Interjú Archives - Az önazonosság művészete

Életem végéig mindig legyen valami, amit felfedezhetek – interjú Szabó Attilával

Szerző: Pőcz Adriana | márc 28, 2020 | Élet, Interjúk, Podcastok

Az interjút Szabó Attilával készítettem, aki 25 éves munkaviszony után (ugyanannál a cégnél) döntött úgy, hogy otthagyja a biztos, jól fizető állását, ahol szakmailag is elismerték őt és magánvállalkozó lesz. Akkoriban már gyakorló jelleggel kísérte néhány kliens önismereti útját, tanult az Integrál Akadémián, és ő maga is járta az önismereti útját, mégis elmondása szerint ez a váltás olyan volt, mint „beleugrani a szakadékba„. Beszélgettünk erről a váltásról, a spiritualitásról, a belső szabadságról és arról, hogy mindez milyen hatással volt a házasságára. Az interjú 2016. szeptemberében készült.

Hogyan lett belőled mérnök, ha közben erősen humán irányultságod van?
Olyan családba születtem, ahol nem voltak lelki beszélgetések, minimális volt az érintés, simogatás, ölelés. Ilyen esetben a gyerek két irányba kezdhet el fejlődni. Az egyik az, hogy ő is ugyanilyen érzelmileg

Az hogy egy családi környezetben van valami patológia vagy anomália oda vezethet, hogy a gyermek valamilyen különleges képességgel hagyja el a családi fészket.

Kialakítottam egy nagyon mély kapcsolódást a természettel is. Gyönyörű helyen laktunk, fent a hegyekben, észak Erdélyben. Csodáltam a természetet, ezért biológus akartam lenni, de a tanáraim azt mondták, hogy annyira jól megy nekem a matek meg a fizika, hogy legyek inkább mérnök. Így lettem mérnök. Hamar elkezdődött az elhajlásom a humán irányba, amikor kiderült, hogy nem csak a matek meg a fizika megy jól, hanem az emberek irányítása és motiválása is. Rá tudtam őket venni, hogy ne vérrel-verejtékkel állítsunk valamit elő, hanem játékosan. Végül a projektvezetői pozícióban teljesen kiégtem. Minden projektben vannak ugyanis érdekek és ellenérdekek, és ezek között nagyon nehéz egyensúlyozni. Ezután kezdtem „lean management”-el foglalkozni a cégen belül, aminek szerves részét képezte a vezetők coacholása és tréningek tartása. Ebbe a tevékenységembe csempésztem bele később az Integrál Akadémiás ismereteimet – az érintést, a flow-t, a bodyworkot.

Amikor elkezdtem az Akadémiát, még egyáltalán nem jutott eszembe, hogy kilépjek egy napon a cégből és egyéni tanácsadással foglalkozzak. De az Akadémia közelebb vitt egyrészt az emberekhez (közösség, kapcsolódás, kölcsönös megtartás, megértés), másrészt megváltozott a világfelfogásom. Elkezdtem látni, hogy mi is az, amit az emberek hordoznak mélyen magukban és kialakult bennem egy küldetés tudat, hogy az, akiben megszületik a szomjúság a változásra, annak partnere legyek ebben.

Mi segített neked abban, hogy otthagyd a céget?
Egyrészt segített a terapeutám, aki moderálta a belső vívódásomat, másrészt a szenvedés nyomás volt nagyon hatásos.

Olyan távol kerültek egymástól az előző életem – a 25 év, a biztonság vágya, a szülői minták („Járt utat a járatlanért el ne hagyj”) és az új irány, amit az önismeretem hozott, hogy ez egy ponton szakadást okozott.

Keményen dolgoztam azon, hogy közelítsem egymáshoz a két világot, mert elég hamar tudatosult bennem, hogy hiba lenne megtagadni a 25 évet. Próbáltam bevinni az integrál pszichológia ismereteimet a munkámba, amire kaptam is bátorítást a főnökömtől. Látták, hogy a tréningjeimbe és a vezetői coachingomba valami olyat hozok be, ami nincs a piacon, vagy csak nagyon kevés helyen. A transzperszonális és humanisztikus szemlélet az üzleti világban elég ritka. Az igyekezetem ellenére mégsem sikerült ezt a két világot összeérintenem, úgyhogy valamit el kellett engednem. Az integrál szemlélet beviteléről az üzleti életbe mégsem tettem le. Most is együttműködöm egy tréning céggel, akikkel vállalati tréningeket és coachingot csinálunk.

Akkor kezdtek el jönni a kliensek, amikor elkezdtem hinni magamban és körülbelül 1,5 év után alakult ki olyan klientúra, ami most már fenntarthatóvá teszi ezt az új irányt.

A klientúra növekedése teljesen organikusan történt, egyik kliens átadta az infót a másiknak. A másik érdekes statisztika, hogy főleg női kliensek találnak meg, azon belül is olyanok, akik gyerekkoruban apai figyelem és gondoskodás hiányától szenvedtek, vagy valamilyen más jellegű elakadásuk van az apa témában. Hiba az, hogy a kliens apát vetít rám? Nem. Ez a gyógyulás útja, ez a projekció az, ami az energiát átviszi hozzá, segíti, hogy felnevelődjön ezáltal az ő belső kislánya és majd a megfelelő időben ő maga fog leválni rólam és keres magának egy férfit. Nem az a cél, hogy magamhoz láncoljak embereket, hanem hogy segítsek nekik továbblépni.

Milyen spirituális úton jársz?
A spirituális keresésem még az Integrál Akadémia előtti időben kezdődött. Egyszer megragadt egy hirdetés, amelyikben a jezsuitákhoz közel álló rend, a csobánkai Segítő Nővérek, meghirdettek egy hosszú hétvégét „Evezz a mélyre” címmel. Ez ahhoz a bibliai történethez kapcsolódik, amelyikben Jézus azt mondja a halászoknak, akik üres kézzel térnek vissza a partra, hogy szálljanak vissza a csónakba és evezzenek mélyebbre a tavon. Elmentem hát erre a hétvégére, hogy megtudjam, hogyan kell mélyebbre evezni. Végig sírtam a három napot… A nővérek között ugyanis visszaköszönt az a női minőség, amit gyerek koromban megkreáltam magamnak, majd felnőtt koromban elhagytam. Ez a hétvége mindenféle erőszak nélkül, rendkívüli figyelemmel, elfogadással, megengedéssel felpattintotta a megkeményedett burkot a szívem körül.

Tovább folytattam ezt az utat és elkezdtem járni a jezsuitákhoz foglalkozásokra, illetve beiratkoztam az 1 éves jezsuita lelki gyakorlatra, amin egy lelki vezető kísért végig.
Megj: A jezsuita rend alapítója Loyolai Szent Ignác. A jezsuiták nem monasztikus szerzetesrend, azaz a tagjai nem vonulnak el a világtól (legalábbis nem hosszabb távra), ennek megfelelően nem monostorokban, illetve kolostorokban élnek, hanem ún. rendházakban.
A jezsuita noviciátus leglényegesebb eleme a Szent Ignác lelki gyakorlat. A gyakorlat arra szolgál, hogy a novíciust rendbe hozza lelkileg (ami teher azt letenni, ami seb azt meggyógyítani) és csináljon belőle egy énerővel rendelkező embert, aki kapcsolatban van Istennel. Szent Ignác 500 évvel ezelőtt fektette le ezt a gyakorlatot, ami alapvetően egy pszichológiai módszer. Úgy működik, hogy elolvasunk egy részletet a szentírásból, hagyjuk, hogy hasson ránk, majd elkezdjük imaginálni, hogy mi is résztvevői vagyunk a történetben. Pl. Bartimeus vagyok Júdeában és látom, hogy az úton jön Jézus a kíséretével. Vak vagyok és kéregetek. Ez a gyakorlat valójában a pszichológiában használt KIP (Katatim imaginatív pszichoterápia) 500 évvel ezelőtti változata. A lelki gyakorlat nem elvonulásban történik, hanem mindenki szervesen benne marad a világi életben, azzal a különbséggel, hogy 5-kor volt az ébresztő, utána 1 óra meditáció, szentírás olvasás, délután pedig examen (lelki vizsgálat). Itt meg kell vizsgálni, hogy kivel milyen kapcsolatban voltam aznap, kinek adtam, kitől kaptam, ki sértett meg, kit sértettem meg én, mit kéne változtassak, hogy ez ne forduljon elő, hogy tudnám kiengesztelni ezt a személyt, hogy úgy aludjak el, hogy újra tiszta a lelkem.

A lelkigyakorlat során tulajdonképpen minden nap kapsz egy jókora ütést a szívedre és ezt 1 éven keresztül.

Az volt az elképzelésem, hogy lelki vezető leszek, de nem fogadták el a jelentkezésemet, mert akkoriban már az Integrál Akadémiára jártam és azt mondták, hogy először fejezzem be, valamint tovább kellett volna képződnöm még 1 évet teológiában. Végül úgy döntöttem, hogy nem lépek erre az útra, mert úgy éreztem, hogy így csak az emberek egy szűk körét szolgálhatom. Lelki gyakorlatra általában a „vérkeresztények” mennek, akik nem a változásért jönnek, hanem hogy megerősítse őket valaki a már kialakított önképükben. Most lelki fájdalmakkal és sebbekkel jönnek hozzám az emberek, és változást szeretnének. Úgy érzem, hogy ezen a területen hasznosabb vagyok.

