek, még úgy is, hogy minden poént először tolmácsolni kellett.

Ezek után Juditban komolyan felmerült az ötlet, hogy beleveti magát a lovastúrák szervezésébe és vezetésébe és ennek érdekében konkrét lépéseket is tett. Pár éve ismerem Juditot és eddig elég szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy belefogjon egy saját vállalkozásba. Érdekelt, hogy az elmúlt évekhez képest most mi változott?

„Eddig azt gondoltam, hogy a coaching területén elbújhatok az agyonképzett emberek mellett, akik jobbnál-jobb helyekre jártak, nívósabbnál-nívósabb tréningeken vettek részt, nagyon nagy nevektől tanultak a szakmában és szakmai tapasztalatuk is van. Aztán azt láttam sokszor, hogy mégsem élnek meg ebből. Pedig úgy látom, hogy kiterjedt ismeretségi körük van, nagyon értékes embernek tartom őket, számomra hitelesek, ügyesek és úgy érzem, hogy nagyon sokat tudnának adni az embereknek és mégsem jönnek hozzájuk a kliensek olyan számban, hogy fenn tudják tartani magukat. Én nem tartom magamat annyira ügyesnek, bölcsnek és tapasztalnak mint ők és ha ők sem tudnak megélni belőle, akkor én mit akarok? Meg azt is gondoltam, hogy én egyedül biztos nem lennék képes semmire. De itt a lovardában meg azt láttam, hogy szinte tálcán kínálja az élet a lehetőségeket és jön az egyik lehetőség a másik után. Beszéltem egy esküvőszervező nővel és kérdeztem tőle, hogy hogyan szerzi a megrendeléseket. Azt mondta, hogy gyakorlatilag csak az első megrendelést kellett jól megcsinálni és azóta egymásnak adják a kilincset a kliensek.”

Felvetettem Juditnak a „hiteles szakember dilemmát” ami abból a hiedelemből fakad, hogy igazából akkor jelenthetem ki magamról, hogy valamiben szakértő vagyok és kérhetek érte pénzt, ha a saját életemben megvalósítottam azt, amit eladni készülök. Ha párterapeuta vagyok, akkor szuper kapcsolatban kell élnem, ha orvos vagyok akkor egészségesnek, ha építész akkor gyönyörű házban kell laknom, ha pályaválasztási tanácsadó akkor meg kell találnom és felépítenem az én saját hivatásomat, ha coach akkor sikeres életet kell élnem. A kérdés számomra még mindig az marad, hogy „Hol van az a pont, ahol a sikert biztosan kijelenthetem?” Hiszen a tanulásnak soha sincs vége, a tapasztalásnak sem, a fejlődésnek sem és mindannyian emberek vagyunk, tehát nem várhatom el, senkitől sem, hogy tökéletes legyen. Egyébként meg a cipész cipője mindig lyukas, ahogy mondani szokták, de ettől még senki sem gondolja, hogy rossz cipész…

„Szerintem igazából ez egy érzés. Ha a világ elé való kilépés küszöbe nem egy fej előtt lógatott répa, amit soha nem érsz el, hanem egy olyan cél, amit mérni tudsz, meg tudod pontosan fogalmazni, hogy mikor érted el és nem csak tolod magad előtt, akkor elérkezik az a pillanat, hogy megmutasd magad a világnak. Ha azt mondogatod folyamatosan, hogy még mindig nem tartok ott, pedig a külvilág már egy éve azt hajtogatja, hogy dehogynem, akkor tud ez egy csapda lenni. Ebben az esetben a világ végére is elmehetsz, akkor sem fogod elégnek érezni magad.”

Kikérdeztem Juditot arról is, hogy miért volt más a mostani kilépése a munkából a többihez képest. Baráti pályafutásunk alatt megéltem már 2 kilépését ugyanabból a cégből, majd visszatérését ugyanabba a pozícióba. Most viszont én magam is éreztem, hogy valami megváltozott. Azt mondta, hogy ezúttal bűntudat nélkül távozott. Az előző alkalmakkor nagyon sajnálta, hogy pácban hagyja a céget. Ennek a mentális csapdának majdnem bedőlt ezúttal is és már szinte meggyőzte magát, hogy maradnia kell, amikor a meseterápia segítségével sikerült kapcsolódnia a dühével és frusztrációjával annak kapcsán, hogy igazából már nem érzi magát egyáltalán jól a cégben és nem látja ott a jövőjét. Ez a löket segített elszakítani a kötelékeket. A másik mentális csapda, amivel kelepcében tartotta magát az volt, hogy nem volt „B terv”, amikor beadta a felmondást.
„Meg voltam győződve arról, hogy csak akkor mondhatok fel teljesen jogosan, ha már kitaláltam, mit fogok csinálni az addig végzett munkám helyett.”

Juditnak sikerült a beszélgetésünk alatt lebontania bennem egy hiedelmet, amiről nem is tudtam, hogy van, ezért nem tűnt fel, hogy gátol. Amikor elmondta, hogy ő hogyan képzeli a lovastúra kalandjában a kliensek szerzését olyan érzés volt, mintha valaki lámpát nyitott volna fel a fejemben.
„Olyan embereket szeretnék megcélozni, akik alapvetően lovasok, tehát szeretnek lovagolni. Nagyon sok olyan ember van, aki erre költ itthon és külföldön is. Vidéken is látom, hogy olyan családok is viszik a gyerekeiket lovagolni, akikről tudom, hogy nincs túl sok pénzük. Külföldön ez hatványozottan igaz. Én nem akarok győzködni senkit sem, hogy mennyire jó a lovaglás, mert így is nagyon sokan vannak, akik ezt már tudják és megtapasztalták. Ha valakit ezen a körön kívül meg tudok győzni, az csak hab a tortán. De egyébként ha azokat meg tudom találni, akik már most is lovasok, az egy életre elég.

Neked sem kell meggyőznöd senkit sem, bőven vannak olyan emberek, akiknek pont rád van szüksége és hajlandóak fizetni is érte.”

Szinte BÁRMIT amibe eddig bele akartam kezdeni kompetitív folyamatnak éltem meg. Abból indultam ki, hogy az embereket alapból NEM ÉRDEKLI, amit én mondani akarok nekik és nekem iszonyatos erőket kell megmozgatnom magamban, hogy meggyőzzem őket az ellenkezőjéről, hogy ecseteljem a szolgáltatásom előnyeit majd mázsás súlyként cipeltem annak a terhét, hogy „Mi van, ha csalódnak?” Ehhez képest Judit a barátkozás szemszögéből közelíti meg a lovas marketinget és abból a feltételezésből indul ki, hogy a jövendőbeli klienseit ELEVE ÉRDEKLI, amit ő kínál. Ami még ennél is fontosabb, szentül meg van győződve arról, hogy ELÉG ilyen ember létezik, nem kell összekapni rajtuk senkivel sem.

A beszélgetésünk végén még kitértünk arra, hogy Judit végre kezdi elhinni, hogy azoknak az értékeknek a megteremtésére, amit alkalmazotti pozícióban meg tudott teremteni, teljesen egyedül is képes, a cég nélkül is, hiszen a cégben is ő csinálta, csak ott volt egy általa biztonságosnak minősített keret.
„A pszichonéni mondta, hogy higgyem már el, hogy én is tudok teremteni. Már látom és elhiszem, hogy így van, csak ha a jövőre vetítem, akkor nagyon félelmetes belegondolni, hogy hogyan fogom megteremteni én egyedül? A túl sok lépés félelmetes, mert rengeteg ismeretlen változó van bennük. Akkora lesz a hiedelmek lufija, hogy már nem bírod el és inkább nem léped meg, amit akartál ezért bőven

elég, ha látod a következő lépést.

