Olyan érzésem van, mintha a felszín alatt bennem egy világ nőne, de kívülre nem látszanak még csak a körvonalai sem. Ettől nekem magamnak is olyan érzésem van, hogy csak múlatom az időt semmit tevéssel, „baszom a pénzt” ahogy a drága barátnőm megfogalmazta és hogy igazából ennek az időszaknak, amiben még semmi sem létezik a fizikai világban, nincs semmi értelme. Nem sűrűn találkozok emberekkel. A napjaim nagy részét egyedül töltöm és annak ellenére, hogy erre ráakasztottam már én magam is az „antiszociális” jelzőt, igazából egyáltalán nem érzem magamat rosszul. Ha ezt a „Bízok magamban, hogy ez jó” szöveget egy kicsit hangosabban hallanám a bensőmben, akkor talán nem szorult volna annyi feszültség az utóbbi hónapokba.
Két napja olyan érzésem támadt, hogy ki kell nyitnom egy Coelho könyvet. Hogy van benne valami, ami nekem most fontos lehet. Tíz Coelho által írt könyvem sorakozik a polcon és én azonnal a „Veronika meg akar halni” címűért nyúltam. Annak ellenére, hogy ennek a könyvnek elég depresszív a címe, jobban nem is szólhatna az életről. Nagyon szeretem ezt a könyvet. Amint a kezembe vettem szinte azonnal kinyitódott a 103-ik oldalon. Egy Kung Fu panda könyvjelzőt raktam ugyanis ide. Nem tudatosan, ebben biztos vagyok, mert a könyvet végig olvastam, tehát csak annyi történt, hogy a könyvjelzőt véletlenszerűen visszaraktam a könyvbe. A könyvjelző mellett megtaláltam egy régi üzenetet is. Minimum 2,5 éves lehet… „Szeretlek téged” írtam én …… „Én is szeretlek téged” válaszolta a másik fél ezen a kis fehér papír fecnin. Ennyi szeretet egy kis fehér lapon 🙂 Már ez is önmagában üzenet lehetett volna.
Elolvastam azt a lapot, ahol a könyv kinyitotta magát és azonnal elöntött egy nagyon jó érzés. Egy bizsergető, inspiráló, mosolyt fakasztó, bizalommal eltöltő érzés…. Idemásolom azt a bizonyos részt, ha valakinek nincs meg otthon Coelho könyve.
„Őrült.”
Tökéletesen megértette, mit akart mondani Igor doktor. És azt is megértette, hogy mindig szeretet, gyengédség és gondoskodás vette körül, valami mégis hiányzott, hogy mindezt valóban értékelni tudja: nem volt elég őrült.
A szülei akkor is szerették volna, de ő nem merte követni az álmait, mert félt, hogy megbántja őket. Élete legnagyobb álmát pedig mélyen eltemette a szívébe. S bár időnként egy-egy koncert vagy szép lemez hallatán eszébe jutott, annyira rettegett a csalódástól, hogy inkább azonnal kiverte a fejéből.
Veronika kicsi gyerekkorától fogva tudta, hogy igazi álma, hogy zongorista lesz.
Már az első órán tudta, tizenkét évesen. A tanárnő is fölismerte benne a tehetséget, és biztatta, hogy legyen zongoraművész. S mégis, amikor megnyert egy versenyt, és boldogan kijelentette, hogy kész mindent föladni a zongorázásért, az anyja gyengéden rámosolygott, és azt válaszolta: „a zongorázásból nem lehet megélni, kincsem”.
„De hát te akartad, hogy tanuljak meg zongorázni!”
„Csak azért, hogy fejlessze a művészi érzékedet. A férfiak nagyra értékelik, ha a feleségük tud zongorázni, és az összejöveteleken is feltűnést kelthetsz vele. Verd ki a fejedből ezt a butaságot, és tanulj jogot: ez a jövő foglalkozása.”
Veronika hallgatott az anyjára, mert bízott benne, hogy elegendő élettapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy meg tudja ítélni, mi a jó neki. Befejezte középiskolai tanulmányait, beiratkozott a jogi egyetemre, kitűnő osztályzatokat szerzett, meg egy diplomát – de végül mégis csak egy könyvtári állást kapott.