Ez az egy év például arra is jó volt, hogy szembesültem a sátán kérdésével, amiről nem voltam hajlandó tudomást venni. Azt gondoltam akkoriban, hogy a sátánt mi emberek hoztuk létre, Isten nem teremthetett ilyet. Isten nem teremt rosszat, csak jót. Ez úgy tisztult le, hogy igen,

minden Isten teremtése, még a sátán is, de rajtunk áll, hogy ezt hogyan integráljuk be a teljes egészről alkotott képünkbe, hogyan szüntetjük meg a rossz és a jó dualitását. Azért vagyunk ezen a világon, hogy ebbe a hihetetlenül izgalmas játékba belekapcsolódjunk.

Régen a szinkronicitásokat, furcsa egybeeséseket úgy interpretáltam, mint Isten gondviselését. Ma már nem hiszem, hogy Isten engem személyesen figyelemmel kísér és néha elém tesz egy sziklafalat, néha meg eltöröl egy másikat. Inkább úgy látom, hogy Isten hív, és mintha egy tájon haladnék keresztül. Olyan sebességgel tudok közelíteni felé, amennyire tudatosul bennem a tájban lévő lehetőség vagy akadály.

Belső szabadság
A szüleim kényszeres rendet tartottak otthon, ami benne volt a viselkedésükben, a modorukban, a velünk gyerekekkel való kapcsolatukban is. Én nem vittem ezt a vonalat tovább, de tudtam, hogy akkor lesz békém, ha eleget teszek bizonyos követelményeiknek – jól viselkedem, jól tanulok, „megeszem a tejbegrízt”. Ezeket a dolgokat megtettem, de nem azonosultam velük.

A szabadságunk nem attól van, hogy van-e lánc a csuklónkon, vagy nincs. Azzal már szabad vagyok, hogy a szabályokat nem internalizálom, nem veszek bennük menedéket.

Úgy is lehet ezt szemlélni, hogy mit jelent ez a szűk beszabályozott rendszer az én tág belső világomhoz képest? Például mondhatom azt, hogy igen be kell menni minden nap 9-re dolgozni, de ez nem kelt bennem haragot, mert ez csak egy kis darabkája a világomnak.
A belső szabadság szerintem kegyelem, ajándékba kapja az ember. Gyerekként nagyon beteges és szerencsétlen voltam. Folyton műtöttek, és egy műhiba miatt vak voltam több hétig. Az ilyen eseményektől az ember vagy magába zuhan, megnyomorodik, visszamaradott lesz, és ezt egy életen keresztül hordozza, vagy a kegyelem által ezt az egész negatív sorsenergiát átforgatja valami pozitívba. Én ezt a kegyelmi ajándékot megkaptam.

A kereszténység, amit a templomban látunk és a belső misztikus utak
A kereszténységnek ma az a rákfenéje, hogy nem képezik önismeretben és pszichológiában azokat akik a hívekkel foglalkoznak. Nagyon sok hívő tudatosságban magasabb szinten áll, mint a pap, akihez jár.
A transzperszonális nyitás a világban a hatvanas években jelent meg. A keresztény egyház életében az 1960-tól eltelt idő mákszemnyi időszak, mert egy világot átfogó egyház óriási tehetetlenséggel rendelkezik.
A kereszténységnek viszont van egy belső útja is, a misztikus út. Loyolai Szent Ignác, Szent Benedek és Avilai Szent Teréz, és még sokan mások, akik a „nagyjai” ennek a szemléletnek és a rendek amiket alapítottak – a jezsuiták, a bencések, a karmeliták, köszönő viszonyban nincsenek azzal, amit a templomban látunk. Ezeknek a rendeknek a vezető szerzetesei és papjai az elmúlt évszázadokban szellemileg nagyon magasan voltak. A jezsuiták használták elsők között Európában az Enneagramot és a mai napig nagyon sok misztikus elemmel dolgoznak. Ezek a rendek tudnak kapcsolódni mondjuk akár az Integrál Akadémiáról érkezett emberekkel is, de a templomban a papok nem tudják ugyanezt megtenni, mert a képzésük még nem készíti őket fel erre.
Ha bemegyek gyónni bármelyik katolikus templomba és azt mondom, hogy „Atyám, ma az imámban ott voltam a Genezáreti tó partján és találkoztam a Mesterrel. Megölelt és szólt hozzám, végtelen hála és egységélmény vett erőt rajtam. És a Mester azt mondta, hogy haladjak tovább az utamon„, akkor a pap nagy valószínűséggel kiakad. Számára azok lesznek a fontos kérdések, hogy mikor voltam utoljára gyónni, vagy hogy járok-e rendszeresen templomba.

Ez azt jelenti, hogy neki magának nincsenek ilyen személyes élményei Istennel? Mert az a fantáziám, ha lennének, akkor megértené.
Egyrészt ezt nem kapja meg a képzésben, másrészt a papok csak néhány évente tudnak elmenni egy hét elvonulásra, ami azt jelenti, hogy az önismeretükben nem nagyon tudnak fejlődni. A hívők pedig folyamatosan ontják rájuk a dolgaikat – a kicsinyes fröcsögést, sarazást, panaszkodást. Ezt nagyon nehéz fogadni, és megfelelő módon visszaforgatni.
Gánti Bence (az Integrál Akadémia alapítója) is azért hangsúlyozza, hogy integrál tanácsadóként legyen egy spirituális utad és forrásod, mert máskülönben kiégsz rövid időn belül. Hiszem azt, hogy a papoknak nagyon erős hitük van, amiből erőt meríthetnek, de azt is látom, hogy primitív elhárító mechanizmusokkal védik magukat (hasítás, elfojtás). Az aki az önismeretben magasabban van, az fejlettebb elhárító mechanizmusokat tud használni, jobban tud bánni a „rá ontott” energiákkal és ezeket megfelelő módon vissza tudja forgatni a kliens felé.
Megj: Primitívnek nevezzük azokat az elhárító mechanizmusokat, amelyek a személyiségfejlődés korai stádiumában alakulnak ki. Az (el)hárító mechanizmusok tudattalan lelki működések. Funkciójuk megakadályozni az „én”-t személyesen negatívan érintő, az önértékelést fenyegető, szorongáshoz, stresszhez vezető felismeréseket. Miközben az énképet jótékonyan védik a hibáival való bántó szembesüléstől, eltorzíthatják a valóság megfelelő érzékelését. (Wikipédia)

Hogyan hatott az önismereti és spirituális utad a házasságodra?
Mielőtt bekövetkezett a szívnyílásom, standard polgári életem volt. Riával (a feleségemmel) nagyon szerettük egymást, szerelemből házasodtunk, az első gyermekünk szerelem gyerek volt, és ahogy ez meg van írva a nagykönyvben, ez az idill két év után szertefoszlott a pénzhajhászásban, a karrier építésében, a különböző anyagi javak megszerzésében.
2011 táján volt az, amikor elkezdődött a belső keresésem, aminek hatására megbillentem magamban, amitől ő is megbillent magában és az elmúlt 5-6 évben nagyon sokszor kimondtuk, hogy elválunk. Sok olyan időszakot éltünk meg ezalatt, amikor kölcsönösen elviselhetetlenné váltunk egymás számára. Az ember egy csomó mindent, amivel nem akar szembesülni beletesz az árnyékába (megj: elsüllyeszti a tudatalattiba), és akkor olyan mintha az nem is lenne. De ha ez az árnyék elkezd mozogni és energetikailag instabillá válik, akkor az ami addig az árnyékban volt, elkezd ráprojektálódni a másikra. Ennek következtében én például Ria nem elfogadó „apja” lettem, ő pedig az én gyötrő, fojtogató „anyám”. A sima polgári kapcsolatunk tehát zaklatottá vált és elkezdett rángani.
A változást az hozta, amikor egyszer tényleg mindent kimondtunk az utolsó cseppig egymásnak, a tiszta kommunikáció, a terápiás kommunikáció és a radikális őszinteség eszközeit használva. Ettől kienyhült a kapcsolatunk és azóta is tartjuk a radikális őszinteség elvét. Továbbra is vannak olyan dolgok, amik nem tetszenek egymásban, most viszont ezt meg tudjuk beszélni. Hálás vagyok neki, hogy partnerem volt abban, hogy ne csak külön – külön magunkat, hanem a párkapcsolatunkat is tisztítsuk.

Mik azok az alap pillérek, amikre a kapcsolatban most támaszkodtok?
Alapvetően az, hogy nem függünk egymástól. Én önmagamban meg tudok állni, és ő is önmagában meg tud állni. Ha ez a feltétel teljesül, akkor nem tud kialakulni az a dinamika, hogy a másik valamit elvesz, vagy nem ad meg. Innentől kezdve önkéntesen tudunk adni valamit bele a közösbe és ebből a közösből pedig születik egy magasabb kapcsolati szint, ami már nem „üzleti” alapú (én adok valamit, és ezért cserébe kérek tőled valami mást). Azért vagyunk együtt, mert megvan a szabadságunk, hogy elmenjünk, de a szívünk visszahoz.
Átlagban naponta 1-2 órát beszélgettünk az elmúlt 6 évben, amikor konfliktusos időszakunk volt akkor akár 6-ot is. Mindketten tanultuk a pszichológiát és ezért átláttuk a másik játszmáit, ami még nehezebbé tette a dolgot.