Lukácsi Judittal itt találkozhatsz: https://www.facebook.com/lukacsijuditcoaching

A pillanat szépsége abban rejlik, hogy elillan – interjú Herbály Judittal

Szerző: Pőcz Adriana | júl 15, 2017 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút Herbály Judittal készítettem, akivel az Integrál Akadémiás képzésem alatt ismerkedtem meg és akivel beszélgettünk a fotózásról, a fotogenitásról, az empátiáról és arról, hogy mindenkiben van fotó-gén.

Judit több évvel ezelőtt gyerek modell ügynökséget vezetett. Mint az ügynökség tulajdonosa, az összes elkészült fotó az ő kezén keresztül ment át és ő instruálta tovább a fotósokat, hogy mit kell még javítani rajtuk. Ebben az időben több fotóssal dolgozott együtt. Nagyon kreatívak, tehetségesek és ügyesek voltak, viszont egyrészt elhasználódtak és kiégtek egy idő után, másrészt pedig a művészi vénájuk miatt nehéz volt velük néha az együttműködés. Voltak olyanok is, akik ugyan tartották a kereteket és pontosan adták le a munkákat, de ők meg szakmailag voltak gyengébbek. A megbízható és ügyes fotós keresését Judit egyik barátja oldotta meg, aki nemes egyszerűséggel egy nap megkérdezte: „Miért nem tanulsz meg fotózni te?” És itt kezdődött Judit fotós útja. A blogban az ő képeit használtam.

A szerepváltás az ügynökség tulajdonosából a fotós szerepébe olyan gyorsan zajlott le, hogy jóformán ideje sem volt megszokni a gondolatot. „A barátnőm Orsi bent ült az irodában, az ügyfél éppen átöltözött, én meg leültem a géppel a kezemben, ránéztem az Orsira és azt mondtam – Te Orsi, én vagyok a fotós.” Minden szempontból meglepő felismerés volt, hogy ezúttal nem fog érkezni fotós a modell fotózásra, hanem ő maga lesz az.

Amikor fotózni kezdett rájött, hogy valójában mindig is különleges kapcsolata volt a fotókkal. Kicsi korában gyakran elővette és nézegette a családi fotókat, amelyeket egy bőröndben tároltak. Ugyanazokat a fotókat, amiket már százezer – csillió – billiószor látott (megj. a számot pontosan idéztem), teljes lelkesedéssel nézte végig minden egyes alkalommal és a fotók nézegetése a mai napig egy szeretett tevékenysége. „Amikor reggel felkelek az az első, hogy képeket nézegetek a Pinterest-en. Néha céltalanul, néha konkrét céllal, de igazából a nézegetés mint olyan a cél.”

Menjünk kicsit vissza a fotózás előtti időszakba. Hogyan jött a gyerek modell ügynökség ötlete az életedbe?
„Az úgy történt, hogy egy nagyon biznisz orientált, sikeres cégnél dolgoztam, ahol éppen előléptettek volna, miután a főnököm elhagyta a hajót és én voltam a következő a rangsorban. Fizetés emelés, céges autó, meg amit akarsz, de én azt éreztem, hogy azt a munkát nem akarom tovább csinálni. Úgy döntöttem, hogy valami homlokegyenest mást fog csinálni, mint addig.”
Ezt az elhatározást meglehetősen ügyesen teljesítette is, amikor sikeresen megpályázta a „gyermek szépségverseny szervező” posztot egy ügynökségnél. Feladatai közé tartozott a kapcsolat tartás a kliensekkel, szerződések megkötése, a fotózások szervezése és a gyerekek benevezése a szépségversenyre. A cégben sok probléma volt, amin Judit az ottléte alatt igyekezett változtatni. A javaslatai nagy része süket fülekre talált. Végül elérkezett egy pont, ahol már nem tudott egyáltalán azonosulni a cég tevékenységével. Az ügynökség nem csak a szépségversenyen való részvételt biztosította, hanem további munkákat is ígért a gyerekek számára. Nagy pénzek forogtak benne, mert lélektani szempontból óriási üzletet lehet csinálni a büszke szülők csemetéinek piedesztálra emelésével. A gyerekek nagy része viszont soha nem kapott további felkérést.
Judit elégedetlenségére az egyik gyerek apukája egy logikus kérdéssel reagált: „Miért nem csinálsz egy saját céget?” és ugyanúgy, mint a fotózás esetében, Judit megcsinálta… Mivel a javaslatot adó apuka maga is üzletember volt, Judit pedig nem rendelkezett sem elég pénzzel sem elég üzleti tapasztalattal, társultak. „Az volt a célom, hogy a gyerekek valóban kapjanak munkát.”

A cég nagyon sikeres lett, az egyik legsikeresebbek közé tartozik a mai napig, Judit viszont 2002-ben kiszállt és átadta az irányítást az egyik munkatársának-barátnőjének. Igazából egyik napról a másikra ugrott ki az egészből. „Egy casting céget vezetni és dolgozni benne nem egyszerű. Rosszabb mint egy multiban dolgozni. Amikor éjfélkor felhívott a megrendelő, hogy a másnap hajnali 6-ra érkező gyereket tegyem át 5-re, rendeljek neki taxit és ezt beszéljem meg az anyukával is, vagy amikor két nap alatt kellett szereznem egypetéjű hármas ikreket, akkor néha azt éreztem, hogy ez már a varázslás kategóriája.”
A cégből való kiugrás szerencsére nem volt egy kemény földet érés, mert az ügynökség továbbra is működött, csak éppen új fotósa lett – Judit.

„Ebből a szempontból érdekesen építettem fel a fotós karrieremet. Csináltam magamnak egy munkahelyet, amit utána betöltöttem.”

A modell ügynökség konstrukciója Judit szerint jól volt felépítve, mert a fotózáson kiderült, hogy az adott gyerek alkalmas-e további munkákra való kiajánlásra. Gyakran megtörtént, hogy az anyuka behozta az ügynökségbe a gyereket, mondván, hogy szeret fotózkodni, azzal viszont nem számolt, hogy a gyerek azért mosolyog a fotón, mert anyu van a kamera másik oldalán. „Anyu mosolyog, mert látja a képet, gyerek látja, hogy anyu boldog és innentől kezdve remekül megy a fotózás. De amikor odajön egy vadidegen néni, aki másfél órán keresztül nyúzza őt, egy fekete doboz van a feje helyén és gyakorlatilag semmi olyat nem csinál a fotózás közben, amitől érdekes lenne a tevékenység 15 percnél tovább, akkor ott azonnal kiderül, hogy ki alkalmas a további kiajánlásra és ki nem. Szerencsére a jobbik fajta anyukák belátták , hogy vannak dolgok, amiket nem lehet erőltetni. „

A szakmai fejlődését mint fotós meghatározta a gyerekekkel való munka, ami nagyon sok találékonyságot, figyelmet, érzékenységet és türelmet kíván meg. Egyrészt szinte homokórával lehet mérni, hogy mennyi ideig bírja a fotózást egy gyerek, másrészt fizikai bravúr tartani az egyik kézben a gépet, a másikban a vakut vagy valamilyen reflektort, miközben a gyerekektől lehetetlen elvárni, hogy egy helyben maradjanak. Gyerek fotózás közben mindenféle kalandok előfordulnak, mint például amikor Juditnak vetődnie kellett, hogy elkapjon egy éppen a fejére esni készülő babát. A gyerek fotózás arra is jó, hogy élőben megfigyelje az összes lélektani fejlődési fázist, amin egy gyerek átesik. Most már például tudja, hogy ha valaki bejelentkezik fotózásra „az éppen megtanult járni” korú gyerekével, akkor őket inkább megkéri, hogy halasszák el egy kicsit a fotózást, mert szinte esélytelen befotózni egy ilyen korú gyereket stúdióban. Vagy például élőben megfigyelheti a gyerekek mágikus gondolkodását, amikor azt mondja nekik, hogy a softbox villanását ők tudják előidézni a tapsolásukkal. Nyilván elszabadulnak az indulatok rövid időn belül és a gyerekek percenként 120-at akarnak tapsolni, de ilyenkor Judit elmagyarázza nekik, hogy azt lassan kell csinálni rákészülni és nem csak úgy „tapsolgatni”.

