Van egy határ, amit nem lépek át,
szégyenből szőttem, szégyenből szőtték,
amikor élet sarjadna bennem, visszatart a mozgástól.
Sírok a bezártságon,
sírok azon a sok fájdalmon, amit emiatt már megéltem,
egy ponton túl sírni sem szabad.
Nézd milyen torz az arcod! Nézd milyen csúnya vagy, ha sírsz! A sírás miatt nem tudsz játszani sem!
Abbahagyom a sírást, de üresség lesz bennem.
Üresnek sem szabad lenni.
Nem lehet veled barátkozni sem, csak itt ülsz és bezártad magadat.
Abbahagyom az ürességet, dühös leszek.
Dühösnek sem szabad lenni, mert úgy érzem, mintha nyilvánosan szexelnék egy színpad mellett. Mindenki látja azt, ami bennem tombol, mindenki érzékeli a felhevült testemet, mindenki hallja a hangomat.
Szégyellem magamat.
Sírva dühöngök, hogy bassza meg, semmit sem lehet csinálni, nem lehetek az, aki vagyok, nem törhet fel belőlem az, ami igaz.
Hiába van kendő a fejemen, hiába nem ismeri fel senki sem arcomat,
belülről szétrág az a gondolat, hogy utólag úgyis rájönnek,
utólag összerakják a képet,
egyszer biztos kiderül, ha máskor nem, hát a végső napomon.
Jobb bent tartani, leszorítani, nem kinyilvánítani.
Apátiában vagyok.
Sírok.
Dühös leszek.
Apátiába zuhanok.
Ordítok.
Erotikusan mozgok.
Szégyellem magamat.
Sírok.
Dühös vagyok.
Szégyellem magamat.
A szégyen mindenhol megtalál, bármelyik sarkon fordulok be,
bármennyit rohanok,
bármilyen érzelmet élek meg, a szégyen kitartó garde dámaként kísér engem és nem hagyja, hogy folt essen rajtam.
Amint kibújik belőlem az élet és egy pillanatra megélem,
még vastagabb lesz a szégyen fala,
Hogy történhetett meg? Erősebbre kell szőni a hálót, hogy legközelebb elébe menjünk a meglógásnak.
Doboz, aminek falai a szégyenből épülnek,
börtönben a testemben. Börtönben az elmémben. Börtönben.
Mindenkinek beintenék, hogy kapja be, akinek nem tetszik a viselkedésem, de ezen is tiltás ül.
Hogyan is lóbálhatnám szabadon a középső ujjamat?
Az egész bezártságban mégis kicsusszannak az élet jelei, amikor átsikítom magamat ezeken a falakon.
A sikítás segít.
II. rész
Hősi eposz
Minden oldalról őrzött engem,
én mégis meglógtam.
Ezer utat kipróbáltam, figyelő szeme mindegyiket látta,
és mégis létezik egy pont, ahová a keze nem ér el.
A szégyen nem tud megfogni engem,
amikor bevállalom, hogy megszégyenülök.
Amikor a „mi lesz, ha meglátnak?” kérdésre a válasz az, hogy „igen, meglátnak” és látni fogják torzult arcomat,
látni fogják taknyos kendőmet,
látni fogják, ahogy vonaglok.
A szégyent bontja az a gondolat, hogy mások sem szenvednek kevésbé. Mások sem szépek, amikor sírnak,
mások sem makulátlanok, mások sem őrülnek meg szabályosan.
A szégyen börtönéből csak úgy lehet meglógni,
ha bizalmat szavazok a világnak,
hogy túlélik az én sikításomat,
túlélik a romlottságom látványát.