„Őrültebbnek kellett volna lennem.”
De erre ő is, ahogy a legtöbb ember, túl későn döbbent rá.
(Idézet Paolo Coelho „Veronika meg akar halni” című könyvéből)
Forrás: https://www.etsy.com
Ezt a könyvet szerintem 4 éve olvastam és mostanra elkezdtem én is zongorázni 🙂 Már fél éve „kalapálom” a billentyűket. Néha bénán, néha úgy mint egy favágó, de azért időközönként szép hangokat is sikerül előcsalnom a zongorából. Nem akarok zongoraművész lenni, de más régen dédelgetett álmaim vannak, csak eddig még nem voltam elég őrült hozzájuk…
Szüntelenül érzek magamban egy késztetést arra, hogy valamit csináljak. Hogy találjak valami munkát, hogy belefogjak valamibe, hogy mozduljak végre… De ez a tettvágy nem az inspirációból fakad. Nem azért van bennem, mert annyira túlcsordul bennem az energia, hogy muszáj formát találnom neki. A belsővé tett szülőm próbál engem tettekre sarkalni. De az az indulás, amikor az embert a startvonalhoz rugdossák, nagyon messze van attól, amikor önszántából áll oda.
Egyszer hallottam egy sztorit, ami egy teljesen hétköznapi történet volt és látszólag nem volt benne semmi ellentmondó, mégis bennem megragadt és azóta nem tudtam elfelejteni. Arról szólt, hogy az oviban maszkabál volt és a kisfiú kijelentette, hogy ő nem akar a maszkabálra menni. Az anyuka tudta, hogy a fiúcska hajlamos megijedni azoktól a történésektől, amik ismeretlenek számára és amik eltérnek a mindennapi rutintól. Ezenkívül minden második reggelük sírással kezdődött és az „Én nem akarok oviba menni” kijelentéssel, de aztán a nap hátralévő részében már jól érezte magát a többiekkel és vidáman játszott. Ez arra engedett következtetni, hogy a sírás csak egy múló állapot, amin túl kell esni és aztán már minden jó. A maszkabál idejére a kisfiú megbetegedett, de mire elérkezett a nagy nap, már csak enyhe tüneteket produkált és ezért az anyuka úgy döntött, hogy elviszi őt a maszkabálra, hogy „Ne maradjon ki a jóból, mert később lehet bánná, hogy nem akart elmenni, pedig jól érezte volna magát.” Így is lett. A kisfiú nagyon jól érezte magát a maszkabálon és élvezte a maszk adta új személyiségének minden mozzanatát. Happy end (lenne), ha bennem nem merült volna fel egy másik vetülete ennek a sztorinak.
Úgy érzem én is most egy maszkabál előtt állok, amire kijelentettem, hogy nem akarok menni, de egy anyuka belül folyamatosan azt hangoztatja kedves hangon, hogy „Elmegyünk, mert majd meglátod, hogy milyen jó lesz!” Ha ez a belső hang nem lenne elég (vagy pont azért mert van ez a belső hang) meghallgathattam tegnap élőben is a következő mondatot:
„Adri kedvem lenne fenékbe rúgni téged, hogy már végre mozdulj és csinálj valamit magaddal.”
Végül a barátnőm nem mosta meg a fejemet, csak kifejezte ezt az igényét. Én valahol belül tudtam, hogy eredményt hozott volna a viselkedése, mert a maszkabálba én is mindig pontosan ugyanúgy mentem, mint a kisfiú a sztoriban. Máig hajlamos vagyok addig „tökölődni”, amíg valaki jól leteremt engem. A mozdulat, vagy döntés, amit ennek hatására meghozok már rég ott van bennem, már rég készen van, csak én nem merem szabadjára engedni, nem merem meglépni. Sokszor nem is kell külső „szülői” hang ahhoz, hogy ez megtörténjen, mert ezek a hangok már tökéletesen be vannak építve a rendszerbe és én saját magamat is beletuszkolom olyan helyzetekbe, amiktől tartok.