„Szerintem a legnagyobb trükk a fotózásban az, hogy az, akit fotózok jól érezze magát. Olyan komfortban legyen, amiben se nem feszül, se nem játssza meg magát.

Ennek több technikája van. Az egyik, hogy gyorsan lefárasztom a szülőt, hogy ne produkáltassa a gyereket, ne akarjon kihozni belőle valami olyasmit, ami nincs benne – természetes ösztöne a szülőknek és az embereknek úgy általában, hogy egy fotózáson a legjobbat szeretnék magukból és szeretteikből kihozni, de ez adja a legnagyobb frusztrációt és ha nem sikerül 10 perc alatt belazulni és fantasztikus képeket csinálni, akkor viszonylag, hamar alább hagy a lelkesedés és csalódottságba fordul át. A kedvencem a „Mosolyogj” utasítás, amit a gyerekek hihetetlen frappánsan oldanak meg, mert általában az arcukra erőltetnek egy groteszk mosolyt. A jó ebben az, hogy ha ezt kiélezem és felhívom rá a szülők figyelmét, akkor általában nevetnek rajta és azon, hogy anyu nevet, már a gyerek is őszintén nevet.”

Érdekelt, hogy volt-e olyan kliens, akit nem lehetett ellazítani, de Judit azt mondta, hogy nem. Mindenkihez meg tudta eddig találni az utat, mindenkiről tudott készíteni fotókat, amik az esetleges nehézségek ellenére is jól sikerültek. Egy nyolc éves kislány volt az egyetlen, aki nem adta be a derekát és aki megérkezésük után nagyon komolyan közölte az anyukájával, hogy „Anya, én ezt a fotózást nem akartam, ezt te akartad.” úgyhogy végül az anyuka lett lencsevégre kapva.

„Nagyon sok bölcsességet látok a gyerekekben, amikor próbálják adott esetben megúszni a helyzetet. Ha például a szülő nem akarja semmiképp sem megérteni, hogy a gyerek nem akar fényképezkedni, akkor a gyerek elkezd általában olyan dolgokat csinálni, amikről tudja, hogy nem fényképre valóak. Zseniális megoldásokat tudnak kitalálni. A gyerekek ezt nem ártó szándékkal csinálják, csak próbálják képviselni magukat és a saját komfort érzetüket és ez szerintem nagyon egészséges. Igazából azt gondolom, hogy mindent lehet, ami nem árt másnak. Sokszor próbálok én is a kockán kívül gondolkozni, hogy hogyan lehet a dolgokat másképp csinálni…ez persze sokszor rettentően nehéz feladat.”

Judit szívügye a gyerekek és nők fotózása, mert állítása szerint a nők és gyerekek kerek formák, a férfiak pedig kockák, szögletesek. „Ez a kerekség egyrészt inspiráló, másrészt a látvány biztonságot ad nekem”. Ettől függetlenül a férfiakat is nagyon szereti fotózni. Abban az a kihívás, hogy még jobban „kockásítsa” őket, kiemelje és hangsúlyozza a kifejezetten férfias vonásaikat. „Amikor fotózok az egy teljes flow-élmény. Sőt még az utómunka is az. Nagyon meditatív, az itt és most-ban tart. Azt is szeretem, hogy jó esetben a fotó egy örökké fennmaradó emlék és hogy én ehhez hozzájárulok.
Gyakran jönnek azzal az emberek, hogy nem érzik magukat szépnek vagy fotogénnek.

Nem hiszek abban, hogy valakiben ne lenne fotó-gén.

Egyszer egy anyukát fotóztam az első gyereke megszületése után. Akt képeket kért a férjének. Két grafikus srác dolgozott a cégben akkoriban, akikkel kinagyítattam az elkészült fotót. Egy nagyon gusztusos, sejtelmes és jól sikerült kép volt. Miután az anyuka elment, az egyik grafikus srác megjegyezte, hogy milyen szép képet készítettem róla, mert élőben nem volt annyira szép. Nem vagyok híve a fotók agyonretusálásának. Vagy lefotózom a klienst úgy, hogy az előnyös legyen vagy nem változtatok rajta, mert az nem lenne ő. Az az anyuka sem volt sem csúnyább, sem szebb, csak az a srác nem az én szemüvegemen keresztül nézte őt. Nem látta meg benne azt a szépséget, amit én láttam. Mindenkinek van olyan arca, amit nem szeret, ezt nevezhetjük az árnyékunknak is, de ugyanúgy vannak mindenkinek jó tulajdonságai is és egész egyszerűen azokat kell kiemelni.”

Judit szerint minden a megfelelő fény és szög kérdése. „Nem tudják jól látni magukat az emberek. Szerintem nagyon kevés ember áll a tükör elé reggel mondván, hogy „Hű de ku…a jól nézek ki ma reggel !” Bár Judit nagyon kritikus magával szemben, egyre jobban szereti az ő saját reggeli „formáját”, az álmos és kócos ábrázatát a tükörben. Az idő nagy részében ő van a fényképezőgép mögött és ő lát másokat, de mielőtt fotós lett, készült róla három fotó sorozat, amiket mai napig nagyon szeret. Ettől függetlenül ritkán engedi meg, hogy más fotós megörökítse őt, mert szerinte nagyon kevés az olyan fotós, aki tiszteletben tudja tartani az ember tökéletlenségeit. „Egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket az ember nem akar látni magáról és pont.”

A fotók teremtésében az isteni szikrát és gondviselést is érzi, mert logikusan, racionálisan végig gondolva, sokszor elképzelhetetlen, hogyan sikerült pont a megfelelő pillanatban lenyomni az exponáló gombot. Néha úgy tűnik, hogy nem is volt olyan pillanat az egész fotózás alatt, mint ami a fotón látszik. És mégis…

„Nehéz észrevenni a pillanatot. Ilyen az egész élet is. Gyakorlatilag egy teljes káosz. Meg kell állni, ahhoz hogy ebben a káoszban észrevedd a jó pillanatokat is.”

Judit nagyon szereti szemlélni az embereket. Nemrég volt egy szemműtéte, amiből azt a konklúziót vonta le, hogy hiába szereti nagyon figyelni az embereket, nyilván valami olyasmit is meglátott gyakran, amit nem tudott feldolgozni a belsője és ezért elkezdett romlani a szeme. A fotózás közben is nagyon gyakran azonnal látja, hogy milyen konfliktus és dinamika játszódik le a családban, anélkül, hogy a családtagok beszélnének róla. Ezért nagyon nehéz eldöntenie azt a kérdést, hogy vajon a fotóval azt mutassa-e meg, amit ő lát, vagy amit a kliens látni szeretne.„Eléggé tud fájni az embereknek, ha megmutatom azt, ami van. Arra elég dühösek tudnak lenni. De például akik már hosszabb ideje járnak hozzám és felépült bennük a bizalom, azok elfogadják tőlem nem csak a mosolygós képeket, hanem a káoszt mutatókat is. ”

Sokszor a fotózást személyiség fotózásnak is nevezi, mert nem csak a külsőt kapja lencsevégre, hanem magát a személyiséget is. „Elfogadom az embereket olyanoknak, amilyenek. Nem az a célom, hogy megváltoztassam őket. Soha nem akartam senkit sem lefogyasztani, megnöveszteni vagy átalakítani. Léteznek az átalakító fotózások, ahol van egy előtte és egy utána fotó. És hol van az ember a képről? Az illető hazamegy a fotózásról és teljes identitásválságba kerül, hogy ki is ő valójában.”

Judit szeretné a fotózást oktatni is. Látja, hogy a legtöbb fotós tanfolyamon technikát ismertetnek és eszközöket, miközben teljesen hiányzik az ember ismeret és az empátia. Erre az egyik szakmabeli kollégája azt felelte, hogy az empátiát nem lehet tanítani. Judit szerint lehet… „Az empátia által a kliens azt tudja érezni, hogy elfogadják őt olyannak amilyen. Lehet önmaga, nem kell szerepet játszania és nem kell pózolnia sem.”

