A gyerek kori feldolgozatlan élményeket (nevezhetném traumáknak is, de az igen félelmetesen hangzana) úgy lehet a legkönnyebben felismerni, hogy az embert felnőtt korában is megérintik a hasonló helyzetek. A rég eltemetett emléket felébresztheti a saját gyereke viselkedése, ami szokatlan módon kiborítja, egy barát gyerekének a viselkedése, vagy akár egy idegen gyerek az utcán… Nekem ilyen módon sikerült megtapasztalnom 30 évesen azt, milyen lehettem 4 évesen, mennyire hiszékeny gyerek voltam és mennyire fontos volt számomra az, amit a szülőtől hallottam. (Vagy minden gyerek ugyanolyan hiszékeny, mint én voltam…?)
Amikor a D11es járatra vártam az Árpád utca végén található hajó kikötőnél, a mellettem ülő padra leült várakozni egy család. Anyuka, apuka és egy körülbelül 4-5 éves fiú. Elég közel ültek hozzám, így mindent hallottam, amiről szó esett közöttük. A fiú elkezdte megmászni a mögöttünk lévő alacsony kőfalat. “Nézd apa! Apa nézd hol vagyok!” Hangzottak el a szokásos felkiáltások. “Látom kisfiam. Nagyon ügyes vagy. Biztos te mászol a legjobban az oviban is.”  Jó kis lélek dopping… Aztán a fiú megunta a mászást és leült a padra.

“Anya, mikor indul már a hajó? …. Anya, azzal a hajóval megyünk? …. Anya, én már azt akarom, hogy most induljon a hajó!…. Anyaaaa, én már nagyon szeretnék hajózni!”

A fiú teljesen be volt zsongva és le sem lehetett állítani őt. Csak arról áradozott, hogy ő már mennyire vágyik arra, hogy végre a hajón legyünk és hajózzunk. Gondolom mindenki el tudja képzelni, az ez után következő forgatókönyvet. Felszálltunk a hajóra, a hajó elindult és ő körülbelül 5 perc után megunta az egészet.

“Anya, mikor szállunk le a hajóról? … Anya, én már nem akarok hajózni! …. Anya, én utálom a hajózást!… Anya én le szállok.”

budapest13

Forrás: http://www.ohb.hu

Ezzel nekem igazából nem volt semmi bajom. Teljesen megértettem a fiú érzéseit és viselkedését, hisz én is pontosan ugyanígy viselkedtem az Everness fesztiválon… Ő viszont nem volt olyan szerencsés helyzetben, mint én, hogy akármikor helyszínt válthasson. Neki a szüleihez kellett igazodnia. Igazából az apa válasza volt az, amire nagyon rezonáltam és azonnal korregresszióban volt részem tőle.
Miután a fiú vagy 10x elismételte, hogy ő le akar szállni és el is indult a kijárat felé, mikor kikötött a hajó az első megállóban, az apja teljes nyugalommal és komoly arccal azt mondta neki, hogy “Nem szállhatsz le a hajóról, mert itt csak felszállni lehet.”  A fiú hitetlenkedve nézett, de az apja ismét elkezdte magyarázni, hogy csak abban az EGY kikötőben lehetséges a leszállás, ahová ők készülnek, az összes többi csak felszállásra alkalmas. A fiú még mindig nem hitte el, de még a sors is az apa kezére játszott, mert a kikötőben tényleg senki nem szállt le, csak felszálltak. “Nézd. Mindenki csak felszáll, senki sem száll le a hajóról.” Még fel is emelte a kis srácot, hogy maga is meg tudjon győződni erről a tényről. Teljesen ledermedtem! Láttam, hogy a fiú is…  Ha az apa betiltotta volna neki, vagy egyszerűen csak elmondta volna az igazat, akkor  jöhetett volna a hiszti, vagy a durci, amiben nincs semmi rossz, hisz csak kifejezte volna a nem tetszését a helyzettel. Vagy ha egyszerűen azt mondta volna, hogy “Tessék. Szállj le nyugodtan, de mi anyával egészen az Erzsébet hídig fogunk hajózni.” akkor a fiú maga is eldönthette volna, hogy igazából mit akar és hogy hajlandó-e kibírni a hajózás gyötrelmeit azért cserébe, hogy a szüleivel maradhasson. De nem ez történt… Egy személy, akinek ő valószínűleg feltétel nélkül hitt, annyira ügyesen tálalt neki egy hazugságot, amit nem tudott megtorpédózni és muszáj volt elhinnie.