Csak nemrég merült fel bennem a kérdés, hogy ennek tényleg így kell lennie? Ha nem-et mondok, akkor talán valamiről lemaradok, valamiből kimaradok, valami olyasmiből, ami fontos lehet (mint mondjuk egy maszkabál, ami csak egyszer évente történik), de ezt én érzékelni fogom? Ha kimaradok belőle, akkor fogom tudni miből maradtam ki? Nem, mert nem voltam ott. Talán a barátok elmesélése alapján sajnálni fogom, hogy nem voltam ott és eldöntöm magamban, hogy legközelebb elmegyek (de ez nem fog megtörténni…. saját tapasztalat). Az anyukák jót akarnak. Ezt néha nehéz elhinnem, de tényleg csak jót akarnak. Nem akarják, hogy a csemete bármiről is lemaradjon, ami jó neki, azt szeretnék, hogy boldog legyen és már előre tudják, hogy úgyis jól fogja érezni magát, ezért semmi rosszat nem tesznek. Ez majdnem igaz is. Az a része hibádzik az én szemszögemből, hogy a sztoriban történtek után sohasem lehetek biztos abban, hogy mit is akarok igazából…. Ha én nem akartam elmenni és ez volt az én belső hangom, de valaki meggyőzött engem, hogy ne hallgassak rá, mert majd utólag rájövök, hogy jó lesz, akkor talán részem lesz egy jó kis maszkabálban, de megtörik bennem a hit saját magamban.
„Akkor most az hülyeség volt, amit én éreztem belül?”
„Akkor ha azt érzem, hogy valamit nem akarok megcsinálni, hozzá kell kényszerítenem magamat és aztán minden jó lesz?”
„Ezek szerint anyu sokkalta jobban tudja, hogy nekem mi a jó, mert neki volt igaza?”
Az én anyum kipróbálta mindkét utat. Kipróbálta milyen eredményt hoz az, ha rávesz engem, hogy megtegyek valamit, amitől félek. Persze utólag mindig élveztem és mindig jól éreztem magamat, ami igazolta a döntése helyességét, de ez nem tüntette el a következő alkalommal jelentkező elutasítást és félelmet. És kipróbálta azt az utat is, amikor rám hagyta a döntést. Azt mondta, hogy ha nem akarok elmenni, akkor ne menjek. Ebben a második esetben általában az történt, hogy otthon mardostam magamat, amiért gyáva kukac vagyok, majd a barátaim élménydús beszámolója után még bűntudatom is volt, hogy kihagytam valamit, ami jó volt. Sem az első, sem a második verzióban nem tudtam érzékelni a SAJÁT DÖNTÉSEM HELYESSÉGÉT. Nem éreztem, hogy milyen jó beleegyezni valamibe, sem azt, hogy milyen jó elutasítani. Mindkét esetben azt fixáltam, hogy képtelen vagyok olyan döntést hozni, ami nekem jó lenne.
A mostani élethelyzetemben is valami nagyon hasonlót érzek. Meghozom ugyan a döntéseket, de nem érzékelem őket. Eldöntöttem, hogy semmit sem fogok csinálni, nem állok munkába, amíg nem fogok erre érezni egy belső késztetést, amíg nem belülről fog fakadni az inspiráció és a tettvágy. Eldöntöttem, hogy elmegyek Pestre, eldöntöttem, hogy pincér leszek, eldöntöttem, hogy tovább tanulok…. Sok mindent eldöntöttem és úgy tűnik, mintha marha szabadon élném az életemet, de nem így van, mert én nem érzékelem ennek a szabadságát. Folyton azt gondolom, hogy amit csinálok az rossz, hogy valami mást kellene csinálnom és folyamatosan próbálom odarugdosni magamat a célvonalhoz. És igen, talán azért tökölődök ennyit, mert megyek a pofon elé és tényleg azt várom, hogy valaki rám szóljon és azt mondja, „Adri csináld végre! Majd meglátod, hogy jó lesz, még akkor is, ha ezt most nem érzed így.” Majd ha utolérnek engem az érzések, akkor fogom csak felfogni, hogy milyen szabad voltam ebben az időszakban.
