A legutóbbi bejegyzésemben megígértem, hogy még jövök és befejezem a mesélést a maradék októberi kiruccanásról. Elsőként jöjjön a World Press Photo kiállítás a Néprajzi múzeumban. A kiállítás a “Merre tart a világ?” címet kapta, ami nagyon lehangoló fantáziákat ébresztett bennem a bemutatott fotók tükrében. A kiállítás után rájöttem, hogy számomra sokkalta konstruktívabb és előremutatóbb lett volna, ha a cím inkább “Ilyen a világ most”, vagy “Milyen volt a világ 2016ban és mit akarunk milyen legyen ezután?”  151 riportfotó került bemutatásra, amelyek az elmúlt év eseményeit mutatták be és amelyeket 80 408 beküldött képből válogattak ki. Az Indexben megjelent cikk a fotókiállításról elmondja, hogy “idén sem finomkodtak az év képeivel”. Hát tényleg nem… és ezzel nem csak a fotók kegyetlenségeket bemutató képeire gondolok, a merényletekre és robbantásokra, hanem a világ eldugott pontjain élő emberek életeire is, amikről regényeket lehetne írni.  A fotók megnézése után rájöttem, hogy nagyon szűk képet nézek a világból és iszonyatosan sok minden elkerüli az észlelésemet, ahhoz képest, mennyire sokszínű az emberiség.


Photo by Matthieu Paley

A kiállítást Budapesten egy fekete-fehér fotóval hirdették, amelyiken 4 kislány támaszkodik a falnak, lábujjhegyen állva, mintha széken ülnének, csak éppen a szék nincs alattuk. Ez a fotó a kemény tornász edzések világát mutatja, amelyikbe nagyon fiatalon kerülnek bele a csemeték. A gyerekek arcát nézve rögtön eszembe jutottak saját gyerekkorom nehéz pillanatai. A röplap borítóján pedig a díjnyertes fotó látható, amelyiken öltönyös férfi mutat a magasba az egyik kezével, a másik kezében pisztoly van, mellette pedig egy másik öltönyös férfi fekszik a földön. Ez a hírkocka kimaradt nekem a világ eseményeiből 2016ban…  A képen Andrej Karlov, orosz nagykövet meggyilkolása látható, miután megnyitott egy képkiállítást az ankarai Kortárs Művészeti Központban. A merénylő Mevlut Mert Altintas rendőrtiszt volt és a merénylet után őt magát is lelőtte a helyszínre érkező rendőrség. A kiállítás, amit éppen megnyitottak címe “Oroszország török szemmel – Kalinyingrádtól Kamcsatkáig”. És bár elég bizarr módon, de beleillik szervesen a kiállításba a merénylő is, aki szintén török szemmel adott hírt Oroszországról, megtorolva az Aleppóban történteket. Nem figyeltem a híreket, nem tudom pontosan ki – mit csinált Aleppóban és miért, tehát biztos sok összefüggés kimarad nekem ebből, viszont maga a fotó kétségkívül valami nagyon mélyre mutat rá. És bár a World Press Photo eredményhirdetése után az egyik zsűritag rögtön el is határolódott ettől a nagydíjas képtől, mondván, hogy nincs rendjén, hogy a pályázat hatvan éves történelmében harmadik alkalommal nyer gyilkosságot ábrázoló kép, mégis úgy érzem a kép egy fontos üzenetet hordoz, és nem “bulvár kép” jellegű.  Hordozza az erőszak erőszakot szül üzenetet, beszél Oroszország, Törökország, Szíria, a merénylő és a nagykövet sorsáról is, amiből a fotó csak egy pillanatot örökít meg, de ez mögött a pillanat mögött egy sokkalta tágabb kép húzódik és egy mélyebb múlt. Furcsa látni a fotó hátterében az épületeket, gyönyörű dísztereket, békésen lovagló embert ábrázoló képeket a falon, amelyek előterében megtörténik az erőszak. És ugyanez igaz Aleppóra, vagy bármilyen más városra is, ahol háború folyik. A békés tájat egyszer csak feldúlja az erőszak és a templomok, lakóházak, macskaköves utcák színterévé válnak ugyanannak, mint ami a díjnyertes fotón is látható, úgyhogy azt is mondhatnánk, hogy kortárs módon a merénylő összesűrített nagyon sok mondanivalót ebbe a jelenetbe, amit egy fotós megörökített. Kép a képekben.