Gyakorlatilag teljes lélektani fegyverzettel tudtuk támadni egymást és próbáltuk egymást legyűrni. Ennek az lett a tanulsága, hogy nem tudom meggyőzni a páromat, hogy ő az én szempontomból valamit rosszul csinál.
A vitázásban az a fő szabály, hogy figyelni kell közben a másikra, nem pedig igyekezni megnyerni a csatát.

Az elején ez úgy nézett ki, hogy ha elég gyorsan és elég sokat olvasok a fejedre, akkor megnyerem a fejreolvasó versenyt és képződik bennem egy jó érzés hogy „na akkor most jól megaszontam neked és lám, bűnös vagy”. Most a vitáinkban az a szabály, hogy ha kimondok valamit, azt azért mondom, mert tőled reakciót várok rá. Persze, ha elszabadulnak az indulatok ez nem mindig jön össze, de már sokat gyakoroltuk és egész jól működik. Alapvetően konfliktuskerülő vagyok. Odamegyek hozzád, megmondom, hogy csúnya vagy és elszaladok. Meg kellett tanulnom, hogy ne szaladjak el, hanem várjam ki, hogy te erre mit reagálsz.

Ha nem kell a másik a boldogságodhoz, akkor mi az, ami összetart titeket?
Ahhoz, hogy én legyek, ő nem kell, de a mi-re nagy szükségem van. Most már a kapcsolatunkban el lehet mondani egymásnak azt, hogy ezen vagy azon a csoporton megéltem a kapcsolódást azzal a férfival/nővel, intimitásban voltunk és akár szexuális energia is megjelent kettőnk között. Ezt már nem kell elrejteni, és paradox módon ettől emelkedett a kapcsolatunk minőségi szintje.

A kettőnk alap törése, sérülése mintha ugyanaz felé csatornázna minket az életben, valahogy talán a sorsunk ugyanoda visz. Mára eljutottunk arra az elhatározásra, hogy mindketten emberekkel akarunk foglalkozni. Amikor ez először felmerült azt mondtam, hogy Riával ezen a téren nem csinálnék semmit sem közösen, mert ha a másik olyat tud tenni, ami engem könnyen kiborít, megborít, megzavar, akkor inkább ne legyen mellettem, mert a terápiás helyzet egyébként is energia és figyelem igényes. Ez mostanra megváltozott. Mindketten úgy gondoljuk, hogy ha egyszer majd érettnek fogjuk érezni magunkat, hogy csoportot vagy párterápiát vigyünk együtt, akkor megtesszük.

Hogyan tudod eldönteni, hogy valamit el kell engedni, vagy az az előre, hogy megtartsd?
Ennek eldöntése is tulajdonképpen egy Szent Ignáctól származó alapelv, ami azt javasolja, hogy ha van két alternatíva, akkor hagyd mind a kettőt nyitva, tedd bele a bizalmamat és az energiádat egyformán mindkettőbe és kérd meg Istent, hogy ő billentse el a mérleg nyelvét. És el fog jönni az a pont, ahol Ő megbillenti. Ez nem azt jelenti, hogy nem vállalom fel a felelősséget és sodródom az életben, hanem inkább az önátadásról szól.
Létezik egy ima is, ami úgy szól hogy

„Istenem adj nekem erőt ahhoz,
hogy ne akarjam inkább az egészséget, mint a betegséget,
a gazdagságot, mint a szegénységet,
a tiszteletet, mint a gyalázatot,
a hosszú életet, mint a rövidet.”

Ez a radikális rábízása magunknak az Isteni tervre, mert lehet hogy az én sorsomban a betegség az út, amit végig kell járnom. Ezt az önátadást nem lehet megérteni bal agyféltekével, nem lehet dekonstruálni, darabokra szedni, bekategorizálni. A jobb agyféltekén keresztül vezet az út, mert ezt nem érteni hanem érezni kell. Az elmúlt évek jobb agyfélteke dominánssá tettek, míg előtte mérnökként bal agyfélteke domináns voltam.

Volt bennem régebben egy félelem, hogy a fejlődésünk megáll valahol az életünk közepén. És valóban ha ránézünk a szüleinkre, vagy jó ismerőseinkre, akik betöltötték az 50-70 életévüket, azt látjuk, hogy életükben van egy megállás. „Én már nem megyek strandra, én már nem megyek moziba…” Határai persze vannak a világunknak, csak az a kérdés, hogy van-e energiánk ezeket tágítani, vagy éppen hullunk magunkba és az életterünk egyre szűkül. Én azt a kegyelmet kérem magamnak, hogy életem végéig mindig legyen valami, amit felfedezhetek, amiben előre léphetek. És hiszem, hogy a világ úgy van megalkotva, hogy ez kínálkozik is benne.

Attila és Ria 2017-ben elváltak. Attilától ígéretet kaptam arra, hogy mesél az azóta megtett útjáról, illetve arról, hogy végül miért döntöttek a válás mellett. Azt mondta, hogy bárhogy is alakult az élet azóta, az interjúban elhangzott gondolatai továbbra is igazak és kitart mellettük 🙂

Mi az, ami lenni szeretnél? – Gubacs-Collins Klárival

Szerző: Pőcz Adriana | nov 14, 2018 | A nő, Interjúk, Podcastok

Gubacs-Collins Klárival 2015 nyarán találkoztam először életemben egy Balatoni nyaralás során. Beszélgettem vele a vágyakról és ránk hagyományozott családi mintákról, a felelősségvállalásról és a célok eléréséről.

Milyen projekten dolgozol most aktuálisan?

Most a veteránok coacholása a legnagyobb projektem, ez mellett érzem, hogy nagyon szívesen megírnám a könyvemet és persze teljes állású torna tanár vagyok (megj. Klári azóta tényleg megírta a könyvet, az interjú végén találsz hivatkozást rá). Ebbe az állásomba viszem bele mindazt, amit az álláson kívül tanulok, mert

a diákjaimnak nem csak a tananyagot szeretném átadni, hanem az élethez való hozzáállást is.

Szeretnék segíteni nekik megérteni, hogy egy része a jövőbeli hivatásuknak mint tornatanároknak az lesz, hogy megtanítsák a saját diákjaiknak, hogyan legyen elég önbizalmuk a játék közben rádobni a labdát a kosárra és nem meghátrálni.

Milyen technikákat használsz, hogy magabiztosságra tanítsd őket és hogy hallgassanak a belső hívásukra?
Az első dolog, amit megcsináltatok minden diákommal a szemeszter elején a „Vágyak táblája”. Így tudod te is elkészíteni: Találj egy nyugodt helyet, ahol senki sem zavar majd kérdezd meg magadtól: Egy ideális világban, mi az, ami igazán lenni szeretnék, ha meglenne hozzá a szükséges pénz, segítség, felelősség és kompetencia érzetem és nem lenne bennem bűntudat bármiért is? Mi az, amit igazán csinálni szeretnék? Mi az, amit igazán el szeretnék érni? Mi az a dolog, ami miatt örömmel ugranék ki az ágyból akár korán reggel is? Ami válaszként megérkezik, azt mindenképpen építsd be valamilyen formában az életedbe, még akkor is, ha nem kapcsolódik a szakmádhoz, mert ez a dolog az, amire a belső bölcsességed azt mondja, hogy a feladatod. Számomra ez a versenyzést jelenti saját magam vagy egy csapat nevében, teljesen mindegy milyen sportágban.

A vágyaink időről időre változhatnak, de a legmélyebb késztetéseink nagy valószínűséggel stabilak maradnak.

A fő vágyadat írd bele a Vágy tábla közepébe. Használhatsz képeket, feliratokat, színeket és ábrákat, hogy megjelenítsd a vágyaidat és kívánságaidat. A múlt évben meg szerettem volna nyerni a golf bajnokságot, úgyhogy fogtam egy trófeát ábrázoló képet és a táblám közepére ragasztottam. Minden nap a meditációmban elképzeltem, hogy ezt a trófeát a magasba emelem és megcsókolom. Ha családot szeretnél, akkor írd fel a tábládra, hogy mennyi gyereket szeretnél, hogy szeretnél élni, milyen házban szeretnél élni, milyen autód legyen. Aztán tedd a táblát az ágyad mellé, hogy ez legyen az első dolog, amit reggel ébredés után meglátsz. Ilyen módon a fő célodat egyenesen a tudatalattidba programozod be.

Pár évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy kilépjek a biztonságos iskolai környezetemből és embereknek kezdjek el beszélni a Facebookon. Ilyen módon ezt fel sem tudtam volna tüntetni a Vágy táblámon. Ahogy elkezdtem dolgozni az elakadásaimon, megnyílt előttem ez a mélyen eltemetett vágyam is, úgyhogy nagyon fontos közben dolgozni a régi traumáinkkal és elakadásainkkal is.

Mi volt a te hátráltató tényeződ abban, hogy megmutasd magadat a nyilvánosság előtt?
Állandóan másoknak akartam megfelelni. Még mindig megvan ez a működésmódom, de már képes vagyok észrevenni, még mielőtt teljesen hatalmába kerítene. Ez egy gyakori beakadás az emberek többségénél. Miközben felnövünk, nagyon gyorsan megtanuljuk, hogy annak érdekében, hogy túléljünk, félre kell tenni a saját vágyainkat és álmainkat és rá kell jöjjünk, hogy milyen vágyaik vannak velünk kapcsolatban a szüleinknek. Aztán hozzá idomulunk ezekhez az elképzelésekhez, hogy szeretve legyünk és elfogadjanak.