Valahol belül halványan érzem, hogy amit csinálok az jó! Hogy van értelme megállni, van értelme csak úgy lenni az életben, amikor az ember nem csinál semmit, nem kényszeríti magát semmire, nincs hová sietni, nincsenek olyan tevékenységek, amiket meg KELL tenni…. igen, még dolgozni se kell. El lehet rendezni úgy a dolgokat, hogy ne kelljen. Érzem belül, hogy ebből a látszólag semmiből tudnak új dolgok születni. Valahol nagyon mélyen tudok bízni magamban és merem hagyni magamat, hogy ne menjek el a maszkabálba mert bízok abban, hogy amit meg kell élnem, azt úgyis megélem, mindegy hogy ebben az évben, vagy a jövő évben, vagy három év múlva. Ha ebből a szemszögből nézek a kicsi énemre, akkor már nem kérdőjelezem meg a döntését, hanem maximum megkérdezem tőle, hogy „Mitől félsz?”. És ha már tudom, hogy mitől fél, akkor ki tudom találni azt is, hogy miként tudok neki biztonságot adni, hogy meg merje lépni azt, amitől fél. Lehet elég, hogy magával viszi a babáját, vagy a maciját, amivel aludni szokott és az is lehet, hogy nem segít semmi sem. Megesik…. van olyan, hogy még nem érett meg az idő a cselekedetre és egy későbbi alkalom már jobb időben fog érkezni.
Amióta az eszemet tudom attól félek, hogy lemaradok valamiről, valami fontosról (talán ezért ragadt magával ennyire az a kisfiúról szóló sztori, mert az ő anyukája is pontosan ugyanezt mondta nekem, hogy nem szeretné, ha a fia lemaradna valami jóról) ….. Vannak ilyen emlékeim az oviból, az iskolából, a gimiből, a főiskoláról. Gyakran féltem. Még az iskolai kirándulásoktól is ki tudtam borulni, pedig az összes gyerek annak örült, hogy végre nem a padban kell ülni és tanulni. Én inkább tanultam volna dupla annyi órát, csak hogy ne kelljen elmennem kirándulni. Féltem…. isten tudja mitől. Az ismeretlentől, hogy nem fogom tudni hogyan viselkedjek, hogy nem tudom mi fog történni velem, hogy ez valami más mint a mindennapok, hogy nem tudom majd hogyan viselkedjek helyesen. „Meglátod majd milyen jó lesz!” Megláttam, mert tényleg így volt, de ez nem enyhítette a legközelebb jelentkező félelem rohamomat és csak megerősített abban, ha félek valamitől, akkor hozzá kell kényszeríteni magamat, utána majd jó lesz…. De ez tényleg így van?
Ma éjjel sokat álmodtam és egy rövidke jelenet ragadt meg bennem. Leugortam egy nagyon magas falról, alattam sárga homok volt. Éreztem, ahogy zuhanok, de nem volt bennem félelem! Élvezni tudtam a zuhanást, mert valahogy tudtam, hogy két lábra fogok érkezni, hiába zuhanok több métert. Ez nem olyan álom volt, amikor az ember tényleg zuhan az álmában és felriad, aztán megnyugodva konstatálja, hogy még az ágyon fekszik. Ez más zuhanás volt…. biztonságos zuhanás. Olyan zuhanás, amikor tudtam, hogy képes vagyok földet érni és ezért ki tudtam élvezni a talaj elveszítése érzését.
A sas fiókákat is állítólag lelöki az anyjuk a szakadékba, hogy megtanuljanak repülni, de ki tudja biztosan hogyan érzik magukat ezek a sas fiókák közben? Lehet, hogy a sasanyó előtte eloszlatta már minden félelmüket és a sasfiókák úgy tudnak zuhanni a szakadékba, ahogy én az álmomban… És egyáltalán lökdösi őket? Ennek utána kell néznem valamilyen ismeretterjesztő filmben. Lehet simán elkezd repülni és megvárja, hogy a csemetéi kövessék őt, mert sokkalta nagyobb ereje van a „Gyere utánam” szónak, mint az „Indulj”-nak, bármilyen szeretet teljesen és kedvesen mondjuk (úúú basszus milyen déjavoum volt most!!! Mintha ezt az egész bejegyzést már leírtam volna valamikor, valahol…)