A napokban valakinek mondtam, hogy szorongóan kötődök a párkapcsolatomban, és miután ezt többször elismételtem, az illető azt mondta, hogy „jó, de ez mit jelent konkrétan, hogyan képzeljem ezt el? Mit csinálsz?”. Hálás voltam a kérdésért, mert kénytelen voltam nevén nevezni a dolgokat.
Én ezeket találtam:
???? 24-36 óra a max időtartam, amit kontakt nélkül kibírok biztonságosan, ha ezután nincs megerősítés tőle: egy rövid üzenet (akár csak annyi, hogy „jó reggelt”), hívás, személyes találkozás, akkor elkezdek szorongani (Még együtt vagyunk? Emlékszik rám? Szeret még? Azon gondolkodik éppen most, hogy elhagy? Valaki épp most gyakorol rá akkora hatást, hogy elhagy?). Több napot is elvagyok, de egyre bizonytalanabbul érzem magamat.
???? gyakran gondolok arra, hogy elhagy (más nő miatt, vagy csak úgy)
???? megijedek, amikor sikereket ér el, mert azt hiszem, hogy minél sikeresebb, annál kevesebb figyelme és ideje jut rám, míg végül teljesen kiszorulok az életéből
???? elbizonytalanodok, ha nők vannak körülötte, főleg ha olyan nők, akik érdeklődnek iránta (nem kell ehhez, hogy ő ezt bármilyen módon viszonozza)
???? elbizonytalanodok, ha férfiakkal vannak fontos kapcsolódásai
???? szinte mindenkit konkurenciának élek meg, aki igényt tart a figyelmére, idejére
???? amikor megijedek, hogy elveszítem őt, akkor elkezdek „igyekezni” – kedvében járni, kipuhatolni, hogy mi esik neki jól, minél inkább alkalmazkodni hozzá, mert azt remélem, hogy így nélkülözhetetlenné válok az életében és nem hagy el
???? 10x meggondolom, hogy visszajelezzek-e neki valamit, ami nekem nem tetszik, vagy nem esik jól, mert félek, hogy feldühödik és elhagy. Elnyomom inkább a rossz érzéseimet, csak hogy a kapcsolat megmaradjon
???? amikor kínokat élek át bent (akár féltékenység, akár más miatt), akkor azt gondolom, hogy ez miatta van – ő csinálja a rossz érzést bennem
???? sokszor már csak a „baszd meg az ásódat” fázisban mondom ki, hogy mi a bajom, mert addig fejben beszélgettem vele, de nem mondtam ki hangosan
???? mélyen az „Én kicsi vagyok, te vagy a nagy” felállást tartom fenn, ami azt jelenti, hogy magamat védtelennek és kiszolgáltatottnak tartom, őt pedig olyannak, aki meg tud küzdeni a világ kihívásaival – tehát rejtetten azt várom, hogy oldja meg az én nehézségeimet is
????megijedek, amikor nagyon elfárad, elgyengül, és tőlem várja a segítséget vagy támogatást – bepánikolok és magára hagyom
???? hiába erősít meg a szeretetében, támogatásában, nagyon hamar felmerül bennem a gondolat, hogy „oké, most itt van, de mi van, ha holnap meghal/megjelenik egy nő az életében/…?”
???? nehéz kérni és egyeztetni arról, hogy mit akarok és hogyan
???? alárendelem az életemet az ő életének, mert az a fantáziám, hogy így biztosítom a vele maradást (pl. egy időben azt csináltam, hogy megnéztem az ő naptárját, mielőtt időpontot adtam volna egy kliensemnek, hogy amikor ő szabad, akkor nekem sem legyen semmilyen elfoglaltságom. Mostanra már kiszáltam a naptárából.)
???? amikor impulzust küldök neki (üzenetet, felhívom, levelet írok, szóban mondok kérést), akkor azonnali visszacsatolást várok – minél tovább nem válaszol vagy nem veszi fel a telefont, annál bizonytalanabb (és dühösebb, feszültebb) leszek. Ha pedig teljesen elfelejti a kérésemet, akkor bezuhanok egy fekete szakadékba – nem vagyok fontos neki, nem szeret, nem lát engem
???? rettegek attól, hogy kiposztolom ezt a posztot, ő elolvassa, végleg megbizonyosodik arról, hogy velem élhetetlen az élet, és esélytelen, hogy velem boldog legyen és elhagy
???? félelemmel tölt el a saját vágyaimra, életcéljaimra, álmaimra, bakancslistámra gondolni és azzal foglalkozni, mert attól tartok, hogy ezek nem lesznek összeegyeztethetőek vele, és ha én külön utakon járok, akkor végül szakítunk
????szélsőséges érzelmeim vannak, amiket el is hiszek, hogy igazak: pl. összekülönbözünk és azonnal azt gondolom, hogy „ez a vég”, nincs biztonságom abban, hogy ez egy bucka, amin átmegyünk és megyünk tovább
???? a nehéz érzéseim megemésztésére a kapcsolati teret (a másik embert) használom, mert bent nem tudom őket megemészteni, vagy inkább úgy mondom, hogy a könnyebbik utat választom, mert amikor rákényszerülök őket bent feldolgozni, akkor meg tudom csinálni. Pokoli, de megy.
???? az elhagyás azért olyan félelmetes dolog, mert az az élményem, hogy attól én is összeomolnék és nem tudnám tovább normálisan vini az életemet – kietlen sivárság maradna utána (az igazság az, hogy már most is kielten sivárság van a lelkemben, azért szorongok ennyit. De ezt nem a párom hozta létre.)