Amikor rájössz, hogy azok az emberek, akik tényleg szeretnek téged, el fognak fogadni olyannak amilyen vagy, akkor végre ki tudsz jönni a megfelelési kényszerből és elkezdheted járni a saját utadat. Ez nem könnyű lépés, mert egyrészt túl kell lépned a saját félelmeden, hogy nem leszel elfogadva és szeretve, másrészt ott van annak a félelme, hogy teljesen egyedül maradsz, mert az emberek nem értenek majd meg.
Ha egész életedben próbáltál megfelelni másoknak, figyelj arra, hogy ne ess ezután a ló túloldalára mondván: „Leszarom, hogy tetszem-e neked vagy sem.” mert ez sem igaz.
Társas lények vagyunk és szeretjük, ha emberek vannak körülöttünk, akik szeretnek és elfogadnak minket.

Miért döntöttél úgy, hogy Magyarországról Amerikába költözöl?
Három fő okom volt erre. Mindig is nagyon közel éreztem magamhoz a nővéremet, Christinát. Olyan volt számomra, mint az anyám, mert 13 év korkülönbség van kettőnk között. Nagyon sok mindenben szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Ő a stílus és a női szépség megtestesülése. Még a zöldségeshez sem megy le anélkül, hogy ne öltözne fel szépen. Én egyáltalán nem vagyok ilyen, de mindig volt kettőnk között egy erős, eltéphetetlen kapocs. Nyolc éves koromban költözött ki Amerikába. Az egyik legmélyebb elhagyási élményem pont ehhez a történéshez kapcsolódik. Az első ok tehát az volt, hogy közelebb legyek hozzá.

A szüleim 12 éves koromban váltak el, és mire 18 lettem a második nővérem is kiköltözött Amerikába. Az anyám a nővéreimmel szeretett volna lenni és persze ők is állandóan hívtak minket, hogy költözzünk ki, tehát ez volt a második indok, amiért eldöntöttem, hogy én is kiköltözöm. Nem terveztem a végleges letelepedést, csak tudtam, hogy szeretném látni Amerikát.

A harmadik ok az apám volt. 5 éves korában volt egy nagyon traumatikus élménye, ami érzelmileg teljesen lezárta őt. Míg mellette éltem, nagyon sok szeretetet tapasztaltam meg, de ugyanakkor sok dühöt is, ami egy bizonytalan környezetet teremtett meg számomra. Olyan személy vagyok, aki a stabilitásban virágzik. Ha biztos talajt kapok a lábam alá, akkor kezdek el igazán kibontakozni. Az otthonom Magyarországon nem volt biztonságos a családi környezet. Soha sem voltam biztos abban, hogy mi történik a következő pillanatban. Féltem attól, hogy egyedül maradok apámmal, ha az anyám is elköltözik Amerikába. Ez volt tehát a harmadik döntő ok, hogy végül én is kiköltöztem.
Mostanra megtanultam, hogyan beszéljek az apámmal és ő is megtanulta, hogyan hallgasson meg engem és ilyen módon képes vagyok előhozni a jó oldalát. Amikor elkezdi ontani a negatív energiáját, akkor csak ráteszem a kezemet a vállára és azt mondom: „Apa, ideje abbahagyni mások és saját magad bántását.” és ettől lenyugszik. Egyszer évente apám eljön Amerikába, és most már olyan mint egy kabaré show számomra, hallgatni anyám és apám párbeszédét.

Azt mondtad, hogy nem akartál letelepedni Amerikában. Miért döntöttél mégis másképp?
Soha nem terveztem, hogy megszerzem itt a doktorátust vagy a professzori titulust, de amikor megkaptam az ösztöndíjat, azt láttam, hogy egy professzor élete nem is olyan rossz. Nagyon sok munka, de van benne sok szabadság is, amit nagyon szeretek. A második évemben azt javasolták nekem, hogy mindenképpen szerezzem meg a doktorátust is és mivel négy különböző ösztöndíjat kaptam, és egyáltalán nem kellet fizetnem a tanulmányaimért azt mondtam magamnak „Miért ne?” A doktorátus alatt találkoztam az első férjemmel és akkor döntöttem el, hogy letelepedek Amerikában. Az első házasságom nem működött, elváltunk, de utána találkoztam Ron-al és most már nincs egyáltalán semmi okom elhagyni ezt a helyet.

Mennyire sikerült beilleszkedned az idegen környezetbe?

Meg kell tanulnod felismerni, hogy a körülötted lévő kultúra, az emberek alkotta törvények, az emberek véleménye vagy az, ahogy rád néznek igazából nem képesek kontrollálni az életedet.

Nagyon sokat költöztem az életem során és ebből kifolyólag el kellet fogadtatnom magamat különböző környezetekben és helyzetekben. Ha képes vagy azt mondani: „Ez az Univerzum és én ide tartozom. Bárhová is vezessen az utam, oda tartozom.” akkor sokkal könnyebb túllendülni ezeken a helyzeteken. Mondjuk, hogy valaki szerinted csúnyán néz rád és te védekezni kezdesz. Abban a pillanatban lépjél egyet hátra és kérdezd meg magadtól, hogy miért védekezel? Ki az, aki megalkotja ennek a helyzetnek a magyarázatát? Rá fogsz jönni, hogy te vagy az, aki a történetet megalkotja.
Minden nehéz helyzetben három választási lehetőséged van: elfogadod a feltételeket és átadod magadat nekik, megváltoztatod a helyzetet, ha meg tudod változtatni vagy kilépsz a helyzetből. Mindhárom a te felelősséged és szabadon választhatod bármelyiket.

Ha megtanulod felvállalni a felelősséget azáltal, hogy elengeded vagy elfogadod a kialakult helyzetedet, akkor visszaszerzed az irányítást az életed felett.

Semmi szükség arra, hogy állandóan a múltadban kutakodj. Néha fontos kideríteni, hogy mi történt a múltban, de még ha be is azonosítod a kiváltó okot, a következő lépésben úgyis rá fogsz jönni, hogy az, aki ezt okozta neked, nem szándékosan tette! Ő is a saját védekező állásából cselekedett és ilyen módon visszamehetsz a 15.-ik században élő őseidig, ahol ez az egész elkezdődött, de igazából semmi értelme, hogy ezt megtedd. A kérdés az, hogy a következő 15 hónapodat azzal szeretnéd eltölteni, hogy analizáld a védekezésed gyökereit, vagy szeretnéd megváltoztatni ezt a reakciót és továbblépni? Már most felvállalhatod a felelősséget azért, hogy ezt a védekező attitűdöt ne add tovább az utánad következő generációknak.

Három évvel ezelőtt a szokásos balatoni nyaralásunkat töltöttem itt Magyarországon. Az idősebbik unokahúgom, aki egy fantasztikus ember, nem válaszolt egy kérésemre olyan gyorsan, ahogy én azt elvártam volna tőle. A saját neveltetésemből kiindulva rákiáltottam és ő erre sírva fakadt. Abban a pillanatban teljesen összetört a világom és azt mondtam: „Úristen! Most lettem hivatalosan a nagyanyám és a nagyapám!” Azt mondtam magamnak, hogy ez nem ismétlődhet többet. Abban a pillanatban nem mentem vissza egészen a nagyszüleimig, hogy hibáztassam őket, egyszerűen csak azt mondtam, hogy ebben a pillanatban elvágom a köldökzsinórt! Bocsánatot kértem az unokahúgomtól és megkértem, hogy jelezzen nekem vissza, ha még valaha ugyanilyen lennék. Mi emberi lények, nem arra lettünk teremtve hogy undokok legyünk, zsarnokok vagy hogy aláássunk mindent.

Arra lettünk teremtve, hogy szeressünk!

Ez azt jelenti, hogy teljesen elvágod magadat az őseidtől? Mert lehet, hogy jó dolgok is származnak tőlük.
Amikor a saját közvetlen családoddal vagy, akkor 4-6 ember vesz téged általában körül, akikkel megalkottok egy egyedi energia egyveleget és néha már képtelen vagy megkülönböztetni, hogy mi a tiéd és mi nem. Ezért kötődik sok ember számára félelem ahhoz az aktushoz, hogy energetikailag elvágják a köldökzsinórt, ami az őseikhez köti őket, mert azt gondolják, hogy ilyen módon elvágják a szeretetet is. Fontos megérteni, hogy ennek a teljes ellentéte fog megtörténni! Ha sikerül leválasztanod magadat arról az energiáról, amelyik kontrollál téged, akkor képes leszel meglátni, hogy egyik rokonod sem szándékosan okozott neked fájdalmat, ők csak tovább adták neked azt az energiát, amit ők maguk örököltek az előző generációktól. Amikor ennek tudatába kerülsz, akkor megnyugszol, és ha megnyugszol, akkor már nem tudnak behúzni téged a régi minták. Ekkor teremtődik meg a belső béke.

Amint elvágod a köldökzsinórt, képes leszel megnyitni magadban egy másik csatornát, amelyen keresztül békés energiákat tudsz fogadni és küldeni és ekkor visszamehetsz a családodhoz és elkezdheted begyógyítani a régi sebeket. Kimehetnék a világba és óriási változásokat segíthetnék elő másokban, de a legfontosabb dolog, hogy változást hozzak a saját életembe, a saját Univerzumomba, a saját kapcsolataimba és csak másodsorban kezdjem el gyógyítani a többieket.

