Tegnap egy olyan dolog villanyozta fel a napomat, amire egyáltalán nem számítottam. Egy teljes káoszban lévő lakás. Anyum erre egy szakkifejést használna „Indul a lakás”. Hát ez a lakás is indult… Nem jelentettem be az érkezésemet, ezért a tulajdonosnak esélye sem volt egy másik képet megfesteni, mint ami a pillanatnyi állapot volt. Sikeresen felébresztettük egymásban a bűntudatot. Én őbenne azért, hogy nem csinált rendet és hogy látom a káoszt, amit megteremtett, ő bennem meg azért, hogy így rátörtem előzetes bejelentés nélkül. Reményeim szerint ez az írás majd végérvényesen eloszlatja a bűntudatát….
Az első gondolatom, amikor benyitottam a lakásba az volt, hogy „Úristen, mennyi élet van itt!” Éreztem a mozgást, az energiát, a változást, az életet, a tevékenységet. Az egész lakás tényleg indult valahová, velük együtt… Amikor először életemben mentem hozzájuk, akkor előtte gyönyörűen kitakarított. A fürdőszoba tiszta volt, a mosogatóban nem voltak piszkos edények, az ágy szépen be volt vetve, a vánkosok a kanapén úgy sorakoztak, mint a kis katonák. Tökéletes rend volt (ő szerinte nem, de én annak láttam). Minden a helyén volt, a mindennapi életnek nyoma sem volt a lakásban.
Én is ilyen vagyok. Amikor valaki bejelenti hogy jön meglátogatni, mert jobbik esetben az emberek bejelentik, akkor az első reakcióm az, hogy körbenézek a szobában. Van a takarításban fontossági sorrend, attól függően, hogy mennyi időm van rendet rakni. Amit semmiképpen sem láthat meg senki, az a földre dobott alsónemű. Ez a tilalom annyira erősen belém épült, hogy csak ritkán fordul elő, hogy az alsóneműm a földön hever. Amikor párkapcsolatban éltem, akkor is gondosan mindig a szennyesbe dobtam, szinte soha nem fordult elő, hogy a földön maradjon. Még a barátom előtt, akivel egy lakásban éltem is szégyellettem, holott sokszor pont ő volt az, aki a földre dobta az alsóneműmet… 🙂 Szóval az első mozdulat annak a lecsekkolása, hogy hever-e földön alsónemű, a következő a zokni, ami szintén nagyon bűnös dolog és semmiképp sem láthatja meg az érkező vendég! Aztán jönnek az eldobott ruhadarabok, na azokat bőven szokom dobálni minden felé, ebben már nincsenek bennem gátlások. Ha ezek mind megvannak és még van idő, akkor jönnek a széthagyott könyvek, újságok, papírok és utána bármi, ami nincs a helyén. Ezek után rendbe szedem magamat – a hajamat és a ruhámat. Ha még mindig van idő, akkor elkezdek takarítani a szobám felé vezető úton – az előszobában ne legyenek szétdobálva a cipők, ha elmosogatni nincs idő, akkor legalább a mosogatóba rakom a piszkos edényeket, kiegyenesítem a kanapén a takarót és a vánkosokat és megnézem milyen állapotban van a fürdőszoba, ha véletlenül a vendég oda is betévedne. Ha ez mind megvan és az illető még nem érkezett meg, akkor visszatérek a félbehagyott tevékenységemhez, de ügyelek arra, hogy újabb rendetlenséget már ne generáljak…
Forrás: http://www.dumblittleman.com
És ezek után megérkezik a vendég egy tökéletesen steril környezetbe, ami semmit sem árul el rólam, maximum annyit, hogy rendmániás vagyok 🙂 Egészen tegnapig meg voltam győződve arról, hogy a rendrakással megtisztelem az érkező embert. Hogy illetlenség rendetlenségben fogadni valakit, „MIT FOGNAK GONDOLNI RÓLAD?” – baszki, de sokszor hallottam ezt az anyumtól és titokban sutyorogni fognak a hátam mögött, ha valaki meglátja a koszos zoknimat és ledobott bugyimat a földön. „Szégyelheted magadat, hogy így néz ki a szobád!!!” Most ezer tonnás súlyként zuhant rám ez a mondat.
