Több érv szólt az mellett, hogy részt vegyek a Szentendrei Női kör első alkalmán, 2017. október 18.-án. Az egyik az volt, hogy ismerem a szervezőket, Tündét és Ágit, és kíváncsi voltam rájuk. A másik az volt, hogy Szentendrén szervezték meg, amibe a nyáron beleszerettem és tudtam, hogy jó lesz kimenni oda ismét kicsit feltöltődni. A harmadik ok az volt, hogy nőként nőkkel találkozzak és ezáltal meglássak magamból egy olyan szeletet, ami eddig rejtve volt előttem. Ezeket a szeleteket ugyanis a legkönnyebben más nők tükrében lehet meglátni.
Igyekezetem ellenére fél órát késtem a csoportról. Ebben is véltem felfedezni némi szimbolikát, hogy késve érkezek be a nőiségbe, mert el vagyok akadva. Az elakadást a való életben a dugó okozta, ugyanis iszonyatosan nehéz volt kijutni Pestről Szentendrére és nem csak Pesten volt sűrű a forgalom, hanem Szentendrén is. Egyik piros lámpa érte a másikat és több ponton éreztem azt, hogy feladom, visszafordulok, nem megyek. Aztán mégis mentem tovább, főleg azért, mert tudtam, hogy szeretettel várnak rám ott, ahová meg szeretnék érkezni. Ez a hívogató, puha fészek érzés segített tovább haladni a nehézségek ellenére. Volt szimbolika abban is, hogy miért késtem. Pontosan érzékeltem azt a pillanatot, amikor ha elindultam volna, időben érkeztem volna. Csakhogy ugyanabban a pillanatban belém hasított, hogy egy férfinak ígéretet tettem, hogy elhozok neki egy könyvet az üzletből. Ez a kis idő intervallum volt az, amennyit késtem a csoportról is. Érdekes összefüggés, hogy a férfit, a kötelességet, a megfelelést helyeztem előtérbe a saját érdekeim elé. Ennek viszont megláttam a csoportnak hála egy másik oldalát is. A kötelesség másik oldala a benne rejlő törődés, odafigyelés, gondoskodás…
Nagyon jó volt megérkezni Szentendrére. A hely energiája azonnal kisimította a bennem lévő feszültségeket és jó volt megérkezni a női körbe is. Egyszerű és nagyszerű gyakorlatok által fedeztem fel új összefüggéseket. Választottunk Dixit kártyát és annak segítségével mondtuk el, hogy mit várunk a női körtől, és hogy miként is vagyunk most a nőiségünkkel. A kártya által tudatosítottam, hogy a többi nő társasága számomra a hidat képezi a saját nőiségem és női sorsommal való jobb kapcsolódáshoz. Mert amikor a nők őszintén beszélnek a sorsukról, akkor mindig rájövök, hogy nagyon hasonló gondokkal küzdünk, nagyon hasonló dolgok fájnak és frusztrálnak minket, és hogy a gondok nem azért jelennek meg, mert „béna” vagyok, hanem mert azok növekedési lehetőségek. A saját nőiségemhez való kapcsolatomat egy mérleget ábrázoló kártya fejezte ki a legjobban. A mérleg egyik oldalán tollpihe volt, a másik oldalon pedig egy pénzzel telített zsák. A képen látszott az is, hogy a tollpihe „többet nyom” a zsáknál. Nekem ez a kártya az ősrégi dilemmámat fejezte ki, hogy vajon a nők képességei felérnek-e a férfiakéval, hogy a női puhaság képes-e kiegyensúlyozni a férfi erőt, hogy mi az a női tulajdonság, ami ugyanolyan értékes, mint a férfi pénzkereső képessége? (Igen, tudom, már ebből is látszik, hogy mennyire sarkítottan közelítem meg az egész férfi-nő dilemmát, de hát pont ennek puhítását keresem:)
A kártyákat a helység közepére tettük és Tünde feltette a kérdést, hogy vajon mi a közös bennük, miben hasonlítanak? A kártyák annyira eltérőek voltak, hogy nem tudtunk semmi közöset találni bennük, majd az egyik résztvevő felvetette, hogy talán az a közös bennük, hogy annyira egyedi az összes. Az egyediségük a közös bennük. Isteni gondolat volt ez. Világ életemben ugyanis más nőkhöz mértem magamat és ebből próbáltam megállapítani, hogy „elég jó” nő vagyok-e. A nagymamához hasonlítottam magamat, az anyámhoz, a húgomhoz, az unokatestvéreimhez, barátnőimhez, Angelina Jolie-hoz… Egy másik emberhez hasonlítva viszont mindig volt valami, ami hiányzott a nőiességemből, amiben az én nőiességem alul maradt a másikéval szemben. Ez egyébként igaz, csak az értelmezés csúszott félre – nem „alul kell maradni” a másik nővel összehasonlítva, hanem tanulni tőle. Ha a saját egyedi nőiességem felfedezése a cél és az, hogy abban kiteljesedjek, és abban lássam meg a tökéletességet, akkor a többi nő ebben társ és nem ellenség.