Hogyan áll ehhez a változáshoz a család?
Amikor a családod látja, hogy már nem húznak be téged a régi minták, akkor úgy érzik, hogy már nem vagy egy közülük többé. Akár még neheztelhetnek is: „Úgy érzed, hogy jobb vagy nálunk?” Ez teljesen normális és várható része a folyamatnak. Minél jobban fújtatnak, annál kitartóbban mond azt, hogy „Anya, apa, minden rendben, megértelek.” Ha nem húznak be a játszmák, akkor nem is fogod felemelni a hangodat. Ha nem emeled fel a hangodat, akkor nem fogsz belebonyolódni az érzelmeidbe. Ha nem bonyolódsz bele az érzelmeidbe, akkor nem húz be a helyzet és nyugodt tudsz maradni. Ha pedig nyugodt maradsz, akkor nekik nem marad más választásuk, mint hogy elfogadjanak téged. Persze ez nem egy éjjel alatt történik meg. A jó dolgok nem érkeznek meg azonnal, mert nagyon sokat tanulsz azon az úton, amely elvezet hozzájuk.

Mi az az üzenet, amit a készülő könyveddel közvetíteni szeretnél?
A fő üzenet az, hogy

megvan a megoldásod mindenre, amire most panaszkodsz.

A legtöbb ember nem jön rá, hogy a kezében volt egész életében a megoldás, amíg nem fekszik a halálos ágyán. Ez az én fő üzenetem, hogy van egy út, ami elvezet a megoldáshoz és én leszek a legboldogabb ember, ha ezt a megoldást megtalálod magadban, még mielőtt túl késő lenne, hogy élvezni tudd annak a szépségét, hogy élsz.

Az interjú alanya: Klára Gubacs – Collins, http://www.klaragubacs.com/, Könyv: https://www.amazon.com/How-Survive-Lifes-Perfect-Storms-ebook/dp/B07CKW8FF1

Hol lehetnék és hol vagyok?

Szerző: Pőcz Adriana | okt 25, 2018 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút Cili barátnőmmel készítettem, aki ugyanúgy, ahogy még páran, akiket interjúvoltam hasonló érzésekkel ült le velem szemben: „Miért kéne interjú? Semmi nincs, amit rögzíteni kéne. Nem tartok sehol az életemmel.” A grafomániámnak hála tudom, hogy mindig van mit rögzíteni, és ha már egyszer rögzítettem, akkor a másik fél is rájön, hogy mennyi minden érdekes lapul a mélyben.

Mi volt a gyerekkori vagy fiatalkori elképzelésed magadról? Mi akartál lenni? Hogyan képzelted akkor a felnőttkori énedet?
Nem igazán emlékszem, talán mérnök akartam lenni, mert tetszett, hogy sok tolluk, ceruzájuk van, meg számológépük. Most három nagy IKEA-s doboznyi tollam van otthon, és még mérnöknek sem kell hozzá lennem.

Nem volt egyébként ezenkívül más határozott képem magamról. Tudtam, hogy gyerekekkel akarok majd foglalkozni valamilyen módon. Ez nem igazán jött össze, mert nem foglalkozom velük. Habár anno elkezdtem a Tanítóképzőre járni, de azt a pénzügyi munkám miatt abbahagytam. Valamint valahogy mindig vannak körülöttem gyerekek, akikkel „foglalkozom”, de nem hivatásszerűen. Amikor megnyitották az első Adidas márkaboltot Pesten a Váci utcában, akkor ott is akartam dolgozni, mert nagyon tetszett, hogy mindig új sportruházatuk, sportcipőik vannak. Akkor ez még nagy szám volt, mint a BigMac. Voltak olyan álmaim is, hogy sportoló leszek. Igazolt tájfutó voltam fiatal koromban, de ez a „karrier” végül nem fejlődött tovább. Részben hiányzott ehhez a szülők támogatása, részben meg keresztbetett az életünk alakulása. Az egyik testvéremnek bronchitise volt, ezért a szüleim vettek telket a Pilisben és ott töltöttünk sok időt. Én nem maradhattam egyedül otthon Pesten, a nagyszülők nem vigyáztak rám, ezért én is mentem velük, és így lemaradtam a versenyekről, majd lassan elkopott az érdeklődésem. Még mindig bennem van ettől függetlenül a versenyzés vágya, mert nagyon teljesítmény orientált vagyok és azt hiszem fontos mások elismerése is.

Arra is emlékszem, hogy gyerekkoromtól fogva nem voltam megelégedve az alakommal. Így visszatekintve tudom, hogy teljesen normális alakom volt. Annyira foglalkoztatott mindig a táplálkozás, az egészséges étrend és a fogyókúrák, hogy nemrég elkezdtem tanulni a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán dietetikát.

Az a baj, hogy szinte semmiben sem érzek határozott irányt. Ha pl. valaki azt mondja, hogy „képzeld el az álom lakásodat”, akkor nem tudom elképzelni. Nem tudom megmondani, hogy tengerparton, vagy egy hegy lábánál akarnék-e inkább élni. Mindkettőt szeretem.

Ugyanez igaz a stílusokra is. Tetszik a minimalista stílus, tetszik a földszintes lakás, tetszik a teraszos, tetszik a verandás ház is. Azt gondolom, hogy igazából nem lehet ennyifelé tetszeni, mert ezáltal nem tudok semerre sem haladni. Teljesen kivagyok ezektől az önképző tanfolyamokról, amik arról szólnak, hogy álmodd meg az életedet. Mégis hogy válasszak ki egy képet, ha nekem 800 kép van a fejemben? Azt gondolom, hogy ha nem tudom leszűkíteni egy képre, akkor nem tudom megmondani azt sem, hogy mi lenne az ideális. Ha pedig ezt nem látom, akkor nem is tudom megvalósítani.

Milyen gyerekkori elképzeléseid voltak még magadról?
Azt is képzeltem, hogy férjem lesz és gyerekeim és gyerekneveléssel töltöm majd az időmet, úgy ahogy az anyukám, aki ugyan mérnök volt, de több időt töltött otthon velünk. Öten voltunk testvérek és később a szüleim örökbe fogadtak egy időre még két gyereket. Azt gondoltam, hogy az én életem is így fog majd alakulni.

Hogy történt az örökbefogadás? Miért döntöttek emellett a szüleid?
A szüleim nagyon vallásosak voltak. Akkoriban Zugligetben volt egy kezdeményezés, hogy a nagycsaládok magukhoz vettek intézményekből gyerekeket és azt tervezték, hogy egy kis „faluban” fognak lakni, ahol otthon lesznek a férfiak is a családokban és mindenki hozzájárul a közösség életéhez, amivel tud. Hozzánk egy testvérpáros került – lány és fiú – akik már tizenévesek voltak, tehát nem volt annyira szerencsés a helyzet. Pár évig laktak nálunk, utána visszamentek az intézetbe, mert nagyon felborult a családi életünk és később ki is derült, hogy a legnehezebb eseteket küldték hozzánk. Az egyik nap arra jöttem haza, hogy a lány az ablakban állt és azzal fenyegetőzött, hogy leugrik, a fiú meg állandóan szekált mindenkit. Részben megértem őket, mert nagyon nehéz sorsuk volt, de sajnos ettől a döntéstől a mi életünk is felfordult.

Ebből fakad az is, hogy úgy érzem nem akarnék örökbe fogadni gyereket, se kicsit se nagyot, még így se, hogy úgy alakult nekem nincs sajátom. Nagyon meghatározóak egy gyermek életében mind a magzati időszak, mind az első években ért ingerek, szociális környezet, genetika. Ezért szükség esetén csak ismerős gyermekének örökbefogadását tudnám elképzelni.

És milyen hivatásbeli irányban gondolkodsz most?
Mindenképpen a dietetikával akarok foglalkozni, az egészséges táplálkozással, és ennek pszichológiai hátterével.

Tisztában vagyok azzal, hogy a sok evés mögött igazából lelki éhség van, nem testi. Valami hiányzik és addig mész, amíg meg nem kapod azt.

De igazából én se hobbiban, se elfoglaltságban még nem találtam meg azt, ami mellett kitartottam volna hosszútávon. Az, hogy mindent szívesen csinálok nagyon megnehezíti a dolgom, mert végül úgy érzem, hogy semmit se csinálok. (Megjegyzem, hogy ez nem teljesen igaz, hiszen a táplálkozás, testtömegváltozás kérdése már nagyon rég foglalkoztatja Cilit és elég kitartóan kutat a témában.)

Arra is gondolok, hogy talán gyerekkoromban hiányzott a vezetés ahhoz, amiben tehetséges voltam. Amikor valamit korábban elértem, megtanultam, mint a többiek, mindig arra gondoltam, hogy „Áh, ebben a korban ezt még nem kell tudni, ezt csak a harminc évesek tudják. 14 évesen még nem lehet felsőfokú nyelv vizsgám, 20 évesen még nem lehetek cégvezető.” És ezért vártam…. de most meg átestem a ló másik oldalára, hogy még mindig nem cselekszem, pedig már rég elmúltam 30 éves és akkor most meg azért nem csinálom, mert azt mondom, hogy „Ezt már rég meg kellett volna csinálnom.”
Állandóan valamilyen tréningen vagyok és képződöm, de igazából azt érzem, hogy már nekem kellene tovább adnom a tudásomat. De persze nem teszem…

Mi az, ami gátol?
Ugyanaz, mint ami az interjúval kapcsolatban. Nem hiszem, hogy bármit is tudnék mondani, ami hasznos. Pedig az asztrológus, meg a numerológus is azt mondták, hogy valamit tanítanom kellene. De mit tanítsak, ha nem tudok semmit? Erre ő azt válaszolta, hogy teljesen mindegy, gyerekeket is taníthatom, hogyan kössék be a cipőfűzőjüket, csak már csináljam.