A szépségipar szolgáltatásait – műkörmöst, fodrászt, kozmetikust és adott esetben a fotóst is, az emberek általában a „nem vagyok elég jó” érzéssel keresik fel. Empátia és elfogadás nélkül ezek a szolgáltatók még jobban el tudják mélyíteni a már kialakult rossz önképet és ráadásul Judit szerint még egy függő helyzetet is létre tudnak hozni, amelyikben a kliens úgy érzi, hogy csak úgy elfogadható, ha valamit változtatnak rajta.
„Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy ha valaki helyre tette az önbizalmát, akkor miért akar továbbra is ilyen szolgáltatásokat igénybe venni? Aztán rájöttem, hogy az esztétika elég magasan van a Maslow piramisban. Ha valaki eljutott erre a szintre, akkor onnantól kezdve tényleg magát az esztétikát szolgálják ezek a törekvések. Azért vesz magának egy szép gyűrűt, mert maguk a színek, a formák és az összhatás érdeklik őt. Ő maga szeretne lenni egy esztétikai élmény.” (Megjegyzés: a Maslow piramisban az esztétika felett már csak az önmegvalósítás és a transzcendencia van. Erről eszembe jutott, hogy az esztétika lenne a belépő kapu az önmegvalósításhoz?) „Otthon miért nézzek ki rosszabbul, mint máskor? Vagy otthon miért lehet valakin lyukas póló? Számomra ezek furcsa dolgok. Én úgy vagyok vele, hogy ha én magam miatt jól érzem magamat, akkor még egy csomó mindenki más is jól fogja érezni magát körülöttem.”

Az interjú alanya Herbály Judit volt,
Fotós portfólió: Portfólió

Tánc a kreativitással – interjú Pintér Csillával

Szerző: Pőcz Adriana | júl 10, 2017 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút Pintér Csillával, készítettem, aki a design és a tánc világában tevékenykedik. Csilla első találkozása a grafikai tervezés világával a Műszaki egyetemen történt, az Ipari termék és formatervezés szakon, ahol nagyon szőrmentén foglalkoztak csak vele. Mivel az egyetem Csilla szerint tökéletes arra, hogy az ember megtanuljon egyedül dolgozni és tanulni, a további ismeretekre ezen a területen önállóan tett szert, amivel aztán már el tudott indulni a grafikai tervezés pályáján.

„Az elején, miután nem tanultam igazából sehol sem a grafikai szakmát, becsúsztak a meredek helyzetek. Az egyik megrendelőm azt írta nekem, hogy ‘Egy grafikus ilyet nem csinál!’, én meg azt gondoltam magamban, hogy ‘Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálja egy grafikus.’ Ez egyébként jellemző rám, mert állítólag járni is úgy tanultam meg, hogy egyszer csak elengedtem mindent és mentem. Persze ebből oltári nagy esés lett…”

Az egyetem után egy cégnél helyezkedett el grafikusként, de a gazdasági válság miatt később elbocsátották. Az volt az érdekes, hogy ezután hiába adta be a jelentkezését több céghez, nem vették fel sehová, pedig addigra már volt komoly szakmai tapasztalata és jó referenciái is. Viszonylag gyorsan beletörődött abba a ténybe, hogy nem megy többet ‘munkába’ és szabadúszó lesz, ugyanis fél éve már tervezgette ezt, csak nem lépte meg. Az élet lépett helyette.

„Nagyon érdekes, hogy az életem mindig úgy alakult, hogy amennyi pénzre szükségem volt, az mindig bejött. Soha nem több, mindig csak annyi, amennyi kellett. A grafikák a megélhetésemet biztosító eszköz, amiben egyébként egyre jobban meg tudom élni a kreatív, szellemi dolgokat is. Azokat a munkákat szeretem, amikben van tervezés, a favágós rutintól kiráz a hideg. Kivétel a retusálás… azzal órákig el tudok bíbelődni. A fotók retusálása számomra igazi meditatív kikapcsolódás.”

Csillával kapcsolatban nagyon érdekelt, hogy mindig is birtokában volt-e annak a képességnek, hogy intuitívan „ráérez” arra a grafikára, amit a megrendelő látni szeretne, csak még maga sem tudja. „Az agyműködésemmel való kísérletezés a binaurális hangokkal kezdődött.” – válaszolja. Itt kerekedtek el a szemeim, mert még soha nem hallottam a binaurális hangokról, pedig a jelenség már állítólag 150 éve ismert. A beszélgetésünk után rákerestem, hogy mi is ez pontosan. Amikor két kis rezgés-különbségű hang jut a fülünkbe, akkor egy pulzáló, hangerőben váltakozó hangjelenséget érzékelhetünk. Ha a hangok különbsége nem nagyobb 30 Hz-nél, akkor a binaurális hangok az agyhullámok finom szinkronizációját okozzák. Az agyunk „rásimul” arra a fekvenciakülönbségre, ami a két hang között van. Például, ha egy 520 Hz-es és egy 530 Hz-es hangot hallunk, akkor a 10 Hz-es különbség, mint önálló hang generálódik. Ez pedig pont az agy alfa-hullámtartományába eső frekvencia. Mivel ezek a tartományok a hallható hangok spektrumán kívülre esnek (túl alacsonyak) ezért direkten nem lehetséges a stimuláció, de a binaurális hangkeltés módszerével egyszerűen lehet az agyunkat a megfelelő frekvenciákra hangolni. „Vannak meditatív hatású binaurális hangok, meg olyan hatást keltenek, mintha tudatmódosító szert vettél volna be’. – világosított fel Csilla.

Az egyik ilyen ‘tudatmódosító’ alkalom után azt érezte, hogy miközben lépked az utcán, nem ér a lába a földhöz. Ebben az időben történt, hogy egy logót kellett megterveznie és nagyon nem jött az ihlet. Eszébe jutott, hogy meghallgat egy fókuszolást segítő binaurális hangot. A hangolódás annyira jól sikerült, hogy megjelentek konkrét képek a fejében, amelyeket aztán lerajzolt. Ez volt az első eset, hogy tudatosan hangolódott rá egy megrendelésre. A logó megszületett, a két megrendelő teljesen el volt ájulva és nagyon tetszett nekik az alkotás, viszont 3 nap múlva jött a telefon, hogy a marketingesnek nem tetszik. „Ja, hogy van marketinges is? Ez nem volt benne a képletemben.”

Ekkor jött rá arra, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mire hangolódik, mi van a fókuszában, és hogy mi a kimondott cél! A megrendelt logót úgy javította ki, hogy belső elhatározásként kimondta, hogy olyan logót ‘kér’, ami mindhármunknak tetszeni fog. És a logó ‘jött’. Azóta elhagyta a binaurális hangok használatát, mert túlságosan felpörgették az agyát és gyakran tapasztalt hányingert is tőlük. A képességet, hogy ráhangolódjon a megrendelőre viszont nem veszítette el, csak ezután a binaurális hangok helyett a meditációt és befelé figyelést használta.

„Igazából az alkotás az aktuális állapotomtól függ. Van amikor leülök és egyáltalán nem megy, akkor bármit csinálhatok akkor sem fog menni. És van amikor meg működik. Rá kell ülni a hullámra, amikor jön.”

Tánc és Lemanguria hullámain

A tánc is amolyan ráérzős, intuitív módon érkezett az életébe, ugyanúgy, mint a grafikai alkotás. Egy szép napon az egyetemen, 2005-ben úgy érezte, hogy mindenképpen hastáncot kell tanulnia. Kikereste a Google-ban, hogy hol lehet-e téren képződni és ezzel meg is kezdte az élete hastáncos fejezetét. A hastánc kapcsán jött a táncterápia képzés, majd egy hírlevélben megpillantotta a Lemanguria kifejezést, amiről fogalma sem volt, hogy mi, de azonnal felébresztette a kíváncsiságát. Részt vett egy egynapos foglalkozáson, és érezte, ez az út! Úgy döntött elvégzi az oktatói képzést és ez a döntés úgy látszik annyira szilárd volt, hogy az Univerzum ismét megtámogatta, mert a képzés elindult annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen jelentkező.