Az összehasonlítási hajlamot minden nőnél, aki a körben volt valamilyen szinten felfedeztem. Mindenki fejében ott volt, hogy milyen egy igazi nő, milyen a jól működő anya, milyen egy jó szerető, egy jó feleség, egy jó barátnő és ezekhez képest felfedezni véltek magukban eltéréseket. Az összehasonlítás teljesen normális emberi tulajdonság, arra lennék kíváncsi, hogy az ebből levont értelmezéseik hasonlítanak-e az enyémekhez, hogy úgy érzik a hiányosságaik miatt „kevesebbek” vagy más módon értelmezik az eltéréseket?
Hajlamos vagyok azt mondani magamról, hogy „férfiasan működöm”, hogy ez vagy az inkább férfi minőség bennem. Mi van, ha ez ugyanannak a hibás gondolati körnek az eredménye? Mi van, ha nincs olyan, hogy „férfiasan működöm”? Mi van, ha én így vagyok nő? Ha én ezen a specifikus módon fejezem ki a bennem lévő női minőségeket? Mi van, ha ezt csak meg kellene látni attól függetlenül, hogy változtatni akarnék rajta? Mi van, ha csak simán bele kell érkezni ebbe? Hiszen ha egyediek vagyunk, ki tudná megmondani, hogy pontosan milyennek kellene lenni az én egyedi nőiességemnek?
Ági vezetett minket abban a játékban, amiben kerestük, hogy mi az erősségünk, mi történik, ha ezt az erősséget túltoljuk, mi történik, ha megkeressük ennek az ellentétét és mi van, ha ezt is túltoljuk? Ezáltal a gyakorlat által kaptunk egy képet arról, hogy melyik terület az, amelyik fejlesztendő és melyik az, amelyik a vakfoltunk. Az én „vakfoltomra” eső tulajdonság az lett, hogy félek megélni a „nem haladást”, amit én lefagyásnak tituláltam. Igen, ezt nehéz megengednem magamnak. A „csak úgy lenni”-nek nincs értéke számomra, lustának, semmirekellőnek gondolom magamat miatta. Ha nincs pénzbeli értékelése az erőfeszítéseimnek, akkor azoknak nincs is értéke? Nincs ugyan gyerekem, de világ életemben rettegtem attól, hogy egyszer otthon kell majd maradnom a gyerekkel és abban az időben én „csak babázni” fogok, miközben a férfi folytatja a fontos munkát – amiért pénz is jár. Mivel a „babázás” pénzt nem hoz, ezért értéktelennek ítéltem meg (ugyanúgy ahogy a többi általában nő által végzett munkákat – a főzést, a takarítást, a ruhák javítását, a mosást, bevásárlást stb.). De ez még csak az isteni csapás egyik fele. Ugyanis, ahogy magamban nem tudtam értékelni ezeket a dolgokat, a férfiban sem. Tehát ha ő hazajött és nem csinált „semmit”, akkor rögtön lustának tituláltam, illetve minden tevékenységet, ami nem konkrétan pénzkeresésre irányult, csak másodrendűnek tudtam értékelni és azzal a címszóval, hogy „na jó, ha megdolgoztál érte, akkor pihenhetsz egy kicsit és élvezheted az életet.” Szégyellem magamat, amikor ez az én-részem kivillantja a foga fehérjét, mert sokáig azt gondoltam, hogy bennem ilyen nincs. És lám… van ilyen rabszolgahajcsár üzemmódom nekem is. Igába hajtom a saját és a mellettem lévő férfi fejét is. Ezzel még barátkoznom kell…
Mindenesetre valami puhaság megszületett bennem, amikor az egyik résztvevő megosztotta, hogy mekkora gonddal keres a fia számára pizsamát. Szerette volna, hogy az minőséges legyen, de árban is megfelelő, divatos és a fiának tetsző. Ezt összehozni igazi művészet. Ennek kapcsán esett le nekem, hogy mennyi pénzben nem kifejezhető gondoskodás és szeretet van ebben a törekvésben. Talán ez az az tollpihe, ami „nehezebb” a pénzes zsáknál? Ez által a nő által képes voltam érzékelni, hogy van értéke annak, hogy elkéstem a női körről a vásárlás miatt.
Rájöttem, hogy a legnagyobb csapás nem az, amitől állandóan félek, hogy akár ezer darabra is szakíthatom magamat és a férfi ezt akkor sem fogja tudni értékelni, hanem az, hogy ÉN nem tudom értékelni, amikor olyasmit adok, aminek nincs pénzbeli kifejezése, amikor egy tollpihényi szeretettel megsimítok valakit.
A csoport végén Tünde és Ági egy ajándékkal leptek meg minket. Mindenki választhatott egy kézzel festett követ. Az én kövemen az állt SZÉPSÉG. Egy emlékeztető arra, hogy mindenben és mindenkiben (beleértve magamat is) keressem és lássam a szépet 🙂