Szeretem motiválni az embereket, írni is szeretek, de nem nyitom fel a gépemet, hogy tényleg írjak. Kitalálok ötleteket, de aztán mintha várnám, hogy a környezetemben felbukkanjanak olyan emberek, akik már a második könyvüket írják, akik elindították a vállalkozásukat, csináltak honlapot és akkor frusztrálódhatok azon, hogy „Na tessék. Már mindenki kitalálta magát, csak én nem.” Mintha szenvedni akarnék ettől. Pedig az írásaimra pozitív visszajelzéseket szoktam kapni. Vannak olyan emberek, akikkel egész évben nem beszélek, de a szülinapjukon már várják, hogy mikor küldök nekik üzenetet. Szeretik a cilis irományokat.

A coachom és az angol tanárom is mondta, hogy írással (is) kellene foglalkoznom, pedig a coachnak csak azt írtam le egy üzenetben, hogy miért nem írtam meg a házifeladatomat. Azt válaszoltam a felvetésére, hogy „jó, de akkor írást kellene tanulnom”, amire ő azt felelte, hogy ezt biztos nem kellene tanulnom, ez már jó úgy, ahogy van, csak csináljam. Mégsem tettem meg… nem tudom, talán valakinek még veregetnie kellene a vállamat, hogy csináld. Addig a kérdésig eljutottam, hogy vajon álnéven írjak, vagy a rendes nevemen, de mivel nem tudtam eldönteni, nem kezdtem el írni. Féltem az emberek negatív reakcióitól is az írásomra.

Az is érdekes, hogy amennyire önálló típus vagyok, mégsem indulok el magam és inkább háttér munkás szeretek lenni. Ez szerintem összefügg a felelősség vállalással. Olyan mintha a másikat küldeném előre, hogy tegye ki a testét meg az arcát a nagyközönség elé. Ha pedig bejön a vállalkozás, akkor várnám az elismerést a munkámért, tehát nagyon sokáig a „szürkeegérségben” sem tudok maradni. Ezt kellene valahogy megfordítanom, hogy én merjem kitenni magamat.

A coaching tanulását már akkor kinéztem magamnak, amikor még itt Magyarországon alig beszéltek róla. Azóta is ott van a fiókomban a távoktatásos coach tanfolyam. Szerencsére ez egy olyan tanfolyam, amit bármikor elvégezhetek, de azóta sem végeztem el. Pedig tudom, hogy mindenképpen emberekkel akarok foglalkozni a dietetika területén. És van tapasztalatom arról is, hogy hivatalos coaching képzés nélkül is tudok segíteni embereknek, csak ezt persze nem hiszem el teljesen magamról.

A gyerekekkel is nagyon jól kijövök, többen mondták, hogy magán óvodát kellene nyitnom, mert valahogy mindig olyan emberek mellé sodródom, akiknek gyerekeik vannak és sokat vigyázok rájuk. De itt meg eszembe jut a hitelesség kérdése. Nincs pedagógiai tudásról papírom és még csak saját gyerekeim sincsenek. Hogy jövök így ahhoz a feltételezéshez, hogy értek a gyerekekhez? Ugyanez érvényes a dietetikás vonalra is. Amikor eldöntöttem, hogy csinálnám ezt a coachos-fogyókúrás tevékenységet, akkor még főállásban dolgoztam és nem volt igazán hozzá időm, viszont az alakom igen. Most meg végre otthagytam a céget és csinálhatnám főállásban, de most meg nincs hozzá alakom. Így nem érzem magamat hitelesnek, hogy a fogyókúráról beszéljek. Az egyik kollégám mondta, hogy ezek csak kifogások a részemről és részben igazat is adok neki.

Állandóan várok a nagy korszakalkotó ötletre, de szerintem ezzel a várakozással fog elmenni az életem.

Mostanában az otthonomat rendezem. Látom a párhuzamot a lakás rendbetétele és a fogyókúra között. Óriási önismereti út rendet rakni otthon, amikor tényleg kipakolunk mindent, ami felesleges. Volt egy köröm a sok összegyűjtött magazinnal, amikből több doboznyit tároltam. Amikor megtaláltam őket, megint elfogott a régi lelkesedés, hogy majd egyszer az összeset elolvasom, vagy kigyűjtöm az értékes írásokat. Aztán rájöttem, hogy ezek a forgatókönyvek soha nem fognak megtörténni. A majd soha nem jön el. És ezzel a felhalmozással is pontosan úgy van, mint az evéssel. Az étel jó drágán bekerül a testbe, aztán jó drágán le kell adnod a felesleget magadról, aztán jó drágán megveszed a nagyobb ruhákat, aztán jó drágán megveszed az újabbakat. Lehet úgy is halmozni, hogy közben meg vagy győződve arról, hogy olcsón veszel mindent, mert látod a Lidl-ben a fúrókészletet és gondolod, hogy „Úristen de jó ez a készlet, és csak 1500 Ft. Jézusom, színes toll, 5 db van egy csomagolásban és mennyire olcsó!” közben meg lehet, hogy soha nem fogod használni egyiket sem és nincs rájuk szükséged. Ugyanígy tudom halmozni a tanfolyamokat is, „Hú, ez a meditációs tanfolyam csak 10 000 Ft most„. De hát a sok tízezer is egy vagyon. Szóval most már a minimalista életmód témája is foglalkoztat.

Hol tartanál szerinted, ha nem szabotálnád magadat?
Nagyon sikeres előadó, tréner és író lennék az elhízás, fogyókúra témáiban. Üzletkötői vénám is van, jól megy az értékesítés is, de fontos, hogy olyasmit áruljak, amiben hiszek. Néha emberek megkérdik tőlem, hogy szponzorál-e engem valami cég, mert olyan meggyőződéssel tudok beszélni termékekről vagy szolgáltatásokról, mintha fizetnének érte. Pedig én csak elmondom a véleményemet.

Egyszer hallottam egy előadótól (lehet, hogy Brian Tracy volt), hogy az előadásán simán elmondja az általa kikutatott legbelsőbb siker titkokat. Kérdezték tőle, hogy miért mondja el, ha ezek annyira hatásosak? Ő meg azt felelte, hogy azért mert az ott lévő 1000 emberből csak 10% jegyzetel, ebből csak 1% fogja otthon a jegyzeteit elővenni és szinte senki nem fog cselekedni azok alapján. A többi meg csak végigüli a tanfolyamot és elfelejti, amit hallott.

Tudom magamról, hogy én is ilyen vagyok. Engem sajnos még a befizetett pénz sem tud motiválni. Ennek kapcsán találtam ki egyszer, hogy kellene csinálni egy „seggberúgó” szolgáltatást, de az gátol, hogy ez olyan coachos hozzáállás és tudom magamról, hogy a coach, akihez jártam, akár mennyiszer „seggberúghatott”, akkor sem mozdultam meg. Végül nem jártam hozzá többet, mert már sajnáltam rá a pénzt. Ha mások dolgainak elintézéséről van szó, abban nagyon gyors tudok lenni, csak én vagyok egy nagy Majd.

Néha azt gondolom, hogy biztos pénzügyi háttérben tudnék nagyon kreatív lenni, aztán néha meg azt, hogy lehet, hogy pont le kellene esnem a legaljára és a szűkösségben lennék nagyon kreatív. Vagy szimplán hátsóba kellene rúgni magamat, hogy elinduljak MOST.

Merd megmutatni magadat – interjú Lévai Brúnóval és Zám Zolival

Szerző: Pőcz Adriana | okt 22, 2018 | Élet, Interjúk, Podcastok

Az interjúban Lévai Brúnóval és Zám Zoltánnal beszélgettem az általuk vezetett Cselekvő férfi erő csoportról, ami többek között a Haka, a maorik harci tánca, gyakorlatára is épül.

(tovább…)

Minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre – interjú Marcsó Annamáriával

Szerző: Pőcz Adriana | szept 7, 2018 | A nő, Interjúk, Podcastok

Riával arról beszélgettünk, hogy minként ébresztette őt fel egy szív újraindítás 40 éves korában, és miként fordult fel ezután gyakorlatilag minden az életében – a házassága, a munkája, a kapcsolata a szüleivel, ugyanis minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre. Ez Riával sem volt másként. Az interjú 2016. szeptemberében készült.

Ria nem állt azonnal kötélnek, amikor megkérdeztem tőle, hogy készíthetnék-e vele interjút. Nem gondolom, hogy valaki kíváncsi lenne rám. – válaszolta. – Nagyon sokszor érzem azt, hogy az emberek számára fura és érthetetlen vagyok. Meg akartam ettől kímélni az olvasókat. Elmondhatom, hogy senkit semmitől nem kell megkímélni. Az interjú szerintem jól sikerült és remélem az, aki elolvassa gazdagodik általa. Ettől függetlenül mindig eggyüttérzek az ilyen érzésekkel, amiket Ria megfogalmazott, mert mögöttem is állandóan ott áll a szörny, aki mondogatja, hogy „Arra meg ki kíváncsi, amit te irogatsz?” Jó haverok vagyunk, már sokszor találkoztunk.