„A legnagyobb feladatom, amikor tanítani kezdtem az volt, hogy meg merem-e mutatni az erőmet, meg merem-e mutatni saját magamat. Meg kellet keresnem, hogy a múltam melyik pontján veszítettem el a hitemet saját magamban, mikor és hol döntöttem úgy kiskoromban hogy biztonságosabb inkább láthatatlannak lenni.”

Ahogy dolgozott ezen terápiában és oldotta a saját blokkjait, úgy kezdtek el gyarapodni a résztvevők is az óráin majd bejött még egy katalizátor – a jelenlegi párja, aki most már a férje és közös gyermekük apja is, és akivel kölcsönösen begyorsították egymás életét és fejlődését.

Az összeköltözésük után emelkedett a csoport létszáma először 10 fő fölé, majd az újévi teremtő foglalkozáson, amit már együtt tartottak, 20 jelentkező volt. Ezt a létszámot először nehéz volt pszichésen befogadni „de aztán mindkettőnkben gyökeret vert az érzés, hogy elbírjuk a csoportot.”

A várandósága kapcsán felmerült bennem a kiszolgáltatottság kérdése is, hogy a szülés körüli időszakban és utána a nő szinte teljesen ki van szolgáltatva a férfinak (jobbik esetben, mert ha belegondolok, ha még férfi sincs, az pár fokkal szorongatóbb lehet).

„Igen, erről mi is beszélgetünk és egy ideig úgy éreztem, hogy talán egy fokkal könnyebb lenne, ha százezreket kereső informatikus lenne a párom. Ha viszont belefigyelek a testembe, akkor érzem, hogy ez nem a keresete magasságától függ. Ez egy zsigeri félelem a testemben és teljesen független a számoktól. Ezért inkább azt csinálom, hogy folyamatosan arra fókuszálok tudatosan, hogy hogyan tudjuk megoldani a dolgokat, hogyan tudunk biztonságot teremteni mindhármunknak.”

A pici érkezése számukra a visszatérést a ‘földre’ is jelentette. Nagy álmaik voltak a lakásvásárlással kapcsolatban, latolgatták milyen nagyságú hitelt terheljenek magukra. Egy ideig úgy gondolták, hogy megvalósítható szinte bármi, amit kitalálnak. Aztán rájöttek, hogy

van egy érzékeny egyensúly az álmok nagyságában és az ebből fakadó feszültség között.

Az összes ezo-spiri-önmegvalósító könyv a nagy álmokról és megvalósításukról szól. ‘Igen, és meg tudod ezeket az álmokat tartani?‘ – volt erre Csilla nagyon egyszerű válasza. ‘Végül úgy döntöttünk, hogy inkább a kisebb lakást vesszük meg és majd pár év múlva onnan lépünk tovább. A nagy álmokat nem elengedtük, hanem szinkronba hoztuk őket a realitással. Amikor ezt a lépést megtettük, akkor engedtem magamhoz először igazán közel azt az érzést, hogy anya leszek. Addig a munkámon volt a figyelmem, de ott azon a ponton megnyugodtam. Rájöttem, hogy nem csak álmok kellenek, amikben magasra kinyúlunk, hanem gyökerek is.’

Arra a kérdésemre, hogy megjelent-e az anyaság vágya benne még mielőtt áldott állapotba került, azt válaszolta, hogy a húga szerint 180 fokot fordult ebben a kérdésben, mert 1,5 évvel ezelőtt Csilla kijelentette, hogy neki a gyerek nincs is benne a sorsában. ‘Esküszöm, hogy akkor annak a pillanatnak az volt az igazsága.’ – mondja most mosolyogva a pocakját simogatva.

Megkérdeztem tőle azt is, hogy szerinte mi alapozta meg a mostani kapcsolatát? Mert kívülről nagyon erősnek és szinte sorszerűnek látom az ő találkozásunkat. „Azt hiszem az az elhatározásom ágyazott meg neki, hogy elhatároztam befejeztem a férfiak megmentését. Azt akartam, hogy a következő férfi az életemben legyen rajta a saját útján és magától és maga miatt akarjon fejlődni. Segítsük egymást, de nem én akarom húzni őt. Én ezt érzem kardinális változásnak.”

Csilla úgy érzi, hogy a múltban az anyaság érzetét a férfiakon töltötte ki, most pedig az anyaság a helyére került és tényleg egy pici lény felé irányul, nem a férfi felé, legalábbis nem olyan minőségben, mint ahogy addig művelte. A jelenlegi párjával egy dinamikus egyensúlyt fedezett fel, amelyikben a párja megtartja őt, ettől ő ezt viszonozni tudja és ő is megtartja a párját, amitől ismét a párja meg tudja tartani őt. Mintha csak táncolnának…. Csillával azt fedeztük fel a beszélgetés közben, hogy amíg a nő anyai energiája a férfira irányul, nagy valószínűséggel a baba sem tud megérkezni a kapcsolatba, ugyanis nincs anyai felület, amihez kapcsolódhatna a kis lélek, vagy csak nagyon minimális.

Érdekes volt hallgatnom Csilla mesélését arról, hogy miként változott a tapasztalása az anyai megtartó energiákról. „A színtiszta anyai energia bármeddig meg tud tartani. A tánc közben is gyakran tartottam résztvevőket ebből az energiából. Ebben az erőtérben remekül lehet töltődni. Viszont egyszer rájöttem, hogy ettől az energiától el is lehet gyengülni, mivel az idők végezetéig megtart. Most már inkább azt csinálom, hogy töltöm a résztvevőt egy ideig, de utána finoman elkezdem mozgatni őt, hogy impulzust adjak neki a mozduláshoz.”

Ez nagyon emlékeztet engem a szülési görcsökre, amik világra segítik a babát. Ha nem lennének, iszonyat nehéz lenne kijönni a babának a méhből, tehát igazából az anyai szervezet ‘kilöki’ őt, amit akár a nem szeretés aktusának is lehetne értelmezni, miközben egy még nagyobb szeretet jele, amelyik világra segít egy élőlényt és saját útjára engedi.

Az interjú Pintér Csillával készült, grafikus, Lemanguria foglalkozás vezető

FB oldal: https://www.facebook.com/laucsilla/

Hálás vagyok magamnak, hogy elindultam a saját utamon – interjú Kléh-Reinle Istvánnal

Szerző: Pőcz Adriana | júl 10, 2017 | Interjúk, Podcastok

Az interjút Kléh-Reinle Istvánnal készítettem, aki elmondta nekem, hogy amíg különböző bankoknál és multiknál dolgozott, nem elmélkedett azon, kitalálja, mit is akar valójában az életétől. Sorban jöttek az emailek, amikre válaszolni kellet és a meetingek, amiken részt kellett venni. Mindig kívülről jöttek az impulzusok és nem kellett őket kitalálni. Most viszont, hogy otthagyta a multik világát és a saját útját próbálja járni, neki kell kitalálni, hogy MIT és főleg HOGYAN csináljon, miközben folyamatosan szeretne inspirált állapotban maradni.

LEHET HASZNOS A „SEMMITTEVÉS”?

