Reggel a naplózásom közben megjelent bennem egy kép egy idősebb asszonyról, hetven felé ballaghatott, fekete szoknyát és fekete kötött mellényt viselt, alatta világos színű inget, fekete zoknit, fekete cipőt. A Margit sziget partján ült, az egyik kőlépcső tetején, ott ahol most kikötnek a kiránduló hajók a büfé mellett. Ölében egy hétéves lányt tartott, önmagamat láttam ebben a lányban, a nőt pedig az öreganyámnak.
Arról mesélt nekem határozott hangon, hogy senki sem hatalmasabb nálunk. De a forradalom! Vetettem közbe. Elvisznek mindenkit, akit szeretek, megölhetnek minket, bebörtönözhetnek! Nem hatalmasabbak nálunk. – tartott ki az idős nő. És a politikusok? Azok az egész országot irányítják! – szólaltam meg ismét. Nem hatalmasabbak nálunk. – ismételte a nő. És a halál? Bármikor eljön, elvisz akár téged is! – vetettem ismét közbe. Nem hatalmasabb nálunk ő sem. – ismételte rendületlenül a nő.
Egész lényéből sugárzott a nyugodt, mélyen a földben gyökerező és egészen az égig kikapaszkodó erő. Sokáig tartott, amíg megnyugodtam én is. Csak soroltam a hatalmasabbnál hatalmasabb csapásokat, amiktől féltem, mert váratlanul jöttek, elárasztottak, számomra biztonságos dolgoktól fosztottak meg. És a képzeletbeli öreganyám egyik hallatán sem rendült meg. Tudtam, hogy ő is fél, hogy tudja milyen törékeny az emberi élet, hogy ismeri a test határait és tűrőképességének végességét. Ismerte ő is a társadalomban lévő igazságtalanságot, és azt, hogy igazam van abban, hogy a csapások bármikor megtörténhetnek velünk. De mindezek mellett lénye jelentős része teljesen szabad volt.
Ha most rögtön elvinnének engem és bezárnának a börtönbe 30 évre, akkor se tudnák elvenni a szabadságomat. Egyetlen politikai párt vagy vezető által teremtett kényszer sem tudja elvenni tőlem, ami az enyém, nem fognak kiábrándítani, sem megtörni. Ami itt bent van – mutatott a mellkasára – azt nem tudják elvenni soha semmilyen eszközzel. Nem hatalmasabbak nálunk, mert mi választjuk meg, hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk és az eseményekhez.
Még ücsörögtünk ott a Margit sziget lépcsőjén, néztük a Duna hullámzását és ő csak tartott ebben a lélek erődben, amit a hite épített körénk. Lassan átszivárgott belém az ő tanítása az Életről, hogy senki sem lesz soha hatalmasabb a szabadságomnál.
Ezzel a belső képpel teljesen ellentétben áll a valódi hétéves kori énem. Gyerekkoromban mindent és mindenkit hatalmasabbnak éreztem magamnál, és ami még félelmetesebb volt, a szüleimnél is. Féltem a politikai döntésektől, a katasztrófáktól, a haláltól, a váratlan balesetektől, a veszteségektől. Tudtam, hogy ezeket nem tudják irányítani még az én hatalmas szüleim sem. Sem anyám, sem apám és egyik felnőtt sem tudta garantálni, hogy nem halnak meg még mielőtt eljönnének értem az oviba. Sokszor féltem attól, hogy egy ámokfutó elgázolja őket úton felém, vagy kiderül, hogy halálos betegségük van és elveszítem őket. Azt érzékeltem, hogy a szüleim is ki vannak szolgáltatva az élet viszontagságainak. Emlékszem arra a gondolatra, amikor megkérdőjeleztem, hogy hogyan volt egyáltalán bátorságuk vállalni engem, ha ennyire kiszámíthatatlan minden, és ennyire felettük áll az egész rendszer? A szüleimet kicsinek éreztem és védtelennek az élet nagy erőivel szemben.
Nem tudom, hogy melyik szülőm létélményét éreztem és vettem át. Hogy anyám, vagy apám, vagy mindketten vajon lelkük mélyén ennyire kiszolgáltatottnak érezték-e magukat. Anyám sokszor próbált megnyugtatni ezügyben, és ha visszanézek, tényleg még a legkritikusabb pillanatokban is mindig mindent kézben tartott és megoldott. Soha sem futamodott meg semmi elől. Mégis mintha sem ő, sem apám soha nem jöttek volna ki abból az érzetből, hogy „hatalmasabbak” állnak felettük.
Megnyugató volt számomra hallani az öregasszony szavait. Nem abból merítette az erejét, hogy bízott a dolgok legjobb alakulásában, hanem abból, hogy van valami benne, ami sohasem hagyja őt el, és ez hatalmasabb bármilyen bajnál. Tudott a benne lévő Mindenségről, amibe beletartozott az összes általam sorolt katasztrófa, és az összes szabadság, bizalom, biztonság és tágasság is.