És akkor mostantól meséljen Ria…

Negyven éves koromig igyekeztem jó lenni és megfelelni – hol a szüleimnek, hol a férjemnek. Az életemből hiányzott annak az öröme, hogy csakis magamért tegyek valamit.

A 40 éves születésnapom környékén szívrohamot kaptam és kémiailag kellett újraindítani a szívemet, hogy visszatérjen a rendes szívritmusom. Az orvos később szívritmus zavart állapított meg és azt mondta, hogy a gyógyszerek ezen már nem segítenek, csakis a műtét. Beleegyeztem, mert azt biztosan tudtam, hogy nem akarom még egyszer megélni azt, amin átmentem. A szívroham órái alatt megkérdeztem magamtól, hogy „vajon ennyi volt az életem?”. Próbáltam megfogalmazni, hogy mi volt az, ami jó volt az életemben. Arra jutottam, hogy ha megadatik nekem még pár nap, akkor azokat a természetben szeretném eltölteni.

A szívműtét simán ment, és bár testileg helyrejöttem, lelkileg az életem teljesen felborult. Végre őszintén ki tudtam mondani, hogy az a munka, amit csinálok nem jó, az a házasság, amiben élek, nem jó, az a kapcsolat, amit a szüleimmel megtapasztalok, nem jó.

Feltettem a kérdést, hogy hol vagyok az Életemből én!?

Matematika tanár szerettem volna lenni, de végül informatikus lettem, hogy megfeleljek az apámnak, aki szerint az a jó szakma, ahol sok pénzt lehet keresni. Első perctől kezdve utáltam az informatikát, de ehhez képest 20 évig maradtam ezen a területen. Azt gondoltam, hogy a munka az ilyen, nem lehet élvezetes. A szívműtétem után felmondtam a munkahelyemen, majd 1,5 évig voltam munka nélkül. Jártam interjúkra, de szerintem sütött rólam, hogy semmi kedvem visszatérni a szakmámhoz. Végül elkezdtem teljesen más területen tevékenykedni. Voltam például a Bethesda Gyermekkorházban önkéntes, és elkezdtem szintén önkéntes alapon roma gyerekeket tanítani. Később jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Mentálhigiénés szakára, hogy mentálhigiénés segítőnek képződjek ki.

A munkahelyi válsággal együtt a házasságom is fejreállt, belementünk egy borzasztó nagy házassági krízisbe és azt fontolgattuk, hogy elválunk. Amikor Ati elkezdett tanulni az Integrál Akadémián (http://www.integralakademia.hu/), az számomra hihetetlen törés volt. Láttam, hogy egyre jobban távolodik és elfordul tőlem, és ezzel párhuzamosan én is eltávolodtam tőle. Egyszer aztán elhatároztam, hogy megnézem ezt a közeget és elmentem Gánti Bence téli táborába. Olyan volt, mintha tüzes vassal sütögettek volna engem. Rögtön a kezdő körben elmondtuk, hogy házassági válságban vagyunk, majd a rákövetkező napokban az emberek minimum felének volt valami hozzáfűznivalója, észrevétele, tanácsa ehhez, helyretették, megmondták, véleményezték a helyzetünket. Azt hittem, hogy megőrülök. A legrosszabb rémálmaim váltak valóra, hogy ezek a csoportok tényleg olyanok, amilyennek elképzeltem őket. Bence nagyon sokat segített ebben, mert csinált egy állítást nekünk, amelyikben felállítottuk a kapcsolatunkat. Szerintem többeknek a csoportban meglepő volt látni, hogy ugyanazt a helyzetet mennyire másként látjuk mindketten és közben mindkettőnknek igaza van.

Ezután a tábor után vettem a fejembe, hogy én soha senkinek nem fogok tanácsot adni, mert tudom, hogy mennyire nem segített ez akkor rajtam sem.

Atival elkezdtünk párterápiára járni, ahol a terapeuták megállapították, hogy igazából nem váltam le a szüleimről. Ezután terápiás jelleggel írtam egy levelet a szüleimnek azokról a dolgokról, amiket hosszú éveken keresztül magamban tartogattam velük kapcsolatban. Szörnyen megharagudtak és nem is értették, hogy miért csinálom mindezt. Úgy gondolták, hogy megőrültem. A levél teljesen felborította a lelki egyensúlyukat, és beletelt 1-2 évbe, amíg sikerült valahogy rendezni magukban ezt a dolgot. Ha ezek még nem lettek volna elegek, akkor a spirituális irányultságom is megváltozott. Elhagytam a konvencionális református vallásomat, és áttértem katolikus hitre. Ez a döntés tovább rontotta a helyzetet köztem és a szüleim között.

Abban a reménytelen pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy Atival elválunk, másfél éve nem dolgoztam és a szüleim is haragudtak rám a levél miatt, felhívott a volt főnököm, hogy menjek vissza a cégbe. Visszamentem… Azt hiszem ez volt a lejtő legalja számomra, visszalépni abba a szakmába, amit utáltam.
A házasságunk viszont elkezdett megjavulni és nagyon őszintévé vált. Olyan kapcsolatunk lett Atival, amire mindig is vágytam. Már nem mondom rá, hogy stabil, mert a krízisünk után rájöttem, hogy bárminek bármelyik pillanatban vége lehet, de addig legalább teljesen őszintén és hitelesen tudok benne lenni. Szeretem a férjemet. Azt nem mondom, hogy mindig könnyű vele, azt sem mondom, hogy mindig boldog vagyok mellette, de szeretem. Most már a konfliktusaink is teljesen hullámszerűek és még a mélyben is látom, hogy van előre.
(Megj: Ati és Ria 2017-ben úgy döntöttek, hogy külön folytatják további életutukat és elváltak.)

A saját önismereti utam tehát akkor kezdődött, amikor felborultak az addig biztonságosnak hitt dolgok az életemben. Először egy hölgyhöz jártam terápiába, aki borzalmas volt. Azt éltem meg, hogy nem fogad el, ítélkezik felettem, megmondja, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Ettől függetlenül sokat köszönhetek neki, mert amikor később úgy éreztem, hogy én magam is a segítői pályára szeretnék lépni, csak nem volt ehhez elég önbizalmam, visszagondolva erre a hölgyre azt éreztem, hogy biztosan elfogadóbban tudnék kísérni embereket, mint ahogy ő tette velem.

Egy idő után rájöttem, hogy a terápia főleg a kapcsolatról szól köztem és a terapeuta között, így tudok csak igazából haladni.

A módszer csak másodlagos, úgyhogy a második körben már nem a megfelelő módszer után kutattam, hanem a nekem személyesen megfelelő terapeuta után. Ebben Tóth Szilvia segített (http://integralmentoring.hu/), aki hihetetlen ráérzéssel ajánlott számomra segítő szakembert. Ennek már 4 éve és a mai napig nem váltottam terapeutát. Külön bónusz számomra, hogy a terapeutám keresztény, annak is a haladó vonalához tartozik, ahová magamat is sorolom, így lelki vezetőmként is funkcionál és spirituális kérdésekkel is fordulhatok hozzá. A vele való munka során kezdtem ráeszmélni, hogy hol vagyok én a saját életemben, és hogy mit szeretnék, függetlenül attól, hogy mások mit szeretnének tőlem.

Azt fogalmaztam meg, hogy az én hivatásom az elfogadás, és ezt az emberekkel való munkámban akarom kamatoztatni.

Ha egy ember el tud fogadni egy másikat, az a leggyógyítóbb kapcsolat az életben. És ez minden kapcsolatunkra igaz, nem csak a terápiásra.
Az utam során rájöttem, hogy a vallás, de még a hit sem azt jelentik, hogy járunk templomba, gyónunk és betartjuk a kötelező szabályokat, hanem hogy ennek van egy sokkal mélyebb értelme.
Épp nemrég érkeztem vissza egy 9 napos szemlélődő lelkigyakorlatról, aminek a technikája ugyanaz, mint a buddhista vipassana meditációnak, csak a célja más. A szemlélődő lelki gyakorlat célja a kiüresedés, hogy ezután képesek legyünk egyesülni Istennel (könyvajánló, Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat). Ha valaki eléggé elmélyül egy vallásban akkor elkezdi ugyanazt mondani és ugyanazt hinni, mint egy másik vallás hívője. Ezzel ellentétben egy átlag keresztény elég elutasító tud lenni más vallásokkal szemben, de még az egyház is. A lelki vezetőm azt mondta, hogy mindegy, hogy miben hiszünk, az a lényeg, hogy elhiggyük, hogy a hitünk eljuttat az üdvösségbe. Mindannyian isten gyermekei vagyunk és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy ki milyen történetet szerkeszt ez köré.