Az álom egyértelmű – szeretné, hogy képes legyen önmagát inspirálni a saját álmai megvalósítására, főnök nélkül és nem a pénzhiány nyomására. És itt jön az első akadály: ha nincs valaki, aki megmondaná, hogy mi a feladat és jó esetben egy ideig nincs pénzügyi nyomás sem, akkor mi marad? Miért mozduljon meg? István úgy érzi, hogy képes lenne nagyon hosszú ideig „semmit csinálni”, ami az ő értelmezésében az, amikor azt csinálja, amihez kedve van, de még soha nem volt bátorsága kipróbálni, hogy ez a semmit csinálás mennyi ideig kötné őt le. Szerinte bármeddig, de ezt eddig nem sikerült kiderítenie, mert egy bizonyos ponton megszólal a belső hang, hogy azonnal csináljon valami hasznosat. A „hasznos” itt egy olyan tevékenységet jelent, ami közvetlenül megélhetést biztosít és valami jó is keletkezik általa. A bensőjét emésztő kérdés nagy erővel nyomul előtérbe és nincs rá egyértelmű válasz: Vajon a szabad „semmittevésből” ki tud-e nőni valami „hasznos”?

Amikor évekig Electronic bankinget telepített a céges ügyfelek számára, hasznosnak érezte a tevékenységét, mert az Electronic banking segített az ügyfeleknek könnyebben intézni a pénzügyeiket. A következő munkahelyén szintén egy software bevezetésén dolgozott, viszont itt már megtört a munkája hasznosságába vetett hite, ugyanis két év fejlesztés után sem könnyítette meg senki életét a kérdéses applikáció, sőt az idő nagy részében inkább bonyolította. „Úgy kellet kozmetikázni mindent, hogy ott fönt már siker sztorinak tűnjön.„

Végül feladta a szélmalomharcot a multival és kilépett. Két hónappal a kilépése után visszavonták a kérdéses softwaret a piacról. Mi történt volna, ha kitart még egy rövid ideig és továbbra is megtartja a biztos állást? Erre már talán soha sem kap választ, mert egy másik utat választott. Megszületett benne az elhatározás, hogy valami sokkalta életközelibb kérdéssel foglalkozzon, például azzal, hogy hogyan legyünk boldogabbak, vagy hogyan legyen értelme az életünknek. Neki magának is nehézsége volt megtalálni a választ ezekre a kérdésekre, ezért sok terápiás módszert és tanfolyamot végigjárt, hogy előrébb jusson. Tizenöt év önismereti munka után jutott el ahhoz a gondolathoz, hogy talán ideje van a megtanult módszereket és a megtapasztalt élményeket tovább adni és megosztani másokkal is, nem utolsó sorban pedig megélhetést teremteni belőlük. „Az a hitem, hogy ahhoz, hogy jól érezzem magam és boldog legyek, a harmonikus emberi kapcsolatok elkerülhetetlenül hozzá tartoznak. És ebbe magamat is beleértem, hogy harmonikus kapcsolatban legyek saját magammal is.”

István beismerte, hogy néha beleesik abba a hibába, hogy harmonikusnak olyan kapcsolatot érzékel, amelyik konfliktus mentes. Ezt az állapotot viszonylag könnyű elérni úgy, ha elkerüljük a konfliktusokat, ez azonban nem a legjobb megoldás.

„A harmonikus kapcsolat nem konfliktus kerüléssel, hanem konfliktus kezeléssel jön létre.”

Ahhoz, hogy a konfliktust egyáltalán kezelni tudjuk, tudni kell felismerni magunkban, hogy valami nem oké, hogy vannak saját igényeink, amik ilyen-olyan okok miatt nem tudnak kielégülni és ezt merni kell kifejezni, miközben sok ember észre sem veszi a saját igényeit és automatikusan alárendeli őket a külvilágnak.” Folyamatosan azt hallgattam mint kisgyerek, hogy az önmegvalósítás hülyeség, önzés és illúzió. Aki önmegvalósítani akar, az egy rebellis fiatal, aki nem is érti, hogy mi az élet, mert az élet nem az önmegvalósításról szól, hanem a kötelességeink teljesítéséről. Azért, hogy illeszkedjünk a kulturális normához, elnyomjuk magunkban azt az egyedit, amit adhatunk a világnak. Akkor vagy sikeres, ha minél magasabb szinten megfelelsz a külső elvárásoknak- sulykolták belém tudattalanul. Hát ez nem látszik működni, mégis nagyon nehéz átállni erről a világképről egy olyan világképre, hogy csak az működik igazán, ami az én belső én-érzésemből fakad. A külvilág csak a belső világ kivetülése, és ha úgy akarunk változtatni a saját életünkön, hogy a rajtunk kívül álló dolgokon akarunk módosítani, akkor az olyan, mintha a váza árnyékát próbálnánk lekaparni a falról és odébb tenni, ahelyett, hogy a tárgyat, ami az árnyékot veti tennénk arrébb. Lehetetlen, mégis az idő nagy részében ezzel próbálkozunk. „

„AZ ÉLET CÉLJA, NÖVEKEDNI A SZERETETBEN„
A szeretet ebben a megfogalmazásban szerinte nem egy érzelem, hanem tudatállapot és ebben a tudatállapotban akkor tudunk lenni, ha a konfliktusainkat képesek vagyunk kezelni és elfogadni a létezésüket. A technikák, amelyeket szeretne alkalmazni a wokrshopjain pont erről szólnak, hogy úgymond „begyakoroltatnak” egy másik viselkedésmódot. Megálmodta az „Élet Kísérleti Műhelyt„, ami egy olyan workshop, ahol lehetőség nyílik színpadra állítani, eljátszani és újrajátszani a nehéz, konfliktusokkal és töltéssel terhelt szituációkat, megélni a belőlük fakadó nehézséget, majd megtalálni azt a megoldást, amely ismét békét hoz. „Nem úgy van, hogy egyszerűen kitalálunk egy ideális szituációt és azt lejátsszuk, ha törik- ha szakad. Addig játszunk vele, amíg a helyzet nem tisztul ki teljesen és minden szereplő elégedett lesz a kialakult helyzettel.„

A technikák amiket használ ötvözik a pszichodráma elemeit, színházi elemeket, az improvizációt, bodywork technikákat és egyéb más módszereket is, mint például a rendszer állítások során kialakuló ún. morfogenetikus mezőt, ahol a szereplők intuíciói viszik előre a lejátszás menetét. Na de miért érdekes az újrajátszás, miért nem elég megbeszélni a konfliktusos helyzetet? „Azt látom, hogy a mentális megoldások csak egy bizonyos szintig működnek. Attól, hogy megértettünk egy problémát, még nem feltétlenül oldódik meg. A test is tárol olyan információkat, amiket nem tudunk belőle az agyunkkal kipiszkálni.

A test üzenete mindig visszaállítja az agy gondolkodását és amíg a testben tárolt érzés nem lazul ki, addig az elme sem nyugszik meg.”

A workshopok során a testérzetek megfigyelése is nagy szerepet kap; hol van a szorongás a testben, hol feszül, hol lazul, mi fáj, hol fáj, sírás, izzadás, a végtagok kihűlése vagy forrósodása stb. Ezeket mind meg lehet figyelni és dolgozni az így nyert információval.” Akkor tudjuk az érzéseinket tudatosan változtatni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi játszódik le a testünkben.”