Ez a működés nagyon sok sebet ejt a kapcsolati téren és a másik lelkén, amit észre sem veszek, mert a saját szorongásommal és annak túlélésével vagyok elfoglalva. Közben nem látom, hogy miben van a másik, ő valójában mit él át, mire lenne szüksége. Ráadásul a félelemből hozott döntések még több félelmet és hiányt szülnek. Ördögi kör. Nem beszélve arról, hogy ez annyira szétzilálja a másik ember tűrőképességét, hogy tényleg eltávolodik.

 

És mi ebből a kitút? „Belehalni a félelembe”. Nem szó szerint, hanem merni átélni a veszteség érzését és nem a másikon behajtani, hogy csináljon valamit, legyen itt, hogy ne érezzem a magányt és elveszettséget. Szembenézni a szörnnyel a szekrényben. Rájönni, hogy nem a másik csinálja a szenvedésemet, hanem én szevendek a gondolataimtól. Naplózni. Jó sokat. Leírni a képtelen gondolatokat és ezáltal kicsit eltávoldoni tőlük. Megkérdőjelezni a gondolatot, hogy valóban a végemet jelentené-e az elhagyás. Sírni. Byron Katie podcastet hallgatni. Kinyitni a szemet és látni a valóságot, megkülönböztetni a rémképektől. Különálló személynek elismerni a másik embert, aki nem a birtokom, nem a kontrollom tárgya, és kibírni ennek kínzó bizonytalanságát. Hagyni, hogy ott legyenek támaszként mások. Megbarátkozni a nőkkel és nem csak a riválisokat látni bennük. Hinni a múlandoságban, a nehéz érzések nem tartanak örökké. Elég bátornak lenni ránézni arra a bántásra, amit fuldoklásunk közben követünk el a másikon. Elhinni, hogy nem az egymásra zártság, és az egymástól függés az egyelten „működő” kapcsolódási forma. Bocsánatot kérni. Visszatenni saját magunkat életünk közepébe, és tiszteletben tartani azt, hogy a másik is a saját élete közepén áll – abbahagyni annak elvárását, hogy az én életem legyen a fő fókusza. Venni a fáradtságot és megszeretni saját magunkat.
Hát így.
????
Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0