World Press Photo by Burhan Ozbilici

Maga a tett nem ébreszt bennem morális kérdést, hogy helyes vagy helytelen-e az, ami történt, hogy szabad vagy nem szabad ilyet tenni. Ha én lennék a helyszínre érkező rohamegység vezetője, a földön fekvő meggyilkolt férfi pedig az apám, akkor lehet gondolkodás nélkül kiadnám a parancsot, hogy lőjék le a merénylőt mint egy kutyát. Mert számomra a kiállítást megnyitó ember nem egy férfi lenne, aki Oroszországot képviseli, hanem egy ember, aki ölelt, nevelt, velem együtt nevetett, és az életemet köszönhetem neki. Ha pedig a merénylő férfi anyja lennék, akkor kétlem, hogy a tette súlyossága ellenére meg tudnám veregetni az őt lelövő tisztek vállát, hogy jó munkát végeztek és igazságot szolgáltattak. És az is lehet, hogy meg tudnám veregetni …. ki az isten tudja. Azt érzem, hogy minél több szemszöget tudok felvenni egy adott helyzet vagy ember szemlélésében, annál kevesebb kapaszkodót találok annak elítélésére, bármit is cselekszik.

A fotó félelmet is ébreszt bennem. A csontomig hatol az a fantázia, hogy “mi van, ha engem is így akármikor lelőhetnek?” És ez a kérdés nem szól másról, mint a halálfélelemről (ugyanarról, amiről az előző bejegyzésben is írtam) és egyáltalán nem kell, hogy lelőjenek, ugyanis a halálunk egy tény, teljesen mindegy milyen formában történik. A másik része a félelemnek pedig abból származik, hogy bár én nem ragadok fegyvert, de bennem is megvan a kegyetlenség. Más formákat ölt, máshogy mutatkozik meg, néha még álarcot is visel, hogy ne ismerjem meg, de meg van bennem. És ezzel nagyon nehéz szembesülni.

Igaz az is, hogy a háború szörnyűségei túl messze vannak tőlem ahhoz, hogy megértsem mi is történik ott igazán. A BBC-n a fél világ meg tudja nézni, mi megy Szíriában, vagy a Facebook tud róla tudósítani, de az egyáltalán nem ugyanaz, mint ott lenni. Azt csak az érzi, aki ott van, én meg egy dobozból nézem, tisztes távolságból. És kurvára nincs bátorságom odamenni! Tegnap a szívinfarktust hozta rám egy csöves, aki a hármas metró aluljárójában hátulról odalépett hozzám és fojtott hangon pénzt kért tőlem. Hol van ez ahhoz képest, hogy valaki fegyvert fogna a fejemhez?

Kicsit messzire elkalandoztam a fotó kapcsán… de azt hiszem, hogy ugyanaz az érzés ébred bennem, mint amit az elején is megneveztem, hogy “ez van” és ez alatt nem a legyintést értem, hanem az éber meditatív figyelmet, ami nem menekül, hanem megtartja a fókuszt valamin és hagyja, hogy az a valami legyen. És hogy hová tart a világ, ha egy ilyen fotó díjazott lett? Nem tudom. És azt se tudom, hogy van-e bennem annyi bölcsesség, hogy kitaláljam, hogyan lenne a világ jobb, azt a szándékot viszont tisztelem magamban, hogy a magam módján, a saját utamat járva, próbálok tenni azért, hogy jobb legyen. Néha csak annyival, hogy egy útkereszteződésben ácsorgó koldus kezébe pénzt nyomok. Jobb lesz-e ettől a világ? Kitudja, de nekem jó érzés.