István munkahelyén volt egy több évvel idősebb kolléganő, aki mindent csak parancsolgatva tudott mondani. Bármi, amit mondott megnyomott Istvánban egy láthatatlan gombot és félelmet érzett. Amikor elkezdte figyelni a reakcióit, rájött, hogy a kolléganője stílusa kísértetiesen hasonlít az anyukája szigorú intelmeket osztogató hangsúlyára és a kolléganőjével lényegében újraéli anyja tekintélyelvű nevelését. Abban a pillanatban, amikor ezt beazonosította, tudott elkezdeni a helyzet változni. Az első fázisban még mindig megnyomódott az a bizonyos gomb, de már azt tudta mondani, hogy „ő nem az anyám”. A második fázisban, benyomódott a gomb, de mivel nem alakult még ki egy új reakció az automatikus reagálás helyett, annyit tudott tenni, hogy semmit sem reagált vagy kihátrált a helyzetből. A harmadik fázisban már képes volt reagálni, de a válasz még kicsit csikorgott. A negyedik fázisban már képes volt normálisan válaszolni és ekkor már a kolléganő is észrevette, hogy valami megváltozott és nem úgy van, ahogy addig. Az ötödik fázisban már csípőből válaszolt valami frappánsat a parancsolgató stílusra, amivel teljesen megtörte a kolléganője bejáratott mintáját is. Attól kezdve egyenrangú partneri viszony alakult ki kettőjük között. Ilyen módon változik meg egy jól bejáratott, viszont egyáltalán nem kényelmes viselkedési és reagálási mechanizmus. István azt mondja, hogy azért megyünk bele és játsszuk le újból és újból a konfliktusos helyzetet, mert ezt tanultuk meg. Jön egy bizonyos testi reakció, de mivel ezt nem tudatosítjuk, lejátsszuk a megszokott forgatókönyvet, amivel megerősítjük a kialakult idegpályát az agyban és a testben egyaránt. Szerinte a megfigyelés által tudjuk felismerni a testi reakciókat, majd megtanulni egy új viselkedést és ha elégszer elismételjük, akkor egy új reakció alakul ki.

„Jelenleg nem tudom biztosan, hogy a megfelelés vezérelt motivációt sikerül-e felváltania egy belső útnak. Erről a pontról nézve nem látom, milyen fordulatok mentén fog megtörténni a happy end, de azt biztosan tudom, hogy amikor a halálos ágyamon fogok egyszer feküdni, büszke leszek magamra, hogy legalább megpróbáltam, hogy elinduljak a saját utamon.”

Kléh-Reinle István online felületei:
FB: ÉLet Játéktér – ÉLJ
Web: Kapcsolódás és szabadság

Az érzés, amit megtapasztalsz és amit másokban hagysz

Szerző: Pőcz Adriana | júl 1, 2017 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjú alanya barátnőm Klári volt, akivel beszélgettünk az életéről, munkájáról, hivatásáról. „Keresem az utam. Ez nagyon szép, de vajon hány évig hivatkozhatok erre? Eleinte mikor a munkámról érdeklődtek még büszkén beszéltem arról, hogy keresem magam! Aztán kezdett egyre kínosabbá válni. Az igazsághoz közelebb áll ha azt mondom a mókuskerék elleni tiltakozás és az önmegvalósítás mögé bújva kivontam magam a forgalomból.” Az interjú készítésének idejében Klári egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó alapítványnál dolgozott önkéntesként, hogy azért mégsem legyen teljesen kivonva a forgalomból. A diszkréció jegyében az intézményt az interjúban nem nevesítem és az elhangzott neveket megváltoztattam.

Klári szavai következnek: Azért kezdtem segíteni, hogy magamon segítsek. Tudni kell rólam, hogy nehéz helyzetben olyan erőket tudok mozgósítani magamban, amik sokszor még engem is meglepnek. Olyankor abszolút stabil, magabiztos, határozott és energikus vagyok és bízom magamban. Egy hegyet is elhordanék és nincs az a szörny vagy sárkány, akivel ne tudnék megküzdeni. Az utóbbi hónapokban bőven kijutott az ilyen nehézségekből és problémákból. A tetőpontot azt hiszem apukám halála jelentette. Na de mi tévő legyek ha nincs hegy, de még egy árva sárkány sem? Mintha a hamvakkal együtt az összes erőmet elfújta volna a szél. Már nem volt miért erősnek lenni. Magam maradtam a saját démonjaimmal. Mélypont és mozdulatlanság. Csupán árnyéka voltam az aktív cselekvőnek, de még talán az árnyéka sem. Azt gondoltam, hogy a gyászfolyamat részeként elfogadható, ha valaki depresszív tüneteket produkál és izolálja magát. De jól tudtam, hogy ez nem az. Ez a harc már sokkal régebben elkezdődött. Magammal. Persze nincs ebben semmi különös. Hisz sokkal könnyebb kifelé harcolni, problémákkal, élethelyzetekkel megbirkózni, mint a saját belső csatáinkat megvívni. De túl régóta menekültem. Elég volt. Most már nem kerestem több kibúvót, feladatot, sem csodamódszert, amivel megváltoztathatom az életem.

Kész voltam rá, hogy alámerüljek és szembenézzek azzal mi áll az önszabotázs mögött. Hogy szétszedjem és újra összerakjam magam. Lehetőleg egy olyan kombinációban, ahol kevesebb az ítélet és több a megértés magam felé.

Ehhez a folyamathoz a pszichoterápiát hívtam segítségül. Egy kiváló szakember kíséretében vágtam neki, ennek az izgalmas, felkavaró utazásnak a mélyebb rétegeim felé. Ingoványos talaj. Hiába szándék és a tudatosság, a szétszedés egy ponton bizony szétesés lett, aminek velejárója, hogy nincsenek fix pontok, így nincs stabilitás sem. Ebben az időszakban a terápia jelentette az egyetlen kapaszkodót. Majd jött az önkéntes munka. Azzal a céllal, hogy legyen más biztos pont is az életemben, ami segít megtartani, míg belülről is felépül ez a stabilitás. Érdekes megfigyelés volt, hogy ezt a funkciót csak azután tudta betölteni, hogy elköteleződtem. Így jutottam el a mozdulatlanságtól az aktív szerepvállalásig.

Miért éppen az értelmi fogyatékosoknak szerettél volna segíteni? Ez nem könnyű terep…
Amikor elmeséltem a barátnőimnek csak bámultak rám azzal a ‘Kláritenemvagynormális’ tekintettel és záporoztak felém a miértek. Miért ez mikor bármi mást választhattam volna? Egy pozitív környezet jobb hatással lenne rám! Csakhogy nekem ez mást jelent. Számos helyzetben tapasztaltam, hogy természetesnek veszek olyan dolgokat, amik a legtöbb embert sokkolnak és lelkileg megviselnek. Ezzel együtt még számomra is meghökkentő volt belépni az intézménybe, de a közeget nagyon hamar megszoktam. Színes, élettel teli világ, ahol mindenki másmilyen csakúgy mint a külvilágban. Pusztán annyi a különbség, hogy

a művész itt élénkebb színeket használ, így olyan erőteljes a kép, ami mellett nem lehet csak úgy elsétálni. Hat rád. Ha akarod, ha nem.

Nálam úgy látszik ez pozitív hatás, mert az is mosolyt varázsol az arcomra, ha csak rágondolok erre a színkavalkádra. Sok a kihívás, sokféle érzést megmozdít bennem egy-egy történés. Akkor tudatosult bennem, hogy szeretek bejárni, mikor a recepción dolgozó fiatalember megkérdezte, hogy én mindig mosolygok? Én észre sem vettem, hogy mindig így lépek be az ajtón. Furcsa volt egyébként, mert nem általánosságban, hanem konkrétan kérdezte. Tudni akarta, mit jelent a mosolyom. Miközben beszéltünk figyelte az arcom és mindig mondta, hogy ‘most mosolyogsz‘, ‘most nem mosolyogsz‘ és el kellett mondanom, hogy mikor mit jelent. Ez arra ösztönzött, hogy mélyebben is elemezzem magam és megvizsgáljam, mi van a mosolyom mögött.

Hogyan zajlik az élet az alapítványnál, és hogyan jössz ki a gondozottakkal?
Az alapítvány számára ők nem gondozottak, hanem kliensek. Egész nap valamilyen kreatív foglalkozással töltik az idejüket, ki-ki saját képességeihez mérten, majd az eladható termékeket pénzzé teszik. Részben ebből is tartja fenn magát az alapítvány. A kliensek számára tartott foglalkozások minden nap 9-től negyed 4-ig tartanak egy ebédszünettel megszakítva.