Három megállón keresztül nem mertem leszállni a hajóról…  lázasan járt az agyam azon, hogy tényleg igaza lehetett-e a pasinak, hogy a megállók csak felszállásra szolgálnak. Még én is teljes mértékben elhittem a szavait, mert ugyanolyan autoritásnak tekintettem őt, mintha csak az én saját szülőm lett volna. Próbáltam felsorakoztatni az ÖSSZES logikus érvet, hogy miért baromság az, amit mondott, fürkésztem a személyzet viselkedését, hogy alá támasztják-e a kimondott információt, próbáltam előszedni a felnőtt énemet és azzal gondolkozni, mert egyértelmű volt számomra, hogy ennek az egy mondatnak a hatására azonnal lelkileg visszamentem egy 4 éves gyerek szintjére. A személyzet egyik tagja nagyon kedves volt és odajött hozzám csevegni. Megkérdezte, hogy melyik kikötőben fogok leszállni. Ebből a kérdésből közvetve rájöttem, hogy LE SZABAD szállni bármelyik megállóban. De még ez sem tudta felülírni “az apám” szavait!!! Csak akkor szálltam le, amikor egy pár felkerekedett és leszálltak. Ekkor lettem csak 100%-san biztos abban, hogy tényleg megtehetem.
P3160195A hajón utazva láttunk elhaladni a parton egy sárga városnéző buszt is. Az apa azt mondta, hogy “vizibusznak” hívják. Amikor a fiú megkérdezte, hogy miért, azt válaszolta (ismét teljesen komolyan), hogy azért mert az előbb jött ki a vízből. Hogy ez a busz tud haladni a vízben és a szárazföldön is. A felnőtt énem azonnal tudta, hogy ez már megint egy oltári nagy faszság (bocsánat a kifejezésért), de megint felébredt a gyerek énem, aki az apa MINDEN szavát feltétel nélkül elhitte! Iszonyatos feszültség keletkezett bennem attól, hogy egyrészt belül éreztem, hogy NEM IGAZ, amit hallok, a józan eszem, az eddigi ismereteim, az intuícióm azt súgták, hogy hazugság az, amit hallok, de másrészt ott volt egy megkérdőjelezhetetlen tény, hogy “apa mindig igazat mond”, mert ha már apában sem bízhatok, akkor itt van a világ vége. Mintha egy génekbe írt parancs lenne, elhinni azt, amit a szülő mond… Ez hozzá tartozik a létfenntartó ösztönhöz és a saját túlélésemet biztosítja. Láttam, hogy a fiú is összezavarodott és hitetlenkedve nézett az apára óriás szemekkel.

“Nem íííííís……. Ez nem is igaz……. Apa, ugye nem is igaz, hogy a vízen tud járni.”

De az apa csak simlisen mosolygott a bajsza alatt és nem oldotta fel egy szóval sem azokat a dolgokat, amiket előzőleg kimondott. Miután alább hagyott bennem a stressz és végre felnőtt fejjel tudtam gondolkodni, simán le tudtam olvasni a férfi arcáról, hogy csak poénkodik, csak ugratja a fiát és vicces akar lenni, de míg gyerek pozícióban voltam, addig ez a verzió nem létezett! Erre talán az lett volna a megoldás, hogy feloldotta volna a valótlan tényeket azzal, hogy simán beismerte volna, hogy nem igaz az, amit kimondott és csak viccelődött, de ha már egyszer “becsapott” engem, akkor miért hinném el neki, hogy másodszorra igazat mond??? Mitől lenne hihetőbb az, hogy “Bocs fiam, hazudtam neked.” mint az, hogy “Ebben a kikötőben csak felszállni szabad.”, ha én minden szavát feltétel nélkül elhiszek? Ez teljesen összezavarja rendszert és már végül azt sem hiszem el, amit én saját magam gondolok…

        Szeretnék tudni hinni magamnak, de nem megy. A kisfiú rádöbbentett, hogy mennyire elhittem kiskoromban MINDENT, amit a szüleim mondtak. Úgy látszik nem volt túl sok humor érzékem…. Jó volt ezzel most szembesülni, jó volt kívülről megnézni és átélni, hogy milyen tudat hasadást tud okozni egy-egy jó szándékkal elhintett, de mégis katasztrófát okozó szó. Nekem nagyon nehéz elnémítani magamban anyu hangját, nehéz felül bírálni azokat a dolgokat, amiket mond, nehéz ELHINNI, hogy az én szemszögemből baromság az, amit állít (érdekes, hogy kimondani nem nehéz “Anyu, ez hülyeség!”, de a gondolat mégis ott marad, hogy ez mégsem helyénvaló, hogy én máshogy gondolkodok és érzek, mint amit a generációkon keresztül hordozott bölcsesség diktálna nekem). Talán ez az első lépés, hogy egyáltalán lássam, hogy mit is akarok magamtól – túlkiabálni sok – sok generáció hangját, mert anyu is csak azt mondja, amit ő maga tanult meg az anyjától, aki azt mondta, amit az anyjától hallott, aki azt mondta, amit az anyjától hallott….  És ez nem kis feladat. Ez hegyek mozgatását jelenti magamban…

******

Egy héttel a beírásom után egy drága barátom felhívta a figyelmemet erre a képre:

45347_633394877_big

Forrás: pannonhalma.network.h

Ennyit arról, hogy oltári faszságnak gondoltam a “vizibuszt”. De ez csak alátámasztja azt, amiről írtam….

 

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0