Egyébként meg hihetetlen, hogy a fotósban volt annyi bátorság, hogy a lövöldözés közben, képsorozatot készített róla! Ezt sem tudom igazán elítélni. Lehet, hogy a kamerán keresztül ugyanaz a meditatív szem nézett keresztül, aki ránéz arra, ami van. Semmissé vált volna az esemény,  ha a fotós nem örökíti meg? Ha senki sem szerez róla tudomást? Akkor meg nem történtnek tekinthetnénk? Könnyebb lenne a világ lelke tőle? Valószínűleg ‘nem’ a válasz. Érdekes tény, hogy amikor először láttam ezt a fotót, azt gondoltam, hogy megrendezett fotó, vagy Photoshoppolt, vagy esetleg valami színdarabból van, annyira valószínűtlen volt, hogy ez a valóság legyen. Ugyanezt gondolta a fotót készítő fotós is Burhan Ozbilici, aki az első pillanatokban azt gondolta, hogy a fegyvert előrántó férfi a bemutató része.


Photo by Elena Anosova

És hogy szót ejtsek a többi fotóról is.  A kiállított fotókon láttam többek között rugby focistákat magas sarkú csizmákban,  egy elszigetelt amerikai komúna boldog életének pillantképeit, katonák elől menekülő embereket, halottakat pár perccel egy pokolgép robbanása után, bizarr panda maszkban lévő japán zoológust, miközben visszaenged egy pandát a vadonba, sírós kislányt egy ház előtt állva, egy lányt az ablakban ülve valami romtelep kellős közepén, teniszlabda után vetődő játékost, szarv nélküli orrszarvút, a börtön mocskában fetrengő férfiakat, méltóságteljes csendességben álló afroamerikai nőt talpig felfegyverzett katonák előtt … Egy idő után éreztem, hogy fel sem fogom igazán ezeket a fotókat. Megfagyasztva egy fotóba látom más emberek életeit, akik testközelből áttélik a halálfélelmet, a kilátástalanságot, a pánikot, a szűkösséget. Sokukon látszott, hogy nem egy időpillanatról van szó, hanem hogy EZ AZ életük.

Talán jó lett volna, ha áthozzák a Szent István Bazilikából ide a Néprajzi múzeumba azt a mécses állványt, ami a bazilika padsorai mögött van és ahol 200 Ft adományért gyertyát lehet gyújtani. Körülbelül ez jut eszembe a fotókba fagyasztott sorsok láttán.

A fotó kiállításon, egy külön helységben, meg lehetett tekinteni Máté Bence “Láthatatlanul” című természetfotó kiállítását is, aki az idei World Press Photo versenyen szintén díjazott volt. Furcsa disszonanciát okozott bennem egymás mellé állítani az állatok világát az egyik teremben, és az emberek világát a másikban. Mindkettőben volt kegyetlenség, halál, ölés, az állatok is ölnek és mégis az emberek világa valahogy más volt, sokkalta komplexebb, sokkalta szövevényesebb. Más kihívásokat tartogat. Bármennyire is azt akarom leegyszerűsítve mondani, hogy az állatok mennyi mindenben sokkalta jobbak mint mi és menyire sokkalta jobban élik az életüket nem tudom ezt mondani, mert mi nem vagyunk állatok és nem állati elmével élünk. Az emberi elme pedig más kihívásokat tartogat. És az, hogy kinek mit hogyan és mikor kell megtapasztalni a sorsa által, ahhoz most nagyon érdekes olvasmány volt a Karma killer könyv (vagy hangoskönyv a Youtube-on). Ajánlom.

Az idei World Press fotók megtekinthetőek itt: https://www.worldpressphoto.org/

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0