Több kliensemnél, akikkel dolgoztam észrevettem azt a jelenséget (és jómagam is beletartozok ebbe a halmazba), amikor kint a világban nagyon látják és nagyon érzik, hogy a másik hogyan bántotta őket, és hogyan gázolt át rajtuk, hogyan nem figyel, hogyan kellene neki jobban szeretni ésatöbbi, és amikor visszafordítom ezt a jelenséget rájuk, és megkérdeztem, hogy ők vajon csinálnak-e ugyanilyen elnyomást vagy mellőzöttséget saját magukkal, akkor ahelyett, hogy az önreflexióba landolnának (“Tényleg, látom, hogy ezt csinálom magammal itt meg itt.”) fejest ugranak bármilyen mentőkötelek nélkül az önmarcangolásba.
Az önmarcangolásnak nincs mondata, sokkal inkább a testen tudom megfigyelni. A vállalk előre esnek, picit ettől összenyomódik a mellkas, lesütik a tekintetüket, zavartság tükröződik az arcukon és homlokukon szinte ki tudom olvasni azt a mondatot, hogy “Tényleg, szar alak vagyok.” A konkrét belső narratíva másként is szólhat adott esetben, mindannyiunknak megvan a kedvenc repertoárunk az önbecsmérlő mondatokból, de a lényeg összesnél hagyon hasonló.
Néha felvillan bennem az a kérdés is, hogy a velem szemben ülő embernek vajon feltűnik-e a különbség a két dolog között, mármint hogy ő most éppen nem önreflektív (ami a cél lenne), hanem elveri magát. Nem mindig vagyok annyira szemfüles, hogy erről ott az adott helyzetben beszéljek és kihangosítsam, hogy ezt látom történni, vagy éppen valami mást akarok kiemelni és ezért nem erre terelődik a szó, de mindenesetre felfigyelek rá mindig.
A radikális különbség a kettő között az, hogy az egyik önszeretetből táplálkozik, a másik pedig önutálatból. Összeszedtem néhány további különbséget is:
ÖNREFLEXIÓ
- önszeretetből táplálkozik
- konstruktív (azaz keresi az együttérzést és a megoldást)
- az ok-ok pozícióból indul: én is oké vagyok, te is oké vagy, csak éppen történik kettőnk között valami, ami nem oké
ÖNMARCANGOLÁS
- önutálatból táplálkozik
- destruktív (önmaga farkába harapó kígyó, lefelé gyűrűző spirál)
- az ok-nem oké pozícióból indul: én oké vagyok, de te nagyon nem, illetve te oké vagy, de én nem, vagy még lehetséges a te sem vagy oké és én sem vagyok oké
Ha szakmai oldalról nézem, akkor az, amikor egy kliensnek visszajelzek valamit, és ő belezuhan az önmarcangolásba nevezhető túl korai konfrontációnak is – még nem volt elég erős ahhoz, hogy egy visszajelezzek neki, vagy nem jeleztem vissza elég empatikusan, vagy nem volt eléggé előkészítve ennek a terep. És az is lehet, hogy bármennyire igyekszem, mindenképpen az önmarcangolás gödrébe fog belezuhanni, mert ez a leginkább kijáratott útvonala.
Én is egyszerre vágyok és iszonyatosan félek a kritikától pont emiatt, mert sokszor nem az önreflexió felé indulok el, hanem beleesek az önmarcangolásba, az pedig semmi jóra nem vezet. Többször megtörtént az is, hogy az önmarcangolásom kapcsán vártam a környezetem dícséretét, hogy ismerjék már el végre, hogy én mennyire önreflektív vagyok és itt szenvedek a hibám miatt.
A kettő nagyon nagyon nagyon különböző halmaz. Az önmarcangoláshoz hozzá kell adni az együttérzést és az oké-oké kontextust ahhoz, hogy önreflexió nőjön ki belőle.
Az önreflexió engedi láttatni, hogy miben hibáztunk, vagy hol csúszott félre a szándékunk, vagy mi az, ami a vakfoltunkra esett, esetleg hol és mivel bántottuk a másikat, vagy ők minket vagy mi magunkat, és ebből tud kinőni az őszinte “bocsánat”, DE CSAK AKKOR, ha közben nem ástuk el magunkat az önmarcangolás következtében.
Az önreflektív befelé nézés a legkevesebb esetben kellemes érzés. Mindig kíséri valami fajta kényelmetlenség, enyhe feszültség, belső zsizsgés. Viszont ezzel együtt olyannak is érződik, mint egy nyitott ajtó, amin végre kijuthatunk a labirintusból.