Fokozatosan kibontakoztak előttem ezeknek az embereknek a sorsai. Például Péter egy nagyon csendes fiú. Olyan, mint egy lassított felvétel. Minden mozzanat háromszor annyi időt vesz igénybe. A zsebében mindig ott lapul egy fekete magnókazetta. Ha rajzolunk a választása kivétel nélkül a fekete zsírkrétára esik, ilyenkor körberajzolja a kazettát, ahányszor ráfér a lapra, majd az egészet besatírozza. Általában nyugodt és barátságos, azonban ha feszült, nagyon nehéz rá hatni. Ilyenkor puszta kézzel összeroppantja a kazettát és apró darabokra tördeli vagy szétszaggatja a ruháját. Iszonyatos erő van benne. Egy alkalommal a kabátját kezdte széttépni. Esélyem sem volt, hogy elvegyem tőle. Próbálkoztam mindenféle trükkel, hogy kicserélem egy olyan tárgyra, amit nyugodtan miszlikbe apríthat. Semmi nem működött. Majd hosszú kísérletezés után egy tapasztaltabb kollégától jött a mentőötlet: Szandi és a Nyugi doki meg a Tinédzser L’amour. Elképesztően hatékony. Néhány perc és Pétert mintha kicserélték volna. Átszellemült arc és végtelen nyugalom. Ekkor mondtam azt, hogy többet nem minősítek semmilyen műfajt, nem tudhatom melyik zenének milyen varázsereje van. Mert van, ehhez semmi kétség nem fér.

A kliensek között van Álmos is, aki down szindrómás és őt is a végtelen naivitás és kedvesség jellemzi. Akárhányszor ránézel, felragyog az arca és bármit kérdezel, nagyon készségesen válaszol. Az egyik nap eszembe jutott, hogy kipróbálom, tud-e színezni. Rajzoltam egy felhőt, Álmos kezébe adtam egy színes ceruzát és megkértem, hogy színezze ki. Nem kiszínezte a felhőt, hanem pontokat kötött össze a rajzon! A végén a felhő tele volt vonalakkal. Úgy tűnt, hogy nagyon átgondolt koncepciója van és ráadásul még jól is nézett ki. Ezek után azzal akartam „megtréfálni” őt, hogy csak pontokat rajzoltam a lapra és hagytam, hogy ő maga kösse őket össze. Álmosról véletlenül derült ki számomra, hogy beszél. Egyszer poénból megkérdeztem tőle, hogy hány óra van, mert láttam, hogy van óra a kezén, mire készségesen felelt, hogy „Fél öt óra lesz.„

Az intézményben dolgozik Ramóna is, aki 5 percenként feltesz egy kérdést a szűk kérdés repertoárjából. Van a „Mikor lesz az ebéd?”, a „Mikor jön Áron? (megj. Áron az egyik nevelő)„, „Mikor jön az anyukám?” és még pár. Eleinte készségesen válaszoltam rájuk, de később rájöttem, hogy Ramóna igazából az összesre pontosan tudja a választ. Ezután a válaszolás helyett inkább én kérdeztem vissza, amire ő készségesen válaszolt. Talán csak arra várt, hogy valaki végre őt is megkérdezze.

Kálmán domborműveket gyárt. A legutóbbiban 3 hónap munkája van benne. Van egy alap, amire újságpapírt ragaszt, azokat kifesti, majd köteleket ragaszt rá, erre rákerül megint egy réteg újság papír, amire ismét különböző tárgyakat ragaszt. Szerintem egy modern művészeti galériában simán megállná a helyét. Kálmánnak Tourette – szindrómája van, így néha alkotás közben folyamatosan káromkodik, amivel a többieket is kiborítja, viszont azonnali pozitív hatással van rá, ha említés esik Annáról, a testvéréről, aki néha jön és elviszi őt haza.

Éva akárhányszor papírt és ceruzát kap a kezébe, D betűket rajzol sűrűn egymás mellé az egész lapra, aztán ha készen van, akkor kiszínezi a lapot. Általában nem vált színt, de ha a kezébe ad valaki egy másikat, akkor készségesen folytatja azzal. Szerintem állati jól néz ki ez az alkotás, csak kicsit oda kellene rá figyelni, amikor alkot és váltogatni a kezében a színeket. Óriási potenciál van ezekben az emberekben, ha megtalálod hozzájuk az utat.

Mi az, amire ez a közeg megtanított téged?
Nagy tanulás számomra az énhatárok kezelése ebben a nem standard szociális közegben. Elég érdekes élmény az, amikor ülsz és egyszer csak arra leszel figyelmes, hogy valaki nyalogatja a karodat vagy amikor azt veszed észre, hogy valaki az asztal alatt önkielégít a kreatív foglalkozás kellős közepén. Nem akartam megszégyeníteni őt a többiek előtt, de azt sem éreztem jónak, hogy folytassa, ezért megkértem, hogy tegye a kezét az asztalra, mert látni szeretném. Persze nem tette meg. Végül megértette, hogy mit akarok tőle, amikor azt mondtam neki, hogy nyugodtan kimehet a mosdóba bármikor.

Mi az, amit kapsz ettől a munkától Hová jutottál a belső keresésedben általa?
Minden figyelmesség, amit adok nekik számít, még a legapróbb is. Nekem ez az érzés fontos. Ha valami olyat csinálok, ami jó érzést okoz nekem vagy másoknak, akkor annak van értelme.

Nem a konkrét cselekvésnek van értelme, hanem annak, amit ez kivált belőlem, vagy a másikból.

Nekem elég fontos téma a kényszer, mert úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy valami történjen, kell egy külső kényszerítő tényező és akkor bármit meg tudok csinálni. De ha én kérek valamit saját magamtól, akkor olyan vagyok mint egy gyerek, nem akarok reggel felkelni, nem akarok este lefeküdni, nem akarok tanulni, nem akarok elköteleződni, csak jól akarom magamat érezni. Olyan mintha lenne bennem egy belső hang, ami elhiteti velem, hogy az én érdekeimet képviseli. Meggyőz, hogy helyesen cselekszem, ha nem teszem magamat kényszerhelyzetbe és nem teszek semmit sem, ami nekem rossz. Pedig ahhoz, hogy eljussak oda, ahol jól érzem magamat, meg kell tenni először olyat, amitől nem feltétlenül érzem magamat jól. És ezt ez a részem nem látja. El sem tudom mondani, hogy mennyi megvalósulatlan ötlet és vágy merült már fel bennem. Mindent tökéletesen el tudok képzelni, aztán nem kezdek velük semmit, de most már elég jól látom, hogy ez a nem mozdulás sok részből tevődik össze. Ezen most úgy próbálok átjutni részben terápia segítségével, hogy közben értsem magam és összerakjam a mozaik darabkákat. Lehet, hogy az is sikerül, hogy kevésbé legyek ítélkező, ha megértem hogy miért működöm így.

Néha szeretnék felkapni egy hátizsákot és elindulni a nagyvilágba. Ezúttal nem menekülésből mint régen, hanem szabadságvágyból, felfedezni akarásból. Valahogy úgy képzelem, hogy minden ami egy hétköznapi zombi üzemmódnál a felszínen zajlik és megtölti a fejed azt egyszerűen egy ilyen utazás során elfújja a szél és mögötte meglátod azt, ami tényleg van. Nincs túlagyalás, az a dolgod, hogy gondoskodj a fizikai szükségleteid kielégítéséről, valamint, hogy eljuss A pontból B-be. Semmi több. És közben tudod látni azt, ami igazán fontos. Az érzést. Azt az érzést, amit egy találkozás, vagy tapasztalás ad és azt az érzést, amit másokban hagysz. Csak ez számít, ez marad meg, mert

minden eseményt az érzések tesznek jelentőssé. A többi szertefoszlik.

Klári jelenleg már nem önkéntesként, hanem teljes munkaidős állásban az SOS Krízis Alapítványnál dolgozik, talán még nehezebb terepen mint a fogyatékosokat foglalkoztató Alapítvány volt és fáradhatatlanul segíti a rászoruló anyákat, családokat, gyerekeket.

« Régebbi bejegyzések

Újabb bejegyzések »