A keresztény meditáció is egy út, ami hasonló a többi meditatív hagyományhoz. Ilyen szempontból rehabilitálni kellene szerintem a kereszténységet, mert különböző tudatszinteken valósulhat meg. Igen van az a szintje, hogy kiátkoznak téged a templomból vasárnap és létezik a kereszténység misztikus útja is.
Ez alatt a 9 nap alatt nem csak magasan jártam Istennél, hanem megtapasztaltam a saját személyes poklomat is. A lelki vezető nagyon szemléletesen írta le a gyakorlat alatt az emberi lelket. Azt mondta, képzeljem azt, hogy a lélek olyan, mint egy Ferrero Rocher. A mogyoró az Önvalónk, ami hasonló Istenhez, a mogyorót körülvevő csoki a személyiségünk, és a külső ostya pedig a perszóna (szerepszemélyiségünk).

Ami a teológusoknak a bűn, az a pszichológusoknak a neurózis. Ami a teológusoknak a megszállás, az a pszichológusoknak a pszichózis. A misztika és a pszichológia igazából nincsenek messze egymástól.

A neurózisaink (vagy bűneink miatt) torzul az istenképünk is. Rengeteg Istenről alkotott képünk van, amik nagy része a gyerekkorból ered – a büntető Isten, a nemtörődő Isten, a haragvó Isten, a tehetetlen Isten és még folytathatnám, és nem könnyű önmagukban felismerni, amikor használjuk ezeket. A szokásos gondolatunk az, hogy „persze, így látja Istent valaki más, de nem én„, amikor viszont napi 6-7 órát töltök szemlélődő meditációban vagy elmélyedek egy szentszövegben az elvonulás alatt, rögtön rájövök, hogy mennyire félremagyarázom a Bibliát az Istenről hordozott torz képem miatt.

A gyerekem tegnap azt mondta, hogy önző vagyok, mert teljesen befelé fordultam és csak magammal foglalkozom. Valószínűleg igaza van. Sokat szemlélem magamat belülről, úgy érzem, hogy most nem is tudok kifele fókuszálni, vagy csak nehezen. Valószínűleg ez egy természetes reakció, mert 40 éven keresztül azt néztem, hogy a környezetem mit akar tőlem. Most befele szemlélődök, és mintha a külvilág egy réteggel kijjebb lenne. A legutóbbi elvonulás alatt pont ezt a határtartást tanulhattam. Fél napig azt kellett mondogatnom, hogy „nem”. Furcsa volt számomra, hogy Istenhez akarok kapcsolódni és közben mondogatnom kell, hogy nem, de a lelki vezetőm megerősített, hogy csak csináljam. Két nagyon fontos tapasztalásom lett: az első, hogy még a sokadik nem kimondása után sem „büntetett meg Isten”, nem mondta azt, hogy akkor ő elmegy és itthagy. A másik tapasztalás pedig az volt, hogy szerintem a 4 órán keresztül mondogatott „nem” az összes eddig nem kimondott elutasításom volt, amiket elmulasztottam kimondani korábban.

A kereszténységben létezik a hármas szeretet parancs – szeresd Istenedet, szeresd felebarátodat mint tenmagadat. Én egész életemben a felebarátaimra koncentráltam, pedig saját magunk vagyunk a „közlekedő edény”a szeretet számára.

Ha ez az edény valahol lyukas, akkor nem tudsz igazán szeretni. Amikor feladom, amikor azt mondom, hogy „ilyen vagyok, lyukas az edényem, nem bízom benned Istenem, magamat sem szeretem” és mindezt oda tudom vinni az oltárra és totálisan feladni az igyekezetet, hogy más legyek, akkor mindig megtörténik velem a kegyelem.
Az egyik nap olyan dühöt éreztem meditáció közben, hogy azt mondtam, hogy leszállok a kis sámliról és földhöz verem magamat. Nem tudtam a légzésemre figyelni, a tenyeremre sem, egy gondolkodó gép lettem. Ennek a napnak a végén volt a legerősebb Istenélményem, mert végül el tudtam engedni, hogy tökéletes legyek, vagy hogy tökéletesen meditáljak. Amikor valamit akaratlagosan akarok elengedni, az sosem sikerül. Általában egy összezuhanás következtében tudok valamit tényleg elengedni. Egy kicsit meg kell halnom ahhoz, hogy el tudjam engedni az akarást. Járok szomatodráma képzésre is és a szomatodrámában is megjelenik ugyanez. Attól függetlenül hogy „csinálunk” valamit, jelen van egy erő, vagy mező, vagy Isten, mindegy minek nevezzük és akkor történik igazából a változás, amikor rábízzuk magunkat erre.

Nem hiszek a feltámadásban olyan értelemben, hogy majd milyen jó lesz nekem halálom után, amikor feltámadok és igazságot szolgáltatnak. Minden, ami akár gyermek korunkban történik velünk, az nem véletlen. Minden csak előkészít arra, hogy észrevegyem az eredendő Isten hiányt és ezen dolgozzak már most, életem során. Hiába érezzük azt, hogy a párkapcsolatunkban hiányzik valami, vagy hogy gyerekkoromban szerettem volna, ha több figyelmet kapok, ezek csak a felszín.

Tulajdonképpen arra vágyunk, hogy önmagunkkal, és Istennel legyünk egységben. Nem egy másik emberre vágyunk.

Igazából nem azt akarjuk, hogy apa szeressen, vagy anya szeressen hanem hogy önmagunkat szeressük és Istent. Csak ezt a hiányt össze-vissza projektáljuk a külvilágban más emberekre. A lelki vezetőmmel arról beszélünk, hogy egy férfi szerelme sem tudja pótolni vagy helyettesíteni az Isteni szeretet. A szerzetesek is ezért vonulnak el és élnek cölibátusban.
Több kliensem is van, akik nem csak terápiás beszélgetéseket igényelnek, hanem lelki vezetést is. Nagyon hamar el szoktunk jutni ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan is állnak Istennel, vagy az ő életükben ki az, aki Isten szerepét játssza? Ezekre a helyekre leggyakrabban a partnert vagy a szülőket rakjuk és ez egyébként hihetetlen teher ezeknek az embereknek, hogy olyasmit várunk el tőlük, amit nem tudnak megadni.

Az interjú alanya: Marcsó Annamária
Elérhetősége, ha szeretnél önismereti beszélgetésre jelentkezni : annamaria.marcso@gmail.com

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]

Riával arról beszélgettünk, hogy minként ébresztette őt fel egy szív újraindítás 40 éves korában, és miként fordult fel ezután gyakorlatilag minden az életében – a házassága, a munkája, a kapcsolata a szüleivel, ugyanis minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre. Ez Riával sem volt másként. Az interjú 2016. szeptemberében készült.

Ria nem állt azonnal kötélnek, amikor megkérdeztem tőle, hogy készíthetnék-e vele interjút. Nem gondolom, hogy valaki kíváncsi lenne rám. – válaszolta. – Nagyon sokszor érzem azt, hogy az emberek számára fura és érthetetlen vagyok. Meg akartam ettől kímélni az olvasókat. Elmondhatom, hogy senkit semmitől nem kell megkímélni. Az interjú szerintem jól sikerült és remélem az, aki elolvassa gazdagodik általa. Ettől függetlenül mindig eggyüttérzek az ilyen érzésekkel, amiket Ria megfogalmazott, mert mögöttem is állandóan ott áll a szörny, aki mondogatja, hogy „Arra meg ki kíváncsi, amit te irogatsz?” Jó haverok vagyunk, már sokszor találkoztunk.

És akkor mostantól meséljen Ria…

Negyven éves koromig igyekeztem jó lenni és megfelelni – hol a szüleimnek, hol a férjemnek. Az életemből hiányzott annak az öröme, hogy csakis magamért tegyek valamit.

A 40 éves születésnapom környékén szívrohamot kaptam és kémiailag kellett újraindítani a szívemet, hogy visszatérjen a rendes szívritmusom. Az orvos később szívritmus zavart állapított meg és azt mondta, hogy a gyógyszerek ezen már nem segítenek, csakis a műtét. Beleegyeztem, mert azt biztosan tudtam, hogy nem akarom még egyszer megélni azt, amin átmentem. A szívroham órái alatt megkérdeztem magamtól, hogy „vajon ennyi volt az életem?”. Próbáltam megfogalmazni, hogy mi volt az, ami jó volt az életemben. Arra jutottam, hogy ha megadatik nekem még pár nap, akkor azokat a természetben szeretném eltölteni.

A szívműtét simán ment, és bár testileg helyrejöttem, lelkileg az életem teljesen felborult. Végre őszintén ki tudtam mondani, hogy az a munka, amit csinálok nem jó, az a házasság, amiben élek, nem jó, az a kapcsolat, amit a szüleimmel megtapasztalok, nem jó.

Feltettem a kérdést, hogy hol vagyok az Életemből én!?

Matematika tanár szerettem volna lenni, de végül informatikus lettem, hogy megfeleljek az apámnak, aki szerint az a jó szakma, ahol sok pénzt lehet keresni. Első perctől kezdve utáltam az informatikát, de ehhez képest 20 évig maradtam ezen a területen. Azt gondoltam, hogy a munka az ilyen, nem lehet élvezetes. A szívműtétem után felmondtam a munkahelyemen, majd 1,5 évig voltam munka nélkül. Jártam interjúkra, de szerintem sütött rólam, hogy semmi kedvem visszatérni a szakmámhoz. Végül elkezdtem teljesen más területen tevékenykedni. Voltam például a Bethesda Gyermekkorházban önkéntes, és elkezdtem szintén önkéntes alapon roma gyerekeket tanítani. Később jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Mentálhigiénés szakára, hogy mentálhigiénés segítőnek képződjek ki.