Közben meg tegnap, amikor benyitottam a lakásba nem volt bennem más, csak szeretet. Egyszerűen imádtam! Még talán soha az eddigi pályafutásunk alatt nem éreztem ilyen közelinek a barátnőmet, mint akkor. Élettől duzzadt az egész lakás! Nem egy szépen berendezett kirakat ablak volt, hanem egy pillanatfelvétel az életéből! Félig megszárított rózsaszirmok a konyhában, összetekert szőnyeg, ami nyilván útban volt, ruhák kavalkádja mindenfelé (ugyanis egy hosszú utazásra készül), lógó törölközők, „V” alakban ledobott cipők az előszobában (én is a V alakzatot imádom, nem stílusom a római kettes alakzat:), zoknik, bugyik, melltartó, könyvek, a mobil telefon dobozza, papír tenger az asztalon…. Olyan volt, mintha bepillantottam volna egyenesen a lelkébe. Ez a rendetlenség olyan volt nekem, mint a kacagás, az önfeledt játék, a mindennapos élet…. Hálás köszönet…. 🙂
Forrás: http://hdw.eweb4.comA rendetlenségnek mindig van üzenete. Nem csak a lustaság van mögötte, a túlzott elkényelmesedés vagy az „én leszarom” hozzáállás. Az, ahogy a dolgaim hevernek a szobámban én vagyok… a legbelsőbb énem, mert a tevékenységemről árulkodnak, az életemről, az elfoglaltságaimról, az igényeimről, az életemről. Talán ezért (is) tör rá sok mindenkire a takarítási láz, amint jön valaki, hogy az érkező személy ne lássa ezt a mély-énemet. Nekem sokszor annyit jelent „ITT VAGYOK”. Nem tudatosan csinálom, de már észrevettem, hogy az elhagyogatott cuccaim mögött van egy ilyen üzenet. Főleg, ha a közös terekben hagyom őket. Üzenek a többieknek, hogy itt vagyok, hogy velük élek, hogy szeretném, ha látnának engem. Az exbarátomnak volt egy szokása, hogy amikor összevesztünk, akkor belefogott a takarításba. Olyankor elrakta az összes cuccomat a közös szobánkban. Eltüntetett mindent. Berakta a tárgyakat a szekrénybe, a fiókba, egy mappába. Mindegy volt, csak rend legyen. Olyan érzésem volt ettől, hogy el akar tüntetni engem az életéből. Ha anyummal minimum 500x nem vesztünk össze azon, hogy ne hagyjam szét a cipőimet az előszobában, akkor talán egyszer sem. A végső megoldás az volt egy időben, hogy nem használtam egyáltalán az előszobát és felhoztam a cipőmet az emeletre és a szobám előtt tároltam. 🙂 Annak, hogy a cipőmet nem szekrénybe raktam volt üzenete. Én ILYEN VAGYOK, én így szeretem tárolni a cipőimet és úgy érzem nekem is van részem a közös térben. Egy időben nem volt, ahogy az ábra is mutatja, amikor kivonultam a közös térből. Most már van helyem. Ha az anyumat nagyon zavarja a rendetlenség, elrakja a cipőimet, de az idő nagy részében hagyja úgy, ahogy van. És néha én magam elrakom őket, csak azért, hogy örömet okozzak neki. Amolyan jutalom azért, hogy elfogadta, nekem így jó. Most már van helyem a közös térben. 🙂
A tegnapi napon átkereteződött bennem ez a „hogyan várjuk a vendég/ismerős/barát/rokon/élettárs” érkezését. Nem a tökéletes rend jelenti azt, hogy én is tökéletes vagyok és hogy tisztellek téged. Miért nem tisztellek meg azzal, hogy az őszinte képet mutatom? Neked tetszene ha látnád, hogy mi a fontos nekem? Hogy éppen milyen könyv olvasása közepette vagyok? Hogy éppen saját magam főztem-e az ebédet, vagy nem ettem otthon? Hogy tegnap a cicás bugyim volt rajtam és egy fontos találkozó előtt felpróbáltam a ruhás szekrényem felét, amit aztán nem volt időm visszapakolni? Azt éreztem tegnap, hogy akit őszintén szeretünk, annak még a rendetlensége is szép. Nem tudom, hogy ezt napi szinten hogyan viselném, erről nincsenek adataim, de mindenesetre a közös nevezőre jutás a rendet illetően is a „szeretet nyelve” két ember között, a határok tologatása, az elfogadás és befogadás, az őszinteség és a bizalom árnyalatai….
A rendnek is megvan a maga funkciója és nem vagyok takarítás ellenző egyáltalán. A rend egy új kezdetet jelent, egy tiszta lapot, amin újból elkezdhetem írni a történetemet. De egész eddig ez egy alap követelmény volt bennem, most már inkább opciónak látom. Eldönthetem, hogy mit akarok mutatni neked. Eldönthetem, hogy milyen mértékben akarom hogy láss és talán először életemben éreztem azt, hogy a pusztítást és káoszt maga után hagyó embert is tudom szeretni! Hogy az, ha én „rendetlen” vagyok nem jelenti azt, hogy nem vagyok elfogadható és hogy a másik törvényszerűen negatív véleményt fog alkotni rólam. Talán őt is majd feldobja a szobám látványa, ami „indul”, mert szeret engem annyira, hogy ezt a képet is szeretni tudja rólam és én megbízok benne annyira, hogy ezt a képet elé merjem tárni.
Ma 18 ember jön hozzánk vendégségbe és az anyum készülődési lázban ég. Én kipróbálnám milyen érzés pizsamában fogadni őket, mert most éppen abban vagyok, vagy milyen érzés lenne nekik látni a rózsaszín csíkos zoknimat a földön ledobva, a szintén ledobott táskám társaságában. Összegyűrt papír zsebkendő, Sztárkávéház könyv az asztalon, a jelentkezési lapom az Integrál akadémiára, a rendetlen konyha, mert tevékenykedtem benne, földön heverő mobil töltő, összefröcskölt tükör, 4 pár előhagyott cipő az előszobában és egy T alakban ledobott papucs (csak a változatosság kedvéért)…. Ez én vagyok. Az én pillanatképem, neked, aki olvasod, szeretettel :